Pest Megyei Hírlap, 1982. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-14 / 268. szám

1982. NOVEMBER 14., VASÄRNAP xMdap Szentendrén Éplli a csarnok * y­„ * * .'tv Szentendrén a HÉV-végál- Iqmásnál új javítóüzem épül. Á nagy szerelőcsarnok egyik vasszerkezetét daruval eme­lik a helyére. Reményeik nem hiábavalók Petróleumlámpa vagy villany? Sok a lakásra váró Eddig a levélrészlet. Az el­ső kérdést Komár Lászlónak, a kiskunlacházi tanácselnök­nek tettük fel: — Mikor lesz villany az új településen? — Melyikre gondol? — kér­dez vissza az elnök. — A fa­luban több új telep épül, a villannyal pedig az egész nagyközségben baj van. Kritizálni könnyebb A zt hiszem, sokan emlé-A keznek még arra a verőfényes nyári vasárnap­ra, amelyen ezrek és ezrek seregeitek gyalogosan a Nagykovácsi fölé magaso­dó Nagy-Szénásra, a vado­natúj emlékműhöz, ami a hajdani munkásturisták menedékházának helyén emelkedik. Azok az ezrek lelkesedtek. Nem csupán a múltidézés szívet melenge­tő érzésétől, nem is csak a köztük jelen levő hetven­nyolcvan esztendős — ezen a vasárnapon is hátizsákot cipelő — elődök láttán, ha­nem attól is, hogy ezen elődök nyomdokain idén tavasszal is megindultak fölfelé a hegyen ifjúmun­kások, diákok, katonák, hogy méltó terepet készít­senek elő az emlékműnek. A lelkesedés, ami az építő­ket hajtotta, átragadt az avatáson ünneplő, kirán­duló tömegekre is. Szép volt az a vasárnap. Annál jobban fáj, hogy néhány hónapai később — úgy tűnik — nyoma sincs a környéken annak a nyá­ri hangulatnak. Nyoma sincs? Nem jól mondom. A hangulat kifejezetten el­marasztaló mondazokkal szemben, akik részt vettek a tavaszi nagy munkában. Mielőtt felszisszennének a nagyközség lakói, mielőtt tiltakoznának az úttörők, kik védnökséget vállaltak az emlékmű fölött, gyorsan megmondom: csak azokról van szó, — s csak néhá­­nyukról — akiknek telke az avatás előtt rendbe tett, fe­hér murvával leszórt ka­nyargós út mentén fekszik. S mivégre az elégedetlenség szülte torz hangulat? Egy ország hallhatta a múltko­riban a rádió szombat dél­előtti műsorában: miért nem olyan utat építettek a telkek közt, ha már hozzá­fogtak, amin gond nélkül, autóval lehet járni, téleii­­nyáron? Nagykovácsi nagyközség Tanácsa megadta a korrekt választ: a fejlesztési alap nem fordítható az üdülő­telkek. közti utak építésére. Annyit tehet mindössze a tanács, hogy gondoskodik az eső elmosta murva pót­lásáról, ha annak elteríté­sére maguk az érintettek társadalmi munkában vál­lalkoznak. A kritika tüze azonban nem hagyott alább. Azok, akik vélt sé­relmük orvoslása végett a rádióhoz fordultak, to­vábbra is azt hiszik, nekik van igazuk. Ebből — sajnos — senki sem ábrándította A levél, melyet több mint harminc kiskunlacházi ol­vasónk írt alá, így szól; A helyi tanácstól tavaly 182-en tartós használatba vet­tünk egy-egy telket, valamennyit az OTP értékesítette. Boldogok voltunk, hisz mi valamennyien kis fizetésüek vagyunk, saját otthon nélküliek, szülőknél vagy albér­letben élők. Most végre felcsillant a remény; kedvező feltételekkel — OTP-részletre —, juthattunk házhely­hez. Azonnal hozzáfogtunk az építkezéshez, rokonok, is­merősök, mindenki segített. Jelenleg — a 182 közül —, négy család lakik már az új településen, de vannak fé­lig elkészült házak, olyanok, ahol az alap áll és akad, ahol csak az építőanyag megvételénél tartanak. Rend­ben lenne hát minden, ha lenne villanyunk. Ám nincs, s bár megkaptuk a lakhatási engedélyt, apró gyerme­keinknek mégis petróleumlámpa mellett kell majd ta­nulniuk. S úgy tűnik, hogy nemcsak ezen a télen, ha­nem még évekig villany nélkül leszünk. Aztán sorolja: a