Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
Messzi villára késő mennydörgése 1982. Április s„ szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Családregény milliós példányban gazdagság, hanem a munka, amiből élni lehet, élni kell. ösvény: az anya biztonságot kínáló szakmáért pöröl, az apa tudásért és diplomáért együtt és mert közben megint lódult egyet a történelem kereke, az apának lett igaza, mert igaza lehetett, amikor ugyanis a legidősebb leány a felvételi kérelmet kitöltötte, már 1959-et írtak ... ösvény: a volt, valamikori úr apa, mint kiváló dolgozó fizikai munkás megy nyugdíjba, ösvény: a két kisebb leány csak úgy hajlandó férjhez menni, hogy kikötik, együtt akarnak lakni a másikkal... Minden élet egy regény, minden család élete családregény, ám ezeket a családregényeket milliószámra ontotta a történelem nyomdaprése, bár gyakran elmosódott sorokkal, oldalakkal, tépett lapokkal is, új meg új kötésekkel, tartalomjegyzékekkel, utólagos átírásokkal és szükséges betoldásokkal. Olvasható így a mű vagy élvezhetetlenül kusza lett? A család nem bíbelődik saját regénye olvasásával; éli az életét. Ez az élet azonban nem függetleníthető attól, ami a múlt ködébe veszett, mert a fruskás makacsság következménye most az egymást fogó ikerház, az egy csapatba csapott és a mindennap ide busszal jövő, innét busszal menő mamára bízott gyereksereg. A mama ugyanis nem adja fel az ura és a maga két kezével teremtett hátországot, a saját házat Vácott. Hívták százszor, ezerszer, kényelmes helye lenne, de ő nem és nem, minden másban engedelmes tudomásul- vevője a gyermeki akaratnak, de ebben az egyben makacs. A magyarázat? Szóban nincsen erre szabatos felelet, ám az idegsejtekben, a múlt kemény márgává ülepedett emlékeiben, a föltámadó és hirtelen elülő forgószelekben, amikben levélként, apró ágként szökkent a magasba, hullt a porba család és vágy, álom és valóság, terv és lehetőség, nos, mindezekben ott a magyarázat arra, miért nem mozdul arról az egyetlen, biztonságosnak tartott, bizonyult pontról a hetvenkét esztendős özvegy Hlavnyik Pálné. Amint ebben a körben lelhető az okadatolása annak is, miért dolgozott rá még két esztendőt a kötöttárugyár betanított munkásnője a nyugdíjára, miért vélte, véli biztosnak azt, ami a munkajoghoz kötött, ami kétségbevonha- tatlanul neki jár. Sorsokat összefűző és szétszakító világban tanulta meg, mekkora erő a szerelem, a mindig hű társ, de azt is meg kellett tanulnia, hogy a társadalmi méretű összeadások és kivonások, osztások és szorzások számára olykor nem tétel, nem mennyiség egy emberpár szándéka, óhaja, akarata. Tud-e ilyesmit, ráhagyatkozik-e ilyesféle tudományra az itt élő két leány, a két vő, a távolban lévő, hazát — bár hivatalosan — cserélő Katalinról most nem szólva...?! Idegen tőlük ez a tudomány; nincsen szükségük rá. Tőlük már nem múltat, származást, honnan jöttét, hanem munkát, akaratot, tehetséget, hivatást, hová mészt kér számon a társadalom, azaz nyersen kimondják, sokszor nem értjük anyukát... Nem értik riadalmait, félszegsé- geit, hatalomtiszteletét, nem sejtik óvatossága, bizalmatlansága forrásait, ha tudják is, nem érzik át megszenvedett bölcsességét, tapintatát, visszahúzódását. Két korosztály, két nemzedék? Vagy inkább egy másvilágba átplántált és ott szárba szökkent csíra? A mamára rengeteg a panasz. Elfogadja ugyan az autóbuszbérlet árát, de napokig sírt, amikor a két leány és a két vő bundával ajándékozta meg a születésnapján. Sírt, mert azt hajtogatta, talán szégyellik, hogy abban a posztó télikabátban járt?! A mamára sok a panasz. Fölvágja és beleaprítja a tejbe, a kakaóba a megszáradt kenyeret, holott ott van a friss! Csak nem dobom ki? Ügy mondja most is, mint aki megfellebbezhetetlen hatalmak nevében közvetíti az ítéletet, s leánya, a körzeti orvos, akiből legkevésbé a szentimentalizmus