Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-28 / 201. szám

PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. AUGUSZTUS 28., SZOMBAT Hofe szabadsággal ékesítsük... Nagymaros város kiváltságlevele 1324-ből A dokumentum: múlt a jelenben, egy szelet a valóságból. Is­meretet adó forrás, s persze kíváncsiságra ösztökél. Aligha akad, aki vitatná, hogy Nagymaros városi kiváltságlevele igazi csemege a múltban búvárkodóknak, s érdekes olvasmány mindenkinek, akit foglalkoztatnak történelmünk hajdanvolt tényei. Ezért jelentetjük meg — magyar fordításban és teljes szöveggel, elsőként — a kiváltságlevelet, melyhez Hegedűs László, a fordító ír­ta az alábbi bevezető sorokat. Egyáltalán nem túlzás: a nagymarosiak büszkék lehetnek az alábbi Anjou-kori okiratra. Elődeik egy olyan királyt fogadtak be még „bujdosó herceg” korában, aki jobban megérdemelné a „Nagy” jelzőt neve elé, mint fia Lajos király... Róbert Károly 13 évesen kezdte harcát a magyar trónért, illetve kezd­ték érte harcukat délvidéki horvát barátai — o véres polgárháborúk korá­ban, amikor (a Dubrovniki Krónika szerzője szerint) a holtak temetetle- nül hevertek a temetőkön kívül, a nemesek elparasztosodtak szegénysé­gükben, s a köznép fiai, állatok hiányában, maguk húzták szekereiket. Miután a két ellenkirályjelölt, a cseh Vencel és a bajor Ottó itt hagyta Magyarországot, Károly 1308 után, húszévesen kezdte legyőzni főúri ellen­ségeit, a tőle elpártolt Csák Mátétól is visszaszerezte Visegrád várát 1316- ban, a sok áldozattal járó, hosszú ostrom után. A tatárjárást követően valószínűleg jórészt néniét telepesek szállták meg Marost, erre vall az oklevélben említett Neustat név. a helység másik neve. Kun László 1285-ben Visegrád várához csatolta mint királyi birto­kot. 1297-ben bor- és gabonatizedeit említik, elég sok bor termett hegyei­ben. 1298-ban pedig Maros polgárai megkapták a halászati jogot a fél Du­nán Ipolytőtől (Szobtól) a Leusták szigetig — 111. Andrástól, az Árpád ház utolsó egyenesági leszármazottjától. (A Duna másik felén a visegrádia­ké, s a dömösi prépostságé volt a halászat joga. Károly uralkodása második felére virágzó gazdasági életet és jó pénzt teremtett, ö verette az első magyar aranyforintot, mely valamivel értéke­sebb lett a példának vett firenzei aranynál, illetve aranypénznél, egy év­vel e kiváltságlevél kelte után. Hadd mutassuk be Maros város akkori népességét, néhány környékbeli helység népességével együtt, az 1330-as években — a pápai tizedbefizetések után: Maros város népessége körülbelül 3 ezer 600 fő, Visegrádé 3 ezer körüli (ezt Pálóczi Horváth András, Nagymaros hivatalos régésze elismer­te), Szobé 1 ezer 100, Vác városé 4 ezer 500 körül, Verőcéé 780, Szentka- talinnak 600 lakosa látszik, akkor ennek is temploma volt. Először adjuk közre magyar fordításban a híres kiváltságlevelet, ed­dig csak röviden ismertették tartalmát, avagy éppencsak hivatkoztak rá. A marosiak akkor nagyon örülhettek e kiváltságlevélnek, mivel Buda kirá­lyi város kiváltságait kapták, Buda után a legelsőként. Ismerjük most meg a nagyon szép nyelvű írást a gazdag szókincsű András mester után, kit Károly a pécsi káptalani iskolából hívott föl Viseg- rádra alkancellárjának. (Károly ekkor már Visegrádon