Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

"x/üűíW 1982. AUGUSZTUS 20., PÉNTEK HIVATÁSUK A KULTÚRA Sokak számára a népművelő jelenti a példát, ők azok, akiket számosán tisztel­nek és szeretnek. Ehhez a munkához nagy figyelem, a kudarcok után is megújulni képes hit kell, nem is szólva az erőn felülinek látszó feladatok megoldásáról. Ez olyan emberi értékmérő, amelyre méltán lehetnek büszkék mindazok, akiknek tevékenységét augusztus 18-án Szentendrén elismerték. Közülük most azokat mutatjuk be, akik a Pest megyei Tanács Közművelődési díját kapták meg. A betűéhség csillapítója Egy múzeumpedagógus I igendák ma már nem szü- leinek — írta a szerző a Pest megyei Népművelési Tanácsadó századik kiadvá­nyában, s amikor 1973-ban megjelent a Petőfi a Duna-tá- jon című kötet, a népművelés akkori irányítói és munká­sai úgy vélték, azok az esz­tendők sűrűbbek annál, mint­hogy magukkal foglalkozza­nak. Tették a magukét, amit a szakma elvárt tőlük, s tíz esztendő alatt száz füzetet he­lyeztek az érdeklődők és érin­tettek asztalára a falusi nép­művelés régi és új módszerei­ről. vetélkedők rendezéséről, klubokat mutattak be és ösz­tönöztek eredményes műkö­désre, segítették a brigádmoz­galom kulturális vállalásait, képzőművészeket mutattak be, irodalmi színpadoknak adtak közre, műsorokat, kórusműve­ket népszerűsítettek, rögzítet­ték az elméleti kutatásokat és a mindennapi gyakorlat ta­pasztalatait. A ma is emlegetett és fel­használt kiadványok listáját gondozójuk, az egykori me­gyei Népművelési Tanácsadó vezetője, Ladányi István adja kezembe. 1975-től ő a megyei múzeumok igazgatóságának közművelődési igazgatója. Nem nosztalgiázunk, de azért kiérzem szavaiból, hogy most is szívesen tekint vissza az el­telt harminc évre. Azt is mondhatnánk, hogy nehéz, de szerencsés időben kezdte a pályáját. Akkor, amikor meg­pezsdült a magyar közműve­lődés vérkeringése. Az a nyi­tottság, az egyéni tenniakarás és a közösségek együttgondol­kodása hatott a hozzáállására, munkásságára, életére. Peda­gógusként kezdte, s az Isasze- gen eltöltött esztendők — orosz szakos tanárként — nemcsak egy tantárgy szere- tetét jelentették. Tanítványai a Nagykörút másik oldaláról is ráköszönnek ma, ha meg­látják. Tanártársai a szakember mellett a szervezőt is megis­merték és megbecsülték ben­ne. Mindig azt tartotta, hogy a tantestület nemcsak nevelők gyülekezete, hanem egy olyan közösség, amely a pedagógia eszköztárával hat a felnövő generációkra. Ezért is vállal­ta a példaadó szerepét, s kol­légáival iskolaszínpadot alakí­tott. Nem véletlen hát, hogy fel­figyeltek rá, s 1957-ben Gö­döllőre került népművelési felügyelőnek. Ez az a korszak, amikor az emberek életet kí­vántak a művelődési házakba. Ekkor kapott újólag erőre az amatőr művészeti mozgalom, s Ladányi Istvánnak nem kis szerepe volt abban, hogy Gö­im -8 döllőn otthonra lelt a megyei néptáncfesztivál, s az akkor fénykorát élő Juhász Gyula Irodalmi Színpaddal közösen először megyei, majd országos találkozókat szervezhettek. Ér­demes megidézni az emberi elkötelezettséget és helytál­lást: sokszor naponta próbál­tak, hogy komplex műsoraik, hivatásosokat és amatőröket egyaránt megmozgató híres péntek estéik ne csak a kul- túrsznobok, hanem az egysze­rű emberek igényeit is kielé­gítsék. Ladányi István úgy érezte, hogy saját magát is megvaló­sítja, mert együtt élt, dolgo­zott mindazokkal, akik hittek abban, hogy az átalakulás ed­dig nem tapasztalt erőket sza­badít fel és állít a társada­lom szolgálatába. A legjobb módszereket kívánta terjeszte­ni akkor is, amikor másfél évtizedig a Népművelési Ta­nácsadót vezette. Most a mú­zeumok megújulásának mun­kása. Büszkén vallja, hogy az egykori megőrzőheiyek, a csend birodalmai napjainkban egyre inkább gondolatébresz­tő központok, ahová nem una­loműzésből. hanem feltöltődés- ből, a szellemi gazdagodás igényéből járnak a különböző korosztályok. Tevékenysége nyomán Pest megyében is meghonosodott a múzeumpe­dagógia. A közgyűjtemények gyűjtő, feldolgozó és bemuta­tó tevékenysége bővült, a ki­egészítő rendezvények kultú­ránk összetettségére irányítják sokak figyelmét. Azt különö­sen értékeli, hogy eddig min­dig benne volt a közművelő­dés főáramában. Csendes, megfontolt emberként a szol­gálatot tartotta fontosnak,nem pedig elméletek gyártását. Ek­ként a pihenőnapok sem tűn­nek múzeummentes időnek, mindig vágyik bemenni mun­kahelyére. Ezért aztán irigyel­hetik. Ám azért is, mert nála nem volt pályamódosítás. Mindig azt tette, amit szívé­ből kívánt, s ezt akarja meg­honosítani szőkébb és tágabb környezetében: az emberi élei meghittségét és örömeit. M. Zs. rendezett be, ezt követte az irodalmi színpad. És jöttek a pártfogók — Darvas József, Szabó Pál, Garay Gábor, Fáb- ry Zoltán —, hogy az élő iro­dalom varázsával oltsák be a mindenre oly fogékony gyerek- lelkeket. Megnyílt a könyvtár a társművészek előtt is: mű­vészettörténeti értékű kiállítá­sok váltották egymást, mint­egy bekapcsolva a vidéket az ország szellemi vérkeringésé­be. A szellemi értékek kincses­házában nélkülözhetetlen a szigorú rend, az állandó gyűj­tés. Barna Eleonóra nem győ­zi sorolni: kiépült a kataló­gusrendszer, a folyóirat-állo­mány, pedagógiai tárat gyűj­töttek, s talán a leglényege­sebb, létrehozták a kézikönyv- tárat. A gyerekek itt megta­nulják, hol keressenek választ kérdéseikre, s ha ezt felfedez­ték már, nem kell félteni őket; könnyebb a továbbtanu­lás, gazdagabb a világuk. A szívósság és az akaraterő előbb-utóbb meghozza gyü­mölcsét. Ahol hajdan nemigen jutott eszébe senkinek sem munka után könyvet venni ke­zébe, ott most egymásnak ad­ják a könyvtárajtó kilihcsét. Közben tornyosulnak az újabb és újabb feladatok. Értékek kallódnak a községben, jó len­ne, ha minél előbb egy hely­re kerülnének az emlékek. Ezt segítené a helytörténeti gyűj­temény, ami egyúttal a törté­neti kutatások segédleteként szolgálna. Az ember meg nem áll, A jövőbe száll sóhaj, aggódásra fordul a szó: jó lenne új könyvtárat építeni, hiszen ki­nőtték a húsz évvel ezelőttit. Barna Eleonóra — úgy tű­nik — szelíd mosollyal, de ha­tározott akarással és tudással segítette át önnönmagát az idő nehéz lépcsőfokain. A tanítvá­nyok hallgatnak szavára.