Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-23 / 249. szám

"zMiítm 1982. OKTÓBER 23., SZOMBAT Színházi levél Béla és a vak hatalom I. Béla Árpád-há- f zi királyunkat 1060 j decemberében ko- f ronázták meg a I püspökök, rövid- * del azután, hogy Béla magyarokból és len­gyelekből álló seregével megverte bátyja, I. Endre király főként németekből álló seregét. Endre, az ak­kor már évek óta súlyos be­teg, szélütött király öccse fog­ságába esett, s hamarosan meg is halt Zircen. Ezután következett Béla megkoroná­zása. A két Vazul-fi (Endre is, Béla is I. Szent István unoka­öccsének, a megvakíttatott- megsüketíttetett Vazulnak a gyerekei voltak), az Árpád­házban később is oly gyakori testvérharc szomorú példáját szolgáltatta —, de I. Béla mindössze három esztendős uralma arra mindenesetre jó volt, hogy újra megerősítse a kereszténységet a szétzilált or­szágban. B élát előbb Endre fia, Salamon követte a trónon (1063—1074. között), majd Bé­la legidősebb fia, I. Géza lett a király. Ö is csak három esztendeig uralkodott, s 1077- ben az öccsének, I. Szent Lászlónak, a fejére került a korona. A lovagkirálynak nem született fia, ezért 1095-ben bekövetkezett halála előtt bátyja, Géza idősebbik fiára, Kálmánra hagyta a koronát. Ez a Kálmán (I. vagy Köny­ves Kálmán néven ismerjük), 1095-től 1116-ig uralkodott. Öt fia követte a trónon, II. Ist­ván néven (uralkodott 1116-tól 1131-ig). István után — fia nem lévén —, a korona Kál­mán király öccsének, Álmos hercegnek a fiára, Bélára szállt, ö 1131-től 1141-ig ural­kodott. Történelmünk azon­ban nem annyira II. Bélaként, mint inkább Vak Béla király­ként tartja számon. Kálmán ugyanis az öccsét, Álmost, és annak fiát, a kis Bélát 1113- han politikai okokból megva­kítatta. A Vazul-unoka tehát pontosan úgy járt el saját vé­rével szemben, mint Szent István a nagyapával, Vazul­lal. Testi fogyatékos ember ugyanis a kor magyar szoká­sai szerint nem volt alkalmas a trónra — egy vak emberből nem lehetett király, még ha egyébként alkalmas lett volna is az uralkodásra. Ugyanakkor maga Kálmán sem volt kirá­lyi termet: inkább a könyvek vonzották, semmint a vitézi tornák. Almos, az öccse vi­szont a nagybátyjára, a daliás Szent Lászlóra ütött: magas, izmos, megnyerő, szép férfi volt, jeles fegyverforgató, pompás bajvívó, vadász és lo­vas. Székely János drámájának, a Vak Béla királynak ezek a történelmi tények állnak a hátterében. A nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott da­rabról egyszer már ejtettem szót. megemlítvén: ez a tör­ténelmi dráma úgy történel­mi, hogy a XII, század ese­ményeit úgyszólván csak ap­ropóként használja fel a leg­maibb kérdések taglalásához. Arra is utaltam, hogv ez a gondolati dráma igazibb, al­kalmasabb terét a tervezett budapesti előadásban, a Pesti Színház int.imebb közegében találja maid meg. így is lett: a — mi is? -felújítás? bemuta­tó? átjátszás? —. sok vonat­kozásban szinte áj drámát re- velál. Pedig hát nem a Vak Béla király lett más. hanem a zárt színházi tér erősítette fel a darab éles politikai mondan­dóit, tett nagyobb hangsúlyo­kat azokra a gondolatokra, melyek messze túhiezethek az Amád.h.