Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-23 / 145. szám

1982. JŰNIUS 23., SZERDA

av

Húszembernyi cipő

Nem óriás számára készült a képen látható nagyobb lábbeli, a reklámpéldány annak illusztrálására hivatott, hogy az Alföldi Cipőgyár szabászműhelyénck az óriás cipőhöz felhasznált két négyzetméternyi anyagból húsz pár cipőt kell kiszabnia.

E. Várkonyi Péter felvétele

Kaparj, kurta!

Városszerte hirdeti a plakát, mint valami korszerű jelszót: Kaparj, Kurta! A plakát persze egy film címét reklámozza, ám tövében ott a kurta, az igazi kurta, aki tényleg kapar és jut is neki. Figyelem, hogy bűvészkedik szemrebbenés nélkül és kitartóan: standját az Örs vezér téren épp a HÉV- megálló előtt állította fel. özön- lik a jónép, Gödöllőről, Csömörről, Cinkotáról, tikkadtan vagy szomjasan. Elébe sorjáznak, s veszik a Márkát, a Traubit, a Colát. — Mennyi? — kérdezik, s ő feleié: öt forint.

Standján bolhabetűkkel írt árjegyzék sorolja fel ugyanazt: Márka, Traubi, Cola: 3,GO Ft. Végre akad egy bátor ember, aki megérdezi: — Miért öt forint? — A kurta végigméri, pillantása lesújtó, szóra sem méltatja az akadékoskodót, megvetően visszaad egy forintot.

Másik kurta máshol kapar. Neki is jut. Pénz jut neki, kis pénz, de jó, mert nem kell elszámolni vele. Szállnak fel az utasok, leszurkolják a két forintot, ő azonban elfelejt jegyet adni, sőt a számlálót is elfelejti működtetni. Sokan utaznak Nagytétény és Érd között a helyi járaton, sok kétforintos gyűlik össze a sofőr zsebében. Neki jó, s a Volán meg ... bizonyára nem megy tönkre egy ilyen kis kaparástól. Legfeljebb csökkenti gazdaságtalan járatainak számát.

Magyar Éva

Válni vagy nem vá!ní?

A házasság, sok kérdőjellel

Jaj istenem, de nagyon rossz vótál, jaj istenem mégis de nagyon jó vótál — így siratta az öregasszony, hangos jajveszékeléssel élete párját a temetésen. Bár régen történt, ma is jól emlékszem, mekkora megrökönyödéssel hallgattam akkor a furcsa búcsúztatót. Kamaszfejjel föl nem foghattam, hogyan lehet valaki rossz, ha jó, ha meg jó akkor rossz, és legfőképpen, ha olyan rossz volt, miért ez a szívszaggató fájdalom. Közben persze az ember bölcsebb lett, csak-csak megtapasztalta az életet a maga keresztül-kasul gabalyodó ellentmondásaival, közte két ember, egy férfi és egy nő együttélésének bonyolult problémáival, amelyek (házasság, család), manapság mintha világszerte még csak erősödnének.

Van-e recept? Megfogadtam Balogh Ká- rolyné tanácsát. Horn Lajos- né 84 éves, hatvan éve él együtt az urával. Az öregasz- szony hangja halk, bölcsessége a sokat megélt, sok nyomorúságot megtapasztalt ember bölcsessége. — Türelem, nagyon sok türelem kell — és pici ráncos arcán szelíd mosoly suhan át —, bizony sokszor engedni is kell, ez a legnehezebb. Én persze a gyerekek, a folytonos nehéz munka mellett nem gondoltam arra, hogy válni is lehetne. Sok minden történt ez alatt a hatvan év alatt; egy kicsi jó és egy kicsit több rossz, erő kell az élethez fiacskám.

Megelőzni a baleseteket

A növényvédő szerek veszélyei

A növényvédő szerek nemcsak a kártevőkre, hanem az emberre is károsak. A vigyázatlanság súlyos mérgezéseket okozhat. Fokozott figyelmet kell tehát 'fordítani a vegyszerekkel végzett munkára, és a szükséges előírásokat mindenkor be kell tartani.