- Van-e, lehet-e ennél teljesebb boldogság? Er. K. Közművelődés, oktatás, kultúra A jövő útja itt is az integráció Az elmúlt hónap végétől négy részből álló cikksorozatot közöltünk az alsófokú oktatási és a közművelődési intézmények integrációjáról. A megvalósulás kapujához érkezett tervekből indultunk ki, amelyek Nagykovácsiban, Ceglédbercelen és Halásztelken készültek. Közread­tuk egy pedagógus, egy népművelő, egy tanácstitkár és egy tanácselnök véleményét. Ezúttal az irányításban dolgozókat hívtuk meg beszélge­tésre, azzal a biztos tudattal, hogy általános érvényű receptet nem tu­dunk adni az integráció létrehozására. Abban mégis bízunk, hogy a vé­lemények. a közös gondolkodás elősegítheti a településeken születő döntés megalapozottságát. A beszélgetésben részt vett dr. Csicsay Iván. a Pest megyei Tanács elnökhelyettese; Jakab Béla, a megyei tanács művelődési osztályának helyettes vezetője; Várady Géza, a megyei művelődési központ mód­szertani osztályának vezetője; Antal Teréz, a gödöllői járás; Laknerfy László, a budai járás; Vargha Sándor, a ceglédi járás közművelődési felügyelője. Az asztal körül ülők vala­mennyien „hivatalból" foglal­koznak az óvodák, általános iskolák, úttörőházak, könyv­tárak, művelődési házak és lehetőség szerint a sportléte­sítmények közös igazgatás alá vonásával, azaz az integrált nevelési központok létrehozá­sával. Ennek a folyamatnak még csak az elején tartunk, éppen ezért érezzük időszerű­nek, ha a kezdeti lépések ta­pasztalatait — esetleges hasz­nosítás céljából — összegez­ANTAL TERÉZ: A népmű­velők egyesületének jóvoltá­ból alkalmam volt megismer­kedni az ország különböző ré­szein bevezetett integrációs kí­sérletekkel. Hasznosságuk nem vitatható. Azonban sok he­lyen megfigyelhettük: a dön­tés előtt nem vizsgálták kel­lően, hogy megérettek-e a feltételek az összevonáshoz. Ezek közül legfontosabbnak érzem a szemléleti változást, VARADY GÉZA: Változtat­ni kell a hagyományos mun­kamódszereken, hiszen évtize­dek, sőt évszázadok alatt ki­alakult munkastíluson kell túljutni. Nyitottabbá kell vál­ni a kultúra terjesztőinek. Bi­zonyság erre a példa: az álta­lam ismert integrált intézmé­nyeket napközben megtöltik a gyerekek, de az esti órákban üresek a termek. JAKAB BÉLA: Tudomásul kell venni, hogy az egész nem a részek összessége. Lehet kö* zös igazgatás alá vonni intéz­ményeket. de ebből még nem lesz feltétlenül egységes ne­velési központ vagy általános művelődési ház. Mindig a konkrét adottságokat kell vizsgálni. Mért afc integráció A névadó szellemében A város, Pest megye, de az egész ország zenei életében igen jelentékeny pedagógiai, közművelődési, szakmai rang­ja van a váci Bartók Béla Ze­neiskolának. Az állami zene­oktatás 1960 szeptemberében indult meg Vátfott, először ki­helyezett tagozatként, majd 1963 januárjától önálló zeneiskola lett. A Constantin téri új, köz­ponti épületet 1971 szeptem­berében avatták, s az esztéti­kus környezet önmagában is jó légkört biztosít a zeneta­nuláshoz. Eredményeikhez azonban szükség van arra a felkészült, lelkiismeretes, lel­kes közösségre is. amely a kö­zel 750 növendéket a jelenle­gi 16 tanszakon muzsikálni ta­nítja. A nagyobb közösséget is szolgálják •A tanterv így összegezi az állami zeneoktatás céljait és feladatait: „A zeneiskola a maga eszközeivel biztosítsa, hogy a tanuló korosztály egy­re szélesebb• rétege élhessen a zenetanulás lehetőségével... Együttműködve más intézmé­nyekkel és társadalmi szer­vekkel, a zeneiskola vállaljon részt a kulturális és közmű­velődési feladatok megoldásá­ban." Ha ennek tükrében vizs­gáljuk a Bartók Béla Zeneis­kola tevékenységét, elmond­hatjuk, hogy az alapvető ok­tatási tevékenységük mellett — amelyben a biztonságos hangszerkezelést, a tanulók ze­nei képességeinek fejlesztését, zenei stílusismeretük kialakí­tását, zenei fantáziájuk és kreativitásuk növelését, az ér­tékes zene szeretetét plántál­ják növendékeikbe — számos, az iskolán túli, nagyobb kö­zösséget szolgáló feladatokat is vállalnak. Az iskola tanáraiból alakult a Musica Humana kamaraze­nekar, amely közreműködik az Országos Filharmónia rendez­vényein, de ugyanúgy számí­tanak rájuk és a hangszeres szólistaként fellépő tanárokra a város, a megye társadalmi, kulturális és politikai esemé­nyein. A tanári és növendék- hangversenyek rendszeresen telt házak előtt zajlanak, s az ifjúsági és felnőtt komolyze­nei bérletek házigazdájául ugyancsak a Bartók Béla Ze­neiskola szegődött el már évek óta. Nagyszerűen kiaknázzák az iskola egyik büszkeségé­nek, a remek hangú orgoná­nak a lehetőségeit. Növendé­keik rendszeresen részt vesz­nek a megyei és országos ze­nei versenyeken, s a muzsikus pályát választókat sikeresen készítik fel a továbbtanulás­hoz. Pedagógusutánpótlásuk­hoz a saját növendékek továb­bi útjának egyengetését, majd az iskolában való elhelyezke­dését tűzték ki feladatul. Suhl megyei vendégekkel együtt Az országos zenei esemé­nyek közül számos visszatérő rendezvényt tartanak Vácott, s igen jó a kapcsolatuk más művészeti ágak képviselőivel, elsősorban a képzőművészek­kel. Tavaly, a Bartók-centená- rium alkalmával vehették fel munkájuk elismeréseként Bar­tók Béla nevét. Az évforduló méltó megünneplésében ki­emelkedő eredménj'eket mu­tattak fel, s az idei Kodály- évben méltón emlékeznek meg a mesterről. A nyári vakáció alatt sem volt elárvult a ze­neiskola, mert a már hagyo­mányos ifjúsági zenei tábo­rozás keretében idén a Suhl megyei gyerekeket fogadták, s hangversenyeik alkalmával — mint mindig — koncerttermü­ket is kitárták a közönség előtt P. E. olyan látszólag apróságokon is megbukhat, mint az egységek földrajzi távolsága egymástól. Ilyenkor hasznosabb a koordi­náció. VARGHA SÁNDOR: Néhol az integrációban látják a meg­oldást, ha úgy ítélik meg, hogy problémák vannak a közmű­velődéssel. Tehát az irányítás korszerűsítésére hivatkozva a helyi tanács igyekszik megsza­badulni az egyik feladatköré­től. LAKNERFY LÄSZLÖ: A budai járásban szinte minden variáció előfordul, sajnos egyeíőre kevés pozitív eredménnyel. DR. CSICSAY IVAN: Csak az lehet a cél, hogy javuljon az adott település kulturális ellá­tottsága. Ezt kell kiinduló­pontnak tekinteni. S az in­tegráció ehhez jó módszer. De reálisan számolnunk kell két visszahúzó tényezővel, mind­kettő szemléleti: az egyik a türelmetlenségben jelentkezik, a másik pedig az óvatos- kodásban. A felső szintű irá­nyítás már csak ezért sem nélkülözhető, no meg azért, mert kizárólag a meglévő adottságokból indulhatunk ki, ebből következően kulcskér­dés; hogyan tudjuk eredmé­nyesebben kihasználni anyagi és szellemi erőinket? Azt hangsúlyozom viszont, hogy az integráció megyei szinten nem okozhat létszámnöveke­dést. A cikksorozatban bemuta­tott három-három elképzelés­ben az objektív, technikai fel­tételek alaposan eltérnek egy­mástól, Nagykovácsiban a ré­gi iskolát bővítették, Cegléd­bercelen a szétszórtan elhe­lyezkedő intézményeket igye­keznek összekovácsolni. Ha­lásztelken új létesítményhez kapcsolódnak. Megyei szinten tipikusnak nevezhetjük-e eze­ket az adottságokat? VARADY GÉZA: A típus meghatározáshoz még kevés konkrét példa van. Az in­tegrációt mindenképpen a jö­vő útjának kell tekinteni, de nem szabad egyedül üdvözítő módszernek kikiáltani. JAKAB BÉLA: Hibás vol­na minden általánosítás, per­sze az egyedi példákból is le­vonhatók hasznos tanulságok. Nagyon lényegesnek tartom, hogy mindenütt a fokozatos­ság elvét alkalmazzák. Ezért tartanám helyesnek kezdeti lépésként a horizontális in­tegrációt, például a könyvtá­ri hálózatok egyesítését. DR. CSICSAY IVAN: Rész­ben értek egyet az előbbi vé­leménnyel. Az üzemi könyv­tárak túlnyomó többsége zárt egység, ily módon nem lát­hat el területi feladatokat. An­nál fontosabb a tanácsi fenn­tartású — tehát a közművelő­dési és iskolai — könyvtári há­lózatok egyesítése. Ennek ki­zárólag szemléleti akadályai vannak. Bonyolultabb kérdés a művelődési házak és a könyvtárak összevonása. Ki­véve, ha egy épületben van­nak, mert akkor kifejezetten káros, ha nem hozzuk létre a komplex intézményt. Ez a megoldás jelentős eszközöket szabadíthat fel pénzben, mun­kaerőben, propagandában egyaránt, ugyanakkor a két egységet képessé teszi a tar­talmi munkában jelentkező integrációra. VARGHA SÁNDOR: Az in­tegrációt magam is elsősor­ban tartalmi kérdésnek tekin­tem, s a fokozatosság mellett nagyon jelentősnek tartom az időt, mint tényezőt. A sikeres összevonások alapja csak a hosszabb időn ót, folyamato­san kifejtett közös munka le­het. Tapasztalhatjuk azt is, hogy helyenként éppen a népművelők idegenkednek az integrációtól. Része lehet eb­ben ai összevont intézmények létrehozásával foglalkozó mi­niszteri utasításnak is. Nem eredményezhet ez torzuláso­kat? DR. CSICSAY IVÄN: Két­ségtelen, hogy a jogszabály hézagos, mert erősen oktatás­centrikus. Nem is tételez fel más modellt, csak olyat, amelyben az iskola játssza a döntő szerepet. Ráadásul ezen belül is a kistelepülésekre koncentrál. Pest megyében vi­szont már a kétezer lakosú község is kicsinek számít, így aztán könnyen előfordulhat, hogy az integrálódás során mammutintézmények jön­nek létre, amelyeknek funk­cionális működtetése általá­ban nehézkes. ANTAL TERÉZ: Ezzel fel­tétlenül számolni kell és kü­lönösen nagy problémának látom, hogy a pedagógusok je­lentős része vagy közömbös, a közművelődési feladatok iránt, vagy pedig kizárólag a hagyományos keretek között hajlandó velünk dolgozni. Így a népművelő hátrányos hely­zetben van. JAKAB BÉLA: Tegyük hoz­zá: rosszabbak is a munkafel­tételei, mint a pedagógusoké. Ha viszont egy szervezetben dolgoznak, akkor joggal vető­dik fel, hogy rendezni kell az évi szabadságban, fizetésben és a leterheltségben mutatko­zó jelentős különbségeket. VARADY GÉZA: A népmű­velők többsége rendelkezik va­lamilyen pedagógiai képzett­séggel. így hát — elvileg — legalább annyira alkalmasak lennének a komplex intézmé­nyek vezetésére, mint a peda­gógusok. Mégsem számol egyetlen ismert elképzelés sem azzal, hogy népművelőt állítson igazgatónak. DR. CSICSAY IVAN: Jog­gal felvetődik hát a szabály- módosítás szükségessége, mert ezek a problémák is bél- ső ellentmondásra utalnak, ami a gyakorlatban feszültsé­get okozhat. Az országban 18 helyen folytatnak minisztériumi