Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
1982. ÁPRILIS 24., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Marosi Gyula Világító tölcsérgomba H árom évvel ezelőtt, az úttól épp egy bakugrásnyira, kidőlt egy tölgyfa. Nem volt matuzsálem, alig ölelésnyi vastag, de úgy látszik, ma már a fák hamar halnak. Halálában szerény és megértő volt, mint általában azok, akik élni is így szeretnek: zuhanhatott volna az útra, eltorlaszolva sok mázsás tetemével, vagy halálát még inkább közüggyé téve, szétszaggathatta volna a villanyvezetéket, de inkább maradt az övéi közt, az erdőszéli galagonya- és vadrózsabokor alján. A kidőlt törzs hamar eltűnt. Szorgos fűrészelők feldarabolták, hordták száraz sufnikba, hogy hűvös, nyirkos estéken, tisztaegű, csípős hajnalokon tűzhalált haljanak a benne lakó milliónyi szúk, lárvák és peték. De a félméternyi, behasadt rönk megmaradt. Színes és nyüzsgő életnek adott terepet; a rejtőzködő bennlakók a kicsiny lyukakból állandóan pergő száraz fűrészporral adtak jelt szorgalmuknak, a dús korhadék között gyors százlábúak, fémes futrinkák vadásztak, a holt gyökerek közé törékeny vöröshangyák építették városukat. Tavasszal a melegítő napsugár alá bodobácsok százai siettek elő a feketülő kéreg alól szunyókálni, türelmes pókok érdemesnek tartották a rönk körül felhúzni hálójukat. Néha láttam kac- kiás csápjaival valóban hősies hőseméért, királyi vadként méltósággal lépkedő szarvasbogarat. Odvábán egyszer erdei sikló levedlett bőrét találtam. Idén a rönk kivirágzott, talán boldogságában. Ahogy a száraz, élettelennek látszó sivatag egy kiadós eső után. Oldalán megjelent egy hatalmas világító tölcsérgomba, aztán még egy, még egy, és másnapra a rönk narancssárga, fodros ruhába öltözött. Az úton járva is érezni lehetett kissé fanyarkás gombaillatát. Meglehet, éjszakánként meleg petróleumlámpa fénnyel világított is, meglehet, éjszakánként manók és tündérek táncoltak körülötte. A legpompásabb virágzás napján egy tíz év körüli fiút találok a rönk mellett: a gombatelep már szanaszét, összetörve, a nyirkos fűbe taposva, mint valami piaci szemét, a gyerek épp a tönköt rúgja széjjel. Repül a száraz kéreg, omlik, szakacj a puha, járatokkal bebarangolt, sokféle népek otthona fakorha- dék. — Miért csinálod ezt, kisfiú? Keserű és ingerült vagyok, de kis- fiúzok, mosolygok, barátságot színlelek; talán nem is tudja, mit rombolt össze, de majd én türelmesen elmagyarázom, megmutatom neki, micsoda izgalmas világ egy korhadó rönk. Minden gyermekbe roppant érdeklődés szorult, csak fel kell kelteni a fantáziáját. A riadtan menekülő százlábúak, futrinkák, a védtelen maradt lárvák és csimaszok igen érdekesek, és a romok alatt, lehet, hogy megtaláljuk a sikló levedlett bőrét is. Bízni kell az emberi szépérzékben és kutatókedvben. Legközelebb, ha egy új rönköt talál. leheveredik mellé az avarra és órákon *át elbűvölve figyeli az életét. Rámnéz. Arca sápadt, szeme alatt a kialvatlanság kék árkai. Homloka verejtékes, fogait görcsösen összeszorítja. Koravén, eltorzult arc. Csak egy pillantásra méltat, aztán folytatja a dühödt rugdosást. Látja, nem vagyok rendőr, erdész vagy más efféle, akinek joga, s főleg a vállán vagy derékszíján hordott eszköze lenne megakadályozni őt mulattató tevékenységében, akkor meg mi közöm hozzá. Görcsösen összezárt fogai között sziszegve jár a gyorsan kapkodott levegő. — Hozzád beszélekl Nem hallottad, mit kérdeztem? Valaki mégiscsak lehetek, valami tanárféle, akit azért igazán komolyan nem kell venni. A rugdosást abbahagyja, de már nem néz rám. — Miért? Meg lehet enni ezt a gombát? — A szavak végét elharapja, ritmustalan, kaffogásszerű a beszéde. — Nem, nem lehet megenni. De amit nem zabálhatunk fel, még nem szükséges elpusztítani. A tölcsérgomba nedvétől megsár- gult tornacipője orrával egy törmelékdarabot. piszkál, mutatja, nincs ám megijedve, bármikor folytathatja, ha keve tartja, de egy lapos, földre- szegzett arcú pillantással végigmér, hátha tévedett az előbb. Szeméből látom, bizonytalan. Bizonytalan, mert nem tudja, mit lehet erre válaszolni. — De szép volt..: — mondom, mintha most jutott volna az eszembe. — És azért az is valami. Nem gondolod ? T íz méterrel előbbre az úton egy férfi és egy nő áll. Láttam őket, gondoltam is, hogy a gyerek velük van. De hát semmi közünk egymáshoz, a tölcsérgomba ügye kettőnkre tartozik. — Maga csak ne nevelje az én gyerekemet! Majd én szólok neki, érti!? Az asszony harminc körüli, alacsony, már hízásnak indult. Kerek, hamar nevetésbe forduló, gödröcskés arc. Szép sose, de fiatalon bájos ie- hetétt. Szeme, most izgatottan ráng, hol a fiára, hol rám, a gödröcskéből két sötét árok fut az álla alá. ahogy rikoltó hangon megszólal. Ugyanaz a ritmustalan, kaffogó beszéd, mint a gyereké, de éles, hadaró. — De mivel nem szólt... biztosan nem vette észre, mit csinál. Azért szóltam én. Izgatottan tesz előbbre néhány lépést, akarjait aggódva a gyerek felé nyújtja, mintha én vérbeforgó szemekkel szétrugdalmi készülnék csemetéjét, ahogy ő a világító tölcsér- gomba-telepet. — Gyere ide, kicsi apám, azonnal gyere ide! A gyerek néhány pillanatig tétovázik, aztán áttörve magát a cserjésen, ügyesen elsiklik mellettem, belekapaszkodik anyja kezébe, és így összekapaszkodva hátrálnak a biztonságot nyújtó apa mellé. Micsoda színjáték! Az asszony, most már biztonságban érezve magukat, hangját egyre jobban kieresztve üvöltözik. Vegyem tudomásul, az ő gyereke azt csinál, amit akar, annak parancsolgassak, akinek kenyeret adok, és nagyon jól ismeri ő az ilyen rohadt striciket, mint amilyen én vagyok. Sivításával felingerll a férjét is, brummogó hangot ő is rám kaffog valamit. Itt már nincs mit szólni. Szerencsétlen família! Ügy beszélhetek ezekkel a töl- csérgombákról, mint a vakkal a színekről, sükettel a zenéről. Mi tette őket ilyéríhé? Zajos, lélekölő munkahely, goromba főnök, kibírhatatlan társbérlet, zsarnokoskodó anyós, az épphogy életben tartó, semmire sem elég fizetés, vagy mindez együtt? Pattogó parancsok, lelketlen utasítások, zsarnoki szere- tetlenség között kénytelenek élni, ahol minden, mások által helytelenített tettükért megkapják a megtorlást, a hisztérikus üvöltözést, az alattomos, háromszorosan visszavágó bosszút? Sajnálom már, hogy rászóltam a gyerekre. Visszapörög bennem a képsor: mi'csoda kegyetlen dü'hvel verte szét azt a rönköt. Mily boldog odaadással engedte magát ölelgetni. Ritka madár lehet náluk ez a gyengéd szeretet. N em szólok, szinte meg se mozdulok. A felgyülemlett feszültség levezetődik egy dühkitörésben és megnyugszanak. Most csak olaj lenne'a tűzre bármi válasz. De nem: az asszony egyre jobban bchergeli magát, a férfi is egyre hangosabb. Nézem a gyereket: kajánul vigyorog rám anyja válla fölött. Ez már nem hirtelen, szorongásos dühkitörés, ezek már elérni akarnak valamit. Lehet, sose fenyegette ezeket senni, szép lakásuk van, kocsijuk, munkahelyeikén karriert csináltak? ők gázoltak át tehetetlen öregasszonyokon, gyanútlan munkatársakon? Lehet, hogy rájöttek: az emberek sok mindent áldoznak a békességért, rájöttek, hogy a legegyszerűbb és a legcélravezetőbb félelmet kelteni maguk körül, ezzel többet érhetnek el, mint bármely vitával vagy csendes, szorgos munkával? Lehet, hogy most azt akarják elérni, somfordáljak el, és soha többé eszembe ne jusson bármiben is meggátolni őket? A férfi azt kiáltja: — Odamegyek és úgy felpofozlak, hogy . ..! Ejnye, öcsém, ez már igazán ejnye! Igaz, vagy tíz évvel fiatalabb, fél fejjel magasabb vagy nálam, de melled szűk, karod vézna, derekadon kappanháj-úszógumit hordasz, látnod kell, hogy e kies erdőszéli pofozkodásban nekem is lennének esélyeim. Ha még öregebb lennék, még kisebb, vézna és beteges, biztosan nem kiáltoznál ilyen szamárságot, hanem egyszerűen elkapnál és addig ütnél, míg össze nem rondítanám magam, elvégre, hol van itt . két szavahihető szemtanú? Így azonban vállalnod kell a kétesélyes mérkőzések kockázatát. — Na, gyere ide. Üjabb, most már valóban mulatságos színjáték: a férfi indulna, de az asszony és a gyerek sivalkodva belékapaszkodnak. Bárhogy igyekszik is, nem bírja kitépni magát a kezeik közül. S mindez egy helyben! Toporognak, hadonásznak, sivalkod- nak, ilyet még nem látott ez a szegény, odvas tölgyes. Egyszer csak hirtelen megfordulnak-, sietve megindulnak az úton. Száz méterrel odébb, mielőtt még eltűnnének egy kanyar mögött, a férfi visszakiált: — Megállj, mocsok, találkozunk mi még! A zt hiszem, igaza van, sajnos. Találkozunk, minden nap, minden órában. Egyszer majd kialvat- lan leszek, fáradt és közönyös, nem fog érdekelni, vajon miért viselkedik így velem, meg leszek győződve arról, hogy szavakkal semmit el nem érhetünk, és akkor majd összepofozkodunk. Addigra már, lehet, írmagja sem lesz erdeinkben a vilá gító tölcsérgombának. Csanádi ImreEgy megrongált présház falára Itt állt a front, hónapokig itt zengtek a mezők, ágyúk néztek farkasszemet, halált ökrendezők. Erőd volt akkor ez a hegy, ukránok fészke volt, lenn meg, a lágy halmok mögül, nemet fegyver csaholt. Hej, Puszta-Laja, — nagyapám még ott cselédkedett: aklaiból a szolga-műit verette a hegyet. Hová ősz fejjel nagyapám küszködve feljutott, hajlékot rakni, cserepest: a hegy sem hallgatott. Felelt múlt-rontó ütegek szavával szerteszét, mélyút, havas dombhát, orom, bongta ítéletet. Lőrés volt a présház falán c tátongó üreg. Puszta-Laját figyelte — ma kihűlt helyén mereng. .Mit látsz, fal odva? mit kutat kihunyt tekinteted? a vért még mindig? füstöt és sűrűn holttesteket? Mi néked a kék-fátylú táj ott távol? temetők? — Foltokban a hő elvonul, sóhajt, munkál a föld. annyi küzdelmes év után sóhajt, munkál a nép, traktor dadog, szaggatja föl hörgő csaták helyét. Kis földek, csip-csup pántlikák eggyé simulnak ott. Simulnátok bár el velük, barázdás homlokok. Veress MiklósFehér etűdök í. Cigaretta a csonkig ég agysejtekig a lélek ablaknak verődik a jég: szilánkok záporoznak mint fehér denevérek A tarolt bokrú parkban csapzolt rigó remeg nyomában a faólnál egy macska kúszik halkan: ha felröppenni próbál majd akkor öli meg A néma fülel nagyot ásít megvillan ínyhúsa a vézna szavakat terel mint füsíbárányok Krisztusa — sarokba vonul egy másik öreg hol csattog a kártya s egy vállra borulva kiáltja: Jaj, istenem, hát megtaláltalak. Eredj te hülye alak hiszen mindenkid lenn rohad — vicsorogja vissza a vad s kegyetlen férfiszáj Visszahökkcnve a faiig béget az emberi nyáj Fehér köpenyek terelik A kórház nyári alkonyán az albérletet álmodom: vidékről megjön az anyám simítni lázas homlokom és arca körül füst remeg megcsókol aztán búcsút int cs összezárulnak megint a falak Túl a rácsokon a fák sötétben fürdenek Végül a csönd is kiapad és akkor ablakunkba száll egy alig sejthető kopott s kivágott nyelvű vak madár akit dala magába zár s hiszi hogy ezért szabad Károlyi Amy■ f\z öltözetlenek i. A mi szemünk már maszk már kútfődéi alatta fekete a kút, a mély, de kerék kell, cs méginkább motor hogy felhozza, mi mélyünkben honol bádog-köpenybe öltöztet eszünk titkolózásra való íriszünk Az állatszemek öltözetlenek mögöttük ott a takaratlan lét az örök etetésre éhezés. És ekkor kezdődik valami más. Az ételben már benn a gyengéd méreg, már szeretésre elítéltek. II. Vékony hangon sír a kút * és nyöszörög az éjszaka cs sír a fű és sír a fa és sír a por, mert cítaposták sír a láb cs panaszolják nemlétüket clcmésztctt társaság és sír a van és sír a nincs mint kéredzkedő kisgyerek és vár a völgy és vár a hegy hogy felemeld és ölbe vedd Akvárium Oürkó Gábor grafikája *