székelt, nem Te­mesváron, Budát nem szerette az ottani Vencel-párti polgárok miatt, s így a két ikerváros. Visegrád és Maros lett az ország fővárosa.) Maros. Urunk 1324-ik évében. — Ugyanazon Károly felsorolja Maros város, német nevén Neustat egyes engedményeit június 9-ik kalendá- ján (vagyis május 24-én). Károly — Isten kegyelméből Ma­gyarország, Dalmácia. Horvátor­szág, Ráma, Szerbia, Galícia, Lado- méria. Kunország, Bulgária királya, Salermó hercege, és a Szent Angya­lok hegyének címzetes Ura. Mind­nyájan Krisztus hűségében vagyunk és leszünk, készek vagyunk felisme­résben, köszönhessük mindnyájan üdvösségünket. Följegyezzük e közösségről, hogy költözőben, ideérkezésünk idején, dicsőséges hercegségünkben e nép nagy számban és nagy illendőséggel fogadott, ilyenképpen azon Herceg e népnek bőséges kedvességét, mint hűséges alattvalóiét, tartozik nyilvá­nosságra hozni, hogy az ő javadal­mát bőkezűen gyarapítsuk, a fen­tiek szerinti hűségükért; mi mind­ezeket kegyesen megfontolva elha­tároztuk, hogy a mi németül Neu- statnak, magyarul Marosnak neve­zett Városunkat a Duna partján, közel a mi Visegrád várunkkal szem­ben, elsőnek választottuk, hogy sza­badsággal ékesítsük, ugyanezen Vá­rosunk lakói önszántukból kegyesen a megírt herceg pártjára álltak, tud­niillik mikor sem a Nádor, sem Bá­ró, és bárhol nevezetes méltóság nem tűnt ki az uralkodásunk előtti időben, állhatatosan kikötve, többen az erőszaknak szereztek bátorságot, avagy jogot — és megítélve a fentie­ket, a törvényszolgáltatás hatalmát magunknak fenntartjuk, mert a mi hercegségünk hajnalának ítéletét megtartjuk szívesen, hogy ott mula- tásunkért igazságtalanok ne legyünk, nem lehet, hogy a támaszért ugyan­azoknak ne adjunk támogatást. Hasonlóképpen ítélünk, és a Plé­bános az összeütköző feleket szétvá­lasztva, az egyetértést erősítse, va­lamiképpen a bíró az Esküdtszékkel a tolvajokon, latrokon, gyilkosokon, gyújtogatókon, erőszakoskodókon és más okok miatt ítélkezzék, évenként a maga megítélése szerint. Ha pedig az év elmúltával, a bíró személye a közösség előtt nem tetszik igazinak, kedve szerint mást választhat a ma­ga akaratából. Hasonlóképpen a birtokból, borból, malomokból és másból a mondott Város földjéről az összehordás dolga, mint más királyi városunkban lakó szabad birtokosoknál a kivétel, ekképpen leszen ezen Városban. Ha­sonlóképpen, ha valaki el akarja hagyni örökségét, bizton elmehet bár­mely birtokra, és ha valamely dol­gát akarja, akár a rokonára és kö- zeivalóra, vagy más kívülállóra, és más szabad idegenre hagyhatja va­gyonát. Mindazonáltal az Egyháznak sem kell vendéget befogadnia, egyházi férfiakon kívül, ez a Parókián levő egyházi férfiak, fráterek és a Plébá­nos dolga. Az egyházi adomány az önnön java, mindazonáltal a mon­dott Egyház Plébánosa nem tartozik sem a Bíróság, sem a Város fennha­tósága alá, és az adományozott bir­tokot el ne szélessze, hanem használ­ja az Egyház előnyére. Hasonlóképpen a halászat ugyan­azon Városé marad Verőce faluig, és a Váci Püspökségig, az Ipoly vi­zéig, akárhol régi adó nélkül, sza­badságukban áll a halászat hasznát kivenni. A haszonból, aminthogy személyükben a mi embereink, ra­gaszkodunk a negyed rész elküldé­séhez. Hasonlóképpen a kereskedés­ből és az igazságtevődből a Város részéről, mint akárhol a ml egész országunkban, átadatni kívánjuk. Vámot semmit sem kívánunk, vagy harmincad vámot, vagyis harmin­caddal nem tartoznak. Hasonlókép­pen semmiféle bizonyságtevéssel kí­vülálló királyi nemesekkel, vagy bá­rókkal szemben, némely emberün­ket erre nem bírhatják, hanem bi­zonyságot valamilyen okra maga ke­ressen a Várős lakosok elé helyezett Elöljárósága; a maga és a Bárókkal nemesekkel és más emberekkel szem­beni viszályát ne a mások törvényei szerint rendezze, inkább maga ke­ressen igazságtevést. Megengedjük mégis, ha valaki a lakosok közül házat vagy kúriát építene, ha kéri, akár a maga erde­jéből, használhatja, vagy hasznára fát vehet a Pilis erdejéből vagy a Duna mindkét partjáról, hozzájáru­lásunkkal, vagy pecsétünket adjuk, engedélyünket a kivágásra. Kivétel erre, ha valaki a maga kényéből el­kótyavetyélné a hozzájárulással ki­vágott fát, a kivágást megfizeti tör­vény szerint Pilis megye Ispánjának. Hasonlóképpen, ha valakit a lako­sok közül a mondott Városban gyil­kosságon fognának, házát, javát el­hagyva ha megszökne, a Város bí­rája birtokán kézre keríteni nem tudja, míglen a gyilkos gyilkossága terhe alatt maga szántából megtér; — mégis felajánljuk, hogy tizedet mindenből vagyis gabonából, borból, és kisebbekből a rendes fizetséget az Egyház ■ Plébánosának ugyanazon mezőről ki-ki a maga személye sze­rint megadja, és semmi törvénye nincs az egyház fölött valamelyik Püspökségnek, vagy Érsekségnek nem lehet törvénye, hanem a mon­dott Egyház Plébánosa ügyelhet a közösségre. Mindazonáltal engedel­mességgel tartozik az Esztergomi Szent Egyház Érsekének, amint a Budai Egyház Plébánosa engedel­mességgel tartozik. Itt sem hallgathatjuk el, hogy a fönt említett lakosok tiszteletből ajándékot adnak tehetségük szerint, évenként három alkalommal, az adót kinek-kinek a haszna után kívánjuk szolgáltatni, továbbá minden más­ban ugyanazon szabadságban meg­becsülteinek, ahogy a mi Buda vá­rosunkat biztosítjuk, bizonyára örö­mére és előnyére. Miért is adjuk a mi engedelmün- ket megbizonyító és megerősítő ki­váltságlevelünket, mint újat és ere­detit, a mi oltalmazó kettős pecsé­tünkkel megerősítve. Kelt a kiváló férfiú, András mester, a Pécsi Egy­ház Lektora, a mi kedvelt és hűsé­ges Vicekancellárunk kezével. Urunk 1324-ik évében, június 9-ik kalendá- ján. Hasonlóképpen a mi királysá­gunknak pedig huszadik évében. Tisztelendőségek: Krisztusban Atyánk Boleszló esztergomi, László Róbert Károly aranyforintja, az első magyar aranypénz Fráter kalocsai érsek, János nyitrai, György szerémi, Benedek Csanádi, Péter fráter boszniai, Miklós győri, László pécsi, Ivánka váradi, András erdélyi, Imre veszprémi, és Csanád egri püspök, az említett Egyházak Istenben szerencsés kormányzói. Méltóságos férfiak: Fülöp nádor, szepesi és újvári ispán. Demeter, a mi tárnokmesterünk, bácsi és tren- cséni ispán, Lampert, a mi országbí­rónk, nyitrai és Csanádi ispán, Ta­más erdélyi vajda, és szolnoki ispán, Miklós, egész Szlavónia bánja, Pál macsói bán, szerémi-valkói és bodro­gi ispán, Micsk mester, a Királyné Úrnő tárnokmestere, a mi kedvelt hívünk, sárosi és zempléni ispán, Balázs, a mi lovászmesterünk, és Miklós pozsonyi ispán, több más or­száglakos ispánnal és tisztségviselő­vel. Krémer József­Csak kereslek „Visz a vonat, megyek utánad” Sem kereke, sem ülése, sem ajtaja nem is vonat Felpakoltam Rád az életemet, a józan nappalt, a bolond álmokat „talán ma még meg is talállak” Csak kereslek, köddé vált valóság Tegnapom, Jelenem, Jövőtienségem, József Attila haiálcsendjc, mely tiszta felhő a kormos égen ... „talán kihűl c lángoló arc” Fagyott arcomat nem érinthetem, lángoló szavak helyett kupacnyi hamu — Csak a remény marad a szunnyadó parázs, csak remény, de szomorú „talán csendesen meg is szólalsz" Békétlenségem nosztalgiája, vágyni a megszokott hangot — A földöntúlról is megszólal valami megkondítja a kis harangot... „Csobog a langyos víz, fürödj meg!” A tisztítótüzed égessen engem, legyek olyanná, mint kiégett temető, Melyből ha van feltámadás, testetlenül ébredjen a szív-szerető ... * „íme, a kendő, törülközz meg!” Letörölnéd zajló homlokomat gyolcskendő-kezeddel, Egymást megtalálva, újra, mint hajdan mindenéledő-csodá'.atos reggel „Sül a hús, enyhítse étvágyad!” Asztalodhoz ültetsz, testedből etetsz, lelkedből itatsz kortyokat, Gyengéd szavakkal indítasz utamra, féltesz, mint a magzatodat... „Ahol én fekszem, az az ágyad!” S mint hálátlan gyermektől, semmit sem kapsz érte: csak szeretlek ... Megbocsátani tudsz nekem, ha meghalok majd érted — amíg élek: csak kereslek! A múlt öröksége, a klen kihívása Amikor a magyar vizuális kultú­ra fejlesztésének, oktatásának, mű­velésének legjobb útjait keressük, amikor küzdünk az előítéletek, megdönthetetlennek tűnő értékren­dek, szemléleti beidegződések ellen, akkor — támpontokat keresve — századunk jelentős alkotói, kutatói és teoretikusai között mindig ráta­lálunk Kepes Györgyre. A művész 1930-ban, elmaradott társadalmi szituációban élő hazai közegből elindulva került korunk művészi arculatát formáló áram­latokba és vált annak egyik meg­határozó egyéniségévé. Fél évszázad múltán, a gyökere­sen megváltozott világban és a meg­újult hazai közegben munkássága mind nagyobb megértésre talál. Mű­vei, írásai, intézete, a „Kepes-mo- dell” számunkra a napi munka nél­külözhetetlen bázisává, argumentum­má, követendő példává emelkedtek. 1974-ben az Iparművészeti Főis­kolán tartott előadásából két gon­dolatot emelnék ki. „Ahogy fizikai létünk hosszú nemzedékek geneti­kai mintáira épül, ahogy a nyelv, amelyen beszélünk, régen elfelejtett teremtő ötletek emlékeiből tevődik össze, ahogy látásvilágunk térszem­lélete rég elmúlt idők embereinek térformáló, teremtő felfedezéseire támaszkodik, az új látás hátterében is ősi megértések és megérzések rej­tőznek.” A másik gondolatcsoport progra­mot körvonalaz: „Az alkotó ember mindenkori feladata, hogy a konk­rét helyzetet a társadalom adott tör­ténelmi összefüggéseiben érezze át és értse meg, értelmével és érzései­vel fogja át korának teljes perspek­tíváját, a múlt örökségét, a jelen ki­hívásait és a jövő ígéretét." A hazai múlt öröksége alapvetően nem vizuális karakterű, hányatott történelmünk következtében jelentős korkifejező tendenciák — történel­mi és társadalmi méretekben — nem tárgyiasulhattak. A tradíciók sokkal inkább az irodalom — különösen a költészet — és a zene kifejezési for­máiban öltöttek testet. Így tehát tel­jesen