Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
1982. Április n., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 'Alkotóm ű h e ly A költő első betűit még a porba rajzolta, s édesapja volt, aki a betűvetésre megtanította. Később iskola- füzetek teltek meg versekkel, s az írás kényszere-szenvedélye immár örök társként mellette, s benne maradt. Kiss Dénesnek az idén jelenik meg huszonkettedik kötete, negyven- egynéhány esztendejének, eddigi éleiének kétségtelenül impozáns sum- mázataként. Igaz: a megélt évtizedek, a kiállt próbák, s a ki nem kerüli küzdelmek avatták termékeny toliforgatóvá. — Zalából származom, Bacsa községből — vázolja röviden életét beszélgetésünk elején —, előttem három testvérem született, hogy csak egy.-egy napot éljenek, ötvenhétben kerültem Budapestre, több gyárban dolgoztam segédmunkásként, aztán néhány évig az Esti Hírlapnál újság- iróskodtam, majd szabadúszó lettem, nyolc esztendeje pedig a Népszavánál a versrovat gondozása a munkám. — Közben sorra jelentek meg verseskötetei, majd költészetének rangos állomásaként 1975-ben József At- tila-díjjal tüntették ki. Versei mellett azonban felbukkan a próza is... — Prózában csak azt írom meg, ami külön elemzést kíván, főként emlékezéseimet. Írtam ifjúsági regényt, s felnőttekhez szóló prózát is. Évtizede erősen foglalkoztat a nyelvészet, kilenc nagyobb tanulmányom jelent meg a Kortársban, a Tiszatájban, s más folyóiratokban. Kezdetben a finn és a manysi nyelveket tanulmányoztam, s ezekből 60—80 verset magyarra is fordítottam. Most a török nyelv izgat; Játék és törvény címmel könyvben írom meg az anyanyelvi régészkedés izgalmas mutatványait, amely egyszerre játék és törvény. — És újabb verseskötet? — Az idén lát napvilágot válogatott verseimet egybefogva Tűnt nyarak királya címmel. Emellett másik két verseskötetem van már kiadónál. — Írói-költői termékenységének ml a titka? — Mindennap dolgozom. Ha nem verset írok, akkor fordítok vagy könyvkritikát írok, ritkábban novellát. — S mi az, ami elrendeli s meghatározza leírandó sorait, gondolatait kötött vagy kötetlen formában? — Mindenekelőtt a gyermekkor, (innak egész életre kiható emléke, világa. Mindig féltem, s talán ezért mentem el például fiatalkoromban ejtőernyősnek. De ezt be kellett ismernem, miként minden embernek be kell ismernie silányságait. S ezt legalább olyan fontosnak tartom, mint tudni azt, hogy miért vagyunk a világon, s tudni: csak méltó eszményekért érdemes lenni, élni és dolgozni a világban. „Negyvenöt éves vagyok — vall Látlelet című versében Kiss Dénes önmagáról —, de száznak sem látszom! Ügyszólván fiatalos a szívszorongásom.’’ Tamási István Csóti Gábor plasztikája Kiss Dénes versei•• Elf áj Ne kergesd úgyis elfut a rét fecskékkel a nyár ege elszáll Inkább fogd a virágok kezét Nem elmúlik ami van — Elfáj! Nem jég kopog fönn a tetődön Időverés az ami áthat Arra vigyázz amit a játszó édes kisfiúk kitalálnak Lányarcod sártócsa redőzi Csak mese hogy egyszer MI KETTEN. Gyümölcsök bőrén ég pora izzik fákon a ránc is oly lehetetlen Ne kergesd úgyis elfut a rét fecskékkel a nyár ege elszáll Viselem arcom szerelmed sebét Nem elmúlik ami él — elfáj Az Éjszakai irtózat verseiből Nomád (Márta nevűnek) Elárult áfások Meg nem ment semmi az árulástól sem a szeretet sem a szerelem Ki se zárhatom otthonból házból Agyamban ágyban együtt él velem Átkom nincs Átkom nincs rád általam lehettél volna szent csoda! Most préda vagy hiéna birtoka Áriák Aki a kínokba lépett át átkozott lelket énekel Angyalszitkait Isten áldja — A poklok iszonyú kórusában sikongnak belőle áriák Vasarccal Vasarc vagy fémzsiger — Életemre tör amiért élni kell Megmaradtam jó nomádnak ki ha űzik is nevet Sebből támadnak a szárnyak miket orvul le-levágnak istenek és emberek Sose néztem mit fizetnek egek kékje volt a béi;em füvek selyme kint a dombon csodáimon éltem én belül szakasztott kenyéren Takács TiborSzentendrei szonettek 0 0 Harsány tavaszi zendülés: a kertek ősi forradalma kezdődő beteljesülés, hisz’ minden nap arra riad ma: megindulnak a szent sebek, kiszúrják magukat a földből a tulipán lándzsa-hegyek, s az újrakezdés itt dörömböL Számlálhatatlan rügysereg duzzad és felrobban a fákon, robbanjatok és győzzetek minden télén, minden halálon: immáron visszavonhatatlan újra tavasz van, szép tavasz van! Igriczi ZsigmondHomérosz A z asszony úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, amikor letöttyent az állomási resti fájdalmasan reccsenő faszékére. Kettőt félretaszított az útjából, mire amőbaformájú déli felével sikerült telibe találni a felém eső széket. Mint operatőr a kamerával, végigjárattam szemem a mozgó hústornyon. — Könnyebb átugrani, mint megkerülni — gondoltam mintegy végső ítéletként, és a könyv fölé hajoltam. Néhány perc múlva megrándult könyököm alatt a pecsétes abrosz. Felnéztem. Az asszony keltkalács képe meredt rám a szomszéd asztal sarkáról. T- Olvas? — kérdezte, mert látta, hogy olvastam. — Olvasok — mondtam, mint aki összeomlott a bizonyíték súlya alatt. Rajtakaptak. — Kitől olvas? — Hogyhogy kitől? — Ki írta? — Homérosz. — Aha. Homérosz — mondta olyan hangsúllyal, mint aki már régen sejtette, de most aztán végképp megbizonyosodott felőle.1 Képesnek tartott ilyesmire. — Szóval Homérosz. Az egy görög bölcs — jelentette ki megfellebbezhetetlenül, igen, ő MÉG EZT IS TUDJA. — Igen, olyasmi, görög bölcs — adtam meg magam, és igyekeztem ismét a könyvlapok fedezékébe visszavonulni. Hagyott vagy két percig. Addig, amíg rendelt egy kávét. Cukor nélkül! Ezt külön hangsúlyozta,mint akinek ez a legfontosabb. — Megszólal a sírvilág! — Mit csinál a kicsoda? — riadtam föl. — Megszólal. — A sírvilág? — Az. A sírvilág. Passuth László írta. Nem tetszett olvasni? — kérdezte csodálkozva. — Nem — vallottam be. — Hát az Esőistent?... — Aki siratja Mexikót? — kaptam a szón, mint vádlott az enyhítő köKertünk első kicsinyke dísze a mandulafa rózsaszínje, három virág bomlott ki mára beleámulva a világba, e jóba, rosszba és most lassan ünnepelnek fent a magasban, s hogy e magasság félderéknyi azt egyikük se féli, érti. Figyel a kert e boldogokra e rózsaszín kisasszonyokra, s a kert meggy- és cseresznyefái féltékenysége úgy tud fájni: eladó lány néz így zokogva: férjhczmenő menyasszonyokra! rülményt ígérő mozzanaton. — Azt olvastam. — Jó könyv, mi? — Jó — hagytam rá abban a reményben, hogy ezzel megfizetem a nyugalmam vételárát. Tévedtem. — Én nagyon szeretek olvasni, amióta leszázalékoltak. Van időm. Az a rohadt szemét is itthagyott! H át nem! Azért sem nyitok lelki szennyesládát! Nekem is van bajom... Itt van például ez a vonat, amely az orrom előtt húzott ki. Vegye tudomásul, hogy most nekem ez a legnagyobb bánatom. Nagyobb, mint, hogy őt „az a rohadt szemét” otthagyta. Bár te is hagynál engem békében! Na, de megállj, majd adok én neked! Ellentámadásba lendültem. — Omlett. Ismeri? — Nem. Ki írta? — Fixir, William Fixir, angol költő és fényképész. Omlett dán királyfi. Dráma hat elvonásban és tizenöt pépben. A főszereplő Omlett, a nagy étvágyú királyfi, aki emberfejet tart a kezében, és megkérdezi a közönségtől: „Enni, vagy nem enni?” Ezt olvasta-e? A szomszéd asztalnál két fiatal egyetemistaforma pár ült, s már jó ideje volt néma szurkolója a különös „ütésváltásnak”. Most hangosan felröhögtek. Nyihogásuk bátorító biztatásként hatva mozdított ki újabb támadásra, mellyel a feltűnéstől való félelem okozta bénultságból próbáltam kitömi. Zsíros cafatokbán lógó hajára esett a pillantásom. — És a Wajat ismeri? — Milyen vajat? — kérdezte szemrebbenés nélkül, mint aki az előbbi szúrást fel sem vette. — Hát a Hemingwajat! — pontot érő találat. A vinnyogással cifrázott nevetés olyan volt, akár a jókor villanó jelzőlámpa. Ráadtam még egy lapáttal. — Legnagyobb regénye az Öreg szakács és a zeller. Kubában játszódik. Mákos Kubában. Olvasta-e? A felém háttal álló széken kicsavarodott derékkal, hátrafordulva olyan A tenger világa 0 Elfoglalták a tulipánok a legszebb, kerek virágágyat, kertünk ilyet még sose látott, vitézkedik a zöld lándzsás-had, kerek medália a kertben az év első kitüntetése, amint lobognak zöld keretben s tüntet a piros omló vére, kiált a cirmos s pipiskedve tollászkodnak a hófehérek, lám, mindegyiknek jó a kedve, a szomorúság most is éget: hiszen réghalt édesanyámra emlékeztet engem a sárga! volt, mint az ártatlanság és értetlenség absztrakt szobra — tévedésből márvány helyett faggyúból. Párnás- zacskós szemgödre mélyén ülő zöldesbarna szemében nyoma sem volt az ébredező gyanúnak, még kevésbé a rászedettek meghatottságának. Rám nézett, de mégis befelé figyelt, láthatóan kutatta, NEM ISMERI-E MÉGIS, Omlett dán királyfit, s nem olvasta-e véletlenül az öreg szakács és a zellert. Gondolkozott, gyötrődött. Látszott a hatalmas ember gyermekien alázatos igyekezete, hogy kedvemre válaszoljon. V égigfutott a hátamon a hideg, gyomrom ö^szerándult, s éreztem, vörösödik az. arcom. Éreztem, az ellenfél nélküli győzelem íze megkeseredik a számban. Megváltóként érkezett a pincérnő a feketéspohár- ral. — Cukor nélkül? — kérdezte az asszony. — Cukor nélkül — bólintott hozzá a felszolgáló és elfordulva rám nevetett. — Hetek óta idejár. Mindenkivel beszélgetni akar. Ne álljon szóba ve- 4e! — súgta oda, mint aki félti az üzlet hírnévét. Nem válaszoltam, összecsuktam a könyvet és még mindig lángoló képpel a nő felé fordultam, mutatván, hogy jóvá akarom tenni az előbbieket. — Szaharin — mutatta felém. Arckifejezésén tökéletes nyugalom tükröződött: az igyekezetem éppúgy hidegen hagyta, mint a szemtelenségem. — Ez a rohadt cukorbaj! Ez az oka! — Minek? — szóltam gyorsan, hogy figyelemmel törlesszek valamit. — Hogy ez a mocsok disznó megint elhagyott. — A férje? — Az meghalt a háború végén. Alig ismerte a kislányát... De ez már másodszor! Tudja, először mikor? Amikor a lányom beteg lett. Nem bírta a kínlódását, hát elment. Én hordtam a hátamon a tizenhét éves gyereket a kórházba. Egy egész évig. — Mikor jött vissza a... — Az a szemét? Amikor a gyerek meghalt, rá fél évre. — És mikor ment el ismét? —* Most, hogy leszázalékoltak, ötszázas cukrot mutattak ki. Másnál már állítólag halálos, de én erős vagyok. Mégsem engednek dolgozni, pedig az tenne jót. Csapos voltam és büfés is — az állomáson ... hiányoznak az emberek. Érti? Azt hiszem, értem. Nyelvemen volt, hogy valami biztatót mondjak, amikor megjelent a pincér egy jókora szelet tortával. Letette az asszony elé és elment. — Ezt kinek hozatta? — Magamnak. Egye meg a fene a szaharint! — Nem szabad, árt... Á rt! Akkor is csak egyszer élünk! Mit váljak még? Hogy rámenjen a cukorbaj a szememre is? Legyek olyan, mint a maga Homérosza? Vak? Legyen már valami örö möm is ebben az éleiben!
