Pest Megyei Hírlap, 1982. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-14 / 190. szám

1982. augusztus 14., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

Tamási István■

A sziget

Kitelepedett a teraszra, a nyug- ágyat laposra eresztette, s végighe- veredett rajta. Átlapozta az újságokat, aztán sorra ledobta mindet a mozaikkövezetre. A napsugarak forrósodó símogatása verejtékcsöp- peket gyöngyöztetett ki bőrén. Felbontotta az üveg sört. Felesége á fürdőszobából jött, rövid fróttírkön- töst fogott össze magán, haja csap- zottan, ősi rendetlenséggel zuhogott le a vállára. Alig ismert rá. A frizuraköltemény, amit a hét elején csináltatott, most vizes, alaktalan sörénnyé bomlott. A fiatalasszony a terasz ajtófélfájának támaszkodott, paradicsomot majszolt.

— Nincs kedvem — rándított vállán férje kérdésére —, utálok víz nélkül napozni. A strandon? — biggyesztette ajkát. — Tudod mikor. Mondd, belegebednénk, ha egyszer a Balcsira szánnánk egy hetet?

— És, ha a Dunára mennénk? — hunyorgott a férfi fölfelé, s tenyerével beárnyékolta szemét. — Vannak ott is jó helyek... Emlékszel? A szigetre?

A sziget! Ennek a szónak, a mö- güle derengő emléksoroknak még mindig volt valami varázsa. Mesz- szibe mosódott, múltbéli világot idézett, elkallódott szavak és suttogások vízpartját, alkonyati csendet, kétszemélyes magányuk rejtekét. Valamikor kezdetüket, amikor még vadul és szenvedélyesen idegenek voltak, és a szigeten, a keresett, lakatlan, ősvadon tájban szelídültek egymáshoz. Diákként, naivan, bátran és boldogan. Aztán évek teltek

el, s a sziget eltűnt, mintha elsüllyedt volna.

— Tényleg, a sziget! — A fiatal- asszony arcán az emlékező mosoly kislányosan szép volt. Mintha évek simultak volna el vonásairól. Szeme most úgy csillant, mint akkor, egykor, a folyóparti füzesek tövében, visszaverve az alkonyi nap sötétlő tüzét.

Másnap, vasárnap hajnalán, a Duna .partján imbolygott autójuk. Egy bokor tövében parkoltak le. Kiszedték a gumimatracokat, a nylonzacskókat, a sörösüvegeket. Aztán fürdőruhára vetkőztek, és idéző emlékező tekintetükkel a szürkés folyamtestbe ékelődött zöld szigetet bámulták.

— Messziről szebbnek tűnik — mondta a férfi, amikor a gumimatracokon áteveztek a szigetre. — Hogy eliszaposodott! Az ember nem bír tiszta lábbal kikászálódni.

— Otthagytad a gyújtódat az autóban! — kotorászott felesége az egyik nylonszatyorban. — Ott hát. A cigi itt van, na, fújd fel! Vagy visszaúszol, vagy ...

Visszaúszott. A gyújtó azonban nem volt az autóban. Biztos, hogy otthon hagyták. Hosszas keresgélés után taláit egy dobozt, néhány szál gyufával. „Valameddig elég lesz” — vont vállat, mikor beleereszkedett ismét a vízbe.

Az egyik gumimatrac , szeleit. Minden félórában pumpálni kellett. A magukkal hozott sonka, felvágott és sajt megolvadt délre. Ehetet- lenül meleg volt, a fiatalasszony

Holdfény

fintorgott, szagolgatta, mem evett belőle. A sör ugyancsak megmelegedett.

A néhány gyufaszál és az a meleg sör kora délutánra elfogyott. „Legalább hoztunk volna vizet is... Francba, el ne dobd a csikket, miről gyújtasz rá azután...? A fene ezt a sok szúnyogot! A spré? Persze, neked is csak ilyenkor jut az eszedbe?”

A forróság elől előbb az asszony, aztán a férfi is árnyékba húzódott. Egyikőj üknél mindig égő cigaretta füstölt. Kedvetlenül bámulták a vizet, és csapkodták a szúnyogokat, viszkettek és vakaróztak. Szomjukat élesre kaparta a nikotin.

