Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

1982. AUGUSZTUS 28., SZOMBAT

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

9

Horvath GyulaHaza szeretnék jönni

Remegésbe öltözve járok az utcán, vályogház-testem (alát patkánykínok fúrják át.

Haza szeretnék jönni,

oda, ahol az anyák szívének pusztaságát

vándorboldogságok járják.

Oda, ahol nem sírnak az árvák, oda, ahol nem mar meg senkit a kigyómostohaság.

Tandori DezsőFilmkockák, 1962.

Ami akkor „a filmekben Igaz volt”, attól igaz ez a filmkockasor.

A szürke táj kerete, szürke víz, az úszó tárgyakkal, vagy szigetekkel, hirtelen kivilágosul, fehéres zöld terében piros folt jelenik meg, mint amikor felszerelnek egy vitorlást, de az egész olyan kinagyítatlan, hogy ez csak sejthető. Ez filmszerű, jelzi a távolságot, melyet épp a készítés távolsága jelent, visszaadják ezek a képletes kockák a legvalódibb eseményt, a készítését, ez mosódik egybe, feketén immár, a világosabb térrel és a vitorlás-eseménnyel, mely mindvégig: készülődés. Egészen távoli part látszik, és közel egv hatalmas hajóorr, egy megfeneklett lakóhajó talán, és szinte barlang formája van a nem tudom minek, ahonnét — a nézőtérről! — kilátunk. Aztán fejjel fordul mind lefelé, a kezdet tája, de nem érdekel már a cselekmény forma szerinti része.

Itt állok, kint az utcán. Valamin túL „Ott benn valahol, a film sűrűjében, történt valami, amitől igaz volt...” Készülődés; lehetőség; talán.

Győrffy László■

Fénytörés

— Függöny — mondta suttogva az ügyelő a mikrofonba. Valamelyik zsinóros összeengedte a függönyt. Tompán csattant a nézők tapsa; Juan is a függöny elé lépett a többiek után. Ö volt a főszereplő, ő lépett ki utolsónak. Vastaps.

— Húzás! — mondta az ügyelő a hátuk mögött, mikor visszaléptek a függöny mögé. A függöny elé kígyózó sort Don Juan vezette, szolgájának. Sganarelle-nek a kezét fogva, s kéz a kézben követték a többiek: Don Carlos, az elcsábított lány bátyja és Don Louis, az apja, majd a Parancsnok szobra.

— Vas megy! — kiabált az ügyelő. A vasfüggöny halk csikordulással ereszkedett lefelé, az ütemes taps lassan elhalkult. Néhány pillanatig a vasfüggöny kisajtaja mögött hallgatózott az ügyelő, aztán megcsóválta a fejét. Nem nyitotta ki.

Az öltözőben Don Juan megköny- nyebbülten szedte le izzadt testéről a ruhát.

Az öltöztető szabó serényen forgolódott körülötte, elvette az ingét, a székre hajtott nadrágját gondosan összehajtotta.

— Holnap tiszta inget adok a művész úrnak — mondta.

— Köszönöm.

Az öltöztető szabó érezte, ma nem érdemes folytatni a beszélgetést. Don Carlos rágyújtott egy cigarettára. Don Louis mosakodott. Hárman voltak az öltözőben, egyikük sem szólalt meg. Amint Don Juan felöltözött, egy kollégája szólt be az ajtón: — Egy lány vár a portán.

— Lány vagy asszony? — kérdezte Don Carlos, és Don Jüanra nézett.

— Nő.

— Az a jobbik eset — mondta Don Louis a törülköző mögül, és vörösre dörzsölte az arcát.

Kepes György műveiből

PILLANATFELVÉTEL TINTACSEPPRÖL

EMLÉKMŰ

FOTOGRAM

FÉNYTANULMÁNY

Don Juan elbúcsúzott tőlük, és a színház művészbejáratán kiment az épületből,

— Szervusz — mondta a nő, aki várt rá. Középkorú volt, talán valamivel fiatalabb, mint a férfi, aki mellette állt. A férfi kicsit meghajolt a bemutatkozó kézfogásnál Don Juan meglepett zavarral üdvözölte őket. Csak a nőt ismerte, még főiskolás korából. Közös menzára jártak a bölcsészhallgatókkal. A lány akkor orosz—magyar tanárnőnek készült. Hajnalig tarló, visítozó szeretkezéssel szerette akkor Don Jüant.