fel­ügyelettel integrációs kísérle­tet. Befejezésük után minden bizonnyal igyekeznek majd oldani a feszültségeket. Addig is mit lehet tenni járási, me­gyei hatáskörben? Készül-e a gyakorlatot segítő módszerta­ni koncepció? VARADY GÉZA: Egyelőre nagyon kevés az empirikus adatunk, de elképzelhető, hogy jövőre készül ilyen tanul­mány. ANTAL TERÉZ: A megyei szintű irányításban sem érez­zük sajnos az oktatási és a közművelődési terület egy­másra épülését. VARGHA SÁNDOR: Foly­tatom a rögeszmémet, hogy tudniillik addig nem beszél­hetünk valóságos integráció­ról, amíg a fejekben nem ala­kul ki kultúránk egységes szemlélete. DR. CSICSAY IVAN: Elő­ször Vargha Sándor meg­jegyzésére szeretnék reagálni: azt hiszem, hogy kultúránk tudatunktól függetlenül egy­séges, csak a részmegoldá­sokra törekedve mestersége­sen tördeljük szét. Ami pedig a módszertant illeti: elsődle­ges feladatnak tartom, hogy a megyei művelődési központ­ban valósitusuk meg a szerve­zeti és tartalmi integrációt. Enékül valóban kevés lesz az empirikus tapasztalat. Az­tán még valamit: Antal Te- réznek egyértelműen igaza van abban, amit a megyei művelődési osztállyal kap­csolatban mondott. Éppen ezért készítettük el nagy fi­gyelemmel az új munkaköri leírásokat, hogy feloldjuk ezt az áldatlan helyzetet. Megindult egy hasznosnak tűnő folyamat: az irányítás egységesítése, korszerűsítése. A siker az ésszerű fokozatos­ságon múlik, kulcsát a szub­jektív feltételek megteremtése adja. Hogy összefonódjanak a tudást, a műveltséget, az egy­séges kultúrát gazdagító tevé­kenységi formák. Erről be­szélve. mindig rólunk, a kö­zönségről van szó, végső so­ron tehát a társadalom szelle­mi potenciáljáról. Kriszt György i ja óhatatlanul megperzseli környezetét. Csendesen, halk- szavúan idézi a múltat, mely­nek őrzése, az élmény átadása pusztán emberi hivalkodásnak tűnne, ha nem tudnánk, mi mindenre képes a hétközna­pokért, a jövőért. Két évtized Nagykátán, s a környék klub­könyvtáraiban ott vannak a kirajzott tanítványok. A budai otthonból olyan helyre kérte magát, ahol mérhetetlen szí­vósságai, majdhogynem a nul­láról indult. S mi az, amit egy ízig-vérig könyvtáros leg­először észrevesz? A gyerekek betűéhsége. Nem véletlen az első lépés: gyerekkönyvtárat TV agy László egy ízben ' csüggedten meditált azon, hogy a múltat faggató költő milyen magányos a „fehér pa­pír fölött”. Nincsenek biztos pontra mutató szellemujjak, szép arkangyalok, akik átsegí­tenek az idő nehéz lépcsőfo­kain. Barna Eleonóra szerencsé­sebb, mint az ihletre és a har­sonára vágyó költő, mert csak fel kell libbentenie emlékeze­tének függönyét, s mintegy varázsütésre, megjelenik tár­saságában több író- és költő- fejedelem. Milyen is volt az a „csodabolt”, ahová böngészés­re be-betért Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Darvas Jó­zsef? El tudjuk-e képzelni, ho­gyan dobbant meg a Váci ut­cai híres antikvárium galériá­ján a költészetért rajongó, if­jú bölcsészhallgatónő szíve, amikor Pablo Neruda látoga­tását jelezték? Zsenge korától csakis a könyvek birodalmában tudta elképzelni életét Barna Eleo­nóra, a nagykátai nagyközségi is járási könyvtár vezetője. Sorsát irányíthatja szerencse vagy balszerencse, e nagy örökség tüze benne ég, láng-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom