Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

* A technika százada NEMES ENDRE, STOCKHOLMBAN ÉLŐ MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ FESTŐMŰVÉSZ ALKOTÁSA Vathy Zsuzsa Osztályfőnöki óra az l/B-ben Tanárnő: — Mai osztályfőnöki óránk feladata az osztály magatar­tásának és tanulmányi munkájának értékelése. Az osztálytitkár számol­jon be az elmúlt két hétről. Az osztálytitkár nyurga kamasz­fiú. Ebbe az' osztályba 'égyébk'éht. csak fiúk járnak. Szarvasmarha-te­nyésztő első osztály. — Nem történt semmi. — Róznerről sincs jelenteni valód? — Ja ... A Rózner egy kicsit elké­sett, ezért a Rákos tanár úr pikkelt rá. — Mi az, hogy pikkelt? — Szóval, szúrta. — De hát, ha joggal, akkor az nem pikkelés. — Igen. Nem pikkelt, hanem szúrta. — Tovább. — Az osztályban leszakítottunk egy fogast, és egy plakát hiányzik. — A virágok? — Nem öntöztük a virágokat. A tanárnő fölemeli a hangját. — Miféle állatgondozó lesz belő­letek? Ha a virágnak két hétig nem adtok vizet, még él. De ha egy állat­nak, az elpusztul! Addig nem me­hettek le ebédelni, amíg meg nem öntöztétek a virágokat. — Folytathatom? — Folytasd. — Szemeteltünk. — Látom. Nézzétek meg, mi van Temesvári alatt. Holnap Tamást és Temesvárit elültetjük egymás mel­lől. Tehát más nincs?... Akkor a máj órán értékeljük az iskolai, a kollégiumi és a gyakorlati magatar­tást: Én olvasom a névsort, az osz­tálytitkár elmondja az osztály véle­ményét. *— Briják. Állj föl. Osztálytitkár: _ Magatartás vál­tozó. Szorgalom közepes. Tanárnő: — Az egyik legproble­matikusabb gyerek. A tanács elé vi­szem. ... Demeter. Osztálytitkár: — Szorgalom né­gyes, magatartás négyes. Tanárnő: — Neked mi a vélemé­nyed magadról? Demeter: — Én úgy gondolom, a magatartásom inkább közepes. Nem érdemiem meg a négyest. (Nagy ne­vetés.) Tanárnő: — Miért haragszom rád? Gyerekek (súgják): — A szemüveg. Demeter: — Nem használom a szemüvegemet. Tanárnő: — Azért is. És még?... A morgásért. Meg sem hallgatod, mit mondok. (Az osztályban óriási nevetés. Ket­ten nem nevetünk csak, a tanárnő és én, a vendég. Aztán mi is nevetünk, de nem tudjuk, min.) — Mit nevettek? (Gyerekek, egymást nézik, és dől­nek a röhögéstől.) — Jancsi .. Mi ez az óriási de­rültség? (A nevetés kissé alábbhagy, de senki sem szól.) Tanárnő (fegyelmezetten): — Jó ... Letelt a két perc, abbahagy­hatjátok ... Hársing ... Ö a legszor­galmasabb gyerek ... Krizsán, állj föl! Mi van a szádban? — Semmi. — Mi van a szádban? (A gyerekek röhögnek, Krizsán el- tátja a száját.) — A nyelvem. — Akkor jó. Ülje le... Kiss . i: (Az osztálytitkár már régóta nem nyilatkozik. A tanárnő és a felszólí­tottak beszélnek.) — Kiss, mi a véleményed magad­ról? — Mi? — Mi az, hogy mi?! — Nem értettem. — Akkor mqndd, hogy tessék. Szorgalomból egyketted. Miért?... Megmondjam? Azért... Az Óra felénél tarthatunk. A han­gulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyerekekkel, de szin­te pillanatonként változik a hangu­lat. A gyerekek dicséretét vagy dor­gálását szidás, a komikus helyzete­ket komolyak váltják föl. Ne­kem, gyerekekkel való foglalkozás­ban járatlannak, alig elviselhető ennyi hullámzás. Érzem magamban a tiltakozást: miért sérthetetlenek a gyerekek, mitől olyan fölényesen kí­vülállók? Miért csak a tanárt viseli meg az óra? — Hetesi, ő a legszorgalmasabb. Magatartás ötös, szorgalom... A gyerekek zúgnak. — Magológép. — Nem jó volna mindegyikőtök­nek, ha ekkora szorgalommal tanul­na? _ — Nem is érti, mit tanul. — De, ha nem tanulna ennyit, ta­lán meg is bukna. — Az biztos — zúgják a gyere­kek. — Kovács. Szorgalom jó, maga- tartás jó. — Kivételezés! Kivételezés! — Kiabálja az osztály. — Kovács ... Szerinted jó vagy rossz ez az osztályzat? Kovács hallgat. Valaki az osztályból: — Kapsz egy tízest, ha azt mondod, rossz. — Lázár. Magatartás négyes, szorgalom ötös. Meg vagyok veled elégedve. Az általános iskolához ké­pest sokat javítottál. Osztály: — Mi is. Mi is meg va­gyunk elégedve. Egy nyugalmas perc következik. A gyerekek békésen hallgatnak, a tanárnő egy kis lélegzetet vesz. Én a fejeket nézem. Kitűnően vágott frizurák, szép fényes hajak. Vajon maguk vágják? Valamennyien ápol­tak, az utolsó divatot követik. — Sörös. Változó magatartás. Volt egy osztályfőnöki figyelmeztetésed a kollégiumi verekedés miatt. Emlék­szel? Amikor széttépted valakinek az ingét. Még gondolkozom rajtad ... Szvoboda. Megérdemled magatartás­ból a jelest? — Meg. — Milyen véleménnyel vagy ma­gadról? — Remek. — Ne bohóckodj. Miért érdemied meg? — Mert aktív vagyok. És nagysze­rű. Csöngetnek, Négy gyerek maradt a névsor végéről, holnap, az osztály­főnök szaktárgyán, bonctanórán ke­rülnek sorra. Búcsúzáskor a tanárnő vigyázzba állítja az osztályt. A gyerekek kirob­banó jókedvűek, a tanárnő kicsit megviselt. — Gyerekek. Ez kötetlen óra, de ennél sokkal jobb magatartást és fe­gyelmet várok. Viszontlátásra. Huszonegy kamasz kiáltja huszon­egyféle hangon. — A-viszont-látásra! Nógrádi Gábor­A levéltolvaj B iztos, hogy a kedves lakótársak között kell keresnie a tettest — mondta az író szomszédja, amikor aznap összefutottak a lépcsőházban, és igaza lehetett. Hiszen a kaput mindig bezárják, amint az a lakóte­lepi házaknál szokás, és ha egy ide­gen be is tudott volna surranni va­laki mögött, nemigen vette volna magának a bátorságot, hogy a föld­szinti levélszekrényből kipiszkáljon egy borítékot. Nem könnyű feladat az! S már nem először fordult elő! Mégsem hihető, hogy egy idegen csak azért lopakodik be a házba, kockáz­tatva a tettenérést, hogy az ő levél- szekrényéből kivegye a küldeménye­ket. Lakótárs lesz a tolvaj, úgy bi­zony! Ezt bizonyítja az is, hogy az első borítékot a lift tetején találták meg. Ugyan miért dobta volna oda azt egy idegen? Jött a házmester, és mutatta a po­ros papírost: „Nem a magáé?” Na­ná! Mert az olaszliszkai plébánosé! Amikor rajta van a neve. A kéthó­napos késéssel megkapott hivatalos iratban arról értesítették, hogy tizen­öt napon belül fizessen be ötven fo­rintot „térképkészítési költséghozzá­járulás” címen. Nem fizette be. Már csak azért sem, mert el nem tudta képzelni, hogy az ő második emeleti lakását hogyan jelölik azon a tér­képen. A második levél eltűnéséről akkor szerzett tudomást, amikor a nagy­nénje meglátogatta Mátészalkáról, és sírva állította, hogy levélben értesí­tette őt az érkezéséről, de bezzeg nem érdemel meg annyit, hogy kint várják az állomáson. Hiába bizony­gatta az író, hogy nem kapta meg a levelet, hiszen ha kapott volna, ro­han az állomásra: a tánti csak hüp- pögött, sipákolt Másnap aztán meg­várták a postást, aki bizony emléke­zett a levélre. „Bedobtam — mondta az öreg —, mert ugye nincsenek itthon, hát kinek tudjam átadni?” Tehát azt is ellopták. M ost pedig az utolsó alkalommal egy nagyalakú küldeményét ügyeskedte ki a levélszekrény nyílá­sán a tettes. Az író ebben a dolog­ban biztos volt, merthogy amikor délben elment otthonról, még látta a sötétbarna tasakot. Csak nem volt nála a szekrényke kulcsa. Délutánra pedig már hült helye volt a boríték­nak. Ki lehetett? Talán valamelyik gyerek? Bizony előfordulhat, fene a vicces kedvüket! Vagy a felette lakó, akikhez egyszer felment, hogy meg­kérje: ne verje olyan hangosan a feleségét? Netán a lenti agglegény, aki meg hozzá kopogott be, mert a gyerekek ugrálása zavarta? Ezen morfondíroztak a szomszéd­dal a lépcsőfordulóban álldogálva, de nem tudhattak biztosat. — Majd én kilesem — mondta a szomszéd végül —, bízza csak rám. Nekem van időm. Legyen nyugodt, nem sokáig garázdálkodik az illető. A szomszéd szavában bízni lehe­tett, bár nem volt köztük különöseb­ben szoros kapcsolat. Jónapot! Jóna­pot! És mentek a dolgukra. De az író tudta, hogy a szomszéd a ház mindenese. Szerelő, ügyintéző, rend­teremtő. Nemhiába dolgozott az adó­osztályon huszonöt évig, kemény, ha­tározott emberként ismerte minden­ki. És röntgenszeme volt: előtte a la­kóknak nemigen lehetett titkuk. Tud_ ta, ki szemetel, ki szaggatja le a liftbem a tapétát, de még azt is, hogy ki kihez jár be, s kihez nem! Másnap délután már jött is a hír­rel: sejti, hogy ki a tettes. Reggel összefutott az agglegénnyel, aki ép­pen a szemetét vitte kifelé a kuká­ba, és a vödörben egy nagy barna borítékot látott összegyűrve. — Azt a levelet ő is kaphatta — mondta az író. — Nemigen — kuncogott a szom­széd —, mert miközben beszélget­tem vele, észrevettem, hogy a cím­zett nevében vagy egy s betű. V aló igaz, jó szeme van a szom­szédnak — gondolta az író. — Az agglegény nevében nincs I betű, az övében meg kettő is. Szóval az agglegény! — Majd én tettenérem — mondta a szomszéd, és elmesélte, hogyan fürkészte ki adófelügyelőként a kis­kereskedők titkait, hogyan jött rá a turpisságaikra. Ügyes ember lehetett annak idején, annyi szent Másnap délelőtt, miközben az író egy tárcanovellát próbált összeeszká- bálni arról, hogy lopják a leveleit ragyogó ötlete támadt. Ez ám a csap­da! Előkapott egy borítékot, néhány üres papírral kibélelte, és bele­szórta a karácsonyi diófestéshez vá­sárolt ezüstport, amit egy hétig nem tudott lemosni annak idején a kezé­ről. A borítékot megcímezte saját magának, de még bélyeget is ragasz­tott rá, hogy igazán hiteles legyen. Miután elhelyezte a levélszekrény­ben, közel a nyíláshoz, hogy köny- nyen ki lehessen halászni, becsönge­tett a szomszédhoz. De az öreg nem volt otthon. E ste az író hangosan elnevette ma­gát, amikor megpillantotta az üres levélszekrényt. Szóval a bará­tunk bekapta a horgot! Ismét be­csengetett a szomszédhoz, de csak az asszonyt találta otthon. No nem baj, ráérnek. Másnap a szép koranyári időben, az író a ház előtt végre összefutott a szomszéddal. — Képzelje el, szomszéd, mit ta­láltam ki... — kezdte vidáman, de a másik közbevágott * m — Jaj, ne haragudjon már, sietek — hadarta. —A feleségem elküldött a gyógyszertárba, mert ez a nyava­lyás ekcéma már megint előjött... És felemelte kesztyűbe bújtatott kezeit. Az író mozdulatlanul nézte az el­siető szomszédot, és arra gondolt, hogy minek ír az olyan, aki nem is­meri az életet. Deák Mór­Csak menni... Csak menni, belehalni az alkonyatba: az éj szakadékéba zuhanni — felmászni végre a hajnal kötelén — — — Csak menni, nyomokat tépve a holnapokba: a múlt egét kirajzoló fövenyt taposni — a földhöz immár árnyékod tapad--------­Csa k menni, a halálraítéltek hitével: nyakadban a mindig megkegyelmező, elszakadt napok kötele — — — Csak menni, felöltözve is csontig pőrén: s szeretni kíméletlenül a galambokat — hátha csoda történt, — hátha sikerült — —— hátha hármat bucskázott fején át a világ ... Weöres Sándor-­A kegyek álma Miről álmodnak a szántatlan-vetetlen hegyek fenyvesekkel övezetien fehér turbánjuk alatt? A lcszökdelő erekről s a bányák érc-Iakta mélyeiről s a sokféle tarka vigalomról lent a völgyben. Talán egy tanítóról aki lépesmézet perget és vigyáz a méhrajokra hogy nász idején el ne gomolyogjanak. Talán egy gazdasszonyról aki a csibéket őrzi a nagy hegyi rabló madaraktóL De az is lehet hogy az ő álmuk magasabb és idegenebb: az égi felhők horják-viszik és a menny bolt üressége. (

Next

/
Oldalképek
Tartalom