Pest Megyei Hírlap, 1982. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-02 / 231. szám

1982. OKTÓBER 2.. SZOMBAT

Színházi levél

Él még Bánk?

Él-e még Bánk — ! nem a drámai cse- I leíkmény szerint, 1 hanem mint drá- i ma, mint kevés ^klasszikus nemzeti drámánk egyike, mint máig érvényes színpadi alkotás,-mint a magyar színházak játékdia - raibja, mint drámatorténeti, irodalomtörténeti, színháztörténeti hagyomány és korról korra megújuló remekmívű alkotás, mint állandó kihívás a színház, a rendező, a színész felé?

Más szóval: Katona József nemzeti drámája” (amint az első előadás, az 1833-as kassai bemutató színlap ja nevezi), integráns része-e a magyar színházművészetnek, a mai magyar színháznak, integráns része-e nemzeti műveltségünknek és nemzeti tudatunknak; integráns része-e a színház élményével épp csak ismerkedni kezdő fiataloknak?

A kérdéseket még sorakoztathatnánk, s nemcsak a Bánk bánra vonatkoztatva tehetnénk fel, hanem a magyar irodalomnak számos olyan alkotásával — s nem csak drámákkal — kapcsolatban is, melyet oktalanul feledésbe hagytunk merülni, mert . váltakozó, és távolról sem mindig szerencsés tantervi, oktatási reformjaink szükségtelennek ítélték a megismertetésüket. (Minden irodalomtanár szép listát tudna adni ezekből az íróikból és művekből). De hagyjuk most ezt — messzire vezetne, bár nagyonis szorosian összefügg a Bánk bán körüli problémákkal.

Szerencsésebb nemzeteknél, melyeknek irodalomtörténete a drámaírók garmadával, a klasszikus drámák egész légiójával dicsekedhet, nyilván fel sem merülnek olyan gondok, mint a Bánk bán, s a magyar klasszikus drámatriász másik két tagja, a Csongor és Tünde, s Az ember tragédiája kapcsán. Egy angolnak a világ legtermészetesebb dolga, hogy Shakespeare, Ben Jonson, Már- lowe valahol mindig színen van; egy francia észre sem veszi, hogy Moliére, Racine, Corneille állandó műsordarab; Moszkvában, Leningrádban fel sem tűnik, hogy a repertoárról nem hiányozhat Gogol, Puskin, OsztroVszkij, Csehov vagy Gorkij. Mi ezzel a kis klasszikus örökségünkkel, ezzel a szerencsés esetben tucatnyi klasszikus drámával (ha engedékenyen vonjuk meg a klasszikus dráma kritériumait) jóformán a színen sem vagyunk e nagy nemzetek mellett. Nem lenne hát szinte kötelező, hogy ne múljon el évad Madách-, Katona- és Vörös- marty-felújítás nélkül? Hogy feladatának érezze ez vagy az a színház e klasszikusok újra meg újra történő színrevitelét?

Nem az üres, letudott, kipipált házifeladat-teljesítést hiányolom persze. Abban édeskevés köszönet lenne, ha a színházak rutinból, megszokásból, poros tradícióból kifolyólag játszanának klasszikusokat. De miért elképzelhetetlen, hogy Katona vagy Madách műve ma is tud izgalmas kérdéseket feltenni, ma is tud izgalma« válaszokat adni ezekre a kérdésekre? Miért kellene az előadásoknak múzeumi produkciókká válniuk? Mi árt ne lehetnének élő, friss, izgalmas produkciók? Elképzelhető, hogy a Bánk bán vagy Az ember tragédiája kevesebbet mond ma nekünk, mint amerikai bulvárszerzők tetszetős szakmai rutinnal megcsinált tucatművei? Lehetséges, hogy Madách- nak, Vörösmartynak, de még csak Szigligetinek. Csiky Gergelynek, Bródy Sándornak is Neil Simon, Bemard Slade, Bemard Pomerance, Peter Shaffer, vagy éppen Brian Clarke legyenek a riválisai? Kiszoríthatják ezek a magyar drámát, a magyar mondanivalót, a hozzánk szóló, nekünk íródott műveket, a magyar irodalom klasszikusait, a magyar nyelv mestereit?

Akadhat, aki a fentiekért a provincializmus vádjával illet.

