Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-23 / 249. szám
8 PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 1982. OKTOBER 23., SZOMBAT Tornyok (részlet) Sövegiártó Mária kerámiái Fényes lapok, díszes borításban Az óra jár, senkire sem vár Ha föllelhető volna a világos érdekeltség Vaskos kötet a vállalat szervezeti és működési szabályzata és mert kezembe adták, böngésztem. Egy zárójelbe tett mondat kelti fel a figyelmemet, így hangzik: az intézkedésre jogosultak körét a 11. számú melléklet tartalmazza. Föllapozom ott a díszes borítású, fényes papírra nyomott könyvet, ahol a sokféle melléklet között a tizenegyes számot viselő található és mert még mindig várnom kell, összeszámolom a felsorolt munkaköröket, a vezérigazgatótól az önálló csoportvezetőig, összesen harminckilenc. Túl a papírokon, erős korlátok, csekély önállóság Később azután, már azzal beszélgetve, akire vártam — a termelési Történettudomány és ismeretterjesztés Sehol nem létezik kétféle igazság Nemzeti múltunk értékelése felelősségtudatot követel Tartalmában, szemléletben és módszertanában megújult történeti művek tetemes száma, gyarapodó műfaji sokszínűsége örvendetes jelensége a hazai tudományos közéletnek. Nyomban felvetődik azonban a kérdés: a tudományos kínálat és a szellemi kereslet találkozik-e közéletünkben, megfelelő hatékonysággal formálja-e az embereknek a múltról, a hazáról, a világról alkotott képét? Segít-e megteremteni a nemzeti önismereten alapuló egységes történelemszemléletet, a világban elfoglalt helyünk múltjának és jelenének helyes értelmezését? A tudomány és az ismeretterjesztés kapcsolatáról, a közöttük levő munkamegosztásról folyó viták reális gondokat tükröznek, de vannak alapkérdések, amelyeket a vita már eldöntött. Ézek közül talán a legfontosabb, hogy miután tudományos ismeretek terjesztéséről van szó, egyaránt hangsúlyozandó mind a tudományosság, mind pedig annak ter-_ jesztése. Az ismeretterjesztés nem tudományos hitelében, hanem oldottabb formájában, pedagógiai és művészi ábrázoló módszereiben, stílusában, pszichológiai megjelenítő készségében különbözik csak a tudományos munkától, amelyek az ismeretek elsődleges közrebocsátói. Tehát korántsem értékrendbeli, hanem elsősorban műfaji különbségek vannak közöttük. A nagy tömegekhez szóló kommunikálás azonban a műfaji különbözőség folytán nem veszíthet a tényekkel alátámasztott tudományos igazságából, mert ha ezt teszi, attól még nem lesz „népszerűvé” a szó igazi értelmében, csupán tudománytalanná válik. Ezzel az embereknek a történelemről akotott nézeteit nem formálja, hanem deformálja. Ha az ismeretterjesztés, vagy valamely művészi alkotás az eredetiség vagy az érdekesség ürügyén a tényeket figyelmen kívül hagyva árnyaltságától, fosztja meg a történelmet, akkor óhatatlanul történelemhamisításba csúszik át. A teljes szinkron létrehozása a tudomány és a népszerűsítés között irreális igény lenne. Itt a kölcsönösségen van a hangsúly, amelyben a prioritás a tudományé, de neki is figyelembe kell venni az ismeretterjesztő fórumok igényeit, az általuk is kutatott területen feltárt új adalékokat. Elég talán a Századunk című televíziós dokumentum-filmsorozatra , utalni, amely a hivatásos történészek számára is értékes, új tényeket tárt fel Magyarország második világháborús történetének számos kérdéséről Utalhatunk emellett Cseres Tibor, Száraz György, Simonffy András és mások történeti tárgyú műveire, amelyek nemcsak szépírói alkotások, nemcsak a szórakoztatás funkcióját szolgálják, hanem figyelemre méltó történelmi anyagot is tartalmaznak. Értéküket az is növeli, hogy megjelenítő és pszichológiai, ábrázoló készségük folytán bonyolult eseményeket, személyiségeket visznek közel nézőikhez és olvasóikhoz, amire a szaktörténészek nem képesek. A hangsúly tehát a kölcsönösségen, az egymásrautaltságon van, s nem a különbségeken. Miképpen a kutató nem szakadhat el közegétől, amelynek megbízásából s amelynek számára dolgozik, olyképpen az ismeretterjesztés és a tömegkommunikáció, vagy az alkotó művészet sem szakadhat el anyagának forrásától, a kutató tudománytól. Az alkotó együttműködés a társadalom érdeke, hiszen a múlt—jelen—jövő dialektikus egységének megértése, a szocialista társadalomhoz való kötődésnek egyik nélkülözhetetlen feltétele. Nemrégiben a Történelem és köz- gondolkodás című egrj tudományos tanácskozáson elhangzott előadások, hozzászólások is arra utaltak, hogy az elért eredmények ellenére igen sok a tennivaló ezen a téren. Egyrészt a szocialógiai felmérések konkrét adatokkal bizonyították, hogy társadalmunk történeti tudatképlete még rendkívül heterogén, sok benne a „félrehallás”, a múltból ittmaradt retrográd elem, amit konzerválnak bizonyos nemzetközi tényezők, s amit ki is használ a rendszerünk ellen irányuló imperialista propaganda. Nem menthetjük fel a felelősség alól azt a cikcakkos utat sem, amelyet a magyar történettudomány végigjárt addig, amíg kibontakozott előtte a valóság teljes feltárásának társadalmi igénye és lehetősége. Nagy utat tett meg a szaktudomány, de nem mondhatjuk el, hogy minden kérdésben ellensúlyozni — vagy éppen kiiktatni — tudta volna a hibás történelemszemlélet maradványait. Énnek reakciója is tapasztalható ma a nemzeti múlt értékelésében. Az ezt illusztráló tények közül emeljük ki Magyarország második világháborús történetének kérdéskörét, amelyről sok szó esett az egri tanácskozáson is. Jóllehet e témakörben értékes tudományos feldolgozások és forráskiadványok láttak már napvilágot nemzetközileg is elismert kitűnő tudósaink szerzőségében, mégis talán o legtöbb zavar ezen a téren tapasztalható a történeti köztudatban. Egyes körökben lábra kapott a „történelemnélküli nép” a „kis nemzet” komplexum, a „mindenki csak ránk pályázik" szemlélete. s még gyakran elhangzik az a vád, hogy a történettudomány máig sem jutott túl az „utolsó csatlós” koncepción „holott már hiteles, tudományosan megalapozott álláspont ’alakult ki ebben, a közvélemény egy részét irritáló kérdésben. Az okok összetettek. Az egri tanácskozáson is szó esett arról, hogy egyesek a szembenézés, az analízis és az ebből fakadó katarzis helvett inkább a mentségkeresést részesítik, előnyben. Ezeket a nézeteket különböző tényezők táplálják. Az úgynevezett „kényes kérdések” — például a második világháborúban betöltött katasztrofális szerepünk folytán létrejött területi döntések nemzeti sorstragédiát sugalló ténye — mellett erőteljes szerepet játszik ebben a dilettantizmus, a különböző, már tényekkel bizonyított esesmények újszerű tálalása. Példa erre a Magyar- ország hadbalépését igazolandó kassai bombázás ügye. A televízió és egyes sajtóorgánumok „korrigálták” a már bizonyított tényeket, ezzel megkérdőjelezték a magyar és a német katonai vezetés felelősségét a Szovjetunió elleni háborúban. Ilyen nézeteket sugall gróf Teleki Pál volt miniszterelnök újabb keletű meggyilkoltatása, ami szintén dezorientálja a közvéleményt, annak történetszemléletét, mert tudományosan már megválaszolt kérdések válnak ezáltal labilisakká. Ezt a tendenciát erősítik a memoárirodalom egyes termékei, amelyekben a horthysta, szélsőségesen reakciós vezető elit már-már „ellenállóvá” nemesedik. Érthető, hogy — különösen a fiatal nemzedék —, amely ezekből ismeri meg Magyar- országnak a második világháborúban betöltött szerepét, nem érti azt a súlyos árat, amit az uralkodó osztályok bűnei miatt a magyar népnek fizetnie kellett. Persze ugyancsak gondot jelentenek a magyar ellenállási mozgalom pozitív szerepét eltúlzó tendenciák is. E jelenség összefügg az „ellenállás” mindmáig tisztázatlan fogalmával, s ez terepet nyújt különböző szélsőséges álláspontok, nézetek terjedésének. Pedig