néz ki, félrefordul, úgy távozik a szobából, s csak jó sokára jön vissza. Mert érkezésemkor, érkezésekor Klára asszony azért tudakolta rögtön Böbét, a barátnő ittlétét, nehogy — mint máskor — anyuka leültesse, ne kínálja semmivel, s otthagyja, mert neki a gyerekekhez kell mennie ... A mama nevet, igaz, szét nem nyíló szájjal, azaz illedelmesen és hang nélkül, ám nevet, mert mi van ebben különleges? Hát mit kellene csinálnia egy barátnővel ? Miféle társasági szertartásba ütközik az, hogy neki elsőbb az öt ördögfióka — akik most is az egyik házrészből a másikba rohangálnak —, mint Böbe?! Egy fedél alatt a nyugdíjas mun« kásnő, a tanár meg az orvosnő leány, az egyetemi oktató és az ugyancsak orvos vő. Viszonyuknak az a különlegessége, hogy az egyiket a már elérttől tessékelte el a történelem, de amikor a feleséggel ezt tette, az anyának egyben arra nyitott utat, hogy gyerekeinek szélsebesen nyújtózó jelenében legyen aktív asszisztens, amint a két vő is — ránk esteledve most már együtt a nagy család — szentül hiszi, váltig állítja: őrangyal a mama, nélküle összedőlne a világ. Igen, mert ez a világ kockákból épült fel, mert az egyetemistaként férjhez ment lányok helyett ezer mindent a mama oldott meg, látott el, ő főzött az építőmester embereinek, amikor a ház készült, ő volt az, aki... Aki azonnal megmondja volt igazgatója, főmérnöke, művezetője nevét, de a televízióban naponta szereplő politikusokat bizony összekeveri, címeket, rangokat adományoz nekik, vesz el tőlük, s ha mérgesítik a rögtönzött ki kicsodával, akkor mindig azzal vág vissza, hogy csak béke legyen... Amire leányok, vők ugyan összevigyorognak a háta mögött, ám érdekes módon ebben a kajánságban ott bújik valami igen-igen kellemetlen félsz is. mert miként kerül ez ide?! Miért pont ez jut a mamának eszébe? Talán azért, mert annyi mindenki van, akit szeret, akit félt. Talán azért, mert tapasztaltabb, mert ő átélte azt, amit a többiek e tetők alatt élőkből csak kölyökként vészeltek át, azaz eléggé föl nem fogva, meg nem vallatva. Talán azért felel másként és mással a kérdésre, mert neki any- nyi nevet akart megtanítani a történelem, de sorra-rendre rádöbbent, ha oda kerül a dolog, nem hívhat mást, csak az emberét, most már azt 6em, mert kilenc esztendeje elbúcsúztak véglegesen. Elfogadja a buszbérlet árát, a gyerekekkel együtt étkezik délben, de reggelizni, vacsorálni otthon szokott, amint nyomatékossá teszi, a magáéból, szemérmesen így tudatva, nem terhe ő senkinek, megáll a saját lábán. ősei félelme szól vissza ebben a büszkeségben, azok alázata, akik megöregedve, a család terhe, eltartottja lettek, akik ették, de nem ve- tették-aratták, őrölték, sütötték a kenyérnekvalót. Hadakozik, mert 6 már nem tud függetlenedni a múlttól. mert amit szétszabdalt a történelem kardja, azt ő nem meri, nem tudja áthúzni vékonyka ceruzavonással sem, mert hiszen ez volt az élete. Hadakozik az emlékekkel és ennek a hadviselésnek nehéz vasú serege a bizonyítás: a vagyok, a magam erejéből megvagy ok. ::::U Késő lett, amint megígértem, viszem haza a mamát. Ül nagyon illedelmesen, csöndesen a hátam mögött, a visszapillantó tükörben látom, olykor lehunyja a szemét. Fáradt, vagy sok volt ez a mai délután és este? Amikor Vác határában elhúz a kocsi a temető mellett, özvegy Hlavnyik Pálné kérdezetlenül beszélni kezd: ... itt fekszik az uram, minden vasárnap kijövök hozzá, télen, nyáron, nem bánom én, milyen idő van. nekem ki kell jönnöm hozzá... És mondom neki, látod, apus, így lett, ami lett, megnyugodhatunk benne. Nyelek egy nagyot, mert szűk é* száraz a torkom: — És mit felel? — Mindig azt mondja, csak vigyázz a gyerekekre, nagyon vigyázz rájuk, anyuskám. MÉSZÁROS OTTÖ Alig száradt pelyhű, botló kiscsi- béit őrzi, tereli oly féltve tyúkanyó, amint a szép ikerház kertjében teszi ezt az öt kisördöggel az idős