Pest Megyei Hírlap, 1982. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-04 / 155. szám
Vizsgázik a fóti stúdió Bekapcsolt reflektorok, kamerák Á MAFILM fóti telepén Szever János gyártásirányító kalauzol az új stúdióhoz. Az épület homlokzatán messziről olvasható a felirat: Máriássi stúdió. Csendes külső nyüzsgéssel — Két évvel ezelőtt kezdték építeni a kétezer négyzetméteres tömböt. Az emeleti részben kaptak helyet a produkciós szobák, az öltözők és a sminkszobák. Az építésnél speciális hő- és hangszigetelő anyagokat alkalmaztak. Mi, akik a stúdiót üzemeltetjük, akik a forgatás feltételeit biztosítjuk, kicsit izgatottak vagyunk. Ma van a főpróba, ez az első forgatási nap. Eddig mindössze apróbb hiányosságokat, kisebb hibákat kellett kijavíttatnunk. Az épület kívülről teljesen kihaltnak tűnik, de amint belépünk, annál nagyobb nyüzsgés fogad. A lámpák nem égnek, éppen nincs felvétel. Mindenki jön-megy, beszél, kiabál. A díszlet a századelő Oroszországának nagypolgári környezetét idézi. Havas Péter rendező, a televízió forgató- csoportjával Gorkij Vászja Zseleznova című drámájának televíziós változatán dolgozik. Éppen a monitor előtt ül, az előbb fölvett jelenetet nézik. Csak kezével int, hogy üljek le én is. — Rendben van, próbáljátok a következő jelenetet — mondja, majd a kérdésre várva felém fordul. — ön az első rendező, aki az új műteremben forgat. Mit tapasztalt eddig? — Nagyon örülök, hogy a MAFILM talált módot arra, hogy a filmgyártás feltételeit egy új stúdióval javítsa. Én már a cég összes műtermében készítettem filmet, mégis jó érzés, hogy elsőként dolgozhatok a Máriássi Félix tanár úrról elnevezett stúdióban. A műterem most vizsgázik. A forgatás végén tudjuk megmondani, hogyan, de eddig semmilyen különösebb gondunk nem volt. Egy Gorkij-figura életre kel — ön már több Gorkij-da- rabból készített filmet, most a Vászja Zseleznovát választotta. Talán kedvenc szerzője Gorkij? — Az egyik. Miután a Szovjetunióban végeztem a szín- művészeti főiskolát, mondhaRádiófigyelő KIDOBJUK A KENYERET. A kedves olvasó talán emlékezik még a lapunkban is folytatott kampányra, amiben arról igyekeztünk meggyőzni mindenkit, hogy takarékosan bánjanak a kenyérrel. Ijesztő számok jelentek meg: mennyi kifli, zsemle és cipó kerül a kukába. S mert e bűnöket magunk is elkövettük, nem tudtuk pontosan kiszámítani, hogy mennyi kenyérre van otthon szükségünk, miközben hirdettük az igét, bennünket is gyötört a lelkiismeretfurda- lás. Nem állítom, hogy mi, fogyasztók (akik már nem is olyan olcsón vesszük az élelmiszert), akarva, akaratlan ne pazarolnánk, de az biztos, hogy annyit nem tudunk kidobni az ablakon, mint amennyit sikerül a hivatásos szakembereknek. A Kossuth rádióban csütörtökön este hallottam, hogy az emlegetett kenyérgabonának például csak a raktárakban egynegyede megy tönkre: megeszi a zsizsik, felfalják az egerek, kóstolgatja a többi kártevő. S bár méreteit tekintve akár természeti csapás is lehetne ez a pusztítás, mégsem az. Egyszerű módon, például gázosítással ki lehetne pusztítani valamennyi élősködőt. De mert a magtárak öregek, korszerűtlenek, ki-bejár rajtuk a szél, a drága gáz is elillan. Ezért lehetnek oly erősek élelemfaló ellenségeink. A szakemberek azt állítják, végül is nem lenne olyan drága korszerű raktárakat építeni, mint amennyibe az elpusztult szem kerül. Valószínűleg ebben is, de abban már mindenképpen igazuk van, hogy a higiéniai szabályok betartása mindenképpen haszonnal járna. Különben ez az egyharmadnyi, egynegyednyi élelmiszerveszteség ezután még nagyobbra is rúghat. Igaz, pazarolunk, de legalább azzal dicsekedhetünk, amivel a legjobb biológusok sem: a magyar hűtőházakban, a mínusz húszfokos hidegben pompás egérfalkák tenyésznek. KÖZELKÉP SZÍNHÁZRÓL. Akik nem járnak rendszeresen színházba, s nem kísérik különös figyelemmel a művészvilág ügyes-bajos dolgait, az elmúlt évadban néha azok is felkapták a fejüket egy-egy hírre. Napirenden voltak a színigazgató-cserék. Történtek bukások, s hallottunk kemény nyilatkozatokat a