Pest Megyei Hírlap, 1982. május (26. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
i 4 6 Vrcrrr v selmám 1983. MÁJUS 1., SZOMBAT UaSzÍNHÁZT T.PVFT A múltról a mának A hatalom ritkán tilt Ha ellentmondá- ; sokkal teli mű- 1 vészsorsoxat ke- I résünk itt a Duna | mentén, nem k'ell «a szomszédba mennünk. Akad belőlük ittnon is elég, különösen az utóbbi negyven-ötven evben. Közülük is az egyik legellentmondásosabb : Ziíafty zajos útja. Apja, a már hivatalnokká lett, de rátarti és még nem is teljesen vagyontalan dzsentri. Nagyszalontan, Arany János hajdani jegyzői munkakörében, s alighanem még Arany régi íróasztalánál dolgozik. A liúra a századfordulón szokásos dzsentri karrier vár: legyen jogász. Ám közben a család elszegényedik, Zilahy megjárja a cifra nyomorúság mélységeit, s amikor kitör az első világháború, ő is a frontra kerül. Innen küldött verseire figyel fel az irodalmi világ: a fiatal, súlyosan sebesült katona első kötete, a Versek 1916-ban jelenik meg (Zilahy ekkor huszonöt éves), és azonnal sikert arat. A háborús költészetben őt és Gyóni Gézát együtt emlegetik. A háború után a szegény fiatalember aztán hamarosan befut — nem mint költő, hanem mint regényíró. Egymás után Jelennek meg a háborús témákat, élményeket feldolgozó könyveit a Két fogoly, A szökevény, s színműveket is ekkor — az 1920-as évek második felében — kezd írni. A Süt a nap mindjárt nagy siker, s az a Szibéria is. Rendkívül termékeny író, regények, színdarabok, később filmek sora kerül ki tolla alól. A háború utáni válságidőszak, a széthulló kispolgárság és dzsentriség, a talaját vesztő arisztokrácia világát valósággal feltérképezi írásaiban. Meggazdagodik, filmekkel kezd foglalkozni, sorra készülnék a nagy népszerűségnek örvendő Zilahy-filmek; többnyire a darabjaiból: Hazajáró lélek, Süt a nap. Tűzmadár, majd — már hangosfilmként •— A szűz és a gödölye — de a kétszer is megfilmesített Halálos tavasz, a Valamit visz a víz, a Két fogoly, A fegyverek visszanéznek lesznek a legnépszerűbbek. Sztárokat fedez fel — Karády Katalin az ő filmjeiben tűnik fel —, és sztárokat (Jávor Pál, Lehotay Árpád, Szörényi Éva és még sokan mások, ahogy mondani szokták) foglalkoztat. Pegazus Film néven filmgyártó vállalatot is alapít 1937-ben: ez 1943-ig sok filmet gyárt. ’ iközben pedig Zi- lahyhoz dől a pénz és az elismerés, ő a Hor- thy-korszak hírgs-hírhedt politikusaival barátkozik. Gömbös Gyula köreiben forog, megkapja a legnagyobb akkori művészeti elismerést, a Cor- uin-láncot. Ez csak az egyik oldal, mert a másik oldalon ott a 30-as években általa szerkesztett liberális polgári lap, a Magyarország, s az 1940—44. között a szintén az ő szerkesztésében megjelenő, s 1944. március 15., a német megszállás után baloldalinak minősített és így betiltott művészeti lap, a Híd, amelyben sok munkás- és parasztíró jelenhetett meg annak idején. És ott az 1943. decemberében bemutatott, aztán 1944. májusában a színpadról le- kényszerített színmű, a Fatornyok, mely németellenessé- gével tűnt ki. Zilahy későbbi útja sem mentes az ellentmondásoktól. A felszabadulás után ő lesz a Magyar—Szovjet Baráti Társaság első elnöke. Közszerepléseket vállal, szerkeszti a Szabadság című napilapot, beleveti magát a felpezsdülő demokratikus politikai és kulturális életbe. Aztán 1948-ban Amerikába utazik — számos Hm je, forgatókönyve nagy siker volt ott is — és nem tér vissza, mert valaki megtagadja tőle a visszautazáshoz szükséges magyar papírokat. Élete végén haza akar jönni; nincsen is akadálya, de a már érvényes hazatelepülési engedély birtokában 1974-ben Újvidéken meghalt. Egy kiállítás megszívlelendő tanulságai Valójában nem mindennapi eset híre terjedt el alig két hónapja: bezártak egy képzőművészeti kiállítást a budakeszi művelődési házban. A szóbeszéd — mely sajátos törvényei szerint színezte, bővítette, felhangokkal cifrázta a puszta tényeket a nagyközség, a járás határain is túl — még a fővárosba is eljutott. Rég feledett adminisztratív eszközök alkalmazása a művelődéspolitikában, túlzott óvatosság, vaskalaposság, hozzá nem értés, egyoldalú ítéletalkotás — hatalmi pozícióból —, ilyen és ehhez hasonló vélemények kavarogtak, mindenekelőtt egyes értelmiségi körökben. Sőt voltak, akik tudni vélték, hogy tulajdonképpen egyház-, sőt, vallásellenes túlkapásról van szó, ez áll a történtek hátterében. A legtöbb esetben hiányos tájékozottságot tükröző, sőt nem is mindig a legjobb indulatú hírverés ugyancsak felkavarta a kedélyeket, hetekig élesztette a realitást háttérbe szorító indulatokat, az indokolatlan védekező reflexeket, az érintettek és a kívülállók körében egyaránt. Az is igaz, hogy valóban sok volt az érthetetlen, nemegyszer homályos momentum az e'őkészítés és a kiállítás megnyitása körül. Azóta befejeződött a tényfeltáró vizsgálat, s ma már körvonalazhatók az általánosabb tanulságok is. vies után szabadon”, Idézhetnénk a nemzetiségi lakosságot és Kodály Zoltánt gúnyoló kínrímeket s másokat, de felesleges: valamennyi közös vonása a szellemtelén gyalázkodás. A járás illetékes vezetői azonnal intézkedtek. Ráadásul kiderült az is, hogy a kiállítás hivatalos engedélye sem érkezett meg. Mivel a közönség már jelen volt — mérlegeltek —, a megnyitót így nem halaszthatják el. A tárlatot végül is néhány nap után bezárták. Egyértelmű ízléstelenség Mi is történt valójában Budakeszin? Az előzmények messzire nyúlnak vissza. Hosz- szú évek után végre igényes művelődési lehetősegeket nyújtó intézmény nyitotta meg kapuit Budakeszin. Az ftt dolgozó népművelők igyekeztek is kihasználni a ház kitűnő adottságait: sokszínű, változatos programot kínáltak, gyarapodott a kiscsoportok száma. Egy idő után azonban — amint azt lapunkban is szóvá tettük — bizonyos megtorpanás következett. Az intézmény hatóköre nem bővült kellőképpen, szinti csak az általános iskolásokra korlátozódott. Pedig kezdeményezésekben nem volt. hiány. Ilyen volt többi között a helyi hivatásos és amatőr képzőművészek munkáiból nyílt sikeres tárlat. Az alkotások között szerepelt Szendeff Kristóf Budakeszin élt zenetanár, amatőr festő — haláláig a helyi katolikus templom karnagya — néhány képe is. A tárlat sikerén felbuzdulva né- hányan, a községben élő művészek és barátaik, jelentkeztek, hogy szívesen rendeznének emlékkiállítást a helyben, Budakeszin közismert Szendeff Kristóf alkotásaiból. Készségesen vállalták, hogy mindenben segítenek — a tárlat anyagának zsűrizésétől kezdve a meghívók kinyomtatásáig. A művelődési ház munkatársai (az igazgatóval együtt összesen három népművelő), akiket ugyancsak leterhelt a napi munka, szívesen fogadták a felajánlást, annak szellemében, hogy a művelődési ház egyik fontos feladata a helyi alkotók munkásságának bemutatása, illetve bekapcsolásuk a művészeti rendezvények szervezésébe. Ennek jegyében is kérték fel a bevezető szavak elmondására a Hazafias Népfront községi bizottságának titkárát. A megnyitó ünnepségre a korábbinál is népesebb közönség gyűlt egybe. A képeket nézegetve sokan megdöbbenve látták, hogy néhány festmény alatt politikailag kétértelmű (inkább egyértelmű?), illetve nyomdafestéket nem tűrő szavakat használó versikék olvashatók. Joggal váltottak ki meg- botránkoztatást a „le vagy f __” és a hasonló kifejezések. Kö zfelháborodást keltett Petőfi Nemzeti dalának megcsúfolása, imigyen: „Megkékült a róka farka. / Röhög rajta bóha, szarka, / Esküszünk! / Esküszünk! / Hogy / Latrok tovább nem leszünk! / de ki Pisti hiszi ezt nektek? /.” Megtetézte ezt az aláírás: „PetroJelenet a Fatornyokból Az intézkedés közvetlen oka egyértelmű: sehol, nyilvános helyen nem állíthatók ki hazánkban olyan alkotások, melyek sértik politikai rendszerünket, leszólják vívmányain, kát, semmibe veszik a jó ízlést, az elfogadott erkölcsi normákat. A fellépés tehát indokolt, törvényes volt, minthogy minden hasonló esetben kötelessége is az illetékeseknek, hogy a tiltás eszközét alkalmazza. Csak végső eszköz Természetesen nem ez a kívánatos, hiszen ez végső eszköz. Igazság szerint az ilyen események megelőzése joggal elvárható a művelődéspolitika felelős irányítóitól és e konkrét esetben, a művelődési ház igazgatójától. Hogy miért nem ez történt, ezzel kapcsolatban tanulságos mozzanatok sorát említhetjük. A Képzőművészek Pest megyei Területi Szövetségének képviselője annak alapján tett elvi javaslatot az alkotások kiállíthatóságáról, hogy a több mint 100 képből álló anyagból öt alkotás diaképét látta. (Hozzátehetjük, hogy mind ez ideig ez volt a szokásos metódus.) A Népművelési Intézet hivatalos zsűrije a teljes anyagból ugyan kihagyott néhányat, de a már említett verses illusztrációk átcsúsztak a szűrőn. A művelődési ház igazgatója szerint általában közepes színvonalúnak minősítették az anyagot. S hogy mégis engedélyezték? — a helyi vonatkozások miatt bizonyultak megalkuvóknak. A meghívók, melyek társadalmi munkában — szabálytalanul, kiadó és nyomda megjelölése nélkül készültek — szövege nem mentes a túlzásoktól, a szubjektivizmustól: majdhogynem korszakos jelentőségű alkotónak mutatja be az amatőr Szendeff Kristófot. S nem utolsósorban — mint már említettük — a megnyitó idejére nem volt a kezükben a hiva- los engedély. A művelődési ház vezetője, Pál Sándor — amint beszélgetésünkkor elmondta — előzetesen nem is látta a képanyagot, nem ismerte Szendeff tevékenységét sem. De miért is vonta volna kétségbe a szervezők információit — tette fel újra és újra a kérdést. S ugyanilyen megfontolásból, nem akadályozta meg a később eltávolított képek kiállítását sem — bár maga is érezte, hogy ezekkel nincs valami rendben — hiszen miért kételkedett volna a zsűri, a szakemberek döntésének helyességében? Több órás eszmecserénk végefelé azonban már belátta, hogy a bizalom és az ellenőrzés kötelessége nem mond ellent egymásnak, s hogy bizonyos esetekben a döntés csupán a jó politikai érzéket, s a felelősség felismerését igényli. Egy művelődési ház vezetőjének minden esetben meg kell tudni húznia a határvonalat, mely a szokatlant, az alkotói kísérlet termékét elválasztja az ízlésrombolástól, a politikailag károstól. Az ilyenfajta hibát nem mentheti a nagy munkaterhelés sem. kell az elkövetkezendőkben a művelődési intézmények tartalmi munkáját, hatékonyabban érvényesíteni az állami felügyeletet. A nagyközségi pártszervezeteknek és a helyi tanácsoknak — a párthatározatok következetes érvényesítése jegyében — megfelelő kapcsolatrendszert kell kialakítaniuk a közművelődés területén munkálkodókkal, mely jó alapot ad — a személyi és tárgyi feltételek megteremtése mellett — az intézményekben • a munka politikai, erkölcsi tisztaságának megőrzésére, g ösztönzi, társadalmasítás utján, a település jellegének megfelelő kulturális élet állandó gazdagítását. Határozat született Ilyen értelemben foglalt állást a budai járási párt-végrehajtóbizottság, s hangsúlyozta: a járási párt- és állami vezetésnek a jövőben az eddigieknél sokkal nagyobb gondot kell fordítania a köz- művelődés tartalmi és szervezeti feladatainak meghatározására, illetve megoldására... A párt politikájától idegen, zavaró nézeteket terjesztő, a közízlést sértő, művészi értéket nélkülöző mindennemű tevékenységgel szemben a testület a jövőben az eddigieknél is következetesebben lép fel. A hatáskörbe tartozók felelősségre vonása — akiknek mulasztásán múlott, hogy ilyen szokatlan eszközhöz kellett folyamodni — természetesen most sem maradt el. • S ezután, hogyan tovább Budakeszin? Pál Sándor igazgató a megfelelő következtetések levonása után igyekszik napirendre térni a történtek felett. Arról beszélt a többi között, hogy ezek után sok mindent másképp szemlél, intéz majd, élve a járás, a község vezetőinek bizalmával. Megalapozott koncepción nyugvó terveket dédelget, új ■ a helyi viszonyokat is átgondoltan számításba vevő kezdeményezéseket készít elő. A népművelő munkája valóban nehéz Budakeszin, mégha kádergondokkal nem kellene küszködniük, akkor is. Az igazán szép művelődési ház csak lehetőség, hagyományok nélkül. Nem egyszerű elérni, hogy az emberek oda szokjanak, ■ ne csak az egyébként színvonalas Hofi-kabaré, vagy a discó iránt legyen nagyobb az érdeklődés, s a kiscsoportok bázisa ne nagyobbrészt az iskolásokra épüljön. A mindenáron közönséget toborzás, csalogatás zsákutcába visz, ráadásul méltatlan is a népművelői hivatáshoz. Tudatos, tervszerű, fokozatos, s vitathatatlanul szívós nevelőmunka eredménye lehel csak a változás. ÜJ hagyományokat kel] teremtenie, vagy feleleveníteni néhány korábban bevált módszert, például az üzemekbe, intézményekbe kihelyezett rendezvényeket. Mindkét forma hasznos lehet. Egy biztos, hogy sikerélménnyel kecsegtető, embert próbáló feladat ez az igazi népművelők számára. Mészáros János Ugyancsak alapvető kérdés: mit érthetünk egy művelődési intézmény nyitottságán, hiszen ez utóbbi helytelen értelmezése alapján karolták fel a tárlat ötletét. Vitathatatlan: egy állami művelődési intézmény falai között csak olyan rendezvények kaphatnak helyet, égisze alatt csak olyan törekvések jelentkezhetnek, melyek a párt művelődéspolitikai határozatának megfelelnek. Ha a pártosság nem menlevél a gyenge művek számára, miért kívánják, hogy a szembenállás helyettesíthesse a tehetséget?! Tehát az értéknek, az igazi művészetnek mindig zöld útja van. függetlenül attól, hogy az alkotó magyar vagy idegen nemzetiségű, ateista vagy hivő. Csak az utóbbinál maradva, számos példát sorolhatnánk, milyen kiemelkedő társadalmi megbecsülés övezi a tehetséges írókat, művészeket, függetlenül világnézetüktől. Természetesen az említett elvi álláspont alapján nehezen képzelhető el egy olyan emlékkiállítás megrendezése, ahol az alkotó közepes művész, aki az ízléstelenség és a politikai sandaság eszközeivel kíván kitűnni. Az említett tárlat színvonalán az sem javíthatott, hogy egyházi énekkar lépett fel a megnyitón. Nem lehet vitás: a vallásos énekeknek a templomban a helye. Mint ahogy joggal keltene megütközést, ha a templomban mozgalmi dalokat énekelnének. Mindennek nyilvánvalóan semmi köze a nyitottsághoz, még kevésbé az egyház- vagy vallásellenességhez. Időben elemezni Többen, több szinten követtek el tehát hibát, míg végül is ügy lett egy kiállításból. Ha megfelelő az irányítás és az ellenőrzés színvonala, bizonyára nincs szükség adminisztratív intézkedésre sem. A tanulságokat hasznosítva a járási hivatal illetékeseinek rendszeresen értékelnie, elemeznie-FIGYELŐ Jubileum. Negyedszázados Magyarországon a rendszeres televízióadás, és ebből a jeles alkalomból csütörtökön a Szót kérek rovatban igen szép köszöntőt mondott az idősebb hírközlő testvér, a rádió. (Az emelkedett hangú fogalmazványt Körmendy László, nyugalmazott főbemondó — mellesleg Budapest kitűnő hely- történésze — olvasta fel, kár hogy ügyeletes utóda nem tudatta, kit is hallunk.) A Bródy Sándor utcai intézmény tehát kedves kötelességének érezte a megemlékezést, míg ellenben — ki tudja, milyen okból —, csöndet parancsolt magának a Szabadság téri szerkesztőség- és stúdió-együttes. Ha jól érzékeltük, csupán csak a csütörtökön kora estére besorolt 1957 — Tavasz — 1982 című dokumentumfilm lett volna hivatva arra, hogy hajdan volt riportokra emlékezzen, dehát ez a huszonöt perc aligha helyettesíthette mindazt, amit láthattunk — látnunk kellett — volna. TŰI ä ráCSOn... Annál Is inkább furcsa ez az ünnep táji szerénység, mert kedves tévénknek igazán yolt, s van mivel büszkélkednie. Lám. most az elmúlt kedden is mily remek riportfilmet láthattunk