Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-05 / 130. szám
kMíop 1982. JÜNIUS 5., SZOMBAT 'Színházi levél Még egyszer: vidék A lassan befeje- f zéséhez közeledő [évad ritkuló fővá- írosi bemutatói kö- jzepette az orszá- "gos színházi találkozó eseményei különösen figyelmet érdemlő előadásokkal lepték meg a budapestieket. A tizenegy színház seregszemléje holnap, vasárnap véget ér: a szegediek egy annak idején nagy sikert és nagy vitákat aratott szatirikus vígjáték, Urban Ernő 1953-ból való Uborkafa című játéka felújításával zárják a sorozatot. így hit bizonyos fajta összegezés, mérleg is készíthető már — ha egyáltalán szükséges az összegezés, a mérlegkészítés. És ha egyáltalán lehetséges. Mert igaz ugyan, hogy a tizenegy produkció kétségkívül reprezentálja a felvonult tizenegy színházat (erről egy korábbi Színházi levélben már bővebben esett szó), s az is igaz, hogy végül is, mint minden válogatás, ez is vitatható (színházanként évi hat-tíz bemutatóból egyet kiválasztani: ez mindenképp csak egy arculatot mutat a lehetséges sokból), — mégis: úgy tűnik, ez a mostani válogatás kissé szplí- dabbra, szürkébbre, problé- mátlanabbra, kevésbé sarkítottra sikeredett, mint amilyen a vidéki színházak jelenlegi (jelen évadbeli) teljes képe. Hogy miért történt így, azt nehéz lenne pontosan (és röviden) megmondani. Csak találgatásokba bocsátkozhatunk; hogy tudniillik nem a szélsőségeket akarták bemutatni; vagy hogy el akarták kerülni a, nagy kontrasztokat az egyes színházak, egyes előadások között, s ezért a színvonalban közelíthető produkciókra esett a választás; vagy hogy az évad közben erős kritikai vitákat kiváltott műveket nem kívánták újra kritikai csatározások ürügyévé tenni. L ehet persze arra Is hivatkozni (meg is történt), hogy néhány hiányolt előadást (a szolnokiak Hamletiét, Koldusoperáját , a kaposváriak Ma- rat/Sadeját, a kecskemétiek Végeladás előadását stb.) máskor, máshol láthatták, láthatják a fővárosiak. Ez igaz; a múltkor is említettük, hogy több színház — Szolnok, Veszprém, időnként Kecskemét, Miskolc, Kaposvár, Debrecen is — ilyen-olyan rendszerességgel felhozza egyik-másik előadását valamelyik fővárosi művelődési házba, esetleg Vác- ra, Gödöllőre, Szentendrére. Csakhogy ezek az alkalmak nem egy országos találkozó reprezentatív alkalmai, s nem is kapnak akkora figyelmet, természetesen. Más dolog, ha mondjuk a kecskemétiek a Műegyetem Szkéné színpadán eljátsszák Tolnai Ottó Végeladás eímű drámáját, száz-egynéhány néző előtt, vagy ha ez a Katona József Színházban kerül színre; s más, ha a szolnokiak valamelyik produkciója Vácott, vagy a néphadsereg tiszti háza színháztermében látható, vagy pedig a Vígszínházban. Kérdéses az is, a felhozott vagy fel nem hozott produkciók problémáján túl, hogy helyes-e ennyire széthúzni ezt a találkozót? Az első bemutató május 17-én volt, az utolsó június 6-án; három hét tizenegy előadásra kicsit sok. Lehetséges, hogy ebben szervezési okok is közrejátszottak, de mivel a találkozót a jövőben rendszeressé, évenként ismétlődővé kívánják tenni, érdemes lenne jó előre megoldani a jobb koncentrálást szervezésbeli szempontból is. Ez minden bizonnyal nagyobb nyo- matékot adna a találkozónak, hiszen a sűrítés, a koncentrálás eleve tömörítene, hangsúlyozna. S azon is érdemes lenne gondolkozni, miképp lehetne egy-egy produkciót több előadásban is bemutatni. A szemlével — bocsánat: találkozóval — kapcsolatos problémákat