Már a vegyszerek beszerzésénél gondoljunk arra, hogy a hosszú ideig tárolt szerek ha. tékonyságukból veszítenek, tehát felesleges mennyiséget ne szerezzünk be. Amennyiben valamely vegyszerből mégis megmaradna, akkor légmentesen zárjuk le. A külső csomagoláson tüntessük fel a vegyszer nevét és a felhasználhatósága időpontját. Kulccsal le. zárt és csak a növényvédő szerek tárolására használt helyen tartsuk. A kiürült zacskót, zsákot égessük el. Az üvegeket vagy fémedényeket mélyen ássuk el. Soha ne tároljunk ezekben az edényekben másfajta szert. Szemétbe ne dobjuk.

A vegyszerekkel 18 éven aluli fiatal vagy terhes, szoptatós anya nem dolgozhat. Gondosan ügyeljünk arra, hogy illetéktelenek, de főleg gyerekek ne férhessenek hozzá.

Permetlé készítése, illetve a permetezés ideje alatt a do. hányzás tilos. Továbbá tilos a vegyszeres munka kezdése és befejezése után is néhány óráig szeszes italt fogyasztani. Védőruhát, védőkalapot, gumikesztyűt, gumicsizmát és védőálarcot a rövid ideig tartó munkához is használjunk. Erős szélben permetezést és porozást végezni nem szabad.

A méregjelzés nélküli készítmények (kolloid-kén, réz- oxiklorid tartalmú és szerves gombaölő szerek) használata esetén is ügyeljünk arra, hogy permetlé ne kerüljön a szembe. szájba vagy nagyobb bőr- felületre, mert gyulladást okozhat.

A méreggel kezelt területre tegyük ki a „Vigyázat, méreggel permetezve!” feliratos táblát.

A munka befejezése után mosakodjunk bőséges vízben, s azonnal váltsunk ruhát.

A legnagyobb gondosság mellett is előfordulhat baleset. Ilyenkor elsősegélynyújtásra van szükség. Az elsősegély mint a neve is mutatja, csak a pillanatnyi segítségre korlátozódik. a beteget vagy sérültet tehát minden körülmények között orvoshoz kell kísérni vasv vinni. Az orvosnak meg kell mondani a mérgezést okozó szer nevét; ha módunkban áll, akkor mutassuk meg a

szer csomagolását, illetve a

szerhez csatolt utasítást is. Nagyon fontos, hogy a beteget a mérgezési helyről elvigyük.

A mérgezési elsősegélynyújtás alapelvei: Fontos az elsősegélynyújtó gyors, szakszerű és határozott eljárása. A továbbiakban a méreghatást, a méregfelszívódást kell megakadályozni. Az életveszélyes álla. pótokat azonnal meg kell szüntetni.

Amennyiben a rosszullét oka a méreg belégzése, akkor a beteget friss levegőn — a lehűléstől védve — lefektetjük.

A vegyszer a bőrre kerülve gyulladást okozhat. Ha a vegyszer a szembe került, akkor a szemrés feltárása után a szemet bőséges, tiszta vízben 10—15 percen keresztül alaposan öblítsük ki, a bőrre került vegyszert legalább 10—15 percig bő, szappanos vízzel mossuk le. Előfordulhat a méreg lenyelése is. A tilos esetek ki. vételével ilyenkor 2—3 pohár tiszta — vagy aktivált szenes — vizet itassunk a beteggel, azután tanácsos a garatingerlés és hánytatás. Természetesen ez esetben is szükség van orvosi ellátásra.

K. L.

Hát igen. Válni vagy nem válni! A statisztikák szókimondó valóságának ismeretében, a bölcs elődök eme kérdésre adott tanácstalan válaszainak ellenére — lehet hogy botorul —, de én is nekivágtam ennek a hálás-hálátlan témának.

Vajon, spekuláltam, egy viszonylag kis településen, ahol az élet egyes területein még van bizonyos megőrző, megtartó szerepe a közösségnek, hogyan alakul a házasságok sorsa? Magyarán: van-e a városok és kis községek között a válások alakulásában különbség?

Páty mintegy négyezres lélekszámú, viszonylag zárt község. Balogh Károlyné anyakönyvvezető máris pontosan mondja a statisztikai adatokat. — A házasságkötésekre, úgy hat-hét évet tekintve, átlag 15—20 százalék válás esik a faluban.

— Mi lehet összetartó érő?

— Gondolom, nálam okosabbak sem tudnának erre válaszolni. Sokat a nyomorúság is összeköt, sokat a gazdagság sem tart meg együtt.

Türelem kell?

— ön is gyakorló házas. Van-e valami receptje?

■— Talán a teljes bizalom egymás iránt? Nem tudom.

— Nagyon fiatalon kerülnek össze a párok?

— Nem. Általában 20—25 éves korban kötik a házasságokat, Egyébként az öregek itt a faluban mind együtt maradtak, csak a fiatalok közt van válás. Az idősek talán többet tudnak mondani a házasság maradandóságáról, mint én.

Mit szólnak?

Tóth Bálint 47 éves házas. — Volt, volt zökkenő is, de komoly az soha! Volt három gyereke, rengeteg munka, nem értünk rá azzal foglalkozni jó-e rossz-e az a házasság.

— Mit gondol, miért olyan nehéz ma a fiataloknak együtt maradni?

— Figyelem az életet! Valaha ugye az asszonyok nem dolgoztak, így aztán alaposan oda voltak kötve az urukhoz. Ma az asszony mit mond? Nem tűröm én a férjem sze- kálását, megélek a magam lábán is, és fogja magát elválik.-Simon Pál. aki 41 éve él a

feleségével, így fogalmaz: — Mi a semmivel kerültünk ösz- sze, két ágrólszakadt, mindent együtt teremtettünk meg, és ez valahogy véd- és dacszövetséget hozott létre közöttünk, no meg áldott, türelmes asszony a feleségem.

— Több idős emberrel beszélgettem a házasság titkairól, úgy tűnt, az asszonyi türelem és a valahai gazdasági

függés volt együttmaradásuk alapja. Mi erről a véleménye? — kérdeztem Bata Zoltánná

fiatalasszonyt.

— Van benne igazság. A férjemnek például több a szabadságigénye. Az első évben nem is volt zavartalan az együttlétünk, sokszor úgy tűnt zátonyra futunk. Aztán megokosodtam.

— Az asszonynak több okosságra és türelemre van szüksége a házasságban?

— Egyelőre azt hiszem igen. Én elismerem a férjem függetlenségi vágyait, persze csak tisztes keretek között — neveti el magát.

— És a feleség függetlensége?

— Itt a kisfiam, a háztar-- tás, ez engem jobban leköt.

— Sok a válás. Lehet, hogy a házasság intézménye elavult?

— Én nem tudok jobbat, sem a gyerekek szempontjából, sem a magány ellen.

— A baráti társaságukban^ hogyan sikerültek a házasságok?

— Elég érdekesen. A férjem (ő pesti), barátai közül már sokan elváltak, az itteni ismerőseink közül senki.

— Ezek szerint, egy kisebb község megtartó erőt jelent?

— Nem tudom. De nálunk, itt Páty on még olyan is van jaj, mit szól a falu!

Jobbat keressek?

A házasság Intézménye ist. mint annyi más körülöttünk, a változások ostromgyűrűjébe került. A szabadság, ami felé a társadalom törekszik, természetesen ebben a kis közösségben is igényként jelentkezik. De, akárcsak a társadalomban. a házasságon belül is nagyon sokat kell még szellemiekben, közösségi tudatban az egyes embernek fejlődnie ahhoz, hogy új, magasabb rendű formában — egyenlő az egyenlők közt alapon —, szilárdan funkcionálni tudjon. Mert helyette, és ismét a húszegynéhány éves házaspár szavait idézem; nem tudok jobbat, sem a gyerekek jövője szempontjából, sem a magány ellen.

S. Horváth Klára

Gondterhelten hajolt mappája fölé Fazekas.

— Mi baj van? — álltam meg asztala mellett.

— Semmi — legyintett. — Az aratással kapcsolatos rajzon töprengek, de szüntelenül elém tolakodik egy gyermekkori emlék.

— Keserves? — ültem le mellé és két üveg sört rendeltem.

— Nagyon. Akkor láttam először könnyes szemmel apámat. Másodszor nyolcvanéves korában, anyám koporsója mellett.

Meghozták a sört. Öntöttem. Ittunk. Aztán néhány percig szótlanul ültünk. Vártam. Vártam, hogy felfakadjon a keserves emlék burka és elmondja záporozó szavakkal, hogy megkönnyebbüljön.

— Tudod — lendítette magasba a tenyerét —, abban az esztendőben az emlékezetes, kegyetlenül hideg tél megtizedelte a búzaszálakat. Igaz, ez még nem lett volna olyan nagy baj, mert ha szép tavasz és jó nyárelő követi, gazdag aratásunk lehetett volna. Csakhogy a tavasz szeszélyes volt, a fagyosszentek megtelepedtek. mint a hívatlan vendégek, akik tízszer is elköszönnek, de lábukat nem bírják a küszöbre tenni.

Egy pillanatra elhallgatott, körbetekintett, de gondolatban már szőtte tovább a gyér emlékszálakat.

— A tikkasztó nyár olyan hirtelen jött, mint derült égből a villámcsapás — folytatta. — Fellélegzett a határ. Anyám is szüntelenül ismételgette: talán még jóra fordult minden. Én akkor még nem tudtam, hogy minek kell jóra fordulnia. Annak örültem, hogy letehettük a csizmát, mezítláb szaladgálhattunk az udvaron, az utcán, meg kint a földünkön is. Soha nem felejtem el, a föld, a homokos földünk olyan meleg volt, hogy sütötte a talpamat. Még tetszett is ez nekem, az ostoba kölyöknek. Nemigen törődtem azzal, hogy apám szüntelenül leste az eget, néha káromkodott, olykor meg, ha

Bába Mihály:

^Iratáói emléh ■

egy tenyérnyi bárányfelhő eltakarta a napot, levette kalapját, megtörölte homlokát, s csak úgy magának mormogta: csak adná az isten, hogy bőrig ázzunk. Nem áztunk meg. Az a néhány csepp még a port sem verte el.

Ivott a sörből, filctollával vonalakat — talán esőszálakat — huzigált a rajzlapra.

— Nem, azon a nyáron nem volt jó, kiadós eső, ahogy mondani szokták. És így következett el az aratás ideje. Apóm majdnem mindennap kiment a földünkre és egyre komo- rabban jött haza. Anyámmal beültek a konyha-szobába, sokáig, halkan beszélgettek. Anyám csak sopánkodott, meg azt ismételgette: majd csak átvészeljük ezt a nehéz esztendőt is, ha isten megsegít. Egészségünk legyen, az a legfonto- sebb. Egyszóval Péter-Pálkor, az akkori szokás szerint, már kora reggel elindultunk a határba megkezdeni az aratást. A búzatáblából, még ha nem is volt világosszőke, egy keresztnyit le kellett aratni. Hogy áldás legyen a többin. Apám ment elöl a kaszával, mi meg utána a sarlóval meg az elemózsiás szeredással. Anyám otthon maradt, hogy ellássa a jószágot, közben főz valamit és hozza utánunk.

— Így volt ez nálunk is — mondtam, mert Fazekas ismét elhallgatott.

— Igen, lehetséges, hogy mindenütt ez volt a szokás.

Felhajtotta a maradék sört, s most ő intett a pincérnek, hogy hozzon még két üveggel.

— A nap mór magasan járt, amikor megálltunk a kis búzatáblánk végénél. A reggeli szél hullámokat

sodort végig az alacsony, ritkás búzaszálakon. Apám leszakított egy kalászt, tenyerében kidörzsölte a szemeket, a polyvát lefújta róluk, számlálgatta az összezsugorodott, keservesen érett szemeket, egyet kettéharapott, sokáig vizsgólgatta, és egyre ráncosabb lett a homloka. Mi letelepedtünk a dűlőút száraz füvére. vártuk, hogy apánk megkezdje a rendet, s mehessünk utána markot szedni, kévét kötni. De nem mozdult, csak állt, tekintete pásztázta a táblát, fejét csóválta, majd belegázolt a térdéig sem érő búzába, s ment, ment, mintha soha nem akarna megállni. Hirtelen visszafordult Felvette a kaszát, megfente. A kaszakövet a vízzel teli szarutartóba visszadugta és a tábla szélénél nekilendítette a kaszát. Mi még mindig nem mozdultunk, fűszálat rágcsáltunk. Tudtuk, hogy öt. hat lépésnyi kaszálás után állhatunk csak a rend végébe, nehogy a kasza hegye kárt tegyen bennünk. Apám tíz lépésnyi rendet vágott. Megállt. Hátra fordult. Rokkant búzaszálak me- redeztek a tarlón. A rend olyan gyér volt, hogy sarlóval szedni sem lehetett.

Ma már nem emlékszem rá, hogy váratlanul, észrevétlenül, hogy termett ott anyánk. Üres kézzel jött, kocogott a tarlón apámhoz. Mentünk utána mi is. Egy lépésnyire tőlük megálltunk. Anyám sopánkodva csapkodta össze kezét. Hol a lábonálló szálakra nézett, hol meg a tarlóra, ahol a fele szál ott maradt.

— Gyuri, hallod — mondja panaszos hangon —, tedd le a kaszát, ennek sarló kell, csak sarló.

— Az — mondta az apám Szeme nedves volt. A zsebkendőt, amelylyel előbb még homlokáról törölget- te a verítéket, szeméhez nyomkodta. Éreztem, hogy sír. Anyánk gyorsan a rend végére terelt bennünket. Gyertek, gyermekeim, mondta kedveskedve, kézzel szedjétek össze. így ni, mutatta meg, és rakjátok kévébe. Az elmaradt szálakat meg sarlóval vágjátok le. Na gyorsan, gyermekeim. Munkához láttunk. Anyám meg visszament apámhoz, aki mintha megnyugodott volna.

— Igazad van — mondta anyámnak —, ha sarlóval vágjuk le, kissé tovább fog tartani az aratás, de legalább lesz egy kis búzánk, annyi, amennyit elvetettünk, meg ameny- nyit el kell vetni ősszel, hogy jövőre, legalább jövőre legyen kenyerünk.

— Lesz, lesz - sóhajtozott anyám

—, talán még egy, két vékányi kenyérnek is marad. Legfeljebb krumplis, meg kukoricás kenyeret eszünk. Na, én szaladok haza, megfőzök, aztán kérek három, négy sarlót kölcsön, de ha nem kapok, veszek egyet, — Felénk fordult. — Fogadjatok szót apátoknak. Nemsokára jövök én is vissza. Hozom a meleg ételt. — Elment. Kókadtan, szótlanul szedtük a gyér rendet, vagdostuk a kasza elhagyta szálakat. A kicsi kévék alig, alig gyarapodtak. Apám még mindig ott állt, ahol a rendvágást abbahagyta. Mintha mozdulni sem akarna. Félve, lopva lestünk az arcára. Komor volt Gondterhelt. És iszonyatosan barázdás.

Ledobta a tollat, hátradőlt, kibámult az ablakon, és anélkül, hogy rámnézne, azt mondta Fazekas:

— Szóval ez a kép gyötör. Képtelen vagyok megszabadulni tőle. Életem legszomorúbb emléke ez. Ilyenkor, nyáron, úgy aratás táján mindig vissza-visszatér.

Kiöntötte a maradék sört. Ittunk. És szótlanul üldögéltünk még néhány percig. Amikor felálltam, csak kezet fogtam vele. ö meg nagyot bólintott. Hálás volt a ki nem mondott elcsépelt szavakért.