település hosszú évek óta egy fillért sem kapott, áramhálózat-fej­­lesztésre. Ennek ellenére, míg 1959-ben csak öt transzformá­tor működött, ma hetvenkettő. Valamennyi külső segítség nélkül jött létre. S hogy a levélben említett új települé­sen miért nincs, vagy miért nem lesz világítás? Ennek megértéséhez egy kis telektör­téneti ismertetés szükséges. Sok a lakásra váró a falu­ban. A tanácsnak pedig nincs pénze az új otthonok építésé­hez. Mit lehet ilyenkor ten­ni? Egy kicsit ügyeskedni kell. A pénzszűkében élő ember pontosan tudja, hogy mi ennek a módja. S Kiskunlacháza fe­lelős vezetői is jól tudták. A döntések végső igent és nemet kimondói, a tanácsi testület tagjai is. A képzeletbeli mér­leg egyik serpenyőjébe a hajlékra várók hosszú sora, a másikba pedig a jogszabályok precíz betartása került. Hogy merre billent a mér­leg? Hiszen mindig az ember az első... A legjobb forgótő­kének a parcellázásból szárma­zó összeget találták az illeté­kesek. Folt hátán folt. Ám a helybéli vezetők — ha csak tíz családot is otthonhoz tudtak segíteni —, már boldogok vol­tak. Azután jött a legutóbbi ki­sajátítás. Az ilyenformán szer­zett parcellákat először az OTP-nek ajánlották fel, ám a takarékpénztár először a tel­kekért — a közművesítés után —, négyszögölönként 1460 fo­rintot kért volna. Ez talán mégsem a soványabb erszényű embereknek való összeg! La­kás kell, ám a méregdrága telek senkinek sem. Ezért a tanácsi testület úgy döntött, hogy a telkeket közművesítés nélkül értékesítik. S hogy mi­ből lesz villany? Abból, ami­ből eddig is. A következő par­cellázásból befolyt pénzekből. Nyílt titok: sok helyen csinál­ják ezt. ki őket. Kéretlenül, ugyan, de én most megkísérlem megtenni. Nem ez az egyetlen eset ugyanis, aminek csattanója valahogy így fest: könnyű kritizálni mindazt, amit mások már megcsináltak. Miután a munkának vége, előjönnek elfüggönyözött ablakaik mögül a nagyoko­sok, hogy felsorolják, mi miért nem jó, mit hogyan kellett volna, ök persze nem szólnak bele, hisz őket senki se kérdezte meg annak idején, dehát ez így tűrhetetlen, ezt nem lehet annyiban hagyni, majd ők írnak ide is, meg oda is, ha már az, akinek kötelessé­ge lett volna a közakaratot képviselni, nem állt a helyzet magaslatán, mikor kellett volna. Folytassam? Ügy vélem, fölösleges. Min­denki ráismer valamelyik szomszédjára, olyanra, aki egyetlen tanácstagi beszá­molóra, falugyűlésre, kép­viselői fogadóórára se megy el, véleménye már csak akkor van, amikor a dol­gokat mások, a demokrácia lehetőségeivel hegyesen élő többség óhaja szerint el­rendezték. Mindenki ráismer vala­melyik olyan szomszédjá­ra, aki nagy hangon kifo­gásolja utcájában a sarat, ám nem jelentkezik, hogy szívesen részt venne a jár­daépítő munkában. Majd szól, amikor már kész lesz: itt görbe, ott keskeny stb. Hogy ez a néhány ember nem számít a tisztességgel helytálló nagy tömegeknez képest? Hitem szerint nem intézhetjük el ezt egy kéz­­legyintéssel. Igenis számít. Mégpedig azért, mert el­rontja a többség örömét. Megkeseríti a jól végzett munka után feltörő elége­dett sóhajt. Útját szegi a sanda tekintet a büszke pillantásnak. M eg kell hát mondani ezeknek a sandáknak: mi is tudjuk, hogy kritizál­ni könnyebb, mint tenni valamit a közért. De nem árt, ha jól eszükbe vésik: mi, akik teszünk, nem tűr­jük a tétlen ócsárlókat ma­gunk között. Aki nem haj­landó áldozni sem fizikai, sem szellemi erőt, sem pénzt ne álljon oda állam­­polgári jogaira hivatkozva, követelni azoknak terhére, akiknek van kedvük és merszük vállalni, ha kell, akár kockáztatni, hogy va­lamennyien előbbre jus­sunk. Mert nálunk az ál­lampolgároknak