áz. trónviszályain, test­vérharcain. M iről is van szó? Arról, hogy a fen­tebb vázolt tör­ténelmi időszak­ban, de tulajdonképpen már Szent István halála óta, a ma­gyar történelem nagy kérdése az orientáció volt. Azaz: el kel­lett dönteni, hogy a magyar uralkodók melyik érdekszfé­rába kapcsolódnak be: a pá­paságéba, vagy a német csá­szárságéba. Mert ne feledjük: ez az időszak európai viszony­latban a pápaság és a csá­szárság küzdelmének időszaka, az egyházi és a világi hata­lomnak az elsőbbségért folyta­tott nagy birkózása, IV. Hen­rik császár és VII. Gergely pápa vetélkedésének ideje. No, és az első kereszteshadjára­toké is: a pogányság elleni nagy küzdelem, az iszlám és a keresztény erkölcs és ideo­lógia (s persze a hatalom), összecsapásának évtizedei ezek. / Ebben a kusza történelmi helyzetben próbál modus vi- vendit találni Kálmán király — úgy, hogy a pápaság felé orientálódik, s Álmos herceg —, úgy, hogy a pápaság ellen­ségével, a korábban már Ca- nossát járt, de újra megerő­södött IV. Henriikkel szövet­kezne. Álmos lovagi nagy­bátyját, Lászlói; követi a né­met orientációban. Kálmán meg Szent Istvánt a pápai­ban. De mindkét választásban ugyanaz a tét: Magyarország államiságának megmaradása, vagy ahogyan a darabban Ál­mos megfogalmazza: — „A biztos egyensúly neve: * Ma­gyarország függetlensége”. Csakhogy Kálmánt a pápai orientáció elfogulttá teszi, s mindenkit hazaárulónak tart, aki nem az ő vonalát követi. Ezért lép fel oly kíméletlenül Álmos és a kis Béla ellen — s a sors tréfája, hogy később majd éppen az a Béla kerül a trónra, akinek megvakíttatá- sa nemcsak az uralkodásra va­ló alkalmatlanná tételt szol­gálta, hanem azt is, hogy ve­le ne kerülhessen a királyi székibe a császári orientációt képviselő párt. S amikor az­tán Béla — már a korona vá­rományosaként —, kifejti, mi­lyen órszáglásra vágyik, ezt mondja: — „Erős, egységes államot akarok teremteni, ha egyszer odajutok. Megbékélést akarok, legyen az ország egyetlen cselekvő lélek, egyet­len összefogott kéz, senki se érezhesse itt magát gyanúsnak, kitagadottnak.” Már királyként pedig: — „Minden alattvalót, különbségek nélkül, hozzám fűzzön az érdek” — mondja. Béla tehát erkölcsös hatal­mat akar, és az erkölcsös ha­talom talapzatán létrejött egy­séges, viszályok nem dúlta ál­lamot. Később azonban mégis ő maga kényszerül arra, hogy feladja elveit, és erőszakkal hasson oda, hogy megmar-d- jon az egység. Pál püspök, atyja barátja és ideológiai ve­zetője, ezt így fogalmazza meg: — „A politikában sajnos, nem az erkölcsről van szó, ha­nem a hatalomról". És ez a szomorú felismerés vezeti el Bélát a darabot záró komor mondatokig: — „A hatalom vak. Én is az vagyok. A halál még tán a legjobb, ami tör­ténhet az ember fiával”. bgy Székely látomá­sa erkölcsről és ha­talomról bizonyos vonásaiban erősen vitatható, az kétségtelen. De az is kétségtelen, hogy ezt az alapkérdést minden történelmi korszak felteszi. A Vak Béla király nagv erővel, kifejezet­ten a mához szólóan töpreng erről az alapkérdésről, s kész­teti a színpadról elhangzottak továbbgondolására a nézőt — és pontosan ez Marton László rendezői szándéka is. Takács István iv.net az e H „Harminchat fokos lázban. A repülő Szindbád emléke Egy éve október 14-én reggel még azt mondta Mónikának: nem megy sehová, készül a másnapi, bábolnai forgatásra, még egyszer át akar gondolni mindent. De hiába keresték telefonon és személyesen, örökre hiába. Mikor megtalálták, az ágyon feküdt kényelmesen, körülötte a könyvei, feljegyzései. Dolgo­zott volna, csak észrevétlenül megállt benne az idő. A gödöllői Helytörténeti Gyűjteményben nyitottak ki­állítást Huszárik Zoltán filmrendező grafikáiból az elmúlt hét végén. A rajzok mindegyike kemény, erős di­namizmussal közvetít egy üzenetet a máról, nekünk. Olyasmit mondanak el, amit kizárólag az alkotójuk fe­dezhetett fel, aki összegyúrta a végleteket. Elégia Jankura Péter, a Csontvá- ry-film operatőre, a képek előtt sétálva, a lelkesedés leg­csekélyebb látható jele nélkül vallotta, hogy csodálatos volt Huszárikkal dolgozni. Pedig folyvást improvizált, nem a forgatókönyvet rendezte meg, hanem a saját gondolatát. Ha kellett, előjátszott, ha kelleti, bókolt, még mulattatta is a stábot; mindent megtett, hogy valamennyien azt akarják, amit ő. De ezután már szu­verén alkotónak, nélkülözhe­tetlennek tekintett mindenkit, közben hatalmas belső lázban égett. Bizonnyal azért volt így, mert nagyon megszenvedett érte, hogy elkészíthesse első önálló rövidfilmjét, az Elé­giát. Könyörtelen alkotás, el­mesélhető története nincs, fő­szereplőjének a lovat válasz­totta, az ember leghűségesebb állattársát. Egyetlen üvöltés a film — a tipró száguldás és a véget érni nem akaró pilla­natok között — az emberte­lenség ellen. Huszárik Zoltán maga is végletekben élt, néha hetekig nem látták, aztán na­pokon keresztül vitatkozott barátaival kávéházakban, bo­rozókban, mint aki nem ren­delkezik időérzékkel. Képes volt megbízás nélkül dolgoz­ni, de a kompromisszumokat nem tudta elviselni. Kusza útvesztőket járt meg. Domonyból indult, Aszódon érettségizett. Élete végső pil­lanata után 365 nappal a gö­döllői művelődési központ és a helytörténeti gyűjtemény al­kalmat teremtett arra, hogy találkozzanak azok, akik köz­vetlenül tanúi voltaic sorsá­nak. Bemutatták Huszárik há­rom rövidfilmjét is. Méltó emlékezés volt. A nézőnek akár közömbös lehet, hogy egy rendező hol látta meg a napot. Mindegy lehet, hogy Domony aprócska, egyutcás településként simul Aszódhoz és körülbelül há­romszáz éve éledt újjá ma­gyar és szlovák telepesekkel, s az öregasszonyok itt még népviseletben járnak. A kí­vülállónak talán az sem lé­nyeges, hogy Huszárik Zoltán mindig félúton volt Domony felé Spanyolországból, Szov­jetunióból, Olaszországból vagy Bulgáriából. Gyakran bántotta és mardosta is, hogy nem mindig ért oda, amikor akart. Második rövidfilmjének cí­me: Tisztelet az öregasszo­nyoknak, s akár szereplői le­hettek volna azok is, akik el­Bánságl Ildikó (Ilona királynő) és Lukács Sándor (Béla király) a Pesti Színház előadásában utaztak Gödöllőre a kiállítását megnézni, emlékeket felidéz­ni. Az egyikük így mondta: „Nem tudom én, miért sze­retjük Zolikát. Kis falu a mienk, tudjuk, ki a jó”. A filmben nem szólalnak meg az öregasszonyok: vizet húznak, kukoricát morzsolnak, disz­nót etetnek, arcukon csak át­suhan a mosoly, ha az unoka elhalad a léckerítés mögött, és kopott bottal bicegve virágot visznek a temetőbe. Özvegy Huszárik Jánosné sem szólalt meg órákon át Gödöllőn, ma­ga elé meredt, néha-néha zseb­kendővel felitatta a könnyeit. Mit is mesélhetett volna, hi­szen alig mozdult ki a falu­jából. Huszonkét évesen öz­vegyen maradt kétéves gyere­kével, aztán asszonyos becsü­letből, mostoha nélkül, felne­velte. Fiához sem volt kegyes a sors. Diák korában azt gon­dolta: festőművész lesz, ké­sőbb a látvány művészetének egy másik ága mellé voksolt. Felvették rendezőhallgatónak a filmművészeti főiskolára, de professzorai rövidesen el­tanácsolták. így lett Huszá­rik Zoltán földműves, pálya­munkás, szobafestő, olajbá­nyász, népművelő, majd film­gyári kellékes és ügyelő. De mindent újra kezdett: harminc évesen kapott rendezői diplo­mát, aztán további öt évet várt az Elégiára, összesen öt filmet rendezett. A piacere Huszárik-film Mónika, az utolsó élettárs: Olyan volt abban a zugjói la­kásban, mintha mindig pálya­udvaron élne és úgy emleget­te saját magát, hogy repülő Szindbád... Anna, színésznő, Huszárik Katalin édesanyja: Csak az első játékfilmjében dolgoztunk együtt, bennem nem is any- nyira művészként él; a sze­mélyisége volt szuggesztív... Tibor, egy barát: Arra ki fog válaszolni, hogy miért nem csinálhatott filmet Füst Milán Feleségem története cí­mű regényéből? Erre vá­gyott ... , Balázs, esztéta: Mi, a bará­tai éjszakákat vitatkoztunk ét vele, de igazán segíteni nem voltunk képesek ... özv. Huszárik Jánosné: Mi­kor elkészül a sírköve, Do- monyban szeretném, ha azt vésnék rá, amit ő akart, hogy Itt nyugszik Huszárik Zoltán, élt kilenc hónapot, az anyja ölében... ... élt kilenc hónapot. A többi ötven évét tüzet fogott háztetőként lobogta át. Es gyorsan égett. Kriszt György Huszárik Zoltán: Ezt tényleg Így akartam? A Mama Arany János emlékére Koszorúzások Amíg lesznek, akik magya­rul írnak és olvasnak, Arany János élni fog — mondotta megemlékezése summázata- ként Tarnócz Márton egyetemi docens, a 100 évvel ezelőtt el­hunyt Arany János síremlé­kénél a Mező Imre úti temető­ben a pénteki koszorúzási ün­nepségen. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia nevében Láng István főtitkárhelyettes és Szabolcsi Miklós osztályelnök helyezte el a megemlékezés vi­rágait. Megkoszorúzták a sír­emléket a Művelődési Minisz­térium, a Magyar Írók Szö­vetsége, a Magyar Irodalom­történeti Társaság és a Petőfi Irodalmi Múzeum képviselői. Tegnap délután Nagykörö­sön Arany János emléktáblát avattak fel a költő nevét vise­lő általános iskolában. A meg­emlékezésen ott volt Gotzián Lászlóné, az MSZMP városi bizottságának titkára. Nagyszalontán, Arany János szülővárosában, csütörtökön befejeződött a költő halálának 100. évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat. Az Arany-centenárium központi romániai ünnepségét szerdán Bukarestben tartották meg. Romániában sok helyütt meg­emlékeztek a költő halálának évfordulójáról. A nagyszalontai Arany-év­fordulón képviseltette magát a Magyar Írószövetség, valamint a kelet-magyarországi írócso­port is. Nagy Gáspár, az író- szövetség titkára, Sánta Fe­renc író, valamint Görömbei András debreceni egyetemi ta­nár koszorút helyezett az Arany-szülőház helyén levp emléktáblánál. Életműve . hozzávetőlegesen hatórányi mozgókép, önpusz­tító igényességére jellemző: egyszer azt mondta esztéta barátjának, hogy nyolc jó perc van a filmjeiben. Akkor­ra már két fesztivál nagydí­ját nyerte el. S a filmművé­szet történetét biztosan nem lehet megírni a Szindbád és a Csontváry nélkül. Huszárik húsz évig volt rendező, pá­lyatársai ennyi idő alatt meny- nyiségileg ötszörösét teljesítik az övének. Hogy mivel lett mégis utolérhetetlen és utá­nozhatatlan? Szellemi elődök nélkül meg­teremtette a filmlirát. Beállí­tásaival, snittjeinek sorrend­jével és ritmusával mondott el mindent; a képei olyan ér­zékenyek, hogy szöveggel alig kapcsolhatók. Kisfilmjei kö­zül csak egyben szólal meg emberi hang. Az A piacere- ben egy öreg paraszt sirató­dalt énekel. Az arasznyi életműben nincs egyetlen felesleges filmkocka sem. A grafikákból rendezett kiállítást tó nyitotta meg. Ágh István József Attila-díjas köl- Barcza Zsolt felvételei-FIGYELŐ' Főmdtőr. Ami igaz, az igaz: érezhetően megszaporo­dott a végignézhető, sőt az él­vezhető televíziós műsorok száma. Hellyel-közzel pedig még valóságos szenzáció is akad közöttük. Kedvünket előbb Feleki Ka­mill, játékában lelhettük. Ne­vezetesen abban az alakításá­ban, amelyet Alekszandr Vampilov Kaland a főmettör- rel című tévéjátékában nyúj­tott. Mintha el sem búcsúzott volna még a színpadtól, mint­ha állandó és feszült készen­létben lenne, úgy töltötte meg élettel ezt a szinte egyenesen az ő tétován csetlő-botló, ugyanakkor alkalmasint pa­rancsosztogatásra sem rest fi­gurájára írott alakot. Gina. Ami viszont ugyan­ezen az estén bizonyára, na­gyon sokakat fölháborítoit, az az isteni Ginának, mármint a szépségében nem fogyatkozó, csupán az esztendőket maga után hagyó Lollónak a vi­selkedése volt. Ügy látszik, ő valamiért nem zárta formás kebelébe a ml kis országun­kat, mert amikor — haj, de régen volt — elfogadta a ma­gyar tévések meghívását egy szilveszteri műsorra, hát ak­kor is megizzasztotta két partnerét, Antal Imrét és Vit- ray Tamást, most meg milliók szeme láttára hagyta fakép­nél Képét Andrást, a Stúdió ’82 műsorvezetőjét, mert az túllépte az eszmecsere öt percben megállapított forga­tási idejét. Ahogy a mozgó képet hir­telen álló felvétellé meréví- tették, s így szinte egy mene­külő alak szobrává karikíroz- ták a sztárok sztárját — ön­magában is operatőri remek­lés volt. Kalmár Magda, szintén a bevétel rovatban lehet elszá­molni Kalmár Magdának szerdán este látott Csoda kell! című dalműsorát. Fantáziátlan elnevezése’ ellenére, igazán remek volt ez a fél óra. A maga műfajában éppen olyan jutalomjáték, mint Feleki Ka- millé abban a főmettőrös tör­ténetben. Panoráma. A csütörtök es­ténk sem múlt el nehezen fe­ledhető dráma nélkül. No nem a Zimre Péter írta és Bohák György rendezte A hallgatás ára című bűnügyi történetre gondolunk — ez a produkció javarészt olyan volt, hogy in­kább elmondták, semmint be­mutatták a pénzlopás esemé­nyeit —, hanem a késő esti Panorámára. Az NSZK-ban történt kancellárcserét idézte meg ebben Baló György, és tette ezt oly körültekintő ala­possággal, nemcsak a politikai indítékokat, hanem a nehezen leplezhető emberi indulatokat is bemutatva, hogy egyszer- másszor megborsódzhatott a nézők háta. Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom