Pest Megyei Hírlap, 1982. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN mz. ÁPRILIS 17., SZOMBAT Csikszentmihályi Róbert: Idő Varga Imre: Liszt Ferenc Janzer Frigyes: Lukács György Paizs László: Hármas tekvő plasztika Újból országos kiállítást tartanak a Műcsarnokban: április 8-tól május 16-ig az öszes teremben felvonul a magyar képzőművészet színe-java. Tízesztendős szünet után határozták el, a művészetpolitika irányítói, hogy megkísérlik visszaadni ennek az erőpróbának a rangját, tekintélyét. Szükségességét ugyan többen és gyakorta hangoztatták, ám létéért közel sem folyt olyan visszhangos küzdelem, amely feledtette volna hiányát. Napjainkban ugyanis, amikor egyre több információ éri házunk táját, éppen a vizualitás maradt erjedést kiváltó áramlás nélkül, s ezért — országos, összegező verniszázs nem lévén — az erejükön felüli feladatra vállalkozó területi táráitok próbáltak a helyére lépni. Ebben az önmozgató erővel érvényesülő hierarchiában azonban nem alakult ki megfelelő értékrend, a fórumok inkább a művészek szociális segélyrendszerének bástyáivá váltak, mintsem olyan állapotjelzőkké, amelyekből messzemenő következtetéseket lehetett volna levonni. A névsorolvasás vált fontossá, a naprakészség, a művek gyakori utaztatása. A területi tárlatok többsége — eltekintve az utóbbi két esztendő bemutatóitól — szinte raktárszerűen mutatta be az alkotásokat, az érdeklődő látogató a saját ismereteire és tájékozottságára hagyatkozva dönthetett az értékek megjelöléséről és kiválasztásáról. önálló nemzeti kiállítás hiányában egyre több műfaji tisztázatlanság alakult ki, élessé vált a csoportok közti ellentét, s ez a legtöbbször stíláris (s kevésbé eszmei, szellemi) okokból a kizárólagosság elvének hangoztatásához vezetett. Feszültségek és vívódások Nemcsak az értékekkel, hanem az értékmérőkkel is gond volt. Nem mintha mára sollit változott volna a helyzet, ám megfelelő kontroll, öntisztító szelekció nélkül előbb-utóbb minden művészeti ágat az öngyulladás vagy a befulladás veszélye fenyegeti. így van ez a képzőművészeknél is. Bár ők — ráérezve a megméretés társadalmi szükségességére — éppen ezért vállalkoztak az elmúlt öt esztendőben kétszer is önálló festészeti, illetve grafikai és plasztikai bemutatóra. A tárlatok megtekintése azonban csak a művek szemlézéséhez volt elegendő, következtetések megállapítására már kevésbé. Rá kellett jönni arra, hogy nem elégséges a szándék, amely szerint „a művészi alkotómunka elengedhetetlen feltétele rendszeres kiállítási lehetőség, a műterem magányából való kilépés, a művekben megnyilvánuló alkotói gondolatok megosztása a közönséggel és a pályatársakkal”. Mindez üres kijelentéssé válik, ha a művészet nem igazolja vissza a társadalom jelzéseit, természetesen a saját eszközrendszerével. Erre azonban a műcentrikus és kiállításdömpingtől terhelt művészeti életünkben nem futotta. A művészi problémák különben is csak akkor válnak hitelessé, ha azok nem csupán elméleti fejtegetések, hanem olyan valóság áll mögöttük, amely felvállalja és hajlandó saját magából eredeztetni az őt reprezentáló alkotásokat. Nem stílusokról, irányzatokról van szó jelen esetben, hanem azokról a kötődésekről, amelyek eiválasztha- tatlanná teszik az alkotók és befogadók szándékait. A kisebb meenvi- latkozások mellett már csak ezért is szükség van naevobb lélegzetű, a kort dokumentáló verniszázsokra. hogy a befonadók ösztönözzenek és támoanssoriak. a kiállítók pedig önigazolást kapjanak. ........ .................... ■ ... - ^ Fa rkas Adám: Vénusz A mostani tárlat — éppen ezért — megpróbálja széttörni a műcentri- kusság béklyóit, annak ellenére, hogy végül is minden törekvés, megnyilvánulás művekben fogalmazódik meg. A műcsarnoki kiállítás — ellentétben a képzőművész szövetség korábbi szakosztályi rendezvényeivel — nem úgy kíván seregszemle lenni, hogy összeválogatja az elmúlt tíz esztendőben készült legjobb munkákat. Ehelyett a magyar művészet jelenkorának folyamatait kívánja érzékeltetni. Mindazokat a törekvéseket, amelyek tagadhatatlanul jelen vannak művészeti életünk egészében, tehát a teljesség igényével lép fel. A hovatovább méltányolható kezdeményezés azonban nem vezethetett eredményhez. Egyrészt a már említett területi megosztottság miatt, másrészt pedig azért, mert vontatottan haladt ennek a tárlatnak az előkészítése, a feladatmeghatározá- sok általánosak voltak. Bár a vállalás talán túlságosan is tudatosra sikeredett. éppen a nekibuzdulásnak az az elementáris ereje hiányzik belőle, ami a korábbi nemzeti kiállítások motorját jelentette, napjainkban pedig egyre inkább kiveszőiéiben van. Bármennyire is kapcsolódások, folyamatok derülnek ki, a néző alkotásokhoz kötődik. Barcsay Jenő: Fekete-fehér címet viselő gyászénekéhez, Janzer Frigyes egészalakos, Lukács Györgyöt megidéző szobrához, Martyn Ferenc organikus formává szerveződő fejeihez, Keserű Ilona Weöres Sándort köszöntő textilképeihez. Vecsési Sándor nyugalmat igénylő békéje éppúgy megkísért, mint Cyarmathy Tihamér téridő felvillanása, Bazsonyi Arany életigenlő forrása, Németh József természetet-embert eggyéformáló tablója. Paizs László és Segesdi György az anyag hidegségében is hitelt érdemlő plasztikái, Kiss Nagy András mindig megütköző harcosai, Kotsis Nagy Margit terrakotta József Attila-parafrázisa ugyanúgy magától értetődő, mint Baska József fekete-fehér plasztikája, Bálványos Huba felfokozott grafikaérzékenysége, Banga Ferenc groteszkségében is elgondolkodtató lírája, Muzsmy Ákos megújulása a grafikusok között, Szentgyörgyl Józsefé a festőknél, Lóránt János nemzeti érzelmekre ható vállalása egyaránt tett, még akkor is, ha most ők jelentik a derékhadat. Kiss György: Indulás címet viselő kisbronzától Kéri Adám, Román György, Újházi Péter művészetéig széles az a skála, ami meghatározza ennek a derékhadnak az értékeit. Schéner Mihály és Kárpáti Tamás éppúgy feltételezi egymást, miként Galambos Tamás festészete is Fekete Balázs plasztikáját. Őket nem a kiemelés fontossága miatt kell emlegetni, hanem azért, hogy jelezzük: a sokszínűséghez ők is hozzátartoznak. Szándékukat, munkásságukat kell tisztelnünk, miként hozzáállásukat is:hiányukkal aminPázmándy Antalt Felezővonal Barcza Zsolt felvételei denkori szorgos derékhadat érné érzékeny veszteség. Mindennapjainkhoz ők biztosítják a kötődést, hétköznapi munkájukkal válik lehetővé, hogy felemlegessük a legkiválóbbakat. Morális felelősség A tisztes felvonulásban Pest megye alkotói is jelentős szerepet kérnek és vállalnak. A festők közül Miháltz Pál, Bálint Endre, Szántó Piroska, Pirk János, Orosz János, Nagy B. István, Baska József, Káka Ferenc, Balogh László, ef. Zámbó István, Dienes Gábor, Markó Erzsébet, Szüts Miklós. Teljesítményük más és más, de ez természetszerűleg egyéniségükből, kvalitásukból adódik. A grafikusok közül Bálint Ildikó, Wahorn András és Lukoviczky Étidre jeleskedik. A plasztikával jelentkezők közül Dikos Ildikó, ifj. Blaskó János, Farkas Adám, Ligeti Erika. Csikszentmihályi Róbert, Asz- szonyi Tamás, ifj. Pál Mihály, Pa- pachristos Andreas, Rajki László, s a festőként is kiváló Keserű Ilona munkája figyelemre méltó. Tisztes jelenlét Nagy izgalmakat nem kelt ez a tárlat, ám tisztességes, mert őszintén feltárja a magyar képzőművészeti élet ellentmondásait. Elsősorban napi gondokat jelez, szociális feszültségeket és alkotói zsákutcákat. Mindezek a művekben nyomon követhető vívódásokban fogalmazódnak meg. Sáros András Miklós rézkarcaiban éppúgy, mint Pázmándy Antal autós samottplasztikájában, Kokas Ignác festményén. Ez utóbbinak címe akár a nemzeti kiállítás mottója is lehetne: Legyen béke. Teszi mindezt alkotója olyan festői hittel, kétkedéssel, megújulási szándékkal, hogy az egyéni sorsvállalás elválaszthatatlan a közösségi érdektől. Kokas képétől Varga Imre Liszt Ferencet ábrázoló szobráig messzire vezet az út. Nemcsak magtatartás- ban, hanem indításban, szándékban is. Ahogy sodorják a nézőket a művek, van idő és lehetőség kitekinteni: merre tart a realizmus, mit csinálnak a szürrealisták, az új avantgárd tagjai hogyan gyarapítják önnön világukat. Kokas Ignác: Legyen béke Örömünkre szolgál ez a tisztes jelenlét. Már csak azért is, mert a bírálók szigorúságáról legendák keringtek művészkörökben. Ezzel a szigorúsággal persze a közérzetet még nem lehet megváltoztlatni, ám hatni rá bizonyára igen. S ekként, ha a részvétel is jelentőssé válik, akkor előbb-utóbb a kiugró teljesítmények sem maradnak el. Leginkább a megmutatkozás felelőssége, amely végső soron nemcsak a megítélésben, hanem netán az eladott művek számában is lefordítható a hétköznapok nyelvére. Az egyéni tárlatokon ugyanis mindig több volt a veszítenivaló, ott nem névjegyeket kell felmutatni. Korábban a közös bemutatkozások mögül elsősorban a morális felelősség hiányzott. Persze, tagadhatatlan, egy etikailag is megfontoltabb helytállás megmutatására, az alkalmi cikcakkot nélkülöző verniszázs megrendezésére nyugod- tabb, kiegyensúlyozottabb világra lenne szükség. Egy zaklatottabb korban a belső biztonságot jelentő háttér hiányzik az alkotók mögül. Csak a kivételesen nagy művészek képesek megfogalmazni azt, ami korunkat, s ezzel együtt őket is foglal-r koztatja. Az alkotómunka tehát végül is nem műcentrikus, hanem valakikhez szólva szakmát, foglalkozást jelöl, egyben a közösség vállalását is hirdeti. A mostani tárlaton ennek a követelménynek — egy-két beküldő kivételével — csak a rendezés tesz eleget. Frank János értő törődése nem fényt és árnyékot mutat be, hanem konzekvensen kézen fog, megpróbálja tételességében is hitelesen gondozni a magyar művészet teljesítményeit. Minden tárlatvezető arra törekszik, hogy felkészültségének, tudásának megfelelően jól „adja el” a gondjaira bízott műveket. Itt azon-, ban többről van szó. Frank János csak annyit mutat fel, amennyink van, s ő ezt akarja értelmezni. Azt, amit a néző lát, tapasztal, észrevesz, Az ő kínálatában arra kell törekednünk, hogy ne csak egyes műveket ragadjunk ki, mert akkor a fától nem látjuk az erdőt. A felvetett problémák ellenére is tanulságos ez a monstre tárlat. S mert jobbak mi sem lehetünk a nagy átlagnál, ez a kiállítás is azt mutatja, amivel 1982-ben büszkélkedhetünk. MOLNÁR ZSOLT Gyurcsek Ferenc: Csillagkép Részlet a kiállításról Országos képzőművészeti kiállítás Igazolni a társadalom jelzéseit % \