magyar színpadok válságáról. Színészek mondták el, hogy erőszakos, sokszor gyenge képességű rendezőkkel kell dolgozniuk. Rendezők panaszolták, hogy a színészek miatt konzervatív a magyar színház. Némely idősebb művészünk szokatlan módon vonult nyugalomba, hogy aztán néhány hónap után megfiatalodva lépjen a közönség elé. E jelenségről nyilatkozott Osgyáni Csaba mikrofonja előtt Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettes. Az első s talán valamennyiünkre tartozó fontos kérdés, vajon lépett-e előre a magyar színház a megújulás útján. Tóth Dezső szerint inkább csak lépegetett. Ennek is, mint ahogy a s2emélyi torzsalkodásoknak is elsősorban az az. oka, hogy nehezen fejlődik ki a színházakban a demokrácia. Olyan társulatokat szeretnénk — mondta —, amelyekben az igazgató, a rendező, a színész nem elsősorban azzal van elfoglalva, hogy a maga hatalmát, erejét bizonyítsa, hanem ahol alkotó légkörben, közös munkával bontakozik ki a nemcsak a színháznak, hanem a közéletnek is hasznot hajtó erjedés. Szó esett még arról is, hogy a színházakat irányító, de egyben azokat anyagilag is dotáló minisztérium vajon mennyire szabja meg a művészi munka irányát? Nos, ismét hallottuk, hogy nem kíván közvetlenül beleszólni az alkotók tevékenységébe. Ám azt most is, s joggal várja el, hogy ízléstelen, szocialista elveinknek és eszményeinknek ellentmondó, a nézőket irritáló munkák nem kapjanak színteret. Csulák András tóm, hogy az orosz—szovjet irodalmat elég jól ismerem. Ebben a darabban nagyon izgatott a nagy volumenű üzletember egyénisége, tragédiája. A nézők számára közérthetően — Ez az első alkalom, hogy Sulyok Máriával együtt dolgozhatom, Kicsit izgulok is, milyen eredménnyel tudjuk képernyőre vinni a darabot. Hasonlóan nagy élmény Pager Antallal forgatni. Egyébként is kitűnő alkotógárdát sikerült találni a filmhez: Temess! Hédi, Koltai János, Bencze Ferenc, Bazilides Zoltán, Egri Kati, Egri Márta, Máza László, Udvarias Katalin és Szirtes Ági. Operatőr: Szalay László. — A tavalyi veszprémi tv- fesztiválon az ön által rendezett Jegor Bulicsov három színésze — Kállai Ferenc, öze Lajos és Moór Marianna —, kapott dijat alakításáért. Számít-e hasonló sikerre most is? — Nem titkolom, sokat várok ettől a darabtól, és szeretném, ha a következő fesztiválon jó fogadtatásra találna. Természetesen elsősorban a néző számára csinálom a filmet, de a fesztivál az a fórum, ahol szakmailag megméretünk. Havas Péter beszélgetés közben is figyelte a monitort, utasításokat adott, leállította a felvételt, irányította a munkát. Most Sulyok Mária, a címszereplő jön be megnézni az előző jelenetet. Feszülten nézi a képernyőt. Kettőzve látom ugyanazt az arcot: a művésznő, a szerep megkívánta izgalommal, feszültséggel figyeli önmagát, majd kéri vegyék föl újra a jelenetet. Amíg a felvételhez készülnek, van időm a szerepről kérdezni Sulyok Máriát. Pergő cselekmény, feszültség — Nagyon izgalmas darab. Zavaró Mária, a színdarab tv-adaptációjának forgató- könyvét úgy alakította, úgy cserélte a jeleneteket, hogy nincs üresjárat. A képernyőn feszültséget, pergő cselekményt látunk. Nagy várakozással készültem a szerepre, kissé idősnek érzem magam a címszerep megformálásához, de az első felvételek meggyőztek, hogy Vászja Zseleznova figuráját nem az életkor határozza meg. Későre jár, befejeződik az első forgatási nap, az új műteremben. Még néhány napig a televíziósok dolgoznak itt, hogy utána újabb és újabb produkciók váltsák egymást. M. Nagy Péter Guineái folklórbemutató Az 1958-ban alakult Ballets Af- ricains de Guinée együttes New York, Tokió, Moszkva, Párizs, London, Buenos Aires, Mexikó, Róma és a világ sok más városa után Budapesten vendégszerepei. A Budai Parkszínpadon Afrika táncol címmel mutatják be műsorukat. A megidézett múlt Hagyományok mai köntösben Karnyújtásnyira a fővárostól, a szürke hétköznapokon is találkozhatunk népviseletbe öltözött asszonyokkal. A ruha árulkodik arról, hogy ha nem is eredeti jelentésükben, de élnek még a szokások. S ugyanúgy, ahogy a ruha egyes darabjai, s a hímzés mikéntje változik, átalakul a szokás- rendszer is. Nem nosztalgia A formák, nem csupán ha- gyományozódnak, hanem beleépülnek a születő újba: megváltoztatnak vagy úgy őrzik a hagyományt, hogy az lassan mennyiségileg és minőségileg is módosul. Ortutay Gyula Hagyomány, változás, népi kultúra című tanulmányának igazságát érhetjük tetten a gödöllői járás falvaiban. Lelkes népművelők, pedagógusok és néprajzosok vigyázva őrzik a táncot, a dalt a ráfakódások- tól, a torzulásoktól, hogy ne váljanak a nosztalgikus múltidézés olcsó portékáivá. Bár a tárgyi emlékek zömét elhordták a padlásokról — sajnos nemegyszer a szakembert megelőzve —, a szellemi tartalékok még mindig tág teret nyújtanak a gyűjtőknek. Az anyagok feldolgozása a megőrzés mellett az újjáélesztést is szolgálja. Mint ahogyan Hintalan Lászlónak, a gödöllői művelődési ház munkatársának néhány esztendővel ezelőtt gyűjtése, a hévízgyörki gyermekjátékok is példázzák: a hagyományok öntörvényűén nem elevednek fel, de más formába öntve feléleszthetőek. Hiszen a nagymamák meséi alapján megidézett gyerekjátékokat a hévízgyörki kisiskolások tudják, s elképzelhető, hogy majd gyermekeik is megismerik a majdhogynem feledésbe merült gyermekdalokat, játékokat. Az életformaváltást követően még néhány évtizedig első kézből kaphatjuk a népi hagyománykincset — mondja Hintalan László, miközben arról is szó esik, hogy a puszta rögzítés még nem minden. Beszédes viselet — Az áthagyományozáshoz nem elég, ha megtanítjuk a fiatalokat a dalra, a tánc elemeire. Egykoron mindez egy meghatározott, zárt szokásrendbe tartozott, ezekben mindennek megvolt a maga jelentése. A legszembetűnőbbnek, a viseletnek — amit ma egyszerűen szépnek tartunk — szoros kapcsolata volt azzal, aki hordta. A ruháról le lehetett olvasni sok mindent: hol él, hány gyermeke van, mit csinál és folytathatnám tovább a kapcsolatok bonyolultságát. — Ebben a szövevényes rendszerben, ami valaha természetes volt, s ma már tudományos elemzés tárgya, mi élhet mégis tovább? — Az, ami általános, s ami nem kötődik a régi paraszti létformához oly szorosan: így például a viselkedés, s az emberi tulajdonságok. — Miként nyújt fogódzót a leírás, a könyv? — A hévízgyörki gyermek- játékokat feldolgozó kötetben például a szöveghű leíráson kívül, a játékok felidézésén túl érzékeltettük azok hátterét is, az egykori falusi élet mozzanatait. A készülőiéiben lévő tánckönyvben is szeretnénk feltárni a keretet, amelyben azok megszülettek. A tánc közössége — Mit kezd a mai fiatal, mondjuk azzal a tánccal, aminek szellemisége már nem sajátja? — A táncmozgalom az ellde- genedőfélben lévő világ szom- ja, az együvé tartozás sóhaja, Ügy tűnik, hazánkban leginkább a népművészet sugallta az egymásra találás módozatait. A tánclépések elsajátítása még csak a kezdet kezdete. A gödöllői táncházban éppen a mélyebb tartalom létrehívása felé szeretnénk araszolni, jó lenne megtalálni a rugókat, a keretet, amely a közös szórakozásnak valódi tartalmat ad. A régi viselkedéskultúra elemeit keresik a gödöllői táncházban, amely gazdagítja a fiatalok összejöveteleit. A tiszta forrásból merítők megtanulják: miként válhat mindennapjaik részévé ez a népi örökség. Erdős! Katalin A múlt századból Aranylelet az üvegben Nagy értékű aranyékszer leletre bukkant egy épület alapozása közben két sárvári építőmunkás, Derdák Ferenc és Kardos László. Az ékszerek egy lekötött dunsztosüvegben kerültek elő a földből. A két megtaláló rögtön értesítette a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum szakembereit, akik megállapították, hogy múlt századi magyar és osztrák ötvösműhelyekben készült arany karkötőket és láncokat rejtett el egykori tulajdonosuk. A huszonnyolc darabból álló lelet súlya csaknem egy kiló. Az ékszereket a sárvári múzeum ötvös- és iparművészeti gyűjteményében helyezték el, a két megtaláló pedig nagy összegű, úgynevezett találás! jutalmat vett át. Politikai kiadványok írások a nyomdászokról Fotókiállítás A tó*szépségei A Balaton és az idegenforgalom címmel nyílt fotókiállítás Keszthelyen. A tárlaton az azonos című országos pályázatra érkezett legjobb felvételeket láthatják az érdeklődők. A színes és fekete-fehér papírképek, a tó és környékének természeti szépségeit, műemlékeit, védett állatvilágát örökítették meg, s bemutatják azokat az üdülési, sportolási, szórakoztatási lehetőségeket, amelyeket a magyar tenger nyújt a hazai és a külföldi turistáknak. A megnyitó résztvevői a színes diapozitív kategóriában díjat, illetve dicséretet kapott pályamunkákat is megnézhették. A tárlat július 15-ig tart nyitva. ízig-vérig nyomdász volt Kimmel Emil. Nem csoda, hogy halála előtt csaknem másfél évtizedig a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozóinak Szakszervezetét, mint főtitkár irányította. S e tisztségében sokat publikált. Cikkei, írásai, beszédei jelentek meg a napilapokban, a párt- és szakszervezeti folyóiratokban. Most ezekből az írásokból gyűjtött össze a Népszava Lapás könyvkiadó Vállalat egy csokorra valót. Érdemes elolvasni ezeket a cikkeket, beszédeket, mert fontos, ma is időszerű témákról szólnak, mindenekelőtt a nyomdászok gondjairól, problémáiról. Hogyan alakult sorsuk, helyzetük a szocializmusban? Erre keresi a választ a szerző. Ismeretes, hogy a felszabadulás előtti években is megbecsült szakma volt a nyomdászat, mert a könyvkiadók, a laptulajdonosok tudták, hogy rajtuk múlik: megjelenik-e egy-egy kiadvány. Harcos, sokévtizedes küzdelem állt a nyomdászok mögött is, s a szervezettség végül azt eredményezte, hogy viszonylag jól kerestek. S bizony nagy hiba volt az ötvenes években kiszorítani őket a munkásperifériára: vagyis nem becsülték meg őket társadalmi rangjuknak, a termelésben elfoglalt helyüknek megfelelően. Ezt Kimmel többször is hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a szervezett munkások három és félmilliós nagy családjában szerény helyet foglalnak el. Társadalmi kötelezettségű tevékenységük alapján azonban meg kell becsülnünk őket a szocializmus viszonyai között is. Hiszen a nyomdaipari munkás a betű igazságával hirdeti szocialista eszméinket, terjeszti a kultúrát, a művészetet. Ezért — hangoztatta a szerző — meg kell találnunk a módot, hogy e munkásréteg társadalmilag és anyagilag is megbecsült legyen. S ezt nem mulasztotta el hangoztatni minden írásában, cikkében. Szót emelt a nyomdaipari dolgozók szociális, művelődési gondjainak megoldása mellett. Az utóbbi évtizedekben sokat fordított a kormány a nyomdák felújítására, újak építésére, a régiek korszerűsítésére. S ebben egy kicsi része, néhány téglája Kimmel Emilnek is van. A szakszervezet negyvenedik kongresszusa elé írott cikkében leszögezte: tagságunk tudásával, szivével és eszével a szocializmus ügyét szolgálja■ Hozzáteszi, hogy nemcsak a nyomdászok, hanem az újságírók, a papírgyártó dolgozók, a könyv- és lapkiadás dolgozói is bizonyították elkötelezettségüket, odaadásukat a szocialista társadalom iránt. Szót emel a demokratizmus szélesítése, az egymás megbecsülése, a munka- és életkörülmények javítása mellett. Hangoztatja: elkerülhetetlen a korszerűsítés. Felveti, hogy vissza kell állítani a szakma vonzóerejét, hogy a fiatalok megszeressék ezt a szakmát, megszeressék az új nyomdai technikát, s méltó utódai legyenek a jó hírnevet szerzett elődöknek. S hozzáteszi: amikor a korszerűsítésről beszélünk, látnunk kell hogy az új technikai módszerek bevezetése nem szolgálhat ürügyül sem fizetéscsökkentésre, sem pedig a szak- képzettség megszüntetésére. A szerkesztőség és a technikai részleg közötti munkamegosztásnak változatlannak kell maradnia : a tartalomért a szerkesztőség. a nyomdai kivitelezésért pedig a technikai részleg a felelős. Nagyon világosan látta a gondokat, a problémákat, s bátran vetette fel azokat. Mindig munkatársai ügyében szólt. Azok érdekében, akik méltó utódai akarnak lenni Gutenbergnek, s szolgálni a szocialista újságírást, könyvkiadást, a nyomdászatot. Ehhez ad bátorítást, szakmai muníciót Kimmel Emil posztumusz könyve, az Együtt a tagsággal. Gall Sándor