Mind a ketten a nyugágyas, félárnyékos teraszra gondoltak, a jégszekrényből kivett sörre, a hűtött narancslére, a mélyhűtőben dermedő fagylaltkrémre, őszibarackra, paradicsomra. A legyektől, szúnyogoktól sterilizált, hűs illatos szobákra. És arra, mekkora marhaság volt idejönni. De melyikőjük találta ki ezt a hülye kirándulást? És vajon melyikőjük ismeri be: ez nem az a sziget, vagy nem a régi. Az talán már nincs is. Lehet, hogy elsüllyedt.

Vánli Imre linómetszete

S. Horváth Klára;

Az öreg Irma

Tandori Dezső'„Hogy legyen valaki miatt"...

Mindig lényeges, hogy legyen valaki miatt.

Különocn nincs igazi lényeg. Nekünk ez: 3k hatan, ezek a lények, megmentett madarak. Miattuk — de csak ne mentegetőzzünk! Olyan lenne az, mint a büszkélkedés. Hogy miről mondunk ie, és így tovább. Utazás, nagyobb lakás, több mozgás szabadsága. Kitavaszodik, ahogy ezt írom, zöldek odakint a fák, beborítják téli etetőedényeimet.

A párkányra még járnak kukoricadarára a szemközti parkból a verebek; és fölfedezünk egy zöldikefészket. Mindig lényeges, hogy legyen lényeg. Megyek, bevásárolni, szatyromban háztartási hulladék: még mindig nekik, a kintieknek. Valaki megmutatja a bokrok tövében a kikelt rigófiókákat. Kutyákat terelünk arrébb, gazdáik készségesek. Reméljük, lesz utánpótlás; megdolgoztunk érte a télen.

Lesznek rigók, egyebek. Itt bent, most.Jiogy ezt Írom, harmadéves verebünk udvarol: bárminek, ami az útjába kerül. Micsoda apa lenne (ha igaz)! Megyek, megnézem kalitkáikban a többieket. (Már röpültek ma, elpihennek, vagyis kaszinóznak egymással; Pipi Néni, a vak verébtojó, riszt vesz a társalgásban.) Szpérónak, ő az idén lesz őt éves — mennyi idő múlt cl! mi közelít? —, ujjat nyújtok a rácsok közt, ráül, tollászkodik a kezemen. Bízom benne, sokáig játszhatunk még így. S hogy ez nem játék: ma, az első igazán hihető tavaszi napon, felkerestem egy madársírt, egy halottunkét, és nem tudom, a hihetetlen volt hihető, vagy a hihető

hihetetlen.

Oláh János■

A folyó

Barátaimmal ladikba szálltam, és áteveztünk a holtág hínáros, iszapos vizén, oda, ahol már zuhogó hullámokat tördel a part: egy déli folyó áttetsző-tiszta vizére gondoltunk, olyan lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyaikor, ha álomba merülnek, s hogy könnyűnek lássuk a saját örömeinket, gondoltunk a kőfejtők nehéz munkájára is; lyilyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek kővé, és megbonthatatlan falakat emelnek belőlük. Előre láttam, hbgy a szürke víz ugyanígy emlékké dermeszt! eleven gondolatainkat.

M

yár volt, délelőtt tíz óra és már kánikula. Fent, a harmadik emeleti lakás befüggönyözött szobájában mindez azonban semmit nem jelentett.

Mikor izzadságtól testéhez ragadt ruhában átlépett ,8. küszöbön.- félhomályos hideg csapta mellbe, tetőtől talpig lúdbőrös lett A vakító napfény után egy pillanatra szeme is. tehetetlenné vált, csak nagy, sötét foltnak látta az öregasszonyt.

Belépett a szobába. Szeme lassan megszokta a sűrű félhomályt. Mialatt elhelyezkedett a kis asztal mellett az ormótlan, öblös karosszékben — szemben vele az öregasszony vi&z- szaült megszokott helyére — azon morfondírozott, mennyire nem változott az öregasszony. Ugyanolyan és egyformán vén volt, amióta csak ismerte. Igen. Egyformán vén. És a szoba. Az is. A horgolt pamutfüggöny, az évektől sárgán és súlyosan, ráncosán lógott a földig, végén szép rendben, sűrű selyemrojtokkal. A nehéz, sötétre pácolt bútorok között, kripták időtlen hangulata lebegett, meg néha furcsán megreccsenő, percegő zajok. A sarokban az ágy is csak annyit változott, hogy huzatán a barna rózsák drappra halványodtak, a karosszék most is úgy ölelte magához, mint kövér anyóka, nem változott semmi. A szőnyegek vidám tarkasága meglapult a szürke védőhuzatok alatt, a gömbölyű asztalkán a csipketerítő lent ugyanolyan szakadt volt, a vitrinben a porcelán pillangó törött szárnyakkal gunnyasztott.

— A lábadat a szőnyegre tedd, fiacskám!

A parketta, ott, ahol nem fedte szőnyeg, akárha feketére pusztult múmiaarcban gyöngyfogsor, vakító fehéren vicsorgott bele a szoba tompa félhomályába.

Az öregasszony lehajolt. A karosszék mellől, a földről porcelán tálat emelt föl, az ölébe vette.

Lehetett egyáltalán fiatal valaha? — nézett, tűnődve a homályból kiemelkedő arcba. A nagy, szögletes fejen, éjfekete tincsekben meredt szanaszét a sűrű, erősszálú haj. A lopott szín ragyogása alatt bőre gyűrött, tésztaszínű volt.

— Add ide csak fiacskám azt a kanalat! Ott van előtted. Keze, ahogy átnyúlt az asztal fölött, nem remegett. Az öregasszony egy pillanatra ránézett.

— Mindennap tíz órakor két nyers, reszelt krumplit meg kell enni.

Kissé megemelté ölében a tálat. Novemberi cuppogó sárra! volt színültig. A kanál úgy mélyedt belé, mint cipőtalp az iszapba, aztán a ragacsos masszával kiemelkedett és eltűnt a fogatlan száj üregében. Az öregasszony arca meg sem rándult. Háromszor ismételte meg a mozdulatot lassan, szertartásosan.

— Nem tudjátok ti, mit kell csinálni. — A kanál visszasüllyedt a tálba és ott maradt.

— Minden reggel alaposan, szappannal, körömkefével megtisztítom a két krumplit, aztán hajastól lereszelem. Egy darabig állni kell hagyni. ,

A szoba az idő múlásával egyre nyirkosabbnak tűnt. A kinti meleg már elszállt a testéből, fázott Az öregasszony vastag, horgolt kabátban ült gallérját szorosan nyaka köré tekerve. Ült és szigorú, elszánt arccal evett. Több mint csönd, nyugalom terjengett a szobában. Csak nagy néha, a szekrények tájékáról pottyant le valami apró recs- csenés, meg egy légy döngése, amelyik időnként lustán körbeszállt a lámpa körül, aztán mintha csak unalmas kötelességet teljesített volna, gyorsan abbahagyta.

Az öregasszony sokáig, szó nélkül evett. Talán el is felejtette, hogy nincs egyedül. Mikor végzett, a tálat föltette az asztalra, aztán lassan a szék karfájába fogódzva fölállt. — Lenyűgözve nézte.

A szekrények felé indult. Hatalmas. erős teste alig hajlott meg. Amikor odaért, föntről, a tetejéről — nem is kellett nyújtóznia — leemelt valamit, tenyerébe szorította, majd szép lassan visszaindult.

— Ezek az ócska lábak! Nem akarnak már vinni.

Szuszogva, óvatosan ereszkedett a székbe, a magával hozott, titokzatos holmit ölébe ejtette.

— Jegyezd meg, fiacskám, a föld belseje termi az igazi táplálékot.

Hangja kellemes volt az öreg asszonynak, világos fényű, tiszta tónusú, s mialatt beszélt, ráemelte messzitekintetű, fénytelen szemét. Ebben a pillantásban már semmi esetleges, semmi múló nem volt, maga a végtelenség nyugodott benne.

