Pest Megyei Hírlap, 1982. június (26. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-12 / 136. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. JŰNIUS 12., SZOMBAT Megoldódik a rejtély? Vall a Mária-siralom 5; Az elmúlt hetekben került az | Országos Széchényi Könyvtár ál- | lományába a Leuveni Kódex; eb- ^ ben fedezték fel 1922-ben az első ^ magyar nyelvű verset, az Úma- gyár Mária-siralmat. Beszámol- tak a lapok a számunkra rendkí- S vül becses dokumentum kalandos 8 sorsáról is. Az első világháború- | ban a németek lerombolták a | belgiumi Leuven város egyetemi ^ könyvtárát; s a kódexet egy ^ müncheni antikvárius, Jacques § Rosénthal boltjából vásárolta | meg a német jóvátételt bizottság. S Az első vizsgálat során megállá­sa pították, hogy a kódex olaszor- \ szági eredetű, és a magyar szöve- ^ get — talán — Bolognában élő % magyar dominikánus szerzetes ír- fe ta le. Romok alatt pihent A két világháború között számos tudományos közlemény jelent meg az Omagyar Mária-siralomról. Ezek­nek a zöme nyelvészeti szempont­ból vizsgálta a szöveget; irodalmi, sőt zenei értékével csak néhány tu­dósunk foglalkozott (például Hor­váth János, Kardos Tibor, Szabolcsi Bence). A második világháborúban a né­met csapatok ismét elpusztították az értékes állománnyal — sok közép­kori kézirattal — rendelkező leuve­ni egyetemi könyvtárat. Különös véletlen — és szerencse — folytán egy romok alá került páncélszek­rényben kódexünk megmaradt. Többször felmerült a csere gondo­lata 1947 után, de mindeddig, kü­lönböző okokból nem juthatott tető alá. Most nemzeti könyvtárunk és a belga könyvtár csereegyezsége foly­tán a kódex Budapestre került. Ez idő alatt több magyar kutató láthatta a kódexet, annak 134/b lapján a magyar nyelvű verset. Megindultak a tudományos publiká­ciók, melyek a vers sorainak, sza­vainak értelmét, ritmikáját taglal­ták. Ismét felmerült a keletkezés idejének és helyének problémája; erről azonban a kutatók egyöntetű megállapítása szerint csak akkor le­het megbízhatóbban vélekedni, ha a magyar szöveg mellett a latin szö­vegkörnyezetet is alaposabban le­hetne tanulmányozni. Erre pedig eddig kevés mód nyílt a szakembe­rek számára. Jogos kérdőjelek Majdnem másfél évtizeddel ez­előtt — 1963 nyarán — azonban járt Leuvenben egy magyar kutató, aki nemcsak a paleográfia, az írástörté­net nemzetközileg is elismert szak­embere, hanem a középkori iroda­lom és művelődéstörténet kitűnő tu­dósa is. Mezey László professzor a könyvtárban töltött három napot arra használta fel, hogy az egész kódexet szemügyre vegye írástörté­neti szempontból, de szerkezetileg és tartalmilag is tanulmányozta azt. És természetesen az Ömagyar Má­ria-siralom írását és szövegét — ebben a miliőben — különös gond­dal vizsgálta meg. A három nap kevés volt arra, hogy végleges megállapításokat te­gyen, de több olyan gondolatot ve­tett fel, amely a kódexről eddigi' tu­dásunkat bővítette, illetve néhány, a tudományos köztudatban elfogadott megállapítást módosított — de leg­alábbis megkérdőjelezett. Először is, a latin nyelvű írást eredetiben vizsgálva megállapította, hogy: az írás a maga valóságában — inkább mint homályos mikrofilmen, ahol eddig mód nyílt a vizsgálatra — határozottan ellene mondott min­den, eddig bizonyosra vett olasz eredetnek. Több irányú írástörténeti elemzés után megállapítja, hogy sze­rinte kétséget kizáróan francia ere­detű a kódex zömének betűvetése. (Egyébként megerősíti azt a már ed­dig is sejtett felfogást is, hogy a kódex több részből van összefűzve, kollacionálva.) 1310 között írhatták.) Beszámolójá­ban megállapítja Mezey László, hogy az írást ... időrendben leginkább IV. Béla Zechud ispán és testvére részére adott adománylevelében (ki­sebb privilegiális 1258), illetőleg az óbudai káptalan egy tiltakozó (1243) és egy jelentő leveléhez (1261) lá­tom közel állónak. Hogy ki írhatta le a magyar vers szövegét — és vajon ugyanaz fordí­totta-e magyarra a kódexben ugyan­csak megtalálható latin szövegből, amit egyébként szintén magyar kéz írt le —, talán sohasem lehet kiderí­teni. Mezey professzor a latin szö­veg leírójáról megállapította, hogy: Ez a „nótátor” a hiteleshelyek, az ország nagybírái és az ispánok mel­lett klerikusi szolgálatot teljesítők közé tartozhatott. De hát mégis, ki írhatta le a vers magyar szövegét? Mezey professzor: ... a magyar Siralom bejegyzője, aránytalanul bizonytalanabb kézzel, a kor textuálisát, könyvírását repro­dukálja, korántsem klerikusi, gyors és könnyed technikával. E bejegyző — talán nő — távol áll a kódex francia és magyar scriptorainak nem éppen alacsony színvonalától. Tehát az is lehetséges, hogy első magyar versünket, az Ómagyar Má­ria-siralmat női kéz vetette papírra. De hogyan került ez a magyar nő Bolognába vagy esetleg Európa más városába? Vagy talán ...? Végső otthona lesz És Itt van Mezey László legérté­kesebb gondolata. Több tényező alapján feltételezi ugyanis, hogy az Ómagyar Mária-siralom latin szöve­ge, Geoffroi és Breteuil éneke talán már a szerző életében eljutott Ma­gyarországra a király, III. Béla ud­varába. És a királyi udvartól min­den bizonnyal rövid út vezethetett a Nyulak-szigeti (Margitsziget) Mária kolostorba, amit IV. Béla építtetett lányának, Margitnak. Ez a kolostor volt akkor a laikus vallásos mozga­lom, a beginizmus központja: itt apácák mellett a rendbe be nem lé­pett, de szerzetesi életet élő vezek­lő nők, beginák is voltak. Ezek vagy keveset, vagy egyáltalán nem tudtak latinul. Lehetséges, hogy az akkor tehát már ismert és divatos Planc- tust (ez volt Geoffroi énekének cí­me) valaki ezek közül fordította le magyarra — pontosabban költötte át. (Egy fiatal könyvtárosnő, tavaly írt disszertációjában kimutatja: a Siralom magyar szövege a truba­dúrdalok mintájára vagy legalábbis hatására készült. Ugyanis a közép­korban a verseket nem szavalták, hanem énekelték.) Az Ómagyar Mária-siralom Buda­pestre kerültével az újságok érde­kes és színes beszámolói hangsúlyoz­ták, hogy nem hazatért szellemi éle­tünknek ez a becses ereklyéje, ha­nem több évszázados vándorlás után... végső otthona lesz ez a hely. Vagy emelkedettebben és hatá­rozottabban: Ez a gyönyörűséges, gyöngyvirágos, kéziratos középkori munka idegenben keletkezett, és még soha Magyarországon nem volt. Most már itt(hon?) van a kódex. A tudósokon, a kutatókon a sor, hogy bennünket, hírlapírókat meg­erősítsenek vagy megcáfoljanak vé­lekedésünkben. Mert erre ők is ille­tékesek ... BÓDAY PÁL Hol keserű, hol édes Farsang farkán mehet vásáriam Ügy áll ott összecsukható asztal­kája mellett az öregember, mint akit reménytelenül ott felejtettek a kosztümös film statisztahadseregé­ből. Fogyatkozik a sokadalom, mára vége lesz a ceglédi piacnak, ám ő áll rezzenéstelenül; vár. Az asztal­kán három, literes befőttes üveg, benne méz. Pergamennel lefogott az üvegszáj, szöszös kendermadzag lehet a kötő. Űristen, pergamen, kender- vagy lenspárga! Honnét, a múlt milyen mély sublótjából kotor­hatta elő az öreg? Vagy csak levette a századot szemlélt kamra polcá­ról? Hogy a méz? összerezzen az öreg, a rámemelt tekintetből a min­den és a semmi egyszerre tapad rám, a mindent megéltem, a már semmi sem fontos sugarai szinte perzselnek. Letettem a helypízt, mondja az ember. Nem értem. A mellette áruját pakoló asszony jön segítségemre. Nagyothall a Pista bá­csi, isten bocsássa meg, elég süket, azt hiszi, hivatalos ember maga, azért hozakodott elő a helypénzzel. Nem hallotta, amit kérdezett. Kiabál­jon neki. A' verő fény rajtok légyen Kiabálok. Most már érti. Nem az árat mondja, visszakérdez: Venne az úr? Vegyes, ugye? Szikra lobban a szemében, mint aki örvendezik, a vevőnek legalább van annyi tudo­mánya, amennyi az akácméz meg a vegyes megkülönböztetéséhez kell. Bólint: Az, vegyes, de tiszta, nézze az úr, nincs ennek az alján semmi. Az kéne még, sonkolyosan adni! Be­bújnék a kaminlyukba szégyenem­ben. Fölnevet, de mint kor- és sors­társainak java, ő is a szája elé kapja a kezét, ne lássák fogatlan ínyét. Jókedve, magabiztossága azután úgy roppan össze, mint ráfolt kerék alatt a cserép, mert hiszen nem büszkél­kedni áll ő itt, hanem eladni! Tet­szik akkor venni? Akáca nincsen? Odahaza még van. így kerültem Remő Istvánnak az Abonyi úton álló házába. Szép emlékezetű Lippal János uram, kinek műveit két évszázadon át úgy forgatták, mint az egyetlen magyar nyelvű mezőgazdasági szak­munkákat, 1661-ben kiadott Calen- dariumában martius havának sok­féle tennivalói között a hetvenhete- dik pontban azt tudatja: ,,A’ méhek felöl, azt tartyák né- mellyek, hogy farsang farkán, leg­jobb méhet vásáriam, és el-vinni; némellyek ebben a’ hóban, és ennek végén: mert még most kevés méze, és fia vagyon; némellyek, mikor az alma fa virágzik, de gyöngén kell véle bánni. Ebben az holnapban, ki kell rakni a’ méh kasokat, hogy az lyukok a’ napra szolgállyon, mikor reggel ki-röpülnek; de leg-jobb, ha úgy tehetik, hogy nap estig, a’ Verő fény rajtok légyen.” Honnét sejthette volna Lippal János uram, az esztergomi érsek öccse, az első magyar pomológus, mennyire szeszélyes az általa óhaj­tott verő fény melege, világossága!? Igaz, nem a mézhordó szorgos had­nak, hanem azoknak, akik kast nyit­nak és betapasztanak, akik József napján eresztik ki a zümmögő sere­get, Salamon király bogarait, hogy Női kézre valló Ami számunkra talán a legérde­kesebb: Mezey professzor a magyar bejegyzésekkel, és elsősorban az Ómagyar Mária-siralom szövegével kapcsolatban, nagyon valószínűnek tartja, hogy azokat 1270 körül (vagy még előbb) írták. (Ellentétben a ko­rábbi. Gragger Róbert és Jakubo- vich Emil 1922-ben tett megállapítá­sival, miszerint a szöveget 1280— A Leuveni Kódex, bal oldalon az Omagyar Mária-siralom azután nyár végén, a kaptárak lé- peinek kiemelésével megtudják, mi­re jutott a fáradalomból. Hol kevés­re, hol többre, ritkán sokra. öregnél öregebb asztalhoz ülünk le Remő Istvánnal. Nagy zavarában, mert hiszen nem számíthatott ven­dégre, kapkod, hogy rendet tegyen, ám az igyekezet és a tett közé oda áll a hetvenkilenc esztendeje, a kéz- és lábizmok lassúsága. Föladja, mert reménytelen, am úgy érzi, meg nem takaríthatja a magyarázatot. Egyedül vagyok. Hét esztendeje. Akkor temettük el a feleségemet, én meg a húga. Azóta már ő sincsen. Az én koporsóm mögött már csak a méheim jönnek majd ... Mint az idősek legtöbbje, hamar Vérzéke­nyül, nem röstellve könnyeit, ám amilyen gyorsan kiserkednek, úgy apadnak el; a nagyothallókat el­áruló görcsös figyelemmel nézi már szeme a számat. A méheim... Ügy ejtette ki a szót, amint mások birtokról, biroda­lomról, alig megszámolható jószág­ról, dugig telt kincstárról beszél­nek. Tőle nem kért, hanem követelt mindig a történelem, adakozni vi­szont, bár lett volna mit törleszte­nie Remő Istvánnak, valahogy el­felejtett. Követelt a történelem munkát, verítéket, többször is kato­náskodást, igeneket, értettemeket, három gyermeket a temetőbe, bere­pedt dobhártyát egy aknarobbanás után; követelt törlesztést az aprócs­ka ONCSA-házért, keservesen ki­nyögött részleteket a három hold juttatott földhöz vett lovacskáért beszolgáltatást... A három hold föld, ezt kapta összesen addig, míg már deres lett a haja, s mire iga­zán kaphatott volna, addigra meg­öregedett, kikopott az adakozás me­chanizmusának fogaskerekei közül, maradt tulajdona az, amit a maga­fajta szerezni volt képes, a ma már földre kívánkozóan megfáradt falú ház, benne a kopástól és nem a po­litúrtól fényes bútorokkal, a fakóra mosott göncökkel és ... és a méhes­sel a ház megett. Maga fonta szalmából A méhes...! Paticsfalu, három ol­dalról kerített, zsúpfödeles birodalom ez, ahonnét kirekesztődik a másfajta világ, ahol más törvények szerint röppen föl és hull alá a remény, ahol egy-egy apró bogár nem megdöglik, hanem meghal, hiszen — figyelmez­tetően emeli fel az ujját az öreg, le­si az arcom, értem-e a különbséget — a méh nem pusztul el, nem dög- lik meg, hanem meghal. Kupolás ka­sok és Nagyboconádi kaptárak ve­gyesen, összeszámolva huszonegy család. Mutatja az öregember, mer­re álljak, hogy békén hagyjon a zümmögő sereg, maga úgy mozog e furcsa röppályák hálójában, hogy még véletlenül sem ütközik egyet­len szolgálójába sem, lehet, mert furcsán dünnyög valamit nekik, le­het, hogy azért, mert — mint év­századok óta méhész elődei — Remő István is juhtejjel kente be a ka­sok, kaptárak röpnyílását a tavaszi kieresztéskor... Itt minden megle­het, mivel mások a hitek, szabályok, törvények és szokások, mint a mé­hesen kívül. Bizonyos, a biológiai rend e külön­leges világa befelé fordította a volt napszámost, a volt kisparasztot. ám ugyanakkor megnyitotta is önma­ga világa felé, hogy többnek higy- gye, tartsa magát, mint amennyit a világ tudatott vele értékítéletként. A kasokat maga fonta szalmából, ma­ga tapasztotta, a kaptárakat úgy vette, hogy leszokott a dohányzás­ról és megvonta magától a vasárna­ponkénti fél liter bort... Nagy ár? Ha az ember bárminek mérlegeli az árát, akkor már nem igazi szenvedé­lye az. Mert ez a méhes: szenvedély. Még akkor is, ha az értő szakember ezernyi ügyetlenséget, kezdetlegessé­get venne észre, ha a méhészek nagymenői fintorogva húznák el a szájukat, hiszen ők saját teherkocsi­val vándoroltatnak, villamos motor hajtja a pergetőjüket, kapásból so­rolják a legkorszerűbb műlépek tí­pusait. míg ez az öregember azt te­szi. amit nagyapjától leshetett el és amit a maga bőrén tanult meg. ami­nek szinte semmi köze a korszerű méhészkedéshez, a méztermeléshez, ám annál inkább köze van ahhoz, amit a világgal való kapocsnak, megtartó erőnek, napról napra kelj fel, cselekedj parancsot adó kedves kötelességnek nevezhetünk. Ki a több. ki a nagyobb? Tudom, nem Remő István. Nem ő termeli meg azt a hatszázötven, ezeregyszáz tonna mézet, amelyet a legutóbbi esztendők átlagában évenként föl­vásároltak a megyében. Nem ő, nem a magafajták azok, akik azonos hő­mérsékletre fűtött tankerekben őr­zik a mézet addig, míg a legjobb árat kaphatják érte, akik űrhajósnak kijáró japán eredetű — öltözékben koreografálnak méh- és méztáncot szuper, extra és extraszuper kaptá­raik között. Ez az aprócska öregem­ber csak megy födetlen arccal és kézzel a méhesben, kivehetetlen szö­vegű méhimát dünnyög, valaha volt méherdők lovagjainak kései utóda­ként, aki már nem méhvadász, ősz­előn nem dobolja ki méheit üres kasba, hogy hozzájuthasson az ösz- szegyűjtött nektárhoz, ám tud sok olyasmit, amiket a szkafanderesek nem, mivel ő éli, azok meg csinálják a méhészkedést. Megbízik már bennem, látta, nem vigyorogtam sunyi képpel dünnyö- gő méhimáján, ezért rámbízza a tit­kot: tavaly volt olyan kaptár, amely-' bői tizenhét kilogramm mézet vehe­tett ki, ha a pergetés utáni meny- nyiséget nézzük. Ilyen sokat eddig még soha nem adott egy-egy család, csoda-e, ha úgy hiszi, löktek egyet az églek az öregemberen?! Ráfér. Mivel annak idején nagy keservesen sikerült csak összekaparni az iga­zolásokat az alapnyugdíjhoz, mosta­ni járandósága nem több ezerhét- százhatvannyolc forintnál. Ezt pó­tolja, pótolgatja a piac, a befőttes üvegekben kínált méz. Amit hol vesznek, hol nem. Bizonyosan csak karácsony előtt van forgalom, mivel még — még! — divat az ünnepre a mézes tészta, a mézeskalács, a mézes­bábos. No, csak az örégebbje csinál­ja már, tátsák a szájukat a fiatalok — legyint lemondóan István bácsi, most már megint az egyetlen szoba öregebbnél is öregebb asztala mellett. Átlagosan tíz, tizenkét kilogramm méz kerül ki egy-egy méhcsalád ott­honából. Tavaly gyenge volt az akác, de jó lett a többi gyűjtési le­hetőség. Most már harmadik éve jó az esztendő, azaz, sok a méz, oly­annyira. hogy tavaly többször is úgy jött meg a piacról Remő István, ahogyán ment, pedig nagy út ez már a hetvenkilenc esztendős lábaknak. Mennem kell, nem tehetek mást. Ügy mondja ezt, mint akinek kimé­retett a sorsa és attól nem szabadul­hat. Kultikus szertartásnak vélik Sors? Négy és fél ezerre teszik a megyében a méhészkedőket, többsé­gük szakcsoporttag, annak minden előnyével és kötelmével. Fuvardíj- kedvezményt kaphatnak vándorol­tatáskor, az OTP fejlesztési hitelak­ciót tart fenn a méhészeknek, ami­nek kamatterheiből tetemes részt át­vállal a Hungaronektár Országos Méhészeti Szövetkezeti Vállalat... de ez már nem Remő István, nem a Remő Istvánok világa, jelene, hol­napja. Ök még, naiv módon, a ma­ga sorsát élő lényt látnak a zümmö­gő bogarakban és nem méztermelő mikroberendezést. Ök még kultikus szertartásnak vélik a március tizen- kilencediki, József napi eresztést és nem 'szezonkezdetnek. Ök méheik sorsát tartják számon és nem azt, hogy tavaly leült a világpiac, nem kellett a méz. idehaza akadozott a felvásárlás és tart azóta is a ki ho­gyan, mikor, miért vita devizaárfo­lyamokról, a termelői érdekeltség meredek csökkenéséről, ök még ka­saik, kaptáraik okos rendjének tu­lajdonítanak fontosságot és nem annak, miért zsugorodik vészesen az akácosok területe — bár ugyanakkor növekszik a napraforgóé —, miért ér tonnánként 1600 dollárt az akác­méz és miért sokkal kevesebbet az akáccal kevert repce... ök már megmaradnak egy más világ dimenzióiban, ahol ismeretlen a műlép. a kaptárkonténer, a gyom- és rovarirtó vegyszerekkel földre te­rített méhcsalád ... Tavaly 15.7 mil­lió dollár értékben exoortáltak ha­zánkból mézet. Az egyik oldalon ez áll. A másikon ott áll Remő István. Valóban két oldal ez? Miért, hogy csak úgy tudunk megnyerni vala­mit. ha közben elveszítünk egy más valami fontosat?! MÉSZÁROS OTTŐ I

Next

/
Oldalképek
Tartalom