Ember a tárgyakról, tárgyak az emberekről

Penci várta a Cserhát alján

Fejlcendcben, sötét-tarka flanellruhában protekciósán mérte kedves néném a felvágottat a vegyesboltban. Öregkíváncsiskodón vizsgálgat, mit keresnék cn idegenként a múzeumban. Nézni? Azt van mit. Csudájára járhatnának. Még szerencsém is van — biztat —, hiszen a tanító úr biztosan itt dolgozik most, mert hallja, hogy új kiállítás lesz. Gyalogszerrei baktatok a penci egyetlen utcán, rám köszönnek, pedig sohasem láttak, errefelé így dukál: a vendégnek kijár az adjonisten.

A múzeum. Sárga utcai frontja eredeti barokk kisne- mesi kúriát formáz, ívelt homlokzatával. Előtte obeliszk, nem különösebben szép Petőfi-dom- bormúvel, maga a kőoszlop többet ér mint a dísze. Az épület viszont a legöregebb a faluban, egyes források szerint több mint 600 éves. S alig két évtizede viseli ezt a külsejét, mert egy tűzvész után meg- kontyolták, lecsapták homlok-* zatát; arrébb tették a tetőt és oszlopos mellvédet emeltek elé. De értő kezek visszaformálták olyanná, amilyenben néhai tulajdonosa, Oszroluczky Júlia, Podmaniczky báró szép neje lakta.

Korok, tájak, múzeum

Jakus Lajos múzeumvezető betessékelt és magamra hagyott: az előtérben tovább

szögezte a képeket. A Cserhátháti népi bútorokkal berendezett konyhába léptem. Saroklóca, asztal, ringó bölcső,

menyecskeruhába öltöztetett báb, tálaló, polc: hajdani élettér. Jakus tanító úr — már régen szaktanár magyarból és történelemből — de hát a falu őrzi a magasabb rangot, a néptanítóit — belép két kép szö- gezése közben és mesél a sa- roklócáról, amit a fiák ríősü- lése szerint hajdan szétvágtak, — mert osztozni kellett a tulajdonon —, s két külön családtól igazította össze múltőrzőnek. Eddig szokványos falumúzeum.

Az első szoba már új minősítésre kényszerít. Mintha nem is egy ezernél alig több- lakosú kis településen járnék V elegáns, kitűnően rendezett, igazi múzeum.

Bizonyítékok, hogy itt időszámításunk előtt 25—30 ezer éve ember lakja a Cserhát- hátát; a gravetti kultúra kőeszközei, az újkőkorból származó szalagdíszes edény, a réz-, a bronzkori leletek bizonyítják e táj folyamatos la- kottságát. S a szkíta kard, amely Pencen került elő éppen Jakus Lajos tanár úr kutatásai alapján és ebből csak egy van a Kárpát-medencében. Aztán a magyarok rabló kalandozásainak idejéből egy több helyen betört koponya. További emlékek a honfoglalás utáni korból, különös érték a már reneszánszból származó szentségház is. Feljegyzés található annak a Márton papnak a valószínű itt-tartózkodá- sáról, aki Ali budai pasa üzenetét vitte Drégely várába. Ismét néhány évszázad: Rákóczi- emlékek;‘.Valy Ádám és fiának penci , életéről, majd a Bethlen Rozália által adományozott református úrasztal. S a leghátsó szobában Petőfi, Madách, Mikszáth emlékei.

Másként nem lehet

Sétálunk az udvaron, a múzeumvezető rábök egy félkör alakú márványtáblára: — Valaki azt mesélte, hogy Aszódon megtalálta Petőfi eredeti

síremlékét. Tudtam, hogy nem igaz, de megnéztem. Régi emléktábla volt a költő tanulmányairól. Ezt a márványlapot ■kör alakúra faragták és savanyúkáposzta préselésére használták, aztán évtizedekig a református kollégium lépcsőiéként szolgált.

Arrébb tessékel. — Ehhez a kőhöz meg nemrég püspöki engedély kellett. A penci — 1769-ben újjáépített — római katolikus barokk templom oltára volt, amelyet száz év múlva kicseréltek és a márványalap- zatot lépcsőnek használták.

Látja, hogy közben a különleges formájú kulcsot figyelem: — Nézzen a kőtár ajtajára, eredetileg a Podma- niczky-ház bejárata volt, 1773- ban készült. Áthoztuk ide a kőből faragott ajtókerettel együtt. Petőfi Sándor penci látogatásai során gyakran fogta meg ezt a kilincset.

— Miből volt erre pénze, tanító úr? — Legyint, mosolyog, néhány tétova lépést tesz: — A járástól és a megyétől is kaptam néha egy kis forintot. Mit gondol, miből tudtam újjáépíteni a csővári vár nagytornyát? Igaz, hat héten át pirkadatkor indultam biciklivel a torony építéséhez, együtt dolgoztam a kőművesekkel. Egyszer még az Országos Műemlékfelügyelőségtől is kint voltak, megnézték, hogy mit csinálunk, aztán rám bízták.

Miért az egész? Miért vette lelkiismeretére a múlt kincseinek, modern korunkban használhatatlan anyagoknak az előteremtését, megőrzését? Nem érti a kérdést. Másképp próbálkozom: — Nős, tanító úr? Vannak gyermekei? Honnan került erre a tájra? Mi köze a Cserhát-tájhoz?

Tanítani muszáj

Fejcsóválva simítja végig maradék haját, szúrós tekintete még szigorúbb lesz, mert hogy mit is mondhat az, aki a jelenben nem tud élni a múlt nélkül. Vére, szemlélete diktálta, hogy csupán tényeket említsen: — Három gyerekem Van — mondja, az egyik régész, a másik tanár, a harmadik ... szóval Vácott egy leértékelt áruk boltjában dolgozik. Akadtak ugyan hónapok, amikor keveset voltam otthon. Másként nem lehet. Nekem történelmet kellett tanítanom és

nincs olyan része a világnak, ahol a históriát helyismeret nélkül a szívekbe lehet lopni. — Zavart lesz a szépen hangzó mondattól.

Szavaitól bizonytalanná válik az ember. Visszahívom. A bejárati ajtón függ a működési engedély: 1952-ben, éppen 30 éve írta alá az akkori kultuszminiszter. Az 1958-ban kiadott Magyarország Műemléki Topográfiája — Pest megye műemlékei első kötete a 620. oldalon említi a penci falumúzeumot, amelyet az iskola két helyiségében rendeztek be. Idézet: „Jakus Lajos, az iskola igazgatója, a felszabadulást követő évek óta rendszeresen gyűjtötte Penc és a szomszédos falvak (Kösd, Rád, Csővár, Ácsa) régészeti és történeti emlékeit. A számottevő régészeti (sír, edény, eszköz, pénz stb.) leletek az alábbi lelőhelyekről származnak: Penc-Sügy puszta (újabb kőkor) Rád-bankor és Magashegy, Penc-Mocsulyák (bronzkor), Kösd (réz és késő avarkor), Penc-Tuszkulán (szkíta és a X—XI. sz.) Rád- Tordáka (11. sz.), Csővár (IV. —V. sz.), végül a középkori Penc és Rád falvak települése ..Akkor már a tantermek helyett önálló múzeum őrzött mindent, többet, mint az egykori krónikás feljegyezhetett.

Nézem az utat. Jakus Lajos nyugodt léptekkel halad a járdán. Neki már joga van a maga nyugalmára. Mert a Penci Falumúzeum nem létezne, ma már nem is létezhetne nélküle. S az emlékekből felidéződik egy mondat arról, ahogyan állja a vártát: „Szeresd a földet, amely gyümölccsel fogadott; szeresd a múltat, mert őseid őseinek jelenlétét őrzi és beköt abba a több évezredes folyamatba, amelyet úgy hívunk, hogy európai nemzeti lét.”

Kr. Gy.

Staféta

Szépemlékű öregapám, nem sokra értékelte a múzeumokat. Ám, amikor 1910-ben elvetődött a Szépművészeti Múzeumba, rögvest megfogta a látvány, s azt követően a vidéki munkáslakás konyhájában nem volt maradása az Egyél vendég. Isten hozott! feliratú falvédőnek. Helyére jó, olajos reprodukció került, a fejekbe pedig a képek és szobrok szeretete.

Ha ma beszélgethetnék nagyapámmal, bizonyára elmesélné átváltozása történetét. Ó, dehogy akartam én különb ember lenni — emlegetné —, csak azt becsültem és szerettem világéletemben, ami megfogott. Megrázott, mint a villany, amit szerelnem kellett, s arról beszéltem anyátoknak, amikor benneteket nevelt.

így igaz, s ezt a sort folytatjuk mi is, gyermekeinkkel. Persze másként, mert nekünk már nem jelentett olyan nagy felfedezést egy-egy műemlék, egy-egy közgyűjtemény. Mi már belenőttünk abba a világba, amely ezt a tárházat az élet természetes velejárójaként fogta fel, s mondhatnánk azt is: hiányozna nemlétük. Nemcsak azért, mert akkor nem mehetnénk hétvégeken képet, szobrot, grafikát, s egy kicsit történelmet szemlézni. Hatását mi már abban is látjuk, hogy értékeljük azt a feltáró, feldolgozó, egyben figyelemfelkeltő munkát, amit tudományos igénnyel folytatnak. Ennek a közhasznú tevékenységnek, a bemutatása általában a múzeumi és műemléki hónapban, októberben kulminálódik. Ekkor világosodik meg leginkább, hogy az itt dolgozó szakemberek nemcsak a múltat és a jelent konzerválják, hanem a mi szemléletünket is építik és gyarapítják.

Ekként a múzeumi és műemléki hónap nyitányán nem kívánhatunk mást, mint hogy minél többen keressék föl a tudomány és a kultúra önművelődésre serkentő otthonait. Ám ne csak meglepődjenek, hanem nézzenek is utána dolgoknak: tegyék magukat érdekeltté a felfedezésben, hogy aztán ezt az élményt másoknak és másokban is tovább adják. Szépemlékű öregapám valójában most láthatná azt a stafétát, ami vele indult útjára és most már gyerekeinknél tart. S ehhez valamennyien hozzátettünk valamit, amit ő jó hetven éve csodának nevezett. Életnek tartjuk azt is, ami múlt volt, s ezért aztán jobban vigyázunk mindenre, ami jó emberöltővel később rólunk fog vallani.

M. Zs.

Mas

mg

' - x*

A kőtár egyik részlete

Kastaly Károly felvétele

Jelenet a kecskeméti Bánk bán felújításból: Petur bán (Szélyes Imre), Simon bán (Budai László), Mikhál bán (Kölgyessy György)

Tv-figyelő

Üzenet. Az újságolvasók is észrevehették, hogy ismét egy új (állítólagos) szakkifejezés jött divatba, s tűnik fel mindenféle cikkekben. Ez a szó az üzenet, amely éppen úgy ott díszük a középiskolák számára írott és oly nagy vihart keltett harmadikos irodalomtankönyvben, mint ahogy a vadonatúj rockszínház vadonatúj bemutatója előtt is így fogalmazott a szövegíró: darabjával üzenni akar a fiataloknak.

, Nos, ez az angolból átszármazott üzenet — a szótár szerint, betűhívein: message, kiejtve, az átlag britek ajkain: meszidzs — óhatatlanul eszükbe jut a tévénézőknek, amikor az egymást nagy távolságokban követő, eredeti és hazai kezektől származó bemutatókat figyeli. Igen, felötlik benne, és míg ízlelgeti, azt próbálja megfejteni, hogy ugyan mi cél vezethette az írót, az átírót, a dramaturgot, a rendezőt, hogy éppen az került képernyőre, ami 'kitöltötte a rendelkezésre álló műsoridőt.

Szó ami szó, meszidzs ami meszidzs, igazán nem köny- nyű ebben az üzenősdiben megokosodni, mert tűnődjünk bár órákon át, arra, hogy például a Krleza-darabból megelevenített Glembay Ltd. — ez a különben remek feldolgozás —, végtére is miért most és miért itt tűnt fel, egyszerűen nem lehet felelni. Tucatnyi félválasz akad, de az az egyetlen fő érv, amely a vállalkozást igazolná, nem keríthető elő. Csak — mondhatja valamennyi érdekelt. Csak azért lépett működésbe az egész rögzítő apparátus, mert remek színészeink vannak, akiknek kijár a remek szerep; csak azért gyúltak ki a reflektorok, mert még ez a mű hiányzott a nagy trilógiából; csak azért toborzódott össze a játszó személyzet, hogy azt a bizonyos műtermi kapacitást egv időre lekösse. Stb. stb.

Mondjuk pedig mindezt azért, mert a budapesti művészeti hetek alkalmából bemutatott Solness építőmester sem tűnt olyan munkának, amelyre azt mondhatná bárki, nahát ez a szívemből szólt, nekem beszélt.

Nézte, aki nézte, megpróbált azonosulni ezzel az ibseni figurával, aki megDróbált, de föltehető!eg azoknak a száma volt a jóval nagvobb. akik úgy vélték: ezt az 1892-ben született ér a magyar szinnadokra már 1905-ben átkerült há- romfelvonásost egyesegyedül

Kállai Ferenc miatt vették elő, mert neki mostanában, joggal kijár egy-egy jutalomjáték.

Más érv a felújításra? Egyéb körülmény, ami ezt az újrázást igazolná? Ilyesmi aligha akad! Annál kevésbé, mert e Mihályfi Imre által korrekt fegyelemmel, a teatralitástól jól óvakodva megrendezett változatból egyáltalán nem sugárzódon ki semmiféle aktuális üzenet. Egyáltalán nem izzította át az a bizonyos message, ami nélkül, ugyebár, a nézőben nem ébredhet részvét, nem fakadhat fel indulat.

Moziban, képernyőn. Eleddig ilyesmi még nem fordult elő: szinte naprakészen egyszerre mutatták be a mozikban és a televízióban a Vörös föld című magyar filmet. A h'radásokból tudhatjuk, hogy két forrásból, tehát a filmgyárból meg a Szabadság térről csordult össze a szükséges, pénz, dehát akkor is: balgaság ez az egyeztetés. A televízió igazán ráért volna később is műsorára tűzni Vitézy László bauxitos példázatát: mondjuk akkor, amikor a filmszínházakban már lefutott. így szinte biztos, hogy tizedannyian sem vesznek rá jegyet...

Akácz László

Nem lenne igaza. Mert eszem ágában sincsen kizárólagosságokat emlegetni, eszem ágában sincsen holmi „csak az érték, ami magyar” — szerű túlzásba esni. De igenis eszemben van a helyes értékorientációra figyelmeztetni, s azt hangsúlyozni, hogy amellett, hogy színházainknak helyet kell adniuk minden más drámairodalom régi és új, valóban értékes alkotásainak is, tehát nyitottaknak kell lenniük a valóban időtálló művekkel szemben, a kellő, szükséges és elengedhetetlen mér- tékban játszaniuk kell magyar műveket is, és játszaniuk kell klasszikus drámairodalmunk kiemelkedő alkotásait is. Nem a vagy — vagy, hanem az és i— és a lényeges tehát.

H

a pedig valaki azt mondaná, hogy klasszikusaink unalmasak, akkor megint csak nem lenne igaza. Mert nem Az ember tragédiája vagy a Bánk bán unalmas, hanem unalmas lehet a belőlük készült előadás, unalmas lehet az iskolai irodalmóra, melyet róla egyik vagy másik gyönge tanár tart, s unalmas lehet, mert ősidők óta úgy véljük, hogy ami kötelező olvasmány, az eleve és megmásíthatatlanul csak unalmas lehet.

Nem feledjük azonban, hogy ha valakit nem tanítanak meg helyesen, értően olvasni, ha nem tanítják meg neki, mit és miért kell értékelni egy-egy adott műben (regényben, drámában, és nem csak magyar művekről van szó!), akkor nem is várhatjuk tőle, hogy ne unatkozzon olvasás, vagy éppen színháznézés közben. Mert ez a másik nagy kérdés: megtanultunk-e — megtanítottunk-e mindenkit — színházat nézni? Aki beül a Bánk bán előadására, tudja-e, mire kell figyelnie? Mitől dráma, mitől klasszikus magyar történelmi dráma, hogy egészen pontosak legyünk, ez a mű?

S ha tegyük fel, mindazt tudja is a néző, nincs-e még mindig kitéve annak, hogy érdektelen, fáradt, ötlettelen. a rossz manírokat, a megkövült teatralistákat felsorakoztató, semmiről sem szóló, a művel mit kezdeni nem tudó, üres, tehetségtelen előadásban szerencséltetik? Hogy épp a színház veszi el a kedvét az illető drámától? De bizony nagyon is ki van téve ilyesmiknek a néző, és ez éppen akkora baj, mint ha nem játsszuk klasz- szikusainkat.

M

indez arról jutott eszembe, hogy Katona József szülő- zárosában, Kecskeméten, a drámaköltő nevét viselő színházban most felújították a Bánk bánt. Ideje volt: tizenegy éve nem került színre a hajdanvolt kecskeméti főjegyző hányatott sorsú drámája a Hírős Városban. S ezalatt kikerült a középiskolákból egy sor diáknemzedék, mely nem láthatta színpadon ezt a művet.

Hát erről van szó.

Takács István