Börtönben az uram címmel. Ez a hetven perc szinte iskolapéldája volt annak, hogyan kell egy meghökkentő, mondhatni, borzongató témát feldolgozni. Így, ily természetesen, formai bravúroskodás nélkül, az emberre — mégha a közösségellenesekről hangzott is a mese — összpontosítva. A publikumnak szinte az volt az érzése, hogy maga is a rácsok és a lakatok mögé került, be a cellák kényszerűen rideg világába, ahol a kisebb stiklik meg a nagyobb balhék elkövetői élik pontosan szabályozott, ám az ilyenolyan egyéniségek (vágyak, szándékok, szokások), megmutatkozására is alkalmat adó mindennapjaikat. Moldova Agnes és Gém György forgatókönyvíró-ripor- terek, valamint Hollós Olivér operatőr tehát egy olyan látleletet nyújtott át, amely — utazásaink, társalgásaink közben ezt valamennyien tapasztalhatjuk — országos szóbeszéd tárgya lett, hiszen itt a levelét diktáló elítélt szánalmas makogását, amott az ön- gyilkosságba menekvő fiatalember végítélet hangulatú kitárulkozását, még amott meg a börtöniskolások ballagásának groteszk pillanatait emlegetik. Igazán nem okvetetlenkedésből, de azért még elsóhajt- iuk: ez a Márianosztrát és Tökölt is megidéző film tudomásunk szerint, egy éve kész van. S ez alatt a tetemes idő alatt, a felvonultatott személyekkel rengeteg minden megeshetett. Akácz László Íme tehát egy írói pálya, mely az ellenforradalmi rezsim kegyének, elismerésének, s a haladó, antifasiszta műveknek és kapcsolatoknak a Szküllái és Kharübdiszei között lavírozott. Mintegy annak példájaként, hogy a tiszta képletek, a vegytiszta, vagy ilyen, vagy olyan karakterek, életművek roppant ritkák, s különösen azok, ezen az ellentmondások gyötörte Duna-tájon. A terjedelmes és sokrétű Zilahy-életmű egyes darabjai újabb kiadásokban ismét megjelentek nálunk. A sok műben sok volt ugyan a könnyed kézzel odavetett — ám sosem olcsó — írói munka: regény, színmű, a jól eladható bestseller. De akadnak érdemes alkotások, melyeket illő megismertetni az olvasókkal, nézőkkel. Ezek sorába tartozik a Fatornyok is, ez a híres színmű, melyet most a Várszínházban Kerényi Imre rendezésében mutattak be. Azaz hát ez nem pontosan az a régi Fatornyok. Igaz, 1943-ban olyan témáról szólt, amely akkor roppant élesen vetette fel a kor egyik alapkérdését, a hasonulást vagy az elkülönülést, azaz az asszimilációt vagy a disszimilációt, s ez manapság is probléma, noha már nem úgy, mint akkor, hogy ti. a dráma hőse, a német származású vegyészmérnök, visszatelepül a hitleri német birodalomba, de magyar származású felesége és fia nem mennek vele, mert magyarnak érzik magukat. A mostani Fa- tornyok-előadás azonban nemcsak erről szól. Részint megtoldják azzal a Zilahy írta, de színpadra nem került befejezéssel, melyet most III. felvonásként játszanak el, Részint az előadás előtt egy csaknem egyórás filmösszeállítással vezetik be a nézőket a mű légkörébe, az előzményekbe, a történelmi eseményekbe, s ezzel a jobb megértést, a mondanivaló jobb átélését segítik a vetített híradórészletek, filmrészletek (Zilahy-filmek is!) segítségével. S az előadás közben is, filmrészletek tájékoztatnak bennünket részint a korról, részint magának Zila- hynak a szerepéről e korban, egészen a Magyar—Szovjet Baráti Társaság megalakulásának eseményeiig. T öbb rétegből ötvöződik hát az a hatás, melyet az előadás kivált, s ez a jó komplexitás jelentősen többet ad a nézőnek, mint ha csupán magát a drámát játszanék el. A múlt egyszerű idézése helyett a múltról a mának szól, s különösen annak a most már nem is egyetlen korosztálynak, amely ezekről az évtizedekről — szerencsés esetben — csak a történelem- órákon hallott. Így aztán a néző olyan előadást láthat, melyben a drámát a filmbetétek és a narrátor kísérőszövegei illusztrálják, az illusztrációkat pedig hitelesíti a dráma. Érdekes kísérlet, és gondolkodásra késztetőt színházi este. Takács István
