Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-07 / 184. szám
1982. AUGUSZTUS T, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 7 A kövek toleranciája Sáfárkodjunk gondosan örökségünkkel \ Volt egyszer egy város. A XIV. században az elsők között szerepelt az országban. Területén főurak adták-vették a házakat. Károly Róbert itt rendezte be székhelyét, az uralkodók gyakorta adtak e helyt találkozót egymásnak. Itt őrizték Hunyadi Mátyás koronáját is, palotájának kül- és belhonlak egyaránt csodájára jártak. Van ma egy község. Nem valószínű, hogy az ország hét hasonló nagyságú települései között az elsők között emlegetnék. Visegrádról van szó. A kép a királyi palota egyik szegletét ábrázolja. Nem messze ettSl — májas ót» — múzeumi mozi nyitotta meg kapuit. Az érdeklődésre jellemző: az eredetileg terve* zett heti két előadás helyett naponta négy-öt vetítést is kell rendezniük Anno, 1074 A Közép-Dunavidéki Intéző Bizottság kulturális szakbizottságának legutóbbi ülését Visegrádon tartották. A résztvevők — főképp a felelős beosztású helyi és járási emberek — érthető irigységgel hallgatták az esztergomiak lelkesedését, akik az 1933 óta évente ismétlődő nyári egyetemükről számoltak be. Oda ma már 52 országból érkeznek zenészek — tanárok és egyetemisták —, s a nyári kurzus kivívta magának: nemzetközi fórumokon továbbképzésként ismerik el. (Visegrádon volt egyszer egy országos színjátszó fesztivál, anno 1974...) Az esztergomiak sikerét még zamatosabbá teszi az a tény, hogy nekik ez a rendezvény alig kerül valamibe, az országnak viszont valutát hoz. A nyári egyetem hallgatói személyenként — 120-an vannak — 180 dollárt fizetnek be. Nincs abban semmi különös, hogy ezek után, a visegrádiak irigykedtek. Joggal tették: következő napirendi pontként ugyanis a község kulturális életét vették górcső alá, a lehetségest és a lehetetlent a végletekig fontolgatták. A reneszánsz esszenciája Mert e témakör körbejárása csakis keserű szájízt hagyhat maga után. Visegrád kulturális l életét felvázoló koncepció gyakorlatba plántálása ugyanis messze meghaladja a helyiek igyekezetét. Az egykori királyi központ kulturális értékeinek tudatos, komplex hasznosítása is még csak az alapoknál tart. S a helyiek — tanácsi, intézményi vezetők — erőn felüli igyekezete is csak csepp lehet a tengerben. Ez világosan kitűnt egyébként abból a beszámolóból is, melyet a tanács elnöke, Húgai Tiborné készített a művelődési ház vezetőjével, Szókéné Király Katalinnal közösen. A tényfeltáró, segélykiáltásként is felfogható tanulmány alapján kezdtek heves vitába a bizottság tagjai, valamint az érintettek. A beszélgetés kiinduló pontja Visegrád esetében csakis a történelmi múlt lehet, s ez egyedi, sajátos rangot, ízt adhat, s természetesen'hírt szerezhet — az eddiginél jóval már- kásabbat! — a településnek. Csakhogy a történelmi múlt értékei — Budapesttől 42 kilométerre — parlagon hevernek. Lehet, hogy túl erősnek, igazságtalannak tűnik ez a megfogalmazás. Az is, persze csak akkor, ha csupán az érem egyik oldalát nézzük. Tehát azt, hogy hétvégeken ezrek zarándokolnak el — magyarok és külföldiek —, hogy gyönyörködhessenek e tájban, s felkereshessék a Fellegvárat, a Sala- mon-tornyot, a Mátyás király Múzeumot. Ám rögtön nem tűnik kegyetlennek a szóhasználat, ha tudjuk azt, hogy Visegr adnak ennél sokkal több kincse van. Műemlékeinek — a római, az Árpád-kortól egészen a középkorig — mindössze apró töredéke látható, a többit a föld rejti el. (Egy többszintes, XIV. századi lakóházra éppen a minap bukkantak. Építkezés közben — az egészségház udvarán — egy középkori kapubejáróba harapott bele a markológép. A leletmentés több héten át tartott, s eredményeképpen egy kis palota maradványai tűntek elő. A váratlan kincs arra ösztönözte a tanácsi vezetést, hogy az ott tervezett épületet másutt hozzák tető alá.) Ez nem minden. Dr. Korek József, a Nemzeti Múzeum főigazgatója például azt hangsúlyozta a visegrádi találkozón, hogy Magyarország legnagyobb középkori királyi városainak szerkezetét egyedül, itt lehetne bemutatni. .(^Salamon-toronyból” csak 15-öt takar a föld. A többszintes palotákról és házak soráról nem is beszélve.) E történelmi emlékek megszólaltatása hallatlanul fontos lenne, mert különben nemzeti örökségünket teljesen elprédáljuk. Pedig utódaink bizonyára látni szeretnék mindezeket! Arról nem beszélve, hogy az európai reneszánsz szellemi esszenciáját itt úgy lehetne tálalni, hogy az egész nemzetünket büszkeséggel tölthetné el. Görgey-ház üresen Ettől még nagyon messze vagyunk. Mert hiába Héjj Miklósnak, a Mátyás király múzeum igazgatójának évtizedes — határainkon túl is hírnevet szerzett — régészeti feltárásai (ebben segítőtársának, Szőke Mátyás régésznek is nagy szerepe van), egy ember mindenre nem képes. Pedig a múzeum dolgozói (az országban ez az egyetlenegy hasonló intézmény, mely hétfőn is várja a látogatókat) minden lehetségest megtettek. Talán ők is csupán egyben reménykedhetnek, hogy jövőre, a múzeum megalakulásának évfordulóján észbe kaptak, kik tehetik: s megindul a hathatós támogatás. Most ugyanis teljesen az időjárástól F;;y részlet a királyi palotából. Középkori emlékünket hétvégeken háromezren is fölkeresik. Az Itteniek úgy mondják: Ide minden magyar eljön egyszer függenek, értékeik közszemlére tételére alkalmas fedett termük nincs. De más sincs. A Salamon-torony utcában például évek óta üresen áll a Görgey-ház (a Fővárosi ’Tanácsé?), ahol a tábornok száműzetése után élt. A történelmi személyiség életét bemutató — emlékháznak elegendő — anyag pedig raktárban van. Nem véletlen hát, hogy a bizottsági ülésen többen megjegyezték, az ország sok-sok megyéjében kapnának az ilyen alkalmon. S a várispánsági központ? A mai Pest megyei közigazgatás ősének anyagi és szellemi maradványai — gondozóival együtt — hírnévre, azaz megismertetésükre áhítoznak. S egy újabb reménysugár: a visegrádi kongresszus évfordulója 1985-ben lesz, e nemzetközi esemény tiszteletére — az MTA-val közösen konferenciát szeretnének rendezni. Vajon lesznek-e támogatói? Sorvadó dicsőség A Közép-Dunavidéki Intéző Bizottság kulturális csoportja mindösz- sze társadalmi, tanácsadó szerv, nem operatív szerepek betöltésére hivatott. Honnan hát a lelkesedésük? Onnan, ahonnan a visegrádiaké is: motivációja, a pusztuló értékeink miatti aggodalom. Mert ki bírja némán szemlélni — ahogyan dr. Madas László, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság igazgatója is fogalmazta — a gyönyörű tájba illesztett, irigylésre méltó magyar történelmi emlékek, fönnmaradó rekvizi- tumainak sorvadását? Abban sincs hát semmi különös, hogy a Visegrádért felelősöknek — a járási és városi illetékeseknek — szívügyük nemzeti kincsünk megmentése. Bármennyire szeretnék — s szeretné minden jóérzésű múltápoló — segítség nélkül a község kulturális életének fellendítésére nem képesek. Viszont egy használható programtervezetet adtak. Tudjuk, a nehezedő gazdasági körülmények között örülhetünk annak, nem romlik túl sokat életszínvonalunk, ha országunk képes megőrizni a világban kivívott rangját, pozícióját. Nem kérhetjük tehát számon senkitől, hogy a tetemes összegeket felemésztő feltárásokhoz, a középkori értékek azonnali felszínre hozatalához hol vannak a milliók. Csupán azt nem értjük, hogy amire más területeken képesek voltak — például Komáromban a nyári egyetemre, vagy Békésben a Gyulai Várszínház létrehozására — arra miért nem képesek szűkebb pátriánkban? S ehhez pedig a helyiek tenniakarása, jó szándéka nem elegendő. Volt, van Hiszen mi — a szó nemes értelmében — szeretnénk büszkék lenni arra, hogy magyarnak születtünk. Hazaszeretetünk erősítésének (vagy egyes esetben csak ébreszgetésének pedig egyik módja történelmi múltunk alapos ismerete, s ehhez a célhoz a legfőbb eszköz anyagi és szellemi kultúránk megbecsülése. Mert volt egyszer egy királyi központ, egy hetedhét határon túl ismert belhoni centrum. Aztán most van egy község, ahol pusztuló nemzeti örökségünk megmentéséért küzdenek. KOFFÄN ÉVA Módosuló életmód Emberek és percek Mérlegen 1440 perc, vagyis egy nap teljes 24 órája, önmagának csak elvétve készít ilyen számvetést az ember. Legfeljebb időnként bosszankodik, mert a nagymosásra, a porszívó megjavítására, ilyen-olyan háztartási munkára nem futja az idejéből. De hogy mire telik, mondjuk hány percet tölt bevásárlással, közlekedéssel és olvasással, azt jobbára csak a kérdőíveket kitöltető felmérők veszik számba. Az alvástól elcsent idő A Közpóflti Statisztikai Hivatal legutóbb 1977-ben, azt megelőzően pedig 1963-ban készített országos időmérleg felvételt. Mintegy 27 ezer kérdőív összevetéséből számították ki például azt, hogy egy mezőgazda- sági gépkezelőnő átlagosan naponta 209 percet tölt különmunkával. Az értelmiségi viszont mindössze tíz percet. A főfoglalkozástól az „egyéb és ismeretlen” tevékenységig az adatfelvevők a napi 1440 perc majd 50 felhasználási lehetőségét, azok egymáshoz való viszonyát vizsgálták, így derült például ki, hogy — a köztudati képpel egyezően — valamcny- nyi foglalkozási ágban dolgozók, legfeljebb néhány percnyi eltéréssel, nyolc órát alszanak naponta. Kivéve a már említett gépkezelőnőt, akinek az éjszakai nyugodalma még az öt órát sem éri el. Hova tűnik a hiányzó mintegy 190 perc? Egyebek között épületkarbantartásra, építésre és bővítésre. A gépkezelőnő ezekre a munkákra napi 110 percet fordít, ötvenezer annyit, mint az „egyéb szellemi foglalkozású” kategóriába tartozó nőtársai. Meg is van tehát az alvástól elcsent idő döntő része ... Több időt a művelődésre Az időmérleget eddig legátfogób- ban feldolgozó dr. Andorka Rudolf— Falussy Béla szerzőpáros egyik tanulmányában éppen a munkát illetően állapítja meg: „... a magyar társadalom tagjainak nagy többsége nagyon sok időt tölt el jövedelem- szerző munkatevékenységekkel. Arra vonatkozóan, hogy ez a munka mennyire intenzív és hatékony, az egész napot felölelő időmérleg-vizsgálat keretében nem kanhattunk információkat. Az állandó munkahelyen és a különböző különmunkákkal eltöltött idő azonban mindenképpen fáradságos — akár hatékony a munka, akár nem, akár nagyon intenzív, akár kevésbé ...” Ezzel el is érkeztünk életmódunknak, az élet minőségének egyik legsarkalatosabb kérdéséhez. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a jövedelemszerzésre fordított, a napi nyolc óránál lényegesen hosszabb idő az egyéni, a családi életszínvonal emelését szolgálja. Kétségtelen az is, hogy az egyebek között túlórában, magánházépítésben végzett többletmunkának jelentős szerepe volt a nemzeti jövedelem 1963—77 közötti megkétszereződésében. Felmerül azonban a kérdés: továbbképzés, a tanulás,1 az agyat, a gondolkodást ugyancsak karbantartó csiszoló művelődés jelenlegi aránya meddig lesz elesendő a lépéstartáshoz. a haladáshoz? Egyre több szakemberben olyan időszakban fogalmazódik meg ez a gondolat, amikor sarkunkban az elektronika forradalma, s szemünk előtt a termelő robotok reálisan belátható képe... Az időmérleg szerint a különböző szellemi foglalkozású férfiak átlagosan naponta 25—33 percet töltenek órán, előadáson való részvétellel, egyéni tanulással és önképzéssel. A nem mezőgazdasági fizikai foglalkozásúaknál ez az idő 2—9, a mezőgazdasági fizikaiaknál 1—4 perc. A szociológusok hozzáteszik, hogy ugyanezen csoportosítás tanulsága szerint a nők kevésbé tanulnak tovább. Ezért a nemek közötti — egyébként; csökkenő — képzettségi, felkészültségi különbség felnőtt korban nő. De hogy mégis hétköznapian hová helyezhető a fenti tanulásra fordított idő, arra egy példa: ha valaki heti 2x3 órát áldoz valamely nyelv elsajátítására, akkor átlagosan naponta ezzel 25 percet tanul. De hol van akkor még a szakirodalom, az újabb technikai eljárások elsajátítása? Mindehhez talán csak annyit, hogy a tudományos forradalommal az egyetemen, a főiskolán megszerzett tudás mintegy 5—7 éven belül elavul ... Másfél óra a tévé előtt A magyar állampolgár időtöltésében kimagasló helyen szerepel viszont a televíziónézés. A szellemi foglalkozású a tévékészülék előtt átlagosan eltöltött napi 93 perccel tízszer annyit áldoz a műsorokra, mint a magnózásnak, lemezhallgatásnak, a mozinak, a színháznak, a hangversenyeknek, a kiállításoknak, a múzeumoknak és sportrendezvényeknek együttvéve. A szakmunkás férfi hatod annyi időben játszik gyermekével vagy mesél neki, tanul vele —, mint amennyit a televízió előtt tölt. Van olyan csoport, amelyiknél mindössze tizenötöd annyit. Az adatok arányaiból következtethetünk a családi életre, a közművelődésre. Mégis csak egyet emelnék ki: a televízió kulturális közvetítői fontosságának megfelelőbb mércét kellene állítani... A férfiak „háziasítása“ Nemcsak a munkában, a művelődésben, a szórakozásban, hanem az életmód más területén is jelentősen változtak az arányok. Például változásra, a „nőnek a konyhában a helye” szemléletmód átalakulására utal, hogy mindenekelőtt a szellerrti foglalkozásúaknál — lényegesen csökkent a nőknek a háztartásban eltöltött idejük. A teljességhez: a férfiaké viszont nőtt. Több kutató úgy véli — nem kis optimizmussal —, hogy ez a tendencia más csoportoknál is követésre talált. Tény mindenesetre, hogy az otthonok gépesítése megkönnyíti a férfiak „háziasítását”. A nők általános foglalkoztatása, s — ebből eredően az arányosabb családi teherviselés — pedig sürgeti azt. Az ilyen, az életmód több más összetevőjét érintő kérdésekre, az időmérlegnél méreteiben szerényebb szociológiai vizsgálatok is megalapozott válaszokat adhatnak. MÉLYKÚTI ATTILA Visegrád — várrészlet. Rekonstrukciójában Jelentős részt vállalt a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Halmágyl Péter telvételei
