Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

1982. SZEPTEMBER 4., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

Jó tel jó sövényt tartva

% kérdez vissza: mi hasznom nekem ebből?

Nincs olyan statisztikai kiadvány, nemzeti vagy nemzetközi gazdasági kérdéseket taglaló tanulmány, amely ne szánna megkülönböztetett helyet és figyelmet a legfőbb mércék egyikének, a nemzeti jövedelemnek. Hazánk esetében is a Központi Statisztikai Hivatal jelentései az éves terv teljesítéséről, a kormány üléséről kiadott közlemények a népgazdaság jövő esztendei tervéről minden alkalommal első helyen a nemzeti jövedelem megvalósult, illetve kívánatos növekedését tüntetik fel.

Valóban tekintélyes súlyúak a változások a nemzeti jövedelem előállításában. Két évtized alatt. 1960. és 1980. között megkétszereződött a létrehozott új érték, ám ennél is fontosabb átalakulás bizonyítéka, hogy alapvetően átrendeződött a hozzájárulás rangsora. A nemzeti jövedelemben 1980-ban 48,1 százalékkal részesedett az ipari, 17,1 százalékkal a mezőgazdasági és erdőgazdálkodási tevékenység, míg az ötvenes évek kezdetekor majdnem ennek a fordítottja volt az arány! Hétköznapian kifejezve: hazánk agrárországból

ipari országgá vált, de úgy, hogy közben magas színvonalra fejlesztette a mezőgazdaságot.

A sorrend adott

Kézzelfogható eredményeink szinte eleve előítélettel kezeltették azokat a véleményeket, amelyek rámutattak a nemzeti jövedelem termelésében rejlő feszültségekre, s azokkal összefüggésben arra, hogy a növekedés magas értéke — 1965. és 1970. között 39, 1970. és 1975. között 35 százalék — hosszú távon nem tartható meg, főként nem akkor, ha a hagyományos termelési szerkezet marad fenn. A halmozódó feszültségek sem a termelői felhasználásban, sem a lakosságot érintő fogyasztásban jó ideig nem éreztették hatásukat, így azt az illúziót keltették széles körben, hogy gazdaságunk békés, nyugodt sziget a világgazdaság háborgó tengerén.

A mind komorabb világgazdasági jelzések, a hazai munka folyamatos leértékelődése a nemzetközi kereskedelemben csak megszűrtem szinte elvi igazságként jutott el széles tömegekhez — termelő és fogyasztó tömegekhez egyaránt —, s amikor már elkerülhetetlennek bizonyultak az új helyzethez igazolást szolgáló intézkedéseket, azokat meghökkenés fogadta.

Szemináriumi anyagként senki sem vitatja, hogy fölcserélhetetlen a sorrend, először meg kell termelni az új értéket, s csak azt követően lehet elosztani. Ha nagyobb a közösen terSzámok, háttérrel

Az első helyet az indokolja, hogy a nemzeti jövedelem a gazdasági fejlettség kifejezője, egy főre jutó ösz- szege alapján rangsorolják általában három — fejlett, közepesen fejlett, fejlődő — csoportba az országokat. Szakkörökben ugyan világszerte — idehaza is — vitáznak arról, miféle tényezők játszanak szerepet a nemzeti jövedelem termelésében és növelésében, de a szerep fontosságát ez nem befolyásolja.

Kissé száraz, de szakszerű fogalmazásban: a nemzeti jövedelem az anyagi termelésben, meghatározott idő általában egy év — alatt létrehozott új érték. Szülője az élőmunka — elevenmunka — ráfordítás, azaz tekinthetjük úgy is a nemzeti jövedelmet, mint a társadalmi összterméknek a felhasznált termelési eszközök értékének levonása után fennmaradó részét.

Gyakorlatiasabban: 1970-ben 275,

1975-ben 394, 1981-ben 620 milliárd forint volt Magyarország nemzeti jövedelme. A puszta számadatok mintha azt mutatnák, folyamatos és friss tempójú a fejlődés. A számokat éppen ezért hiba lenne elválasztani hátterüktől, mivel ebben a háttérben ott sűrűsödnek a népgazdaság régóta meglevő és újonnan teremtődött gondjai.

Most éppen harminc esztendeje, 1952-ben volt az a felszabadúlás utáni első év, amikor nem növekedett, hanem csökkent a nemzeti jövedelem. Igaz, az előtte levő tizenkét hónapban viszont kápráztató gyorsasággal — 16,5 százalékkal — emelkedett. ■Csúcsok és völgyek váltogatták egymást, a kiegyensúlyozott fejlődés csak kívánalom maradt, tükreként az akkori gazdaságpolitikának. Az 1957 óta eltelt huszonöt esztendőben egy év akadt, amikor megtorpant a nemzeti jövedelem növekedése — 1980- ban —, sőt, némi csökkenés következett be. Ami nyomatékos figyelmeztetésként hatott: a változások ugyan tiszteletet érdemelnek, de fokozni kell a gazdaság rugalmasságát, a termelő tevékenység jövedelemtermelő képességét.

mesztett forrás, azaz növekedett a nemzeti jövedelem, akkor az elosztáskor is bővebben jut mindenre. Ha azonban lelassul vagy megáll ez a növekedés, akkor az elosztásban sem lehet fönntartani az egyre többet kiadni gyakorlatát. Jó léccel jó sövényt tarthatunk meg, ám el kell ismernünk: ha gyengébb a léc. a sövény sem lehet nehéz, sűrű, erős. Ennek belátása azonban — tapasztalhatjuk önmagunkon, szűkebb környezetünkben egyaránt — meglehetősen bonyolult folyamat és kellemetlen hatásoktól sem tudjuk megóvni egyéni, családi életszínvonalunkat.

Az állampolgár — az érintett szakembereket kivéve — nem vizsgálja, miféle összefüggések lelhetők fel a nemzeti jövedelem nagysága, az elsődleges és az újraelosztás aránya, a termelő és a nemtermelő felhalmozás a tartalékalapok, a mindezeket előteremtő többlettermékek és az életszínvonal között. Jó esetben a termelő felhalmozást egy új gyár, a munkahelyén egy korszerű gépsor, a nem termelőt egy iskola, egy rendelőintézet testesíti meg, s ha a nemied jövedelem növelésének szükségességéről hall, általában úgy fordítja le a maga számára, hogy: mi hasznom nekem ebből?

Rét mérlegen kevés

Magyarázhatnánk hosszasan és bonyolultan, de feleljünk nagyon egyszerűen és nyersen: az életszínvonal legfőbb jellemzőinek megtartása sem lehetséges a nemzeti jövedelem növekedése nélkül, amint ez utóbbi híján még a reménye is távolra kerül annak, hogy a szűkebb esztendők után ismét elindulhatunk felfelé. Szó nincs róla, mintha mesterkélt önvigasztalás lenne, mivel tény: a hetvenes években a nemzeti jövedelem gyarapodása alapvető változásokat tett lehetővé a családok életkörülményeiben, jelentős forrása volt a települések korszerűbbé tételének, azaz meglehetősen széles á köré,' gazdag a tárháza azon erkölcsi, dologi javainknak, amelyek megőrzést, s e megőrzés fejében jobb munkát, értékesebb termelő tevékenységet követelnek. Ennek fölismerése — még ha gyakran keserves tapasztalatok árán is — nem elég. A cselekvő igenlés az, ami a gyakorlat változtatásában kamatoztatja az ismeretet, azt az ismeretet, hogy amit teljesítünk, az hazai és nemzetközi mérlegen mérve egyaránt kevés.

MÉSZÁROS OTTÖ

Egy készülő kötetről

Cseh szemmel a magyar történelemről

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem vendégeként négyhetes tanulmányúton Budapesten tartózkodott . ár Richard Prazák egyetemi tanár, a brnói egyetem hun- garisztikai kabinetjének vezetője, aki részt vesz a Magyarország történelme cimű kötet megírásában. A cseh nyelvű kötet összeállítása — ár.

Frantisek Hejl professzorral, a brnói egyetem történelemtanszékének vezetőjével az élen — jeles cseh és szlovák történészek dolgoznak együtt.

Ez alkalomból beszélgettünk, Richard Prazák professzorral.

— Miben látja a könyv jelentőségét?

— Abban, hogy Csehszlovákiában utoljára 1934-ben jelent meg kötet a magyar történelemről, Macurek professzor tollából. Az teljes áttekintést adott az elmúlt ezer évről. Az ő műve természetesen a polgári történet- írás szellemében fogant, Csehszlovákiában a mi könyvünk lesz tehát az első marxista szemléletű összefoglalás Magyarország történelméről. Szemüvegünk, magától értetődően, internacionalista és kelet-európai, vagyis azt keressük, ami az itt élő népeket évszázadokon át — jóban- rosszban — összekapcsolta. Kiemeljük a magyar történelem cseh és szlovák összefüggéseit, a három nép kapcsolatait, ám mindezt a szélesebb, európai történelmi komparativizmus jegyében.

Egyensúlytörckvés

— A tervezett könyv bizonyára új távlatot nyit a két ország három népe kölcsönös ismerkedésében. Mit fejt ki benne 1. István, az államalapítás koráról, a korabeli és a későbbi

magyar kultúráról?

— A cseh és a magyar történelem sok évszázados érintkezése és párhuzama kezdettől fogva rendkívül tanulságos — mondotta. — Előzőleg, a Nagymorva Birodalom bizonyos ideig még létezhetett önállóan, mint kiegyensúlyozó elem a keleti, frank és a bizánci birodalom között. A Premys- lek cseh állama viszont már létének első századaiban jelentős -. függésbe került a németrómai birodalomtól, amely azonban képtelen volt szupre- mácia-törekvéseit a távolabbi Magyar- országon érvényesíteni. Nagyobb mértékben megőriz- Magyarország, hála földrajzi fekvésének, s itt csaknem a 12. század végéig. Bizánc hatása volt túlsúlyban. Hozzáteszem mindjárt, hogy a római és a bizánci egyház közötti egyensúly fenntartására irányuló igyekezet, amely annyira jellemezte a magyar állam megalapítóját, Szent Istvánt, jellemző még a második magyar szentté avatott királyra, Lászlóra is.

Kulturális kölcsönhatás

— Milyen akkori cseh—magyar történelmi érintkezésről beszélhetünk?

— Kétoldalú kapcsolatainkat szintén szélesebb összefüggésben kell látnunk. A magyarok megkeresztelésére irányuló első bizánci kísérletek, a 10. század első felében Magyarország keleti részét és Erdélyt érintik. Amíg mi, csehek, a Nagymorva Birodalom széthullása után a nyugati, latin kereszténységet vesszük fel, Magyarországon a latin hithez igazodás után, a 11. század végéig is van még lehetőség a nyugati és a keleti egyház együttes létére. Érdekes szerepet játszik ebben a koegzisztenciában a prágai Adalbert püspök, akit mi Voj- téchnek nevezünk, s akinek I. Istvánnal fenntartott bensőséges kapcsolatai Magyarországon közismertek. ö a római Aventinus kolostorban együtt élt a latin Benedek-ren- diekkel és a görög bazilikánusokkal. Hatása Magyarországon feltétlenül érvényesült.

— Hogyan ítéli meg a magyar államalapítás kihatását európai összefüggésben vizsgálva?

— A korafeudális magyar állam és kultúra kialakulásával a magyarok többsége, már az államalapító István király uralkodásától kezdve, a közép-európai kulturális szférába tartozott. A cseh fejlődéssel szemben itt kisebb volt a függés a német kultúra területétől. A 11. századtól kezdve inkább már erős francia—olasz hatással találkozunk, amely majd az Anjouk idején tetőzik. A magyarok számára meghatározó kulturális központ a Sorbonne, Bologna Pádua. Később a magyarországi humanizmus hasonló alapon nyugszik, mint a csehországi, de kapcsolata az itáliai humanista központokkal sokkal intenzívebb. Az itteni humanizmus, amely Corvin Mátyás, majd a Jagellók alatt gazdagon érintkezik a mienkkel, akkoriban a nemzetközi kulturális együttműködés eszköze. Akkoriban Magyarországon összpontosulnak a hazai magyar, horvát, szlovák humanisták, csakúgy, mint a külföldiek: a csehek, lengyelek németek, itáliaiak.

Beszédes párhuzamok

— Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a mai korra?

— Az építő együttműködés mindig, mind a két ország összes népének hasznos volt. Számunkra, de gondolom az önök számára is különösen érdekes a két ország történelmében megnyilvánuló, olykor ellentétes periodicitás és mégis, ezzel együtt a meglepő és sokat mondó párhuzam, ahogy ezt Jon Neruda, Németh László és a szellemi élet legjobbjai régen felfedezték.

FIRON ANDRÁS

Praíák professzor a millenniumi emlékmű Bethlen Gábor-szobra előtt.

te önállóságát

Hallgatni arany?

A

kkor megnyitom a vitát. Ki kér szót?

Hányán és hányszor hallottuk ezt a sablonos szöveget az elmúlt évtizedekben értekezleteken, tanácskozásokon, író—olvasó találkozókon, vitadélutánokon. Esetleg más szöveggel, de ugyanazzal az indítékkal, hogy hozzászólásra, véleménynyilvánításra, vitára, akár csak kérdés föltevésére vagy egyáltalán valami visszajelzésre késztessék a hallgatókat.

És közben ülünk, szótlanul, szánkat összeszorítjuk, fejünkben pedig egy kis motolla ördögi sebességgel jár: Fölszólaljak? Ne szólaljak? Minek? Ha ugyanazt mondom, amit már az előadó is mondott, az egésznek semmi értelme. Ha meg ellentmondók, ki tudja, nem érzi-e valaki, hogy a tyúkszemére léptem, s utána megnézhetem magam. Nem, inkább hallgatok. Abból még senkinek se lett semmi baja.

Mindennapos dolog ez a tusakodás, és nem is csak értekezleteken meg előadások után, hanem gyakran az élet minden területén. S ez azért különös, mert soha ennyi ember nem tanult meg beszélni — jól-rosszul —, mint a fel- szabadulás óta. És soha annyit nem beszéltünk a szocialista demokráciáról, mint az elmúlt években. Márpedig a szocialista demokrácia egyik legfontosabb megnyilatkozása: a nyílt állásfoglalás, a vita. a vélemények összeütköztetése, a kérdezés, és ha úgy tetszik, az ellentmondás. S mindez azért, hogy megvilágosodjék az igazság.

Természetesen, a hallgatás nagyon sokféle tartalmú magatartás. Amikor a középkorban boszorkányoknak kikiáltott nőszemélyeket s más halálra ítélteket hóhér által tüzes fogóval meg- fogdostatásra ítéltek, csakhogy szóra bírja őket, ez, bizony, súlyos árat jelentett a hallgatásért. Ez így maradt a kínvallatások évszázados történetében a középkortól egészen a Schweinitzer- féle középkori stílusú kínzásokig. Csak épp akkor nem ördöggel cimborálókat, hanem elfogott kommunistákat akartak .szóra bírni Horthy rendőrségén: hátha köpnek, s elárulják elvbarátaikat.

A régi kínzások időszakába nyúlik vissza annak a mondásnak az eredete: valakiből harapófogóval sem lehet kihúzni a szót. A hallgatást mint erényt őrzi az a régi mondás is, amely szerint az asszonyember akkor szép, ha nem sokat prézs- mitál.