természetesen nem azért kell felsorolni, mert maga a kezdeményezés vitatandó. Erről szó sincs. Nagyon jó, hogy — sok évi szünet után — újra sor került egy ilyen seregszemlére, jó, hogy az előadások nem szállottak el a légbe, hanem mindegyikről viták, eszmecserék is zajlottak a Színházművészeti Szövetség kebelén belül. De éppen mert a kezdeti eredmények is örvendetesek. kell arról beszélni, mit lehetne jobban, érdekesebben, színesebben, izgalmasabban, a mai magyar színház valós helyzetét, gondjait, hiányosságait és eredményeit még jobban tükröző módon csinálni a következő találkozókon. S hogy ez a színházi levél ne csak morgoló- dásokat sorakoztasson, említsünk meg két előadást, mely különösen tetszett, s talán túl is mutatott önmagán. Az egyik: Carlo Goldoni egyik íőművének, a Csetepaté Chioggiában című komédiának a miskolciak által hozott kitűnő előadása, mely azért is fontos, mert a vendégrendező, a hetvenedik évén túl járó Major Tamás, sok fiatalt megszégyenítő újító kedvvel, ötlettel, életigenléssel és példamutató műgonddal vitte színre ezt a darabot. A másik: a debreceniek Autóbusz előadása, mely a Velúrzakó című szatírája révén már ismerős bolgár Sztaniszlav Sztratiev mai ab- szurdoid szatíráját mutatta be igen gondos, kiváló előadásban, újabb oldaláról ismertetve meg ezzel egy remek fiatal drámaírót, s folytatva tavalyi kezdeményezésüket, melyet a szintén kiváló bolgár drámaíró, Radicskov: Repülési kísérlet című darabjával egy szocialista ország mai dráma- irodalmának a megismertetésére tettek. Takács István Átadták az idei Arany János-díjakat Nyolc évvel ezelőtt alapította a Pest megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága az Arany János pedagógiai díjat, amelyet az idei három kitüntetettel* együtt eddig 41-en kapták meg. Az elismerést azoknak adják, akik az oktatónevelő munka különböző területein kiemelkedő eredményt érnek el, akik munkájuk során alkotóan kapcsolják össze az elméletet a gyakorlattal. A következőkben bemutatjuk a legújabb Arany János-dijasokat. Az ő tanítványaik minden bizonnyal magukkal viszik életük során mindazt a jót és szépet, amelyet átadtak nekik, hiszen így — a névadó költő szavaival élve — „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét”. Játék a gyerekekkel Apró lányka lép a szobába, kezében süteményestál. Szemlesütve elrebegi, vegyünk az édességből születésnapja alkalmából. Az óvó néni mosolyogva fogadja. Temesváry Mihályné, a ceglédi központi óvoda vezetője másodpercek alatt beleéli magát a másik helyzetébe, tudja meddig terjedjen a biztató szó, mikor kell kimutatni a kicsinyeknek örömünket, meghatottságunkat, s mikor szükséges megálljt parancsolni az indulatoknak. Korunk racionalitásra törekvő világában képes érzelmeket közvetíteni, megállítani a pillanatot, hogy a nyiladozó gyermeklelket érzékennyé, a szépségek iránt befogadóvá tegye. A pedagógusvéna gyökerei messze nyúlnak. A gyermekkori élmények Temesváryné- nál is meghatározóak. Az érzelmi töltésű családi légkör, a napközi otthonban gyermekekkel foglalkozó édesanya példája érlelte az elhatározást, hogy óvónő lesz. — Ahogyan visszapörgetem az emlékeimet, minduntalan csak azt hajtogatom, szerencsés voltam — töpreng — de szavai nyomán kiderül az is: a szerencse önmagában nem elég, elhatározás, tanulás és nem utolsósorban tehetség is szükséges ahhoz, amit eddig elért. — Otthon megértő, eligazító szó várt, tanáraim között mindig volt, akire fölnézhettem, akitől felelősségtudatot, elkötelezettséget tanulhattam. Élete legnagyobb feladatának tekinti a legkisebbek formálását. Mégis akadt egy kis kitérő, amikor a kórház személyzeti főelőadója lett. Visz- szatekintve úgy érzi, még ez a kis kiruccanás sem volt hiábavaló, hiszen ott próbálhatta ki, mennyire termett vezetésre. Ilyetén ismeretekkel húzta vissza szive a pedagógusi pályára, immár végérvényesen. A város óvodáinak gazdájaként egységes nevelési módszerek kidolgozásán dolgozik évek óta. — Hosszú lenne felsorolni, hogy a különböző oktatáspolitikai határozatok miként változtatták meg az óvodai munka egész szervezetét. Az átgondolt, következetes tevékenység mellett mi nem kívánunk az óvodából kisiskolát teremteni. A leglényegesebb, hogy a gyermek életkorához, személyiségéhez igazítsuk azt, amit közvetíteni szeretnénk. Ugyanakkor a jelzésekre, a szociológiai kutatások tanulságaira mindenképpen figyelnünk kell. Erdős! Katalin met a tanárnőnek, mint az Arany János pedagógiai díj. — Nagyon boldoggá tett, amikor megtudtam, hogy mivel tüntetnek ki. Egy magyartanár számára — úgy gondolom — már maga az elnevezés is valami olyan pluszt jelent, amit nem lehet egyszerűen szavakba önteni. Legalább olyan nehéz, mint munkámról, elképzeléseimről beszélni — mondotta Kendró Erzsébet. — Mindig Nagykörösön éltem, itt jártam tanítóképzőbe. Csak arra a kis időre váltam meg a várostól, amíg a szegedi tanárképzőt elvégeztem. Hogy miért lettem pedagógus? Nem tudnám megmondani. Legfeljebb olyan közhelynek számító, de mégis igaz választ adhatnék, hogy gyermekkorom óta magyartanárnak készültem. Az elképzelés adott volt és a lehetőség is. Számomra mindig természtes- nek tűnt a választás. A tanárnő nemcsak simán, egyszerűen szereti, tanítja a magyar és a világirodalmat. Szívesen alkalmazza az új és hatékony nevelő-oktató eljárásokat, s kísérletezik is. Tanítványai a különféle városi és megyei tanulmányi versenyeken többször voltak első helyezettek, sőt a közelmúltban országos elsők is akadtak közöttük. Továbbtanuló növendékei elismerten jól helytállnak a középiskolákban. Egy pedagógus életéhez a szorosan vett tanításon kívül sok minden tartozik. Aktívan részt vesz a társadalmi szervezetek munkájában, tagja a Pedagógusok Szakszervezete munkahelyi bizottságának, s bekapcsolódik a városi bizottság munkájába. Hosszú idő óta eredményesen tesz eleget úttörővezetői feladatkörének is. Megkapta a- Kiváló úttörővezető kitüntetést és az Űt- törővezetői Érdemérmet, s tevékenységét már miniszteri dicsérettel is elismerték. Mégis a legfontosabb az a munka, amelyet a gyerekek szép magyar beszédének alakítása, az irodalom, a költészet megszerettetése érdekében végez. — Mióta az eszemet tudom, nálunk március 2-án mindig Arany János-szavalóverseny van. Első osztálytól kezdve rendszeresen az irodalom, névadónk szeretetére neveljük a gyerekeket. Diákjaink a verset önállóan választják, mi csak a későbbiekben segítjük felkészülésüket. Mindent annak rendelünk alá, hogy értelmüket, érzéseiket ráirányítsuk az irodalom szeretetére. Ezek az apró, mindennapi sikerek jelentik számomra az életét. Az ember teszi a dolgát. Igaz, néha elkeseredik, de mindig akadnak olyan élményeink, amelyek újratöltenek bennünket, amelyek segítik megőrizni a hivatás, a gyerekek sze- retetét. Körmendi Zsuzsa A jó közösség titka Egyszerű szavakkal szólni Már az iskola öreg falai szokatlan meghittséget árasztanak. Bizonyára hozzájárul ehhez a névadó nagy költő, Arany János emlékének őrzése, ápolása is. A folyosókon, tárlókban tárgyi emlékek, az osztályokban mindenütt tőle való idézetek a falon. A nagykőrösi Arany János Általános Iskola nevelői szobájában virágok mindenütt — s a belépő szinte az első pillanatban érzi a barátságos, jó hangulatot. Itt tanít immár huszadik éve Kendró Erzsébet magyartörténelem szakos tanár. Arany János városában született, tanult s Nagykőrös külterületénél messzebb nem dolgozott. Ebben a városban őt nemcsak költőként, hanem tanárként is tisztelik a pedagógusok. Természetes tehát, hogy semmiféle kitüntetés sem jelenthetett volna akkora öröTörtcnelem. a távolabbi rhúltról mindig könnyebb kimondani a történelem ítéleteit, hisz’ idő múltával mind több forrásanyag válik hozzáférhetővé, s egyre számosabb résztvevő érzi úgy, hogy ilyen vagy olyan közreműködéséről vallania kell. A közelebbi múlt viszont? Ennek megfejtése mindig a keresztrejtvények kitöltéséhez hasonlít, mert csak sok tanakodással, s akkor is felé- ben-harmadában lehet fölismerni a kockasorokba illő szó- csoportozatot. Hogyne örülne hát a ,história barátja, ha egy- egy olyan megnyilatkozással találkozik, amelv azt a képletes értelemben vett összerakós- dit egy s más adalékkal teljesebbé teszi. Nos. nagy-nagy örömünkre szolgált egy ilyen javarészt ismeretlen tényeket összefoglaló számbavétellel, amikor nyugalmazott külügyminiszterünk. Péter János — aki most az országgyűlés alelnökeként tevékenykedik — tárta fel életének azokat az eseményeit,-FIGYELŐ amelyek hazánk sorsának utóbbi négy évtizedéhez kapcsolódtak. Hely nincs itt ahhoz, hogy mindazt nyugtázzuk, amiről Kalmár György kitűnő felkészültséggel megfogalmazott kérdései nyomán szó esett, ám egy-két vadonatújnak tetsző értesülést egyszerűen lehetetlen meg nem említeni. Például a második világháborút lezáró, a határokat kijelölő béketárgyalások máig keserűen emlegetett eseményeit. Ezekről különösen hosszan, a résztvevő hitelével szólt Péter János, mivel titkárként maga is ott tárgyalt Párizsban. Külügyminiszteri ténykedéséről — egyebek közt — arról szólott, hogy például osztrák kollégájával, a ma már kancellárként tisztelt Bruno Kreis- kiyvel nem kevesebb, mint száz aláírással nyugtázták az együttműködés felelevenítését azokban a külpolitikai nyitásunkat illetően oly fontos 1960- as években. Mind eme idézett — mondjuk így: hivatalos —, mind pedig a szintén ritka mód érdekes magánemberi megnyilatkozások (életút a református püspökségtől a KB-tagságig) miatt egyaránt egy nagyon értékes ötvenöt perccel ajándékozta meg tehát előfizetőit a televízió. Más, hasonlóképpen fontos személyiségek ilyen jellegű szóra bírásának is rendkívül örvendenénk! Környezetvédelem, von már Fórum seregnyi a külpolitika kérdéseiről, némely közérdekű hazai témáról, sőt még a fociról is, de környezetünk védelméről eleddig, szerény emlékezetünk szerint nem. No most — Vitray Tamás irányításával — erre is sor került. Sajnos, nem egészen úgy, ahogyan azt az ivóvízre szomjas, avagy a szemét leszórásá- ban érdekelt néző elvárta volna. Ebben a legnagyobb nyilvánosság előtt lezajlott kérdezz—felelekben ugyanis sokkalta több volt az általános értelmű magyarázgatás, semmint bizonyos igenek és nemek kimondása. Persze — sóhajthatjuk el keseregve —, miként is lehetne e témáról keményebben beszélni, amikor még arra vonatkozóan sincs szigorúbb szabály, hogy tettük súlyának megfelelően sújtsanak le a piszkítókra. Egyik okos nézőtársunk meg is kérdezte: mit tehet az egyszerű halandó, aki szemtől szemben látja környezetünk valamiféle szennyezését. Mit tehet? Szóljon ellene S mit tehet ae arra hivatott hatóság? Szabálysértés címén bírságol. Nem kevés ez? Nem kéne ebben a mind fenyegetőbb áradásban biztonságosabb gátakat építeni? Akácz László iíl' Bodnár Ferenc május elején tantestületi dicséretet kapott a váci Lőwy Sándor Gépészeti és Gépgyártástechnikai Szak- középiskolában. önmagában ez nem lenne különösebb esemény, csakhogy Bodnár Ferenc tanár úr megyei testnevelési szakfelügyelő is, s éppen ezért nem kellett volna osztályfőnökséget vállalnia az elektroműszerész tagozaton. Ám ő ezt jó szívvel, nem kényszerből tette. Ügy gondolta, az is hozzátartozik mindennapjaihoz, ha nemcsak Pest megye harminckét gimnáziumában és szakközépiskolájában segíti, támogatja, irányítja a testnevelők munkáját, hanem saját intézményében is példát mutat: hogyan kell és lehet jó közösséget teremteni. Ami az utóbbit illeti, azt tartják: egy testnevelőnek mindig könnyebb dolga van, mint a közismereti tárgyakkal foglalkozó kollégájának. De éppúgy megküzd érte, hogy diákjai elfogadják. Huszonöt évés pedagógiai pályafutása alatt Bodnár Ferenc mindig Vácott tanított, s mindhárom intézményben, ahol dolgozott, sikerült elfogadtatnia magát. Pedig majdhogynem a nulláról indult: negyedszázaddal ezelőtt mindössze egy lyukas futball-labda volt a gimnázium szertárában, amikor bepillantott. S most? Ha az eredményeket sorolnánk, a polcokat most érmek, serlegek garmadája töltené meg a sporteszközök mellett. A Lőwy Sándor iskola tanára az általában megszokott iskolai verseny- sportokat, a rövid- és középtávfutást, az ugrásokat és a dobásokat favorizálta. Intézménye, bárhol is működött, mindig meghatározó volt a megye iskolai sportéletében. Ezért aztán azok közé tartónk, akiknek ugyanazt mondják a szemébe, mint a ' háta nögött. Elismerik munkáját. Azok közé tartozik, akik nemcsak a tantárgyukat látják, ranem annál jóval többet. \zt mondja, hogy a testneve- ő három lehetőség között vá- aszthat: duciból stramm embert farag, az élsportra helye- :i a hangsúlyt, vagy általá- jan a testkultúrát kedvelteti neg tanítványaival. Véleménye szerint mindegyikkel egyformán kell törődni. Hiszen aki. ma testnevelést tanit, annak a diákjait is arra keli ösztönöznie, hogy mindennap önmagukat győzzék le. Lustaságukat, felesleges indulataikat, s ez ér annyit, mint egy világcsúcs vagy egy olimpiai érem. Amit a testnevelésről mond, felér egy hitvallással. Egy körzeti orvos tevékenységéhez hasonlítja munkáját. Olyan „med. univ."-hoz, akinek mindig a legjobb tanácsot kell adnia ahhoz, hogy körülötte rendben legyenek a dolgok. Talán ezért is tartja azt, hogy kegyes volt hozzá a sors. ö nem lehetett élsportoló, de minden adottsága megvolt és megvan ahhoz, hogy diákjait sikerélményhez juttassa. Nemrégiben előfelvételisektől kapott lapot. Azt írták, hogy ő edzette keményre őket, s most előnyös helyzetben vannak, könnyen viselik a megterhelést, a nehézségeket. Ez nincs is messze elveitől. Azt tartja, hogy az életben eredményt csak szívós munkával lehet elérni, s ehhez a sport is hozzájárul. A váci testnevelőtanár kiegyensúlyozott, boldog ember. Ehhez az is hozzájárul, hogy lánya orosz—testnevelés szakon az idén végez Szegeden. Számára ez ’ is sikert jelent: egy szentesi kubikoscsalád sarja Vácott pedagógusdinasztiát alapított. Molnár Zsolt
