Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-29 / 228. szám

1W2. SZEPTEMBER 29., SZERDA writ “4/ßjr W x/unop 5 tégia évente Téglaiparunk egyik igen jelentős beruházása a 31. Állami Építőipari Vállalat kivitele­zésében készülő So'rmár I. Tégla­gyár. Az új tégla­gyárban — mely 1983 első negyed­évében kezdi meg próbaüzemét — évente negyven- millió darab kor­szerű (aiazóanyag készülhet, melyből mintegy' ezerhá­romszáz családi ház épülhet fel. Az új téglagyárban jelenleg a techno­lógiai szerelésben dolgoznak a ma­gyar és a csehs"'o- vák szakemberek. Egyetlen a járásben Diadalt aratott az ésszerűség Sokszor kesergünk azon, milyen rosszak a testnevelés oktatásának tárgyi feltételei, hány iskola épül még ma is, rosszul értelmezett takarékos­ság miatt, tornaterem nélkül. Pedig egyre nyilvánvalóbb tény: a mozgás, a helyes test­kultúra az egészséges, a ki­egyensúlyozott személyiség ki­alakításában jelentős a szere­pe. De az is nyilvánvaló, hogy ennek legfontosabb bázisa az iskola, az iskolai sportföglal- kozások. Ám nemcsak kesergésre van ok, ezt nemrég Pátyon járva tapasztaltam, méghozzá nem kis ámulattal. Pedig már jó néhány hónappal előbb hallot­tam a község vezetőitől büsz­kén emlegetni: majd azt nézze meg, micsoda sportpályát épí­tünk! Három lépcsőben S valóban elkészült a budai járás egyetlen, iskolai kezelés­ben levő olyan komplett atlé­tikai pályája, ahol az úttörő olimpiai versenyeket is lebo­nyolíthatják. De emellett ott az iskola 12 X 24 méteres modern, remekül felszerelt tornaterme is. — Csalk az az erőfeszítés, az • rengeteg munka nem látszik, ami mind emögött van — mondta Junek Károly igazga­tó. — Hogy ez itt és igy mind megvalósult, abban óriási sze­repe volt a tanári karnak, el­sősorban Sarlós Györgyné test­nevelő tanárnak és természe­tesen annak, hogy a járás és a község párt- és állami vezetői maximálisan támogatták az ügyet. A pátyi új általános iskola három lépcsőben épült: a tan­termi rész 1979-ben készült el. 1981-ben került sor a tornate­rem é§ az éttermi rész (400 adagos konyhával) átadásra és most az 1982-es tanévben vették birtokukba a sportpá­lyát Már annak idején a tornate­rem építésénél voltak problé­mák — mesélte Sarlós György­né —, a tervben eredetileg csak 12 X 18 méteres alapte- relet szerepelt. A röplabda- és kosárlabdapályát ebbe a térbe nem lehetett elhelyezni. Addig kilincseltünk, kértünk, érvel­tünk, míg végül a szülők ösz- szefogásával. társadalmi mun­kában sikerült keresztülvinni az elképzelésünket, ami nem több és nem kevesebb, mint az; ha már építünk, ha már annyi pénzt áldozunk, akkor az előírásoknak megfelelő nor­mális méretű tornatermünk le­gyen. Két rézsű vagy egy rézsű? — Ugyanígy jártunk a sport­pályával is — jegyezte meg Junek Károly. — Ha kolléga­nőm nem olyan megszállott, bizony nem az lesz belőle, ami. — Nem tudtam a félmegol­dásba belenyugodni. Ami ész- szerűtlen, még ha anyagiakra hivatkoznak is, az ésszerűtlen marad. Éjjeleken át szakköny- veket böngésztem, s végül én magam terveztem meg a sportpályát. Mert itt is az tör­tént, hogy a rosszul értelme­zett takarékosság jegyében, először egy kis általános isko­lai sportudvart szándékoztak kialakítani, kézilabdapályával és mindössze egy 6 sávos, 60 méteres futóegyenessel. Ez ele­ve nem felelt meg az új tan­tervi követelményeknek. Igaz, a terület nagyon lejtős volt, a tervező így két rézsű kiala­kításával akarta a földmunkát csökkenteni, ezzel viszont a te­rületből olyan sok elfecsérelő- dött, hogy csak a sportudvar fárt volna el rajta. Itt az én tervem, nézze — és Sarlós Györgyné kiteregette az asztal­ra a lepedőnyi papírost — csak egy rézsű támasztja meg a pá­lyát, megmaradt tehát a 92 X 44 méteres alap, ami a szab­vány, előírt mérete a sportpá­lyának. — Amikor az új terv elké­szült. kedves kolleginám be­hozta nekem — mosolygott Junek Károly —, a feladat az­tán rámhárult; harcolni az el­fogadásáért. Sikerült Mintegy 600 ezer forinttal került többe, de ehhez jelentős segítséget adott a Zsámbéki Medence Tsz, a tanári kar, és a lakos­ság. Jogos büszkeség Másfél év megfeszített közös munka, több mint 5 ezer köb­méter föld megmozgatása, el- egyengetése, füvesítése, a pá­lyák kialakítása, megépítése. Városias község a napos oldalon Hétköznapok a fellegvár alatt Múltjában, jelenében meghatározó a kettősség Máig kísér a csalódás és csodálat emléke, melyeket Vi- segrádon először járva szerez­tem. Ifjoncként az ország tá­voli részéből, hosszú évek tör­ténelemtanulása után néz­hettem meg a várat, a Sala­mon tornyát, a községet s környékét. Várost vártam, nagy települést, pedig tudtam, hogy alig többen, mint más­fél ezren lakják. A magyar tör­ténelem tárgyi jelenléte, han­gulata, a helység és a környék páratlan és egyedi szépsége azonban lenyűgözött. S Viseg- rádnak nemcsak a múltját, hanem a jelenét is ez a kettős­ség határozza meg. A hivata­los dokumentumok szerint kiemelt alsófokú központ. A Dunakanyar üdülőkörzet ötö­dik ötéves tervének fejleszté­si programjában ez áll: „Az V. ötéves tervben meg­valósul a község közművesíté­se, megnyílik a mogyoródhe­gyi kirándulóközpont, a le- pencei erdei strand, folytatód­nak a műemléki feltárások. Mindezek alapjait jelentik a teljessé váló üdülőkörzeti köz­ponti szerepkör kialakításá­nak". A Minisztertanács az 1977- es határozatával elfogadott fejlesztési program pedig így fogalmaz: „A fejlesztés perspektivikus célja Visegrádnak — 02 üdü­lőkörzet földrajzi központjá­nak —, a Dunakanyar idegen- forgalmi központjává való fej­lesztése. A beruházások a tér­ség természeti, történelmi és ellátási kapacitással rendelke­ző, közművekkel ellátott köz­pontjának kialakítását teszik lehetővé". Kivételes helyzet A dolog lényege tehát az, hogy a lélekszáma alapján a helység kisközség, hivatalosan nagyközség, megjelenését mi­nősítve városias település, funkcióját meghatározva az ország egyik legismertebb és leglátogatottabb idegenforgal­mi tájának a központja. Visegrád mai életének és helyzetének elemzésekor tehát nem lehet a hozzá hasonló nagyságú települések mércé­jével mérni. Mert melyik al­sói okú központban van 37 idegen közintézmény, melyik kapott öt év alatt 25 milliót műemléki környezet rendezé­sére, s melyiknek fejeződik be teljes csatornázása 1983. de­cember 31-ig. Az V. ötéves tervben 500 millió forint ér­ték „épült be” Visegrádba. A hatodik ötéves tervidőszakra ötvenmilliós kiadást tervez­hettek, a fejlesztési alapjuk 21,5 millió. Ebből a község saját bevétele csak 9 millió. Milyennek látja Húgai Ti- borné tanácselnök Visegrá- dot? — Városi szintű település­nek, ennek megfelelő ellátás­sal. Természetcentrikus, tehát pihenésre kiválóan alkalmas, de ha valaki üdülővárosi szó­rakozást keres, csalódik. Pá­ratlan történelmi emlékeink vannak, önmagában a falu nem jelent különös látványos­ságot. Senki nem vitatja, hogy kivételes helyzetben vagyunk, de az ország érdekei ezt kí­vánják. Az pedig természetes, hogy a központi támogatás ál­dásait a törzslakosság is élvezi. Napfényes oldalon — ön egészen elképesztő számot mondott az előbb. Em­lítette, hogy 1981-ben másfél millió turista járt a község­ben. Hogy viselik el ezt a tö­meget az ittlak ók? — A községet megkerüli a tömeg. A szakemberek jól tervezték az idegenforgalom vezetését. A Salamon-torony, Mogyoróhegy, Fellegvár, Le- pence, Hajóállomás keríti a települést. A fő nevezetessé­gek az úthálózat mentén ta­lálhatók, Visegrád központja csak keveset érez a forgalom­ból. Aztán az utóbbi években egyre kevésbé műemlékcent- rikusság jellemző a vendégek­re. szívesen töltik a szabad idejüket a természetben. Per­sze ennek a feltételeit is meg kellett teremteni. Olyan mó­don, ahogyan a Pilisi Parker­dő Gazdaság teszi. Sokat se­gít a turizmus megosztásában a gyönyörű, hegyeken átveze­tő Visegrád, Dobogókő, Szent­endre útvonal is. — A látogató lépten-nyo- mon vendéglátóegységeket ta­lál 15 üdülő, két szálloda, há­rom turistaszálló, öt étterem, presszó, tucatnyi maszekpavi­lon működik. De milyen a la­kosság ellátása? — A felsorolás így igaz. A visegrádiak is odaállhatnak palancsintát. halat vagy fagy­laltot enni. Tudjuk azonban, hogy télen más a helyzet. Két ABC, húsüzlet, divat- és ipar­cikkbolt és három zöldséges egészíti ki az ellátást. Tanács­tagoktól, hallom, hogy számuk­ra is világos: az idegenforga­lom nélkül nem volnánk így ellátva. Visegrád lakói a napfényes oldalon élnek egyéb vonatko­zásokban is. Az iskolásoknak új ebédlője, napközis terme van, minden jelentkező bejut az óvodába is. Igaz, régi épü­letben tanítanak, de egy mű­szakban. Amit fájlalnak az, hogy nincs tornatermük. A terveket a hatodik ötéves terv­ben készítik. Az orvosi ellátás és a közlekedés jó. A kultúra kiemelt terület. Magas telekárak Mi az oka mindezek ellené­re annak, hogy a lakosság lét­száma stagnál? Hosszú évek óta ezerhétszázan vannak, a növekedés elenyésző. Nem ne­héz kideríteni: a legfontosabb gátló tényező, hogy kevés a beépítésre alkalmas terület. A községet a Duna és a hegyek egy keskeny sávra szorítják. A Palotától a Rév utcáig mű­emléki. régészeti védettség van érvényben. Ezen belül különböző kategóriák találha­tók. Vannak utcák, ahol csak az alapfalakon belül lehet korszerűsíteni. Másutt még ennyit sem szabad. Jellemző, hogy a tanács 80 bérleményé­ből 57 lakás félkomfortos vagy komfortos, a többi komfort nélküli, régi. Az egész köz- igazgatási terület tájvédelmi körzet. Erősek a külcsínre vo­natkozó megkötések. Előírások szabályozzák, hogy milyen épületet szabad felhúzni. Ma­gasak a telekárak, a tanács­nak nincs parcelláznivalója. Meglepően sok a munkahely a községben. Ezerötszáz em­bert tudnának foglalkoztatni. Gyakorlatilag a település ap- ,ifl| raját-nagyját. Ezek az állások azonban olyan jellegűek, hogy speciális végzettségeket igé­nyelnek. Ezért alakult ki az a paradox helyzet, hogy 250 fő másutt keres munkát, 700 pe­dig bejár Visegrádra dolgozni. Ráadásul a szezonban sok ideiglenes kisegítőre lenne szükség. A mindig jelen levő túristák száma is elérte már az ezerötszáz főt. Lökéssze­rűen hozzák az autóbuszok az iskolai kirándulókat is. A hét­végi házak száma pedig elér­te az ezret. Vicsotka Mihály A ködös reggelek, az esős nappa­lok hazaparancsoltak bennün­ket törökpusztai nyári ta­nyánkról, ahol majdnem három bol­dog hónapot töltöttünk" a gyerekek­kel, az unokákkal. Taxit rendeltünk, mert a vejemék Jugóba mentek a „Zsigával”. Dél felé járt már az idő, mire bepakoltunk, s elindulhattunk a kis dombra kapaszkodó gyümölcs­fákkal teli kertünkből. A kis település egyetlen utcaka- nyarulatámál a sofőr hirtelen féke­zett. Az utcát gyászolók serege lep­te el. — Húzódjon félre, várjuk meg, amíg elviszik a halottat — mondtam. — Biztosan nem kell sokáig várni, ha az udvarról már az utcára sereg­lettek. Kicsit visszatolatott, s az egyik be­járónál félrehúzódtunk. Vártunk. Csendben, némán. Nem volt kedvünk beszélgetni. Én azon töprengtem, hogy ki lehet a halott. Nevezetes sze­mély lehet, ha most az őszi betaka­rítás idején is ennyien gyűltek ösz- sze. Jó negyed óra is eltelt már, de még mindig nem mozdultak a gyá­szolók. Hosszú a szertartás, a búcsú­beszéd, gondoltam Egy nehezen ti­pegő, kurta botra támaszkodó bácsi­ka szakad ki a tömegből ós elindult felénk. De nem állt meg mellettünk. — Várj — mondtam a feleségem­nek —, megkérdezem tőle, hogy mégis meddig tarthat még a gyász- szertartás. Kiugrottam a kocsiból s néhány hosszú lépéssel utolértem. — Jó napot, bácsikám. Mondja már: kit temetnek és sokáig tart még a szertartás? Az öreg köszönt, az útmenti fához lépett s megkapaszkodott benne. Nedves szemével néhány pillanatig nézett, fürkészett, aztán azt mond­ta: —J\ényózerií ucírah ozcíá — Nem lehessen tudni. A halott késik! Hátrahőköltem. — Tessék? A halott késik? Jól értem ? — Jól — bólintott az öreg. — Ké­sik. Tíz órakor lett volna a temeté­se, már meg mindjárt dél. Nem na­gyon bírom az álldogálást. Hazame­gyek, ott lakom ni, a negyedik ház­ban. — Kit temetnének, ha nem késne? — Gyöjjön, leülünk a tornácban, oszt elmondom. Mert nagy tragédia ez! Néhány perc múlva már a torná­con üldögéltünk, felhajtottuk az el­ső pohár kisüsti pálinkát is, az öreg újra teletöltötte a poharakat. — Nekem ez a két pohárka elég, de maga csak igyon és töltsön, mint egy tisztes vendég, aki otthonosan érzi magát nálam. Szóval, egy har­mincnyolc éves asszony a halott, aki most késik. Szép. derék menyecske volt. Lánya lakodalmára készülődtek éppen, mert egy hét múlva lett volna a lagzi. Itt úgy a szokás, hogy előtte egy hétig sütnek, főznek az asszo­nyok, mert a fél falut illik meghívni. Eccer az asszonyka kicsit megszé­dült. és azt mondta a nászasszonyá­nak, hogy alig kap levegőt, meg hogy zsibbad a karja meg a szíve tája. Nem tréfa ez. gondolta a férje, ami­kor meghallotta, hogy mi történt a feleségével. Kocsiba ült és száguldott a körzetis orvosért. Jött is az mind­járt, megvizsgálta, és azt mondta, ne nagyon mozogjon, készítsen össze ruhát a lánya, mert már viszi is be a kórházba. Az asszonyka nem akart menni, hogy már jobban van, nincs neki semmi baja. Az orvos erőszak­kal vitte el. a kórházban megvizs­gálták, s azt mondták az Urának, azonnal felvitetik a mentőkkel Pest­re, mert ők már nem segíthetnek rajta. Szombaton történt ez. Hat napja. Megittam a pálinkát, töltöttem ma­gamnak. Az öreg bólogatott. Hogy így szokás ez. És folytatta. — Azt mondja az ura. hogy ott rögtön vizsgálgatták, külön szobába tették. Neki is megengedték, hogy ott maradjon vele. Valami operáció­ról beszéltek neki. amiből nemigen értett semmit, mert szüntelenül arra gondolt, hogy mi van itthon a jó­szággal, a betakarítással, meg a la­kodalomra való készülődéssel. Csak akkor rémült meg, amikor a főor­vos azt mondta neki. hogy a vizsgá­latok után. ha meg is operálják, hó­napokig eltart majd a gyógyulása. Mit tehetett szegény feje? Hazajött. Másnap már jött utána a távirat, hogy azonnal menjen vissza. Ment is. De már nem láthatta a feleségét. A nővér mondta el neki, hogy a fele­sége nagyon csendes beteg volt. ül­dögélt az ágya szélén és kézimunká­zott. A lányának készített valamilyen térítőt, merthogy nemsokára meg lesz az esküvője. Szóval, üldögélt csendben. Már a karja sem zsibbadt. Aztán hirtelen hátrahanyatlott és meghalt. Szép halála volt. Nem szenvedett sokat. Magamnak is ilyet kívánok. Elmúltam nyolcvan, gondo- nom kell erre is. Néhány percig némán ültünk. Vá­ratlanul megint eszembe jutottak az öreg szavai: A halott késik! A poha­ram üres volt, de már nem nyúltam az üveg után. — Nem gyógyíttatta magát ko­rábban? — Ritkán keresik fel itt az orvost — legyintett az öreg. — A magunk' fajtájának nincs arra ideje. — Nem értem. Azt sem, hogy a halott késik. Ügy mondja ezt bácsi­kám, mintha még élne. Az öreg felemelte fejét. — Nem az első eset ez, hogy a halott késik. Vargáné reggel helyett csak késő délután jött meg. Este lett, mire eltemettük. De a gyászolók vár­ták, egész áldott nap. Félek, hogy most is úgy lesz. Én is csak pihenek egy kicsit, és megyek vissza. Mert a sógorom rokona. Illő ott lenni, még ha késik is. Aztán esztendőkig, ha beszélgetnek róla. csak azt mondják; annak a Horváthnénak a lánya, unokája, aki fél napot; vagy egész napot késett a temetéséről. Mintha ő tehetne róla. s nem azok. akiknek gondja lenne, hogy a halottat a te­metés idejére hazaszállítsák. Elköszöntem az öregtől. Vissza­mentem a kocsihoz. Mondtam a sofőrnek, hogy szép lassan induljunk, mert a halott késik. A sofőr keze megremegett a volánon. Ügy nézett rám, mint egy őrültre. — Mit csinál a halott? — Késik — mondtam szomorúan. A feleségem megfogta a karomat. — Jól vagy? — Jól. Csak induljunk már. ’étvált a gyászoló tömeg, utat engedett a taxinak. Hátradől­tem, becsuktam a szememet. Pestig eavetlen szó nem hagyta el a számat. Csak azon töprengtem; va­jon mennyit késett a halott? Azon a kis településen, amely oly nehezen akar kimozdulni a múlt századból. s Ezek voltak az előzmények. A végeredmény pedig az, amit (beszélgetésünk végén kisétál­tunk az iskola mögötti hatal­mas pályára) magam előtt lát­tam és megcsodálhattam. Ide­genvezetőm Sarlós Györgyné jogos büszkeséggel mutatott meg mindent: a 4 sávos 200 méteres, és a 6 sávos, 60 mé­teres futópályát, a 2 távolugró. 1 magasugróhelyet, kosárlab­dapályát, a nemzetközi mére­teknek megfelelő kébilabdapá- lyát. — A súlylökőhelyet letettük ide hátul az udarra, különben a versenyeket nem tudnánk egyszerre forgószínpadszerűen megrendezni. Ezt már egyedül a hetedik-nyolcadikos fiammal csináltam meg, 30 köbméter salakot terítettünk le, jó ke­mény kétheti munkával A pátyi sportpálya gyönyörű. De, ami mögötte van, ami nem látszik, ahogy Junek Károly igazgató fogalmazott, arra kü­lön büszke lehet a község. A* ügy szeretete, a bele nem tö­rődés, a közös erőfeszítés, a hozzáértő, értelmes tervezés győzelme, az óly sokszor ta­pasztalható szűklátókörűségen. Nem csak a község, az egész járás számára teremtettek min­den igényt kielégítő sportolá­si lehetőséget. S említették már, szó van arról, hogy a legközelebbi úttörő olimpiát esetleg Pátyon rendezik. S. Horváth Klára Bába Mihály:

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom