Pest Megyei Hírlap, 1982. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-25 / 225. szám
sJüűm) 1982. SZEPTEMBER 25„ SZOMBAT Színházi t.evét. Egy bezzeg társulat A vidéki színházak tavaszi nagy seregszemléjének most őszi folytatása lett. A kaposvári Csíky Gergely Színház hozott három előadást a Vígszínházba: Peter Weiss Marat—Sade-ját, Feydeau komédiáját, a Tökfilkót, s egy Szomory Dezső színművet, a Hermelint. Kaposvár — bezzeg színház. De miért bezzeg? A magyar színművészet helyzete úgy alakult az 1970- es évek elején, hogy néhány vidéki színházban olyan gárda jött össze, melynek tagjai — vagy jelentős hányaduk —, tehetséges, fiatal művészek voltak, s nagyjából azonosan gondolkoztak a színházról, a színházcsinálásról, a színház- művészet feladatairól, céljairól, útjairól, s mindennek hazai viszonyairól, lehetőségeiről. E sajátos légkörű színházak egyike éppen Kaposvárott volt. Pár éve már ott dolgozó rendezők és színészek fokozatosan olyan szituációba kerültek, hogy kialakíthattak egy jellegzetes stílust, hangvételt, darabértelmezési és játéktechnikai metódust. Nem el- méletieskedő, esztétizáló munka volt ez; a módszer a gyakorlatban, magukban az előadásokban bontakozott ki, öltött formát. Akik ezt a kaposvári színházat rhegteremtették, elveiket és gondolataikat nem tanulmányokban rögzítették, hanem rendezésekben, alakításokban. Már ettől is roppant műf.ajszerű, színházi lett ez a műhely (mert ezzel a szóval jelölhetjük a legjobban). Ahogy mondani szokták: anyagban gondolkoztak, mint a szobrász a kőben, bronzban, a komponista az ensemble-ban, vagy a szóló- hangszer adottságaiban, amelyre művét írja. Másik fontos, de a fentiekkel összefüggő sajátosság az volt, ahogyan a kaposváriak a játszott művöket kiválasztották és értelmezték. Ügy találták, hogy a világirodalom bármely jelentős színpadi müve, a klasszikusoktól a XX. század modern szerzőiig, egyaránt alkalmas lehet egy a mához szóló, a mai valóság által feltett kérdéseket feszegető, azokra választ kereső előadás alapjául. Azt gondolták, hogy minden értékálló műben ott rejlik ez a lehetőség, és akkor járnak el helyesen, ha ezt a lehetőséget bontják ki, ezeket a jelenhez is kapcsolható viszonyítási pontokat emelik ki. Számos előadásuk ezért hatott a meglepetés erejével. Nézők és kritikusok, sőt, a színházi szakmabeliek maguk is elcsodálkoztak: ez is, így is kiolvasható egy-egy Shakespeare- vagy Goídoni-darabból, vagy akár egy operettből? Ilyen válaszokat adhat nekünk itt és most egy rég porladó szerző? A darabválasztás és a darabolvasat mellett, azokkal egybeforrva, alakult ki aztán az a fajta stílus, aminek a lényege elsősorban talán az volt, hogy a színészi munkában igyekeztek elkerülni (vagy ha lehetett, egyenesen elvetni), minden régi ma- nírt, rossz beidegződöttséget, a naturalista pepecseléssel degradálódott színpadi realizmus, a rosszul értelmezett és rosz- szul gyakorolt Sztanyiszlavsz- fctj-módszer számlájára írt ósdi fogásokat, a színész önmutogatását, az összjátékba való beilleszkedéstől irtózó sztár- allűröket. Röviden: egy'sokkal modernebb eszköztárú, a kifejezési tormákat a legfrissebb külföldi (lenavel, cseh, szovjet, vany éppen olasz, francia, angol, amerikai). eredmények nyomán menújító. modernebb, fiatalosabb, kicsit talán bor- zasabb. de mindenképpen iz- furpm.ns *7*n játszást kerestek és találtak. Ettől a színházeszménytől elválaszthatatlan volt a — nem egészen pontos szóval — csapatmunka. Azaz: egy-egy K előadást nem a kevés kiugró színészi teljesítmény avatott jelentőssé (az igazat megvallva, Kaposvárott nem is igen voltak nagyon kiemelkedő színészek), hanem az a magas átlagszínvonal, melyre a pár szavas szerepek alakítóit is fel tudták hozni a rendezők, s így egész előadás emelkedett meg, került feljebb. Mondani sem kell, ez is újdonságnak számított, akár csak a szcenikai megoldások merészsége, a díszlettervek szokatlan, de ehhez a színházi elképzeléshez kitűnően illeszkedő stílusa. aposvár lassan külön helyet vívott ki magának a magyar színművészetben. Divattá vált lemenni az előadásaikra, a bemutatóikra. A kritika előbb vonakodva, majd elismerően, később lelkendezve írt róluk (nem mindenki persze, mert ellendruikkerek mindig voltak és vannak). Ekkor kezdett Kaposvár (s vele egyidőben Szolnok, Kecskemét) bezzeg színházzá válni. Gyönge, színtelen, fáradt, unalmas, ötlet- szegény, vagy egyszerűen csak tehetségtelen előadások láttán gyakran kiáltottak fel a Kaposvárt jól ismerők: Bezzeg Kaposváron! Ha volt (és volt) Budapest—vidék ellentét, vita, irigykedés és féltékenykedés a színházi berkekben, akkor az nem kis mértékben épp a kaposváriak miatt volt. Akadtak (akadnak) színházi emberek, akik Kaposvár (vagy más vidéki színházi műhely) neve hallatán enyhén rángatózni kezdtek (kezdenek). Pedig hát Kaposvárott sem sikerült minden előadás különlegesen kiemelkedőre, igazi kaposvárira az -elmúlt bő egy évtizedben, ott is voltak bukások, léc alatti elfutások. S mégis: ez a színház a négy évvel ezelőtti átszervezésék viharát is jól elviselte, és meg tudott újulni (s nem egyszerűen csak szinten maradni), bár egyik vezető egyéniségét, Zsámbéki Gábort, s egyik legegyénibb arcú fiatal rendezőjét, Asher Tamást éppúgy elvesztette, mint vezető színészeit. Babarczy László, a főiskola után frissen odaszerződött Ács János, a filmrendező Gazdag Gyula és Gothár Péter, az időközben a Nemzetiből visszaszerződött Asher Tamás: ez a rendezői gárda ma is az ország egyik legkiválóbb csapata. Kezük alól olyan előadások kerültek ki csak az elmúlt évadban is, mint a Marat—Sade, Ács János rendezéséiben az egész évad egyik kiemelkedő munkája), az ellentmondásaival együtt is figyelemre méltó Shakespeare: 111. Richard (Babarczy László rendezése), vagy a Hermelin (Gothár Péternek, a mozikban most játszott Megáll az idő című film rendezőjének a munkája). Bezzeg színház? Inkább azt mondanám: egyéni arculatú, a maga útját kereső, korszerűségre törekvő színház. És ez egyáltalán, nem kevés. Sőt, ta Ián a legtöbb. Takács István Aknay János tárlata Jelzések Ügy tűnik, a megmerevedő világ visszahat az őt szemléző alkotókra. Aknay János három évvel ezelőtti Stúdió galériabeli tárlatán még pasztellszínekkel festett hasábokkal jelentkezett, mára viszont határozottab- bá, keményebbé váltak színei. Aligha csak a festék, az acryl idézte elő a változást. Hozzájárulhatott ehhez a szentendrei motívumok egzaktabbá válása képein, a felvállalt elődök (mindenekelőtt Barcsay) példája, a az a grafikai műhely, amely hatásában gondolatilag felszabadítja, érettebbé teszi a Szentendrén dolgozó művészeket, nemkülönben játékosabbá alkotókedvüket. Aknay mostani jelentkezése új szín, méghozzá örömteli. Képfelületeit ugyan túlságosan megmozgatja, s a geometria néha nem több nála vonalszerkezetnél, de kimozdult, programja van, léptékében annyit vállal, amennyinek a megoldására önmagát alkalmasnak tartja. Nem keveri az érzelmeket, megtanult szikárnak lenni és mértéktartónak. Kiállítása a szentendrei Művésztelepi Galériában (október 3-ig) egy önmagával törődni képes művészt mutat, aki nemcsak azért vesz kezébe ecsetet, mert festeni akar, hanem mert szándéka szerint közölnivalója is akad. Ez a közlés pedig nem más, mint a környezet megfigyeléséből, a látott világ konstans jelenségeiből való építkezés. Aknay munkásságában közbülső állomás ez a mostani, mert hatalmas léptékkel dolgozza fel környezete jelzéseit. Legyen az eredmény akár acryl- kép, akár szerigráfia, o mondanivaló \ninden esetben azonos. Olyan visszajelzése lehetőségeinknek és adottságainknak, amely mindenképpen támogatást és elismerést érdemel. Éppen alkotói szuverenitása miatt, de azért is, mert ő valóban dolgozik: művekkel érvel, s nem szóbeszéddel. M. Zs. Régészeti ritkaság Aszódon Kincsesbányát leltek a kutatók Természettudományos módszerű meghatározás szerint körülbelül hatezer éves az az újkőkori település és temető, amelynek föltárása kisebb megszakításokkal 1960-ban kezdődött meg, próbaásatásokkal. Igazi, hosszabb érdemi munka azonban csak az utolsó két évben volt Aszódon, ahol Kalicz Nándor kandidátus, az MTA Régészeti intézetének munkatársa vezeti az ásatásokat. Milyen eredményekről adhatunk számot az eddigiek alapján; mit tudhatunk arról az ősközösségi társadalomról, amelynek vályogházai és temetője az aszódi papi földeken volt? Hatezer éve éltek — Eddig öt épület alapjait sikerült megtalálni. Ezek kisebb családi házak voltak, vályogból készültek és 30—40 méteres távolságra helyezkedtek el egymástól — magyarázza Kalicz Nándor. — A házak körül gazdasági udvar volt, valószínűleg kerítéssel, bár ennek nyomát még nem találtuk. A település környékén agyagbánya-gödrök voltak, ezekből termelték ki az építkezések alapanyagát. Amikor új gödröt ástak, a régit a hulladék összegyűjtésére használták. • Ezek a gödrök a mi kincsesbányáink. Az itt talált elhasznált, eltört eszközökből, edényekből, kő-, agancs- és csontszerszámokból tudtunk következtetni a hatezer évvel ezelőtt itt élt emberek életére. — A föltárt házak milyen titokról libbentik fel a leplet? — Valamennyiben található házi szentély. Teljes egészében megmaradt egy házi oltár, amely előtt a termékenységgel összefüggő varázslásokra, szertartásokra került sor. A legnagyobb szerepe a termékenység jelképének, a nőnek volt. A föld alatt lelt női szobrok néha majdnem naturalisztikusak, olykor pedig stilizáltak. Rangjelző állkapocs — Miért telepítették olyan közel a temetőt a lakóhelyhez? — Egyelőre csak feltételezéseink vannak. Eszerint, ha egy családfő meghalt, akkor fölgyújtották a házat, a halottat a régi ház közelébe temették, s a család tagjait pedig köréje. Ilyenkor az agyaggödör másik oldalán kezdtek újból építkezni. Ez a rendszer aztán 'ismétlődött. A sírok ugyanis csoportot alkotnak. Egy-egy csoport 32—35 sírból áll, középen a családfővel. Találtunk például nemrégiben egy sírcsoportot, amelyben a családfő sírjában márványbuzogány volt, két darab, rangját jelző vaddisznó-állkapocs, aztán vaddisznóagyarból hasított lemezcsvingő (ezt csak bizonyos rangban levő férfiak kaphatták), kőbalta és hét edény. Ez utóbbiak száma is különböző volt. Ez eddig a legtöbb, amit sírban találtunk. Volt olyan is, ahová egy sem került. Valószínű, hogy az edények száma nemcsak a rangot jelzi, hanem kultikus jelentősége is van. Madártestű, emberlábú Ügy gondoljuk, hogy ez a sírcsoport egy nagy családi közösségé lehetett, amelyhez két-három kis család tartozhatott. Az elmondottakból' egyértelműen kiderül, hogy ebben a lengyeli kultúrás ősközösségi társadalomban a halottak is a közösség tagjai voltak, csak másként, mint az élők. A több mint ötezer négyzetméteres területen — az eddig feltárt rész alapján és a lelőhely kiterjedését számítva — körülbelül tízezer sír lehet. A halottak 35 százaléka 10 éven aluli gyermek. — Mi a különös jelentősége az aszódi ásatásoknak? — Ezt a község földrajzi helyzete adja még. A lengyel kultúra — amely a Dunántúlon levő Lengyel községben először feltárt régészeti emlékek után kapta nevét — Európa jelentős területén helyezkedett el. Aszód ennek a kiterjedt kultúrának a keleti határán fekszik. Ilyen értelemben a település annak idején — úgymond — határvárosnak számított. Fontos keTv-figyelő' Hatvanhat. Most, amikor még változatlanul szegényes a műsorkínálat — hisz ez a most tovaíutott hét is tele volt ismétlésekkel — nos, tehát ezekben az ínséges hetekben igazán üdítő közvetítésnek ígérkezett egy olyan mindenképpen eleven adás, mint a Hatvanhat. Egyrészt jó emlékeink vannak erről — eddigi jelentkezései mindennapi életünk fontos kérdéseit feszegették, mégpedig szemtől szembe elmondott nyílt szavakkal —, másrészt meg legújabb témája, a mezőgazdaság árutermelése és piaci szolgálata megint csak érdekes eszmecserét ígért. Jelenet a kaposváriak Marat—Sade előadásából. (Csákányi Eszter, Pogány Julit, Hunyadkűrti György, Básti Juli). Szögezzük le mindjárt azt is, hogy ezúttal sem kellett csalódnunk; dr. Soós Gábor mezőgazdasági és élelmezésügyi államtitkárnak és annak a kétszer harminchárom vendégnek a kérdezz-felelekje ébren tartotta a figyelmet, s csak nagyritkán érezhettük azt, hogy nem ártott volna egy kicsit részletező bb, konkrétabban elemző válasz. A társalgás és a szavazga- tás első traktusában két igazság derült ki. Az egyik az volt, hogy az idei nyáron a tavalyihoz képest javult a zöldségfélék és gyümölcsök áruválasztéka, a másik pedig az, hogy az árak viszont egy kicsit emelkedtek. (Kivéve a burgonyát, amely gumós növény most olcsóbb.) Mint a háztartások kormányzását befolyásoló igazságot, jó volt mindezt így, fehé- ren-feketén visszahallani, amint azokat az adatokat is szívesen vettük, hogy mi mindenre képes ma már a háztáji; a hízott sertések 54, a há- zinyulak 95 százaléka azokban cseperedik fel. Mindemellett 80 százalékukban, úgymond fóliáznak is. Amíg ezek a dicséretes adatok voltak terítéken, érthetően nyugodt volt a hangulat. Ám amikor azt követően, hogy megkérdezték, a hatvanhat gombnyomogatói közül hányán művelnek ilyen-olyan nagyságú földecskét, s kiderült,' hogy negyvenegyen, néni túlzással fogalmazva, kitört a vihar. Az indulatok azért szabadultak el, mert annyi év és annyi érv után — csak nem akar megjavulni a fölvásárlás. Hivatkoztak például arra. hogy Tahiban egyszerűen elrohadt az eper, s közben az ízes, illatos gyümölcs méregdrágán kínálta magát a pesti maszekoknál. S ugyanígy a szabolcsi alma is konténerekbe rakva várja, hogy egyáltalán autóra kerül-e idejében, avagy megrothadva végül is a cefrét fogja gyarapítani. Mind a termelők, mind a vásárlók őszinte sajnálatára, a felvásárlás dolgában nagy előrelépésre egyelőre nem lehet számítani. A fő baj az, hogy kevés az információ. Az önállósult Zöldértek között nem alakult ki egy olyan hírcsatorna, amelyen tudatnák, hogy hol, mit s mikor leh£t a legkedvezőbb áron és kellő meny- nyiségben kapni. Emitt pusztul, ami amott netán hiánycikk. Annyi szervezés és átszervezés után, sajnos, még mindig itt tartunk. Azért már ott is, hogy egyik-másik, feladatát megoldani képtelen Zöldért — mint például a Komárom megyei — meg is bukhat. Ez kétségkívül újdonság; korábban a lakosság rossz ellátása miatt nem lehetett így beszekundázni. Jobb feéz, bsl kéz. S ha már elégtelen osztályzatot emlegettünk, hadd javasoljunk egy ilyet annak a szerkesztői gya- korlatna" is, amely a televízió egyik műsorában — Ízlések és pofonok —• elrettentő példaként mutogatja a szarvasiak lámpaszörnyeit, míg ellenben most. a EHVV-ről sugárzott reklámműsorban az egekbe emeli a másik. S mindezt ugyanazon a képernyőn .. Akácz László A madártestfl, emberlábú edény reskedelmi utak futottak itt össze. — Az edényekről mit állapítottak meg eddig? — Fejlett, iparművészeti szintű agyagedény-művesség- ről vallanak. Tojáshéj vékonyságú, finom edényeket találtunk, valamennyit kézzel formázták, finom, karcolt vagy festett geometrikus mintákkal díszítették, színezésre pedig — különféle kombinációkban ■*- a vöröset, a sárgát, a fehéret és a feketét használták. A legszenzációsabb — pályám egyik legizgalmasabb darabja — egy madártestű, emberlábú edény. Felső része akár madár alakú szentélyépítménynek is fölfogható. Vörös, alul, a lábon fekete mintákkal. A vörös az élet színe. Érdekes módon azonban a halottakat is ezzel festették. Az élőt nem érdekli Talán térjünk vissza a már említett embérlábú, madár alakú edényhez. Egy nyolcéves kislány csontváza fölött leltük. Eddig össszesen 215 sírt tártunk föl, s ez a bizonyos a 205. volt. Ilyen lelet még Európában sehol sem került elő. Az emberi láb és a madár valószínűleg közösen alkot valamilyen szimbólumot, amelynek értelmét még nem tudjuk. A mitológia alapján visszavetítve, a madárnak a túlvilági életben van jelentősége, hiszen a hiedelmek szerint az repítette át a halottat amoda. Vagy itt van ez a szó, hogy halálmadár... Egy bizonyos: szimbóluma semmiképpen sem függ össze a mindennapi élettel és abban a közösségben különleges jelentősége volt. Most a részadatokat keressük, hogy ezek alapján a későbbiekben következtetéseket tudjunk levonni. — Ügy tudom, hogy mindössze két százalékát tárták föl eddig ennek a településnek, illetve a temetőnek. A hírek szerint azonban a papi dombokon építkezni akarnak. Mi lesz a továbbiakban? — Sajnos, ez a régészet állandó bánata. Az élőknek szükségük van a lakásokra, s akinek nincsen otthona, azt kevéssé érdekli egy hatezer éves értékes ,lelet. Jó lenne tudni, hogy pontosan mikor kezdik az építkezést, s hol — hogy előzetes ^föltárást végezhessünk. A csoportos építkezésen kívül családi házak is lesznek itt, de az új múzeumi törvény szerint a nagyberuházó köteles az előzetes föltárást lehetővé tenni. Erre azonban egy magánépítkező nemigen képes. Nagy veszteség lenne a történelemtudomány számára, ha nem tudnánk a kutatásokat megfelelően befejezni Ha a föltárt terület két százalékában olyan dolgokat találtunk, amelyek egyedülálló régészeti ritkaságok — s ennek feltételezésére jó okunk van —, akkor elszorul az ember szíve, ha arra gondol, mi marad most már végképp a föld alatt, mi az, amit már sohasem ismerhetünk meg. Hogy ez ne legyen így, ahhoz az aszódi és a Pest megyei múzeumok minél nagyobb támogatására is szükségünk van. Sokszor egy vidéki múzeumnak nagyobbak az anyagi lehetőségei, mint az MTA Régészeti Intézetének. Körmendi Zsuzsa