S aztán kezdett más értelmet is nyerni a hallgatás. Fecseg a felszín, hallgat a mély. József Attilának ez az érzékletes metaforája nemcsak arra utal, hogy a folyó felszínének a fodrossága, habzása olyan, mint a fröcskölő sok beszéd, míg valahol mélyen — a lélek mélyén — van valami más is, mely úgy el van rejtve, mint a Kékszakállú kamráiban a férfilé- lek titkai. És volt kor — Radnóti kora —, mikor a költő is csak hallgatott. S ez kétségtelenül az olyan világot jelzi, amelyben virágzik a hallgatni igének különböző igekötőjű változata: kihallgatni, elhallgatni és lehallgatni.

Nekem azzal a hallgatással van bajom, amely a sunyi, nem őszinte magatartást leplezi. Amikor valakinek van véleménye, de nem mondja ki; amikor valaki nem teszi le a garast valamely álláspont mellett. Ezt már Madách kipécézte, amikor az Űr szájába ezeket a szavakat adta: S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz, / Dicséretemre nem találsz-e szót? / Vagy nem tetszik tán, amit alkotók?

Igen, erről van szó. Aki hallgat, annak is van véleménye, csak nem árulja el. Hallgatni arany — tartja a közmondás, de ez a gyávaság megfogalmazása. S egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy aki hallgat, mindig arannyal ju- talmaztatik. Mint ahogy azt a régi és szívósan továbbélő véleményt se tudom elfogadni, hogy aki hallgat, az beleegyezését nyilvánítja ki. Régi görög meg latin auktorok írásaiban található ez a gondolat, Senecánál ilyen egyértelműen: A szót- lan némaság vallomásnak látszik.

Nem, én azt tapasztaltam, hogy aki hallgat, inkább ellenkező véleményen van, csak nem meri ellenvéleményét megvallani.

S ha már idáig eljutottam, akkor elárulom, hogy életem legtöbb gondját a hallgatni arany

meg a hallgatás: beleegyezés kétes értékű áligazságának az elutasítása okozta. Azt vallom: a dolgokat nevezzük nevén, a dolgokat mondjuk ki, kockáztatva természetesen, hogy ez sokakat ellenérzésre ingerel.

Hirtelen fölrémlik előttem néhány emlékezetes mozzanata közéleti szereplésem több mint három évtizedének. S megállapítom: jószerével minden fölszólalásom, minden megszólalásom valamiféle ellenállást és ellenérzést váltott ki. Mert óhatatlan, hogy ha rögtönzünk már pedig nem lehet mindig mindent papírra vetni, akkor felszínes fogalmazásunk sok félreértést idézhet elő. Valaki nem jól hallja, amit mondunk, vagy félrehallja, vagy félreérti, s van, aki eleve nem ért egyet véleményünkkel.

A szocialista demokrácia nem ivódott még eléggé a tudatunkba, vitázni, ellentmondani többnyire nem tudunk és főként nem merünk. Különben miért őrizném rossz emlékként, hogy ha megszegtem a hallgatás véleményleleplező elvét, mindig pórul jártam — mintha tudatosan parazsat gyűjtöttem volna a fejemre? Sajnos, gyakran szólaltam föl fontos és kevésbé fontos tanácskozásokon, sokszor mondtam csacsiságot, sőt szamárságot is, nem mindig bólogattam és helyeseltem az előadónak, és sikerült ellenfeleim, sőt ellenségeim számát derekasan szaporítani.

E

z, amit most itt utóbb elmondtam, inkább a hallgatás melletti érvelésnek látszik. Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna — ez is egy sokat idézett mondás. Ismerem én is, sőt módosítani is tudnám, így: Ha hallgattál volna, mindenki szeretne. Ám azt gondolom: nem feltétlenül kell, hogy mindig okosnak látsződjunk, s mindenki szeressen bennünket.

Azért írtam meg ezt is mind, mert azt vallom: a népszerűségért, az előmenetelért nem érdemes mindig hallgatni. Néha meg kell szólalni, beszélni kell, halkan, erősebben, vagy akár harsányabban is. hogy mindenki meghallja. Az is. aki félreérti a hallgatást, s azt hiszi, hogy a hallgatás mindig, mindenben, mindenkor a vele való egyetértést jelenti, s a csöndben ülő sok-sok fej: érzéketlen káposztafej, vagy inkább tökfej.