ma már túl vagyunk az ellenállás szűkkeblű értelmezésén, de nem tudtuk megakadályozni bizonyos vágyálmok, illúziók valóságferdítését. Ezek az „ellenálló nemzet” hamis látszatát élesztve csökkentik a valóságos ellenállási mozgalom, azok kiemelkedő egyéniségei, az itthon és külföldön harcoló magyar partizánok helytállásának hitelét. A pédákat folytatni lehetne, de remélhetően a fentebbiek is jól érzékeltetik a közvélemény formálóinak nagy felelősségét. A már hiteles dokumentumokkal bizonyított tények megmásítása súlyos károkat okoz, amit. nem lehet menteni se tájékozatlansággal, sem pedig „műfaji” indokokkal. A tömegkomműnikálás. az ismeretterjesztés nem bagatellizálhatja a tudományt, nem létezik kétféle igazság, nem engedhető meg, hogy ténykérdésekben az igazság és a hazugság egyaránt nagy nyilvánosságot kapjon. Kétségtelenül alapvető tendencia a közvélemény helyes orientálása. Ezt számos példával lehetne illusztrálni. A negatív jelenségek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a történettudománynak és az ismeretterjesztésnek egymásraépülve, egymást kölcsönösen támogatva, az eddiginél hatékonyabban kell részt venniük a történeti tudatformálás felelős munkájában. VASS HENRIK a Magyar Történelmi Társulat ügyvezető elnöke vezérigazgató-helyettessel —, a kérdést is fölteszem, körülbelül mennyien vannak azok, akik a szóban forgó munkakörökben — tehát önálló intézkedésre jogosultan — dolgoznak? Hozzávetőleg százhúszon, hangzik a felelet. S valóban intézkednek, amikor kell? Maliciózus mosollyal kísérve érkezik a válasz: húsz, huszonöt százalékuk igen. Töprengésre okot adó arány, s mint a tapasztalatok mutatják, nem ezen az egyetlen helyen lelhető fel. Olyannyira nem, hogy a vállalati szervezetről folytatott vizsgálatok megállapítása szerint az ún. vezetők és irányítók kategóriájába soroltaknak mindössze az egyharmada nyilatkozott úgy, intézkedésre nem formális, hanem ténylegés lehetőségei vannak. Annak tehát, hogy valaki intézkedhessék, a feltételeit is meg kell teremteni, s még akkor sem biztos, a jog élő lesz. Mert hiszen megtörténhet, valaki veszni hagyja ilyesfajta lehetőségeit, mivel úgy kényelmesebb, másra hárul a felelősség, nem szükséges konfliktusokat vállalnia, esetleg népszerűtlennek lennie. Válasszunk ki találomra egy területet, mondjuk a mész-, cement- és azbesztcement ipart. Itt — a rendelkezésekre álló legutolsó összesítés szerint — a foglalkoztatottak teljes létszáma 9545 fő volt. Ebből az ún. legfőbb vezetők csoportja 36, az ösz- szes vezetőé 221, az irányítóké 359 személyt foglalt magába. Ha most a részadatokat összeadjuk — 580-at tesz ki —, s egybevetjük a foglalkoztatottak táborával, akkor kiderül: a munkavállalóknak a hat százaléka — azaz minden százból hat ember — tartozik az intézkedésre jogosultak körébe. Ez az arány, döntően a technikai, technológiai jellemzők következtében, magas — bizonyítja a technológia jelentőségét, hogy például a Dunai Kőolajipari Vállalatnál, a vegyipar legnagyobb cégénél ennél is valamivel magasabb az irányítók aránya —, jóval az átlag fölött van. Eltűri a tökéletlen szervezet az alkalmatlanokat is A megye szocialista, iparában ugyanis a vezetők és az irányítók körében a foglalkoztatottaknak mindössze a 4,6—4,9 százalékát, azaz száz főként minden húszadikat sorolhatjuk. Ami nemzetközi összehasonlításban sem túlzott, sőt, megfelelő. Akkor persze, ha az, aki jogosult, valóban intézkedik, ha intézkedni tud, azaz cselekvésének eszközei, terepei is adottak, s nemcsak a papírjoga van meg minderre. Abban például, hogy a megye textiliparában hosszú időn át a művezetők fluktuációja a fizikai foglalkozásúékát is meghaladta, döntő szerepe volt formalitásokkal teli, de valóságosan erősen korlátozott intézkedési jogkörüknek, csekély önállóságuknak. Amikor néhány helyen — így a Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár gyáregységeiben —, ugyan nem alapvetően, de mégis érdemben változtattak e fonák állapotokon, a cserélődés a korábbinak a felére esett vissza.. .1 Hasanló eredménnyel járt a közvetlen termelésirányítók hatás- és jogkörének gyakorlatbeli növelése — mert a papíron rögzítettekkel nem volt hiba — a Mechanikai Művekben, s persze, a fluktuáció mérséklődése csak egy, ráadásul nem is a legfontosabb pozitívum az elértek közül. , Hosszú ideje és gyakran szereplője vitáknak, vizsgálatoknak a vállalati szervezet. Kevés olyan jelző akad, amely ne került volna minősítésként elő ezekben a vitákban és vizsgálatokban, a merevtől a túlszabályozottig, a korszerűtlentől az ész- szerűtlenül hierarchikusig. Csakhogy: viták, vizsgálódások ellenére a vállalati szervezet nem sok hajlandóságot mutatott az átformálódásra, föltételezhető, aligha alaptalanul, azért, mert ennek szükségességét nem érezte, nem volt kényszerítve erre, azaz — nevén nevezve a dolgot — hiányzott a világos érdekeltsége ebben. Ennek kimondása már felelet arra a kérdésre is, miért csak az intézkedésre jogosultak körének töredéke él — élhet — a vállalati szervezeten belül úgynevezett jogosítványaival. Azért, mert a szervezet működése lehetőséget nyújt erre, mert a tökéletlen szervezet eltűri az alkalmatlanokat, a tétovákat, a bátortalanokat is; mert fedezéket kínál a felelősség örökös vándoroltatására, függetlenedésére személyektől, pontosabban munkaköröktől és szervezeti részektől, s vastag takaróként használható, amint vastag takaróként hat ez a szervezet akkor is, amikor az elmaradt intézkedések következményeivel kell szembenézni. Az elmaradt intézkedések következményeivel egyre több termelőhelyen kényszerülnek szembesülni, ám kérdés, fölfedezik-e, nem okokkal, hanem csupán okozatokkal van dolguk?! A termelési zavar, a technológiai fegyelem megsértése, a minőség- romlás és seregnyi más csupán okozat, az ok valójában a gyatra hatásfokú, elöregedett, merev, a felelősségeket el nem határoló vállalati szervezet. Sajnálatosan gyakori tapasztalat: az ismétlődő gondok, hibák, melléfogások ellenére sem vállalják a termelőhelyi közösségek annak többletfeladatát, amit a szervezet alapvető felülvizsgálata, módosítása, s ezzel együtt, tőle elválaszthatatlanul a jogok és felelősségek félreérthetetlen kijelölése követelne. Megnyugszanak, abban, a termelés gondokkal jár, de megkerülik a válaszadást arra a kérdésre, miért mindig ugyanazokkal a gondokkal jár?! Ahogy az sem több, mint formális nyugtatószer a szervezet lázaira: megtörtént az intézkedésre jogosultak körének kijelölése. Itt sem fogalmazódik meg a kérdés, rendelkezésre állnak-e a folyamatos és következetes intézkedésekhez a feltételek, megfelelőek-e a személyi adottságok, az irányítói, vezetői képességek a mindenkori lehető legjobb intézkedésekhez? A fontos csak az — az látszik annak —, hogy a szervezeti és működési szabályzatban tételesen meglelhető, ki intézkedhet. Ami elsődleges, tételesen meglelhető Félre nem érthető fogalmazását adta témánknak az MSZMP Központi Bizottsága 1978. április 19—20-i ülésének határozata, amikor kimondta: „A fejlődés, az előttünk álló feladatok megkívánják, hogy a kádermunka az eddiginél is nagyobb figyelmet kapjon. Megkövetelik, hogy a vezető posztokon, különösen a kulcspozíciókban csak rátermett, a politikai, szakmai, magatartásbeli követelményeknek egyaránt megfelelő vezetők legyenek. Következetesen érvényt kell szerezni annak az elvnek, hogy elsődleges a társadalom érdeke, s az értékelés mércéje a végzett munka eredménye.” Az azóta eltelt négy és fél esztendő nyomatékosan aláhúzta ennek a követelménynek a jogosságát. Az azóta eltelt négy és fél esztendő gyakorlata azt mutatja, a szükségesnél és lehetségesnél jóval kisebb a haladás ennek a követelménynek az érvényesítésében. MÉSZÁROS OTTÖ