asz- szony. Magánóvoda? A föltételezésre tagadó választ adat a kontraszt a házak és az asszony között. Az egymáshoz simuló két mutatós villa, az ápolt kert és az asszony egyszerű öltözete nem váll összetartozásról. Háztartási alkalmazott? Ahhoz túlzottan benne van a korban. Hanem? A terv a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona Tavaszkeresőben Amerigo Tóttal A Mag apoteózisa M ű még nem készült ennyire közönség előtt. A Vigadó Galéria termében fényképen ott a gödöllői egyetem aulája, s a falára bemontírozott, bevilágított domborművel átalakul minden lépték. Mint hatalmas páncél, kiterítve jelenik meg a föld. De az is lehet, hogy ez a darab a végtelen lebegést, a szinte testetlen, átlátszó levegőóceánt eleveníti meg. Meghökkentő, már- már sértő, s egyben lenyűgöző az a lépésváltás, ahogy oldalazva araszonként mást és mást mutat a relief. Élei kegyetlenül húsba vágóak. Kitüremkedései lekerekítettek, göm- bölydedek, amilyenek csak a női formák lehetnek. Erőtől, élettől duzzadók, megnyugtatva izgatok; minden véglet ezekben a kidudorodásokban van. Nekifeszülnek, -készülnek valamire; a születés fogalmazódik meg ezekben a feltörő, földet, burkot, mázt áttörő golyóbisokban. Szinte látjuk a csírát, a folytonosságot; egy minden évben megismétlődő és mégsem ugyanolyan tavaszi áldozat zeng belőlük. Afféle pogány szertartás, amelynek hűvösében felizzik az anyag, önmagát kínálja türelmetlenül, kiáltva, s nem akarja, hogy kitörjön, de ő csak hajtja gyökerét, csápjait, a millió csírát, mert ez a rendeltetése: a mag dolgozik. Túrja, fészkeli magát. Lefelé és fölfelé egyaránt. Befejezett és mégis nyitott ez a plasztika. Tóth Imre, vagy ahogy Rómában hívják, Amerigo Tot valami olyat mond el nekünk, ami csak keveseknek, az igazán nagyoknak adatik meg. ök mindig nagyon sokat akarnak, s ezért megtanulták: az egyszerűség a legjámborabb támasz és segítség. Ezt teszi a Róma és Budapest között ingázó művész, aki soha nem felejtette el a haza földjét, ahol ez az apoteózis lejátszódik, vagy mindenütt, szerte a világban. A merigo Tot elindít valamit. Kezdődik, elindul a mozgás, egy dallam, egy ének, egy szó, s a másik máris követi, hozzákapcsolódik. Csak a tavasz lehet ilyen bőkezű és pazarló, ahogy az elvetett és el- hullajtott mag széttöri a kérgeket. Amerigo Tot kiterít egy síkot, egy függőleges falat húz, s telehinti magokkal. Feszültségekkel terhes ez a függőleges, mintha ránk telepedne, s nem hagyna nyugodni a várva várt robbanás. Olyan ez a hatalmas fal — elképzelve is monumentális! —, mintha beláthatatlan következményei lennének. Minden mozog rajta és mégis mozdulatlan. Időtlen lebegés ez, bronzba örökített lázadás, lá- tomásos tűrés, boldogító fájdalom. Haladás és vállalás, mintha boldog- ságos kismamák hancúroznának az élet fala előtt, s közben csak arra figyelnek, hogy valami mozdul bennük, s ők ezt a mozgást mennyire várják és kívánják; széttörnének, darabokra hullnának, ha át nem élnék. Áll a művész, kint a napon, a kimetszett szelet előtt. Simogatja a naptól csillámló felületet. Talán arra gondol, hogy még két év és a Mag apoteózisa a végleges helyére kerül. És addig hány dráma zajlik körülöttünk, hány magból sarjad élet? Hány pusztul el, fittyet (hányva az örökkévalóságnak? Az autók lassítanak, kinyúlnak a kezek. Az ősz, borzas művész — ahogy tudós barátja nevezi — csak áll. nekitámaszkodva a relief darabjának, behunyt szemmel, messzire révedőn. Látja a falat, amely beborítja, megkoronázza munkásságát. ö már készen van, megalkotta, amit vártak tőle, amire vállalkozott. S hogy most arcát vissza' tükrözi a bronz, magában megint mindent elölről kezd. Olyan ez, mint az örök körforgás. Elindul lassan, tétova mozdulatokkal a Duna felé. Friss szélre vágyik, pihentető, cirógató szellőre. Nem úgy, mint az anyag, amely vadul küszködik, ölel, tép, fájdalmat