kötelessé­geik is vannak. Bálint Ibolya Tudják valamennyien Közben a tanácselnök meg­betegedett, s az eddig alkal­mazott mechanizmus elakadt. A befizetésre váró számlák pedig rendre érkeztek a ta­nácshoz. A végrehajtó bizott­ság titkára ismerve a jogot, ragaszkodott a szabályokhoz. Az elnök — aki a mások ér­dekeiért néha még az ügyes­kedést is vállalta, saját bőrét víve a vásárra — szívinfark­tussal feküdt. A hajlék nélküliek termé­szetesen ebből semmit nem éreznek. Nekik az a fontos, hogy legyen hol fölnevelni a gyerekeiket, hogy a leckék ne petróleumlámpa mellett ké­szüljenek el, hogy lehessen használni a mosógépet, a por­szívót, s nézhessék a televí­ziót is. Ezt diktálja az emberi együttérzés, de az ész a vb­­titkár igaza mellett is kiáll. Németh Pál és felesége, a helybéli hentesüzletben dol­gozik. — Tudtuk valamennyien, hogy a telket közművesítés nélkül kaptuk — mondta a férj —, az építkezésnél ideig­lenesen használhatjuk az ára­mot, s azt hittük mindig így lesz, amíg véglegesen be nem vezetik. Nem így történt. A mérleg két serpenyője Igazuk volt hisz a szabály ezt írja elő. — De nekünk is — védekez­nek 'az építők — hiszen jo­gunk van az otthonhoz, a vil­lanyhoz. Hogy mi lesz? Nem tudjuk. Teljesen kétségbe va­gyunk esve. így érez a levélírók egyike, Répás Gáborné: — Lánykoromban tanyán él­tem. Tudom mi a petró ... köszönöm, nekem abból elég volt, s nem akarom, hogy három gyermekem ugyanazt élje végig, amit én a tanyán. Keservesen építettük fel a há­zat, de örömmel, s ezt csak az értheti meg, akinek nem hull ölébe naponta a szerencse... Hasonlóan vélekednek a többiek is. Reménykednek és tanácstalanak. Az igazságot pedig akkor is ki kell mondani, ha az pilla­natnyilag kényelmetlen és pa­naszos levélíróink számára nem népszerű. A nagyközségi tanács éppen az ő érdekükben parcellázta olcsón a telkeket, de nem' volt titok akkor sem a boldog te­lektulajdonosok előtt, hogy a parcella csak azért olcsó, mert nincs közmúvesítve. S mint ahogy az lenni szokott: a birtokbavétel után elmúlt a tulajdonosok boldogsága, ag­gódni kezdtek a jövő miatt. Egyetértünk az aggodalom­mal: nem lenne jó, ha petró­leumlámpa mellett kellene hosszú távon élniök. ha hát­rányosabb körülmények vár­nának az új telepesekre, mint másokra. Csakhogy azt min­denkinek be kell látnia, hogy jogból sem juthat neki több, mint másnak. Ha benépesül a 182 parcella, társulást alakít­hatnak, s hozzájárulásukkal, valamint kölcsönnel, a nagy­községi tanács támogatásával .megoldhatják gondjaikat. Még így is élvezhetik annak elő­nyét, hogy az OTP felkínálta árnál — a tanácsi testület jó­voltából —, kedvezményeseb­ben juthattak telkeikhez. Tehát nem hiábavalók remé­nyeik, s valószínű, levélíróink is egyetértenek azzal: rájuk ugyanazok a törvények, sza­bályok vonatkoznak, mint bár­merre élő más állampolgár­­társaikra. Szalai Mária Pilisvörösvári bányászok A fehér kincs birodalma Sűrű, jinbm, fehér por borítja a kőhegyet. Távolról olyan a látvány, mintha a gépek puha, vastag hótakaró­ban törnének utat. Egykori leírások szerint azelőtt egé­szen más volt a pilisvörösvári bánya, ahonnan több mint száz éven keresztül hozták felszínre a kőszenet. Az egész tájék fekete volt akkoriban a szénportól. Ezen a vidéken zajlott 1928-ban a magyar munkás­­mozgalom legnagyobb tömegeket megmozgató bányász­sztrájkja. A tulajdonosok bevezették a tizenkét órás mű­szakot, és ugyanannyi bért fizettek érte, mint máshol nyolcórai munkáért. Az igazgatóság megszüntette a bá­nyászoknál szokásos természetbeni juttatásokat, és két­ezerötszáz ember hét hétig tartó sztrájkkal harcolta ki elemi létfeltételeit. dent nem lehet; olyan részle­gek is akadnak, ahol két em­ber negyven tonnát mozgat meg egy műszakban. Kik vál­lalják a nehezét? A húszéve­sek közül kevesen, inkább a középkorúak. És olyanokat is emlegetnek, akik hatvanévesen a zsákoktól mennek nyugdíj­ba... Mégis több példa adódik az ellenkezőjére. Arra. hogy a lát­szólag keménykötésű legények néhány nap után odébbállnak, mert nem így képzelték a dol­got. Pedig a kereseti lehetőségek alaposan meghaladják az átla­gosat. A legnehezebb munka­helyeken 35—38 forint az óra­bér és ehhez jön a bányászok­nál hagyományos hűségpénz, meg a szénpénz. Aki bírja a szabadban végzett kemény fi­zikai munkát, az havonta tíz­tizenegy ezer forintot is haza­visz innen. Mogyorósi Istvánná, a helyi pártszervezet titkára elmond­ja, hogy az egyéb juttatások sem mellékesek. — Nem titok, hogy mások­nál jóval könnyebben tud itt valaki önálló otthont teremte­ni magának. A bányászok százezer forintos lakásépítési kölcsönt kaphatnak, és ha va­laki vállalja, hogy legalább tíz évig marad, annak nem kell visszafizetnie a pénzt. A ked­vezményes építőanyag vásárlá­si lehetőség sem mellékes. Csákány és lovas kocsi Ez a múlt, amit a pilisvö­rösvári bányászok ma is büsz­kén vallanak örökségüknek. A szénkitermelés idővel gaz­daságtalanná vált; 1967-ben bezárták a tárnákat, de akkor már néhány kilométerrel odébb feltárták a föld fehér kincsét, a dolomitot. Székely Árpád, a bánya he­lyettes üzemvezetője fiatal ember, és azt idézi, amit az idősebbektől hallott: — A környék lakói már a há­ború előtt kéziszerszámokkal fejtették, kezdetleges eszközök­kel megőrölték a dolomitot, amit kiválóan tudtak használ­ni házak vakolására és súroló­pornak egyaránt. Sok asszony az óbudai piacra is felcipelt egy-egy zsák fehér port, és edényekben kimérve árulta a pompás súrolószert. Ma várat­lanul előbukkanó üreges jára­tok mutatják a régi fejté­sek nyomait. Fényképek idézik a múltat a a bánya központi épületének folyosóján elhelyezett táblá­kon. A dolomit kifejtése 1949- ben már szervezett keretek között történt, de minden gé­pesítés nélkül: lapáttal, csá­kánnyal és talicskával dolgoz­tak. A fejkendős, sokszoknyás asszonyokat rostával és szitá­val a kezükben ábrázolják a felvételek. Nagy változást hozott az 1950-es évek elején, hogy a szállítóeszközként használt lo­vaskocsikat kisvasút váltotta fel, majd a kézierővel végzett külszíni fejtést gépesítették. Kemény férfimunka Jelenleg itt működik az or­szág legnagyobb dolomitbá­nyája. Évente 6—700 ezer ton­nát fejtenek és a termelési ér­ték eléri a kétszázmillió forin­tot. Nagyon sokféle a dolomit felhasználási lehetősége. Gyártanak belőle kohászati alapanyagot, különféle őrlemé­nyeket a vegyipar, a gumiipar és a műtrágyagyártás céljára, ezenkívül készítenek dolomit­lisztet az üvegiparnak, építő­ipari vakolatot és súrolószert. Ma kétszázötvenen dolgoz­nak a bányában, különbuszok hozzák a munkásokat a távo­labbi vidékekről is. Sokan jön­nek Tatabányáról, ami nem véletlen, mert kemény bá­nyászmunka ez akkor is, ha nem kell leszállni a mélybe és a hajdani fekete szénpor helyett fehér dolomitszemcsék keringenek a levegőben. Igaz, hogy sok munkafolya­matot gépesítettek, de min-Sokasodnak az újsághírek. Több arról tudósít, hogy erősö­dik a flamand—vallon viszály, hosszú idő óta forrong Észak­írország, a baszk szeparatisták terrorcselekményei miatt nyugtalan Spanyolország. Itt hazánkban, szűkebben: Pilis­­vörösváron azonban a műve­lődési ház minapi avatáson oly örömmel ropta a táncot a német nemzetiségi kar három nemzedéke, hogy megállapít­hattam: csak boldog emberek táncolhatnak így. S az emlé­kembe vésődő szép pillanatok, gondolatok sorát indították bennem. Nálunk a nemzetiségi kérdés nem puszta dekrétum, hanem társadalmunk demokratikus gyakorlata. A biztosított jo­gok elhagyják az elmélet zó­náit és a gyakorlatban élnek tisztán, tisztázottam Mi követ­kezik ebből? Látva, hallva a pilisvörösváriak német táncait, népdalait, szokásait — felele­venítve magamban a tököli Vasárnapi gondolatók Sokszívű haza délszláv együttes ritmusát, em­lékezve a dabasi szlovák népi tánckar szokásokat őrző ko­reográfiájára érzékelem, hogy e sokszívű hazában a nemzeti­ségek jogaikat gyakorló kultu­rális élete nemcsak demokra­tizmusunkat, hanem hazafisá­­gunkat is példázza. Azt, hogy szabadon és boldogan, valós egyenjogúság alapján élnek nálunk, közöttünk németek, szerbek, szlovákok — s olykor példát is mutatnak nekünk. Huszár István beszélt ifjúsá­gunk olykor megnyilvánuló távlattalanságáról és Marosán György joggal kifogásolta nem­rég a Népszavában, hogy in­dokolatlanul hagyjuk kihasz­nálatlanul a kultúra hétközna­pi gyakorlásának közösségi harmóniát eredményező törek­véseit. Ennek nyomán is el­gondolkodtató, hogy a pilisvö­rösvári tánckar egy faluközös­ség német szokásait eleveníti fel dallal kísért táncaiban úgy, hogy mindezt áthatja a közösségi jókedv, a belső öröm. mely e kulturális tevékenység legfőbb eredménye. Jó lenne Makádon. Dunaha­­rasztin, Szigetszentmiklóson is hasonló megújulást látni —, azt, hogy a KISZ lendületes, érdekes, izgalmas programja áthassa a fiatalság érz^lemvi­­lágát, hogy célhoz vezető tü­relmetlenséggel szervezzen meg minden tétova, magányos, út­ját kereső lányt és fiút a kö­zös ügynek, adjon keretet a szervezeti élet a művelődés’ házak falain belül és kívül az ifjúság álmainak. Losonci Miklós Meglepetés az unokáknak Zéman Imre, az Országos Érc- és Ásványbányák dunán­túli üzemének helyettes fő­mérnöke hangsúlyozza, hogy a hozzájuk tartozó tizenhárom telep közül egyik legdinamiku­sabban fejlődő a pilisvörösvá­ri bánya. — A helybeli adottságok nagyon kedvezőek, itt találha­tó az országban a legjobb mi­nőségű dolomit. Érdemes a fejlesztés minél több lehető­ségét megteremteni és kihasz­nálni. A szakembereknek többféle elgondolása is van a fejlesz­tésre vonatkozóan. Egyik, hogy az energiagondok könnyítését is szolgáló új üzemet létesít­senek. ahol hőszigetelő vako­latféléket gyártanak. A másik, ugyancsak idősze­rű, egyes külföldről vásárolt segédanyagok helyettesítése pilisvörösvári készítmények­kel. Az üvegiparban utóbbi időben meghonosodott Dolo­mit B (Dunaújvárosba szállí­tanak belőle nagyobb mennyi­séget) már fezt a célt szolgálja. Üj elképzelés, hogy — eddig jórészt importból származó — építőipari ragasztókat helyet­tesítenek dolomit alapú hazai gyártmánnyal. A fejlesztési tervek össze­csengenek a népgazdasági igé­nyekkel, mégsem könnyű az új utak kitaposása. Példa erre, hogy a nemesvakolat-üzem ka­pacitása ma sincs teljes mér­tékben kihasználva, bár kül­földön is elismert, kiváló ter­mékeket állít elő. Az állama építőipartól érkező megrende­lés kevés, jórészt a tanácsi kommunális üzem és a szövet­kezetek. valamint a magán­építkezők részére szállítanak. A pilisvörösvári vidék gaz­dag ásványi kincsekben és a kutatók szerint az eddig fel­tárt értékek mellett még mást is rejteget a föld mélye. Egy tudósházaspár évekkel ezelőtt kísérletsorozatot végzett, s magnézium-lelőhelyre bukkant 3 dolomitbánya területén. A kitermelésre eddig nem került sor. A helybeliek szerint még az unokák számára is őriz feltá­ratlan kincseket az egvkor kő­szenet, most dolomitot adó bányavidék. Gál Judit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom