Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

1982. AUGUSZTUS 28., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Horvath Gyula­Haza szeretnék jönni Remegésbe öltözve járok az utcán, vályogház-testem (alát patkánykínok fúrják át. Haza szeretnék jönni, oda, ahol az anyák szívének pusztaságát vándorboldogságok járják. Oda, ahol nem sírnak az árvák, oda, ahol nem mar meg senkit a kigyómostohaság. Tandori Dezső­Filmkockák, 1962. Ami akkor „a filmekben Igaz volt”, attól igaz ez a filmkockasor. A szürke táj kerete, szürke víz, az úszó tárgyakkal, vagy szigetekkel, hirtelen kivilágosul, fehéres zöld terében piros folt jelenik meg, mint amikor felszerelnek egy vitorlást, de az egész olyan kinagyítatlan, hogy ez csak sejthető. Ez filmszerű, jelzi a távolságot, melyet épp a készítés távolsága jelent, visszaadják ezek a képletes kockák a legvalódibb eseményt, a készítését, ez mosódik egybe, feketén immár, a világosabb térrel és a vitorlás-eseménnyel, mely mindvégig: készülődés. Egészen távoli part látszik, és közel egv hatalmas hajóorr, egy megfeneklett lakóhajó talán, és szinte barlang formája van a nem tudom minek, ahonnét — a nézőtérről! — kilátunk. Aztán fejjel fordul mind lefelé, a kezdet tája, de nem érdekel már a cselekmény forma szerinti része. Itt állok, kint az utcán. Valamin túL „Ott benn valahol, a film sűrűjében, történt valami, amitől igaz volt...” Készülődés; lehetőség; talán. Győrffy László■ Fénytörés — Függöny — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa; Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps. — Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. A függöny elé kígyó­zó sort Don Juan vezette, szolgájá­nak. Sganarelle-nek a kezét fogva, s kéz a kézben követték a többiek: Don Carlos, az elcsábított lány báty­ja és Don Louis, az apja, majd a Pa­rancsnok szobra. — Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikordulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Néhány pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hall­gatózott az ügyelő, aztán megcsóvál­ta a fejét. Nem nyitotta ki. Az öltözőben Don Juan megköny- nyebbülten szedte le izzadt testéről a ruhát. Az öltöztető szabó serényen for­golódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajtott nadrágját gondosan összehajtotta. — Holnap tiszta inget adok a mű­vész úrnak — mondta. — Köszönöm. Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Louis mosakodott. Hárman vol­tak az öltözőben, egyikük sem szó­lalt meg. Amint Don Juan felöltö­zött, egy kollégája szólt be az ajtón: — Egy lány vár a portán. — Lány vagy asszony? — kérdezte Don Carlos, és Don Jüanra nézett. — Nő. — Az a jobbik eset — mondta Don Louis a törülköző mögül, és vö­rösre dörzsölte az arcát. Kepes György műveiből PILLANATFELVÉTEL TINTACSEPPRÖL EMLÉKMŰ FOTOGRAM FÉNYTANULMÁNY Don Juan elbúcsúzott tőlük, és a színház művészbejáratán kiment az épületből, — Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán vala­mivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál Don Juan meglepett zavarral üdvözölte őket. Csak a nőt ismerte, még főis­kolás korából. Közös menzára jártak a bölcsészhallgatókkal. A lány akkor orosz—magyar tanárnőnek készült. Hajnalig tarló, visítozó szeretkezés­sel szerette akkor Don Jüant. — Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta a nő, és topor- gott, mint akinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Ide ke­rültél ide, mármint a mi kis vidéki városkánkba, igaz? — Igen — mondta Don Juan, és úgy tűnt, az asszony erőlteti a töb­bes számot. — Parancsoljatok a bü­fébe, be a színházba, talán egy ká­vét, vagy valami... — Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére. — Nincs. — Hát akkor menjünk. — Ezerötszázas Zsiguli állt a süp­pedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-öt emeletes házai között, és ahogy megérkeztek az egyik máso­dik emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi magasabb hőfokra állította a villanykályhát, és vidéki pálinkával kínálta Don Jüant. — Szóval ebben az évben szerződ­tél ide? — kérdezte a férj, miután megitták a kupica pálinkát. — Igen — mondta Don Juan. — Jó kis város ez, elhiheted ne­kem. — Persze. — Sok az összefonódás, mindenki ismer mindenkit, na de hol nem így van ez? Persze a ti világotok egé­szen más. — Más. Mi országosan vagyunk ta­nyasiak. — Ezt nem értem, kérlek. — Pedig egyszerű. Az egész szak­ma egy nagy tanya. Ha az egyik helyről a másikra mész, valamelyik ajtóban biztos lehetsz, hogy belebot­lasz valakibe, akit ismersz. — Aha, értem, hát persze, ti is mind úgy együtt... — Igen, mi is, úgy mind, együtt. — Nálatok is sok a fúrás-faragás, mi? — Itt van csak igazán. A legtöbb színész — hisz itt vidéken se rádió-, se televízió-, se filmszereplés, vagy csak ritkán — szóval itt aztán vagy kap szerepet vagy nem, ezért a leg­több kénytelen körüludvarolni a ren­dezőket, együtt iszik, kártyázik ve­lük, a hátuk mögött pedig szidja őket, mint a bokrot. A rendező meg elvisel néhányat közülük, de szeré­téiről szó sincs. Letehetségtelenezi, jó, ha csak a háta mögött. A főren­dező utálja az igazgatót, az igazgató a főrendezőt, a tanácsnak felesleges kölönc a színház, a színház kínlódik a tanáccsal... szóval magyar vidék. — Hát igen, bajok mindenütt van­nak, de a legfontosabb a család. Ne­ked van? — Van. — Az a legfontosabb, kérlek. A családi összetartozás a legfontosabb. Nekünk is két nagy gyerekünk van, kilenc- és hatévesek. Mondhatom, jól megvagyunk. Hát akkor egészsé­gedre! Ittak. Aztán a férfi felállt, meg­mutatta a másik két szobát, konyhát, fürdőszobát, még a vécét is. Ekkor behozta az asszony a vacsorát. — Neked — mondta Don Jüannak — délről egy kis húsleves. Mert em­lékszem, hogy szeretted. — A férje egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonból vörös bort töltött. — Szereted a zenét? — kérdezte vacsora után a férj. — Igen. ' — Van néhány néger dzsessz-le- mezünk — mondta az asszony, és a néger szót kicsit megnyomta. — Nemrégen vásároltam őket * Pes­ten. Azokat tedd fel — intett a fér­jének az asztal fölött rebbenő kéz­zel, mintha egy legyet hajtana odébb. Don Juan az asszonyra nézett, ke­reste a tekintetét, de az úgy tett, mintha nem venné észre. — A dzsessz nekem, kérlek szé­pen, a függetlenség zenéje — mond­ta a férfi, és feltette az egyik lemezt. — Szereted? — kérdezte Don Juan. — Mit? — Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elértette Don Juan bur­kolt célzását. Magában mosolygott. — Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipő­jét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lá­bam ebben a cipőben. Persze a füg­getlenséget úgy értem, hogy a há­zasságon belül mindenki megőriz­hesse az egyéniségét — mondta, mi­közben átment a másik szobába. — Hol laksz? — kérdezte az asz- szony. — A színészházban. Mint mind­annyian, akik nem telepedtek le egy vái jan. — És nem tudtál vagy nem is tudsz felkerülni Pestre? — Nem. Nincs és nem isMesz pro­tekcióm Valamelyik vidéki városban fogom befejezni. — Pedig egy-két filmben is látta­lak, meg a rádióban is hallani nem­egyszer. — Néha én is kapok egy-két hús­cafatot az országos koncból. — Elég keserű lettél. — Sosem volt túl vidám alapter­mészetem. — Velem azért vidám is voltál. — Tizenöt évvel ezelőtt... Látom szépen éltek. — Ez csak a látszat. Tudnék ne­ked mesélni. Most például a papu­csát keresi teljes gőzzel, mert sosem tudja, hova dobta. — Te mit csinálsz? Tanítasz? — Igen. Egy általános iskolában. Oroszt. Állandó délelőttös vagyok. Megházasodtál? — Igen. — Gyerek? — Egy fiú. Nyolcéves. Az anyja neveli. — Hogyhogy? — Mit gondolsz, ha egy héten a szünnapomon hazamegyek, mit ne­velhetek azon a gyerekei) ? — Nem irigyellek. De így legalább te aztán tényleg független vagy. — Don Juan az asszony keresztbe vetett lábai alól kivillanó combjára nézett. Aztán az arcára. — Az arca ugyan egy kicsit megtört — gondol­ta —, de a teste... És eszébe jutot­tak a tizenöt évvel ezelőtti éjszakáik, a mostani nyomorult kilenc négyzet- méteres színházi szobája, s miköz­ben néhány másodpercig a közöttük lebegő Ray Charles-lemez üvöltését hallgatta, hirtelen mozdulattal kiitta a borospoharát, majd felugrott, és el­zárta a lemezjátszót. — Mit csinálsz? — az asszony egy fehér műszőrmével borított fotelből teljesen értetlenül meredt rá. — Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok. — Egyszer azért felhívhatnál az iskolában. A Malom utcai általános. A gyerekek napközisek, délutánon­ként olykor szabaddá tudom tenni magam. Ekkor jött vissza a férj. Don Juan hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében, feke­tének tűnő pelyhekben havazott. Félórai gyaloglás után egyszer el is tévedt, hazaért. Végigment a színészház kőpadlós folyosóján, a cellaszerű magányba zárt emberek szobái előtt. Az övé dermesztőén hideg volt. Feltöltötte az olajkályhát, begyújtott, megágya­zott, lefeküdt. Szokásos elalvás előtti olvasás köz­ben arra gondolt, hogy másnap mos­nia kell. Mert igencsak összegyűlt néhány apróság — alsónadrág, ing, zokni —, amit nem szokott hazavinni a feleségének. Alig szendergett el, amikor a fo­lyosó felől hangos röhögés, és be­szédfoszlányok riasztották. Aztán aj­tók csapkodása, futó lábak zaja, is­mét röhögcsélés, majd ketten iszo­nyú ordibálással vitatkozni kezdtek. — A jó úristenit ezeknek! — gon­dolta. Tudta, a színház klubjából jöttek haza néhányan, több-keve­sebb alkohollal kábítva magukat. Átfordult a másik oldalára, fejére húzta a paplant. Percek múlva az egyik szomszédos szobából, a vékony rabicfalon át, hangosra állított rá­dióból dzsessz-zene harsogott, hát­térben, félig érthető beszélgetésfosz­lányok. Felugrott, a szekrényben, egy kis műanyag tasakban tartott orvossá­gai közül kivett egy altatót, lenyelte. Még jó ideig hallgatta a szomszédból a dzsessz-zenét, a hangos beszélge­tést, és úgy érezte, mint akit lekö­töznek, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, so­káig forgolódott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom