Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
12 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. ÁPRILIS 3., SZOMBAT Raisza Ahmatova A Tisza Folyó: szerelemé, folyó: bánaté, láthatlak végre, ahogyan kanyarogsz! Bár idegen partokra jöttem én, otthonos vagyok itt mindjárt valahogy. Azt mondják: a folyók mind hasonlók: embernek, hajónak mind vizet ád... E gyönyörű napon izgatott mód fülelem a te szíved dobaját. Fülelek, hogy — habár egy pillanatra — meghalljak egy ismerős morajt, az én Argunom csapását a partra, a kitörőt, a féktelen szilajt. A szemedbe nézek, hogy a csecsenc folyók szeme kéküljön át rajta, hogy kezdjen énektől elmúlni a csend, s hallhassam a forrásokat újra. Ú, szelíd Tisza: folyó: bánaté, ki játszanál minthogyha húrokon, csobogj hazámról, hisz már éjtenéj — de csak csöndesen! — róla álmodom. Eljöttem hozzád meghitten beszélni. Üdvözölnek a csecsenc szurdokok. Hordozd az örömöt, akár a déli nap, — holdfényben tükrözd a bánatot. Kaukázusi erős sziklafészket régóta ül egy aul, a szülői. A felhők ott tenyéren üldögélnek, még a nap is onnan kezd röpülni. A büszke asszonyok, mint királynék, a forrásokhoz mennek az ösvényen, hogy korsajuk szinültig merítsék ős énekszóra az alkony tüzével. Bennem most az emlék nagy hullámokat vet, boldog vagyok, mint valaha. E boldogságon — olyan, mint a nap — ketten osztozunk: én és a Tisza. 'Alvagyi SajhievAnyám, énekelj Anyám, énekelj bölcsődalt nekem, gyerek vagyok, azért kérlellek téged. Az évek elfutottak hirtelen, én megnőttem — dehát nem ez a lényeg. Látod, megtanultam, hogy jobb legyek, megtanultam, ahogy kívántad, hinni. És most várom altató éneked, szeretném vele múltam visszahívni. Akit a jóság és a hit vezet, tövises meredély annak az útja. Anyám, nyújtsd felém régi éneked, a szavak lelke járjon által újra! Robert RozsgyesztvenszkijFölkel a tenger Fölkel a tenger, zengve. S minden óceán — vele. Megtántoríthat engem, ha föld rendül meg bele. Elaludni akarok — a hosszú hajsza után hozzád én berobogok — lepkeként éget a láng. Szánjanak, mint az ének, mint csillanó csillagok nagyon gyorsan — az évek. Nagyon lassan — a napok. V Maris Caklais-Az élet Az ablakban lángocska ~ a Tűz fiacskája. A kemencében — forró kenyér. Tűz és kenyér és hozzá gyermekek, a te nyelveden gügyögök — ez a szülőföld reggeL Vonszolok minden fájdalmat a tövisbokron keresztül, a szúrós bogáncson keresztül: Vonszolok minden fájdalmat a sziklákon keresztül. S pompássá leszek, mint a láng — tisztává, mint a kenyér — alkalmazkodóvá, mint a nyelvem. A szabadság hajnalán Csingiz Ajtmatov A tengerparton futó tarka kutya (résziét) Anyám, énekel) ... Lásd, ébren vagyok, szükségem volna altató szavakra. Anyám, énekelj ... Azért hallgatok. Sok éjszaka t csöndjét őrzöm magamba. Az éj — csillagos kendője az ég, ragyog benne a sok-sok gondos öltés — őrzi anyám törékeny énekét, és rettegi a durva ágyúdörgést. A szállongó nedvességgel és hidegséggel átitatott, vaksötét tengerparti éjszakában, az Ohotszki-partvidék egész hosszában, a szárazföld és a tenger minden frontján tombolt a két elem ősi, féktelen harca — a szárazföld akadályozta a tenger mozgását, a tenger szüntelenül rohamozta a szárazföldet. Gennagyij IvanovA katona Jurij BondarevDialógus a pádon a parkban A hófödte lejtőn egy ideig Alkony látszott, hogy nyeli a hadat, Az elhagyott fagyos mezőn pedig Egy sebesült katona maradt. Nem halt meg azonnal, hanem soká Nyugtalan feküdt a forró vérben, Az életre és halálra gondolt Míg ádázul küzdött erejével. Méla szürkület várta az estét, A szenvedés csillaga ezernyi, Ö a földről megtört, súlyos testét Egyre föl-föl akarta emelni. Repülni látta fönt a varjakat, Sandítva rá, béke örömével... A katona csak markolta a havat, Jeges kérgét törve könyökével... — ön volt férjnél? — Igen, voltam. — És régen? Vagyis ...ön még nagyon fiatal. — Öh, már ötéves fiam van. ‘Elváltunk. — Tehát, ön nem szerette őt? — Még ha nem szerettem volna. De jobb a csúnya igazság, mint a szép hazugság. Én megbocsátottam volna neki, ha ő mindent elmondott volna becsületesen. De nem mondott igazat, ö inkább igazol- gatta magát, magyarázgatott, hogy ez a kórházban történt, hogy ő orvosnő, hogy nem is hasonlít rám, ég és föld, hogy ő egyedül engem szeret. Nem bírtam ... megbocsátani. Kényszerítettem, forduljon nekem háttal, válaszoljon a kérdéseimre. Én kérdeztem, ő felelt. A legborzasztóbb az volt számomra, hogy sírt és mégis hazudott, hazudott. Aztán el akarta vinni a fiúnkat.. • Nem nősült meg ... Minden évben ideutazik, meglátogatja a fiát... — Nemcsak a fiát jön meglátogatni, higgye el nekem! — Nincs értelme. Bennem minden elégett, csak a lakás üres sarkai maradtak. Bömbölt és kínlódott a tenger a sötétben, nekirontva és összezúzódva a szirteken. A tenger csapásait visszhangozva, erőlködve dü- börgött a kőkemény föld. így állnak szemben egymással a teremtés óta — azóta, amióta nappal a nappal és éjszaka az éjszaka, és a jövőben is így lesz, valamennyi nappal és valamennyi éjszaka, ameddig létezni fog a föld és a víz a végtelen időben. Valamennyi nappal és valamennyi éjszaka... Eltelt még egy éjszaka. A tengerre szállás előtti éjszaka. Nem aludt azon az éjszakán. Életében először nem aludt, életében először tapasztalta meg az álmatlanságot. Mennyire kívánta, hogy minél előbb nappal legyen, hogy nekivághasson a tengernek. Ahogy a fókabőrön feküdt, érezte, hogy a föld alig észrevehetően meg-megremeg alatta a tenger csapósaitól, és hallotta, hogyan dübörögnek, tombolnak a hullámok az öbölben. Nem aludt, belefülelt az éjszakába... Hiszen valamikor minden másként volt. Most ezt már szinte elképzelni is lehetetlen, erről most már senki nem tud, még csak nem is sejti, hogy ha akkor, réges-régen nincs Luvr, a vadkacsa, akkor a világ talán egészen másként alakul — a szárazföld nem állna ellent a víznek, és a víz nem állna ellent a szárazföldnek. Hiszen először — a kezdet kezdetén — a föld teljesen hiányzott a természetből, nem volt még egy porsze- mecske sem. Csak víz, víz terült el körös-körül. A víz önmagától lett, a saját körforgásából — a sötét mélységekben, a mérhetetlen örvényekben. Aztán csak gördültek a hullámok sorban egymás után, és szétterültek az akkor még parttalan világban: sehonnan sehová. Luvr, a vadkacsa, igen-igen, pontosan az a közönséges, lapos csőrű tőkésréce, amely mind a mai napig ott repül egycsapatöstül a fejünk felett, akkoriban egyes-egyedül szárnyalt a világ felett, és sehol sem tudott tojást tojni. A kerek világon nem volt semmi a vízen kívül, még nádszálak sem, hogy fészket rakhatott volna belőlük. Hápogva repült Luvr, a vadkacsa — félt, hogy nem tudja megtartani, félt, hogy leejti tojását a feneketlen mélységbe. És bármerre repült is Luvr, a vadkacsa, bármeddig szárnyalt is, alatta mindenfelé csak a hullámok csobogtak, csak a Nagy Víz terült el körülötte, csak a víz, parttalanul, kezdet és vég nélkül. Luvr, a vadkacsa kimerült, és megbizonyosodott róla: a széles világon nem akad olyan hely, ahol fészket íakhat. És ekkor Luvr, a vadkacsa leszállt a vízre, melléről letépkedte a tolláit, és fészket rakott belőlük. Ebből az úszó fészekből kezdett azután a föld kialakulni. Lassan-lassacskán növekedett a föld, lassan-lassacskán különböző élőlények népesítették be. Az ember azután valamennyiüket felülmúlta: kifundálta, hogy a havon sível járjon, a vízen meg csónakkal. Majd vadászni, halászni kezdett, a zsákmánnyal táplálkozott, s szaporította a maga nemzetségét. Bezzeg ha Luvr, a vadkacsa, tudta volna, mekkora baj származik a világra azzal, hogy a vizek végtelen birodalmában megszületik a szárazföld! Hiszen azóta, hogy a föld megszületett, a tenger nem tud megnyugodni; azóta ostromolja a tenger a szárazföldet, a szárazföld pedig a tengert. Az ember pedig időnként igen nehéz helyzetbe kerül — a szárazföld és a tenger között... Közeledett a reggel. Megint elment egy éjszaka, megint egy újabb nappal született. A hajnali derengésben egyre tisztábban kirajzolódott, akár a szarvas ajka lélegzetének szürkés párájában, a tenger és a part morajló érintkezésvonala. Lélegzett a tenger. A szárazföld és a tenger érintkezésének egész forrongó sávja fölött vízpermet hideg párája gomolygott, és az egész partvidéket betöltötte a hullámverés makacs morajlása. Időnként a hullámokkal együtt jégdarabok vetődtek a partra, ki tudja, honnan sodorta ide őket az óceán tavaszi mozgása. A nekivadult jégdarabok abban a pillanatban, ahogy kirepültek a homokra, nyomban a befagyott tenger tehetetlen darabjaivá váltak. A következő hullámok gyorsan visszatértek, és visszavitték őket a saját elemükbe. Az éjszakái széltől felkorbácsolt hullámok fehér tajtékú sorai még ott habzottak a part mentén, de lent, a mélyben a tenger már megjuhászo- dott, ólomszínben csillogtatta nehéz fodrait. A tenger felett szétoszlottak a felhők, közelebb húzódtak a parti csúcsokhoz. Az élet, a Fölkel a tenger, a Dialó* gus a pádon a parkban, A katona című műveket Krémer József, az Anyám, énekelj című verset Oláh János, A Tisza című verset Győri László, A tengerparton futó tarka kutya című kisregény részletét Arvay János fordította. í