okoz. De hát mi kell még nekünk? — kérdezi Amerigo Tot. — Tavasz van, a mag apoteózisa újból és megint, folyton-folyvást elkezdődik. Pedig, hogy távolodunk időben és térben régi önmagunktól! Átéljük múltunkat, mert emberek vagyunk, s egy kicsit mi magunk is a mag szerepét játsszuk. Nekifeszülünk, megbotlunk, s aztán újra nekiveselkedünk, keressük, hogy eldobjuk takarónkat, megkezdjük önnön kémiánkat, ezt a vegyjelekkel is kimutatható életet. Amerigo Tot valamit megtalált. Elleste és megleste a természetet, s az visszaköszönt neki. Némán bólintott, miként a szél körüllengi, s ő ihletett perceiben megformázta az anyagot. H ol van már itt az őszi füst, az elmúlás, az az érzékeny pillanat, amit a barát Tolnai Gábor leírt, hogy a Via Marguttán. tőle búcsúzva „a hosszú lépcsősor két kőkorlátjának peremén a hazára emlékeztető, tarka muskátlik virítottak. Kell-e mondanom, már első találkozásunk légkörét átjárták a szülőföldet idéző, illat nélküli, kesernyés ízű, őszies virágok?!” Itt most nincs virág. Csak növény, mag, haza, otthon. Odaadás és féltés. Élet. Félelmetesen gyönyörű és lenyűgöző fal, a születés, a teremtés fala, amit egyszer körülülhetünk és nézhetjük majd. Ügy mint aki józanul a legrészegebb, s a levegőben úszni, a vízben lélegezni, a földön pedig száguldani szeretne. Amerigo Tot az emberért készítet te gödöllői domborművét. Az emberért — az embernek. Neki megada tott a nagy pillanat, s most megpróbáljuk meglesni őt, a tavasz kitü- remkedő nyílásaiban. MOLNÁR ZSOLT Olyan riadt engedelmességgel nyújtja a kezét, mint aki egész életében megszokta, őt mindig csak kérdezik, ő mindig csak felel. Mintha hivatalban kérdenék, úgy hangzik el: özvegy Hlavnyik Pálné. Az öt kisördög tűzszünetet tart, hogy kórusban kántálják, mama, mit akar a bácsi?! Mama? Mosoly fut szét az arcán és akaratlanul a gyerekekhez hátrál, úgy mondja, az unokáim. Sorban paroláznak velem, Tünde, Krisztina, Csaba, Éva és ... ez még hülye, mondják kórusban a legkisebbre, nem tudja. A pöttöm barátságosan vigyorog, ö a Jóska. Bévül vagyok már Gödön, a Stromfeld Aurél út egyportájú ikerházának kerítésén, de még nem tudom, hol is lennék, amikor berregve kis Polski húz a kapuhoz, mutatós nő pende- rül ki a volán mellől, végigmér, nyújtja a kezét, nem mond semmit, rám se figyel, azt kérdi, a Böbe még nem jött, mama?! Ápolt kezét csak ekkor húzza vissza az enyémből, rám csodálkozva, mintha most venne észre, hát maga?! Magabiztossága fényévnyire a mama riadt illedelmességétől. Ö özvegy Hlavnyik Pál- né legkisebb lánya. Kanyargós ösvények Regimentjét kellene bejárnunk, hogy a csúcson állva láthassuk, lássuk azt, amit látnunk szükséges, lehetséges. Mert a szerteágazó ösvények egyike: az elemi iskolában négy osztályt járt mama miként lesz felesége egy született úrnak-gazdagnak a legkutyább időkben, 1940-ben. Ennek az ösvénynek a mellékága: miként jártak titokban jegyben tíz esztendeig, mert Pál csak akkor tudta anyakönyvvezető és oltár elé állítani jövendő asz- szonyát, amikor apját — aki kitagadással fenyegette —, könnyeit nem szégyellve, eltemette, ö negyvenkettő volt akkor, felesége harminc. Koruk vagy akkori korunk, a háború adta fenyegetettség diktátuma, hogy szinte évnyi pontossággal egymás után három leánygyermekük született? Katalin, negyvenegy május 8- án, Ilona a következő esztendő májusának tizedik napján, Klára pedig egy év és négy nappal később, ösvény: Ilona és Klára nagyon nem szeretett tanulni. Ilona tanárnő, Klára orvosnő lett. Katalin pedig, akinek mindene volt a betű, a tanulás, egyszer csak fogta magát, abbahagyta az egyetemet, elment felszolgálónőnek. ösvény: Haller téri bérházukból nemhogy a főváros más helyére, hanem Alagi majorig taszi- gálja a történelem a családot, hogy innét Dunakeszire, onnét Vácra menjenek, mert már se úrság, se A művész és műve Barcza Zsolt felvételei