— Az anyaföld és az idő rendje az élet, fiam!

V

alahonnét halkan óraütés lépett a szobába, rárajzolt egy jelet a csöndre. Az öregasszony fölkapta a fejét, fülelt, aztán kivette öléből, az asztalra tette az almát. Fonnyadt, piroshéjú, öreg alma volt, húsában mélyen belenyomakodva vastag, rozsdás szögekkel.

Valami azonban nem stimmelt. Az öregasszony gyanakodva, összehúzott szemmel, egészen közel hajolt az almához. úgy nézegette, majd óvatosan kihúzta az egyik szöget az alma húsából Bosszúsan csóválta meg a fejét. Érthetetlen! Fölcserélte a sorrendet. Jobb oldalról vette le az almát és nem a b»i oldalról.

A vendég arca nagyot rándult, amikor meglátta az „irma-almát”. ahogy .az öregasszonyról elnevezte. Rögtön rá kellett volna jönnie, mit rejt a szekrények teteje. Utolsó látogatásakor avatta be az öregasszony legújabb

titkába. Akkor is születésnapja volt, a nyolcvanhetedik. „ ... mindnyájan ostobák vagytok, fiam, fogalmatok sincs semmiről, az életről, magatokról, hogy mik vagyunk. Egyek a földdel, semmi más. Ezért ami csak található benne és rajta,. élni keU vele, de csak úgy, ahogy van, természetes formában. Természetes formában, ezt jegyezd meg jól, ... nem kell nevetned, nem bolond a te Irma nénéd ...”

Az öregasszony mérgesen vissza- pottyantotta ölébe az almát. Megzavarta a vendégség. Soha nem szokta elvéteni a rendet. Ez az alma még csak háromnapos, nem járta át eléggé a vas, nem lehet megenni. Ki kell cserélni. De most teljesen elment a kedve tőle. Az is eszébe jutott, hogy a sárgarépa elfogyott. Amikor megszólalt a csöngő, éppen vásárolni készült. Most meg már biztosan nagyon meleg van kint, nehéz lesz a rossz lábával.

Az öregasszony nyugtalan lett. Mi történik, ha estére nem lesz sárgarépa? Minden este nyolc órakor reszelt sárgarépát kell enni. Dühösen visszadőlt a karosszékbe, ölében az almával és türelmetlenül leste, mikor hajlandó unokahuga végre eltávozni.

Némán nézte az öregasszonyt. Arcát a millió ránc sűrű hálója tartotta össze, apró, távolülő szemei mozdulatlanul — mint mélyvízű tavak tükre — szunnyadt üregében, a csönd pedig láthatatlan sugárban áradt körülötte. Teljesen fölösleges volt itt minden, elég volt csak önmaga az öregasszony és fent, a szekrények tetején rendben — mint jelképek — a rozsdás szögekkel teletűzdelt, fonnyadthéjú almák.

Aztán a látogatás ideje lejárt, elbúcsúzott.

— Végre! — Az öregasszony megkönnyebbülten zárta be unokahuga mögött az ajtót. Visszament a szobába, elővette a noteszt, ceruzát, és gondosan kezdte feljegyezni a hosz- szú listát. Hetente két 'alkalommal hagyta el a lakást, akkor vásárolni ment. Az utcán tombolt a kánikula.

Amikor a vendég kilépett a házból, a sűrű hőség mellbe taszította, szemét pedig egy pillanatra le kellett hunynia, úgy vakította a fény.

F

ent, a harmadik emeleti lakás befüggönyözött szobájában mindez semmit nem jelentett. Az öregasszony befejezte az írást, letette a ceruzát, fölállt, a szekrényhez ment Kicserélte az almát. Visz- szatette a háromnaposat a jobb oldalra és az egyhetes barnára fony- nyadt almát balról leemelte Majd szépen, lassan visszasétált és óvatosan beleereszkedett a karosszékbe.

Reggel betöltötte a nyolcvannyolcadik életévét, de ez őt már nem érdekelte.