— Már öt éve ide költöztünk a férjemmel — mondta a nő, és topor- gott, mint akinek fázik a lába. — Ma este említettem a férjemnek, meglepjük egy régi ismerősömet, és eljöttünk megnézni téged. Ide kerültél ide, mármint a mi kis vidéki városkánkba, igaz?

— Igen — mondta Don Juan, és úgy tűnt, az asszony erőlteti a többes számot. — Parancsoljatok a büfébe, be a színházba, talán egy kávét, vagy valami...

— Nem, nem — tiltakozott a férfi —, inkább mi hívnánk meg téged. Hozzánk, ha nincs programod ma estére.

— Nincs.

— Hát akkor menjünk.

— Ezerötszázas Zsiguli állt a süppedő hóban, a főbejárat előtt. A férfi kedélyeskedve vezetett. Ostorlámpák fénye szóródott a havas új lakótelep négy-öt emeletes házai között, és ahogy megérkeztek az egyik második emeleti lakásba, a feleség rögtön a konyhába ment. A férfi magasabb hőfokra állította a villanykályhát, és vidéki pálinkával kínálta Don Jüant.

— Szóval ebben az évben szerződtél ide? — kérdezte a férj, miután megitták a kupica pálinkát.

— Igen — mondta Don Juan.

— Jó kis város ez, elhiheted nekem.

— Persze.

— Sok az összefonódás, mindenki ismer mindenkit, na de hol nem így van ez? Persze a ti világotok egészen más.

— Más. Mi országosan vagyunk tanyasiak.

— Ezt nem értem, kérlek.

— Pedig egyszerű. Az egész szakma egy nagy tanya. Ha az egyik helyről a másikra mész, valamelyik ajtóban biztos lehetsz, hogy belebotlasz valakibe, akit ismersz.

— Aha, értem, hát persze, ti is mind úgy együtt...

— Igen, mi is, úgy mind, együtt.

— Nálatok is sok a fúrás-faragás, mi?

— Itt van csak igazán. A legtöbb színész — hisz itt vidéken se rádió-, se televízió-, se filmszereplés, vagy csak ritkán — szóval itt aztán vagy kap szerepet vagy nem, ezért a legtöbb kénytelen körüludvarolni a rendezőket, együtt iszik, kártyázik velük, a hátuk mögött pedig szidja őket, mint a bokrot. A rendező meg elvisel néhányat közülük, de szerétéiről szó sincs. Letehetségtelenezi, jó, ha csak a háta mögött. A főrendező utálja az igazgatót, az igazgató a főrendezőt, a tanácsnak felesleges kölönc a színház, a színház kínlódik a tanáccsal... szóval magyar vidék.

— Hát igen, bajok mindenütt vannak, de a legfontosabb a család. Neked van?

— Van.

— Az a legfontosabb, kérlek. A családi összetartozás a legfontosabb. Nekünk is két nagy gyerekünk van, kilenc- és hatévesek. Mondhatom, jól megvagyunk. Hát akkor egészségedre!

Ittak. Aztán a férfi felállt, megmutatta a másik két szobát, konyhát, fürdőszobát, még a vécét is. Ekkor behozta az asszony a vacsorát.

— Neked — mondta Don Jüannak — délről egy kis húsleves. Mert emlékszem, hogy szeretted.

— A férje egy pillanatra felkapta a fejét, rájuk nézett, és gyorsan egy nyikorgó, új demizsonból vörös bort töltött.

— Szereted a zenét? — kérdezte vacsora után a férj.

— Igen.

' — Van néhány néger dzsessz-le- mezünk — mondta az asszony, és a néger szót kicsit megnyomta. — Nemrégen vásároltam őket * Pesten. Azokat tedd fel — intett a férjének az asztal fölött rebbenő kézzel, mintha egy legyet hajtana odébb.

Don Juan az asszonyra nézett, kereste a tekintetét, de az úgy tett, mintha nem venné észre.

— A dzsessz nekem, kérlek szépen, a függetlenség zenéje — mondta a férfi, és feltette az egyik lemezt.

— Szereted? — kérdezte Don Juan.

— Mit?

— Természetesen a dzsesszt. — Az asszony most elértette Don Juan burkolt célzását. Magában mosolygott.

— Szeretem a függetlenséget — folytatta a férfi, és lehúzta a cipőjét. — Megbocsátasz, kicsit fáj a lábam ebben a cipőben. Persze a függetlenséget úgy értem, hogy a házasságon belül mindenki megőrizhesse az egyéniségét — mondta, miközben átment a másik szobába.

— Hol laksz? — kérdezte az asz- szony.

— A színészházban. Mint mindannyian, akik nem telepedtek le egy

vái jan.

— És nem tudtál vagy nem is tudsz felkerülni Pestre?

— Nem. Nincs és nem isMesz protekcióm Valamelyik vidéki városban fogom befejezni.

— Pedig egy-két filmben is láttalak, meg a rádióban is hallani nemegyszer.

— Néha én is kapok egy-két húscafatot az országos koncból.

— Elég keserű lettél.

— Sosem volt túl vidám alaptermészetem.

— Velem azért vidám is voltál.

— Tizenöt évvel ezelőtt... Látom szépen éltek.

— Ez csak a látszat. Tudnék neked mesélni. Most például a papucsát keresi teljes gőzzel, mert sosem tudja, hova dobta.

— Te mit csinálsz? Tanítasz?

— Igen. Egy általános iskolában. Oroszt. Állandó délelőttös vagyok. Megházasodtál?

— Igen.

— Gyerek?

— Egy fiú. Nyolcéves. Az anyja neveli.

— Hogyhogy?

— Mit gondolsz, ha egy héten a szünnapomon hazamegyek, mit nevelhetek azon a gyerekei) ?

— Nem irigyellek. De így legalább te aztán tényleg független vagy.

— Don Juan az asszony keresztbe vetett lábai alól kivillanó combjára nézett. Aztán az arcára. — Az arca ugyan egy kicsit megtört — gondolta —, de a teste... És eszébe jutottak a tizenöt évvel ezelőtti éjszakáik, a mostani nyomorult kilenc négyzet- méteres színházi szobája, s miközben néhány másodpercig a közöttük lebegő Ray Charles-lemez üvöltését hallgatta, hirtelen mozdulattal kiitta a borospoharát, majd felugrott, és elzárta a lemezjátszót.

— Mit csinálsz? — az asszony egy fehér műszőrmével borított fotelből teljesen értetlenül meredt rá.

— Ne haragudj, késő van, fáradt vagyok.

— Egyszer azért felhívhatnál az iskolában. A Malom utcai általános. A gyerekek napközisek, délutánonként olykor szabaddá tudom tenni magam.

Ekkor jött vissza a férj. Don Juan hirtelen, menekülésszerűen búcsúzott tőlük. Odakint tétova pelyhekben, a lakótelep lámpáinak fényében, feketének tűnő pelyhekben havazott. Félórai gyaloglás után egyszer el is tévedt, hazaért.

Végigment a színészház kőpadlós folyosóján, a cellaszerű magányba zárt emberek szobái előtt. Az övé dermesztőén hideg volt. Feltöltötte az olajkályhát, begyújtott, megágyazott, lefeküdt.

Szokásos elalvás előtti olvasás közben arra gondolt, hogy másnap mosnia kell. Mert igencsak összegyűlt néhány apróság — alsónadrág, ing, zokni —, amit nem szokott hazavinni a feleségének.

Alig szendergett el, amikor a folyosó felől hangos röhögés, és beszédfoszlányok riasztották. Aztán ajtók csapkodása, futó lábak zaja, ismét röhögcsélés, majd ketten iszonyú ordibálással vitatkozni kezdtek. — A jó úristenit ezeknek! — gondolta. Tudta, a színház klubjából jöttek haza néhányan, több-kevesebb alkohollal kábítva magukat.

Átfordult a másik oldalára, fejére húzta a paplant. Percek múlva az egyik szomszédos szobából, a vékony rabicfalon át, hangosra állított rádióból dzsessz-zene harsogott, háttérben, félig érthető beszélgetésfoszlányok.

Felugrott, a szekrényben, egy kis műanyag tasakban tartott orvosságai közül kivett egy altatót, lenyelte. Még jó ideig hallgatta a szomszédból a dzsessz-zenét, a hangos beszélgetést, és úgy érezte, mint akit lekötöznek, és az orra előtt hadonásznak egy bicskával. Nehezen aludt el, sokáig forgolódott.