természetes, hogy a vizuális kultúra öröksége is ehhez a behatá­rolt lehetőségrendszerhez kötődött és elsősorban a természetlátás pri­mer szintjén fejeződött ki. A Kepes által említett jelenkori kihívásokra ma már egészen más társadalmi, szemléleti és tudományos feltételek között kísérelhetjük meg a válaszadást. Erre utalnak a prob­lémamegoldó törekvések új elemei: a mozgás, a tér, az idő összefüggé­seinek vizsgálata, szituációelem­zések és általában a tudományos eredmények mind nagyobb szerepe az alkotó folyamatokban. A változó világ és az érzékelő ember viszonyának a feltárása — a közösségi létezés és a művészet új szerepkörének elemzése — napi ak­tualitásé, mindnyájunkat foglalkoz­tató téma az alkotó gyakorlatot köz­vetlenül motiváló tényező. A vizuális érzékenység növekedé­sét, az új látás és szemlélet megér­tésének és terjedésének örvendetes tényét igazolja majd ennek a kiállí­tásnak a fogadtatása és bizonyosra vehető sikere is. Kepes György fotogramjainak első, 1939-es kiállítása óta eltelt több mint négy évtized — a művész munkássá­gának a kiállítások falain messze túl­mutató — több irányban integrálódó eredményei arra utalnak, hogy a „fénnyel, mint alkotó tényezővel” folytatott kísérletei kifogyhatatlan és mindig megújuló lehetőségeket jelentenek számára. A művészet sorsfordulója, funk­cióváltozása napi gyakorlatunk valós gondja, ez nem puszta teória, hanem a társadalmi, közösségi életben vál­lalni óhajtott munkánk meghatáro­zója. A kísérletezés és a közösségi hasznosítás kimagasló példája Ke­pes György útja. Számára nem csu­pán a személyes közlés az egyedüli cél, hanem ennél sokkal több, olyan indíttatás kifejezése, amely a közös­ségi megvalósulás viszonylataiban nyeri el végső értelmét. Ez olyan új típusú magatartást, művészi attitűdöt feltételez, amely túllép saját műterme keretein, tágabb dimenziókban gondolkodik és széle­sebb körben vállal részt a közösségi gondok megoldásában. A művészet és tudomány kort értő és kort érző szintézise, harmóniája fejeződik ki a Mester életművében és azt sugall­ja az itt kiállított fotogramsorozat is. Fontos pillanatban jutott el hoz­zánk ez a kiállítás. A vizuális kul­túrát érintő, útkereső, kibontakozást célzó törekvéseink új bizonyosságot és támaszt kaphatnak ebből az anyagból, amely még teljesebbé te­szi számunkra Kepes György élet­művének megismerését és közvetle­nebbé munkásságának a napi gya­korlatunkban érvényesíthető tanul­ságait. Nekem mint építésztervezőnek és az Iparművészeti Főiskola munka­társának nagy megtiszteltetés, hogy a világhírű művész, nagy tekintélyű professzor, főiskolánk tiszteletbeli tanárának kiállítását megnyithatom. Biztosak lehetünk abban, hogy ez a terem az elkövetkező hetekben az új látás iskolája lesz, rajtunk múlik, hogy termékenyítő hatásával miként tudunk majd gazdálkodni. Jó egészséget és további alkotó munkát kívánunk a személyes meg­jelenésével bennünket megtisztelő Mesternek. Köszönjük ezt az elmúlt félév legújabb munkáiból válogatott, bennünket gazdagító és erősítő kiál­lítást. GERGELY ISTVÁN a Magyar Iparművészeti Főiskola rektora (Elhangzott Kepes György foto- gramkiállításának megnyitásán, a Szentendrei Műhely Galériában.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom