Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-20 / 43. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. FEBRUÁR 20., SZOMBAT Késő farsangi lakodalmak Sok furcsaság megesik még akkor is, ha csak egy megye telepü- ^ léseit járja az ember. Számomra a legkülönösebb, amikor véletlenül k lettem hárort}, már nem éppen ifjú pár házassági tanúja. Ócsán. & Minden elő volt készítve: az ünnepi anyakönyv, címeres zászlóval S terített asztal, díszes ajándékkosarak. A tanácsi és állami gazdasági i pénzből előteremtett vacsorára legalább száz vendég érkezett. Kivétel 5 nélkül öreg fejkendősök, nyakkendő nélküli fehér ingesek vártak a | szertartásra. De kiderült, hogy hiányzik egy esküvői tanú. Csak egy, ^ mert a községi tanács elnöke a gyors felkérésre már kötélnek állt, ^ az unszolásra és egy kölcsön kapott nyakkendő ellenében, magam is k vele tartottam. Rövidesen elakadtunk: hiányzott az egyik pár is. Hírnök közölte: Nagy Sándor né, született Fentsz Mária ágynak dőlt, és hiába biztat­ta a párját, hogy jöjjön el nélküle, mert elhiszik majd, ha helyette is mondja az ásó-kapa ígéretű szót. Az anyakönyvvezető tervezi, hogy fel­keresi őket: nekik is kijár a szer­tartás. Nem hivataloskodó mondat ez, több benne az emberség, mint a kötelesség. Vállalni kell Felsegítettük az érintetteket a mű­velődési ház színpadára olyan sor­rendben, ahogy az anyakönyvvezető szólította őket: Vízi házaspár, Dö­mötör Károly és neje, végül a hiányzók névrokonai, Nagy Sándor és felesége, született Dömény Teréz. Mind a hatan tősgyökeres ócsaiak. .. megjelentek előttem, az anya­könyvi kerület vezetője előtt, hogy az 1931-ben kötött házasságukat megerősítsék..Sorban felálltak, a férfiak katonás vigyázban, az asz- szonyok testtartása, életük terhét példázta. „Vízi Ferenc földműves, kijelenti-e, hogy az itt megjelent Vellai Margittal...” Hát persze! „Igennel vagy nemmel kell vála­szolni ..Hát persze, hogy igen, s még mintha mondani akart volna valamit, pajkosan felnézett a lányai­val csaknem egy idős anyakönyvve­zető nőre. Dömötör Károly, nyug­díjas szabómester fegyelmezetten mondott igent. Nagy Sándor, egy­kori művezető ideges-feszülten bó­lintotta inkább, mint mondta az igent. — Semmik voltunk, mikor kezd­tük — hallgatom Nagyné ifiasszonyt vacsora közben. — Anyáméknál húzódtunk el, mert majd’ harminc­négyre lett kész a házunk. Földünk meg — úgy higgye —, alig semmi volt. De tettük a pénzt, a sovány keresetet egymásra. — Látja, hűség nélkül nem megy — nyúlt pohár után a férje. — Hű­ség? Tudja azt maga, mire gondo­lok. Vállalni kell, amibe születtünk. Amekkora világba, hát annyit. Föl­neveltük a gyereket, föl a fiát is. Én művezető lettem, de sohasem akartam változtatni magamon ... Válni? A szemem kisült volna! Mit tudjuk mink, hogy mire ugrálnak a maiak? Vagy nem nézik meg, hogy kit vesznek el, vagy nem tartoznak sehová a világon. Néztem, ahogy az estében szikrá­zó havon hazafelé indult csosszano léptekkel a vendégsereg. Ruhájuk­tól fekete lett a fehérség. Tréfákat kellett volna kieszelni, úgyis arasz­nyi időre voltunk vízkereszttől; tré­fákat, hogy ne legyen bosszantóan fegyelmezett a farsangelő. Tanúja voltam fél évszázad után megismé­telt igenjüknek és a mosolyukat ke­restem. Talán már nem emlékeznek a régi farsangokra? Nem is igen van mire emlékezniük. Az alföld-széli Öcsa, sohasem volt elég gazdag a harsány farsangoláshoz. Gond tele­pedett az ünnepekre. Gond és mindenféle keveredés. Bár Ócsán sokan bizonyítani tud­ják, hogy felmenő’'k háromszáz éve élnek ezen a földön. És a folyama­tosság is erőt adott. A nagyközség­ben vezetékes víz van, s természete­sen minden házban villany, korsze­rű orvosi rendelő, művelődési ház és a járdák többsége betonos. A hétköznapok Ha násznagyi megbízatásom vá­ratlansága miatt elmulasztottam legalább egy szál virággal a meny­asszonyköszöntést, akkor megké­sett tanúja akartam lenni hétköz­napjaiknak. Dömötörék háza váro­sias, szabályos kockaarányokkal. Egyedül ülök a hallban, míg Dömö­tör bácsi,, pdakint elrakja a szabás­mintákat. A szembeni szobában mo­dern keletnémet bútor, torontáli szőnyeggel. Egy dór stílusra emlé­keztető mini oszlopon óriás cserép bóbiskol virágerdővel. A hamisítat­lan komód kiszorult az előszobába. — Az ünnepség óta megtartottuk a házassági évfordulónkat, a gye­rekek kibérelték a Csillag étterem különhelyiségét — foglalt helyet az egyenes hátú széken. — Hosszú volt az ötven év. Magát mi érdekli? Mert mindent elmondani úgysem lehet. Hát kérem: a feleségem hozomá­nya öt hold volt. Eladtuk, kölcsön­ből megpótoltuk az árát és vettünk húszat. Ebből lett a baj. Pár év múlva ugyan lemondtunk róla a termelőszövetkezet javára, mert hasznot úgysem hozott: amit ter­mett, azt gabonaszemig be kellett szolgáltatnunk. Egyébként is szabó kisiparos voltam. Csakhogy megnyo­morítottak az adóval, ezért beadtam Osztódás R. Kiss Lenke szobra hoz. — Igen, így farsang derekán volt Hát akkor erre igyunk. A néni a tűzhely és a konyha- szekrény között ül kicsit hajlottan, egyik kezét a térdén pihenteti, a má­sikat a szekrény párkányán. A me­legben kibontott kendőjének két sarka, mint fekete szárnyak libeg­nek a mellén. Ruhája akár a háza: félig alföldi, félig palócos. Csöpp asszony. Négy gyermeket hozott a világra. Kérdezni nem érdemes, nem adja emlékeit: válasz helyett az urára néz. S az öreg szívesen me­sél az egykori farsangi lakodalom­ról, hogy a násznép megtöltötte az udvart, és a faluban napokig erről beszéltek. Elhallgat, nézi asszonyát, akinek akkor talán ébenhaja volt, és biztosan üde bőre, és csupa ti­tok volt, most pedig olyan nyitott könyv, hogy a lelkében is olvas. Az asszony is érti az urát, nem beszél, csak a feje rebben, ha nem tetszik a szó. — Sokára épült ez a ház, mert egyszer a háború alatt az egész fa­anyag behívót kapott — huncutul lesi, hogy értem-e, vagy védekezés az örök mosolya? — Hát bunkert fedtek vele. Mégis lett házunk mer’ jó földem volt, fele az asszony ne­vén, összesen tíz hold körül. Aztán beadtam a tsz-be. Nem baj ám. Csak akkor karistolta meg a könny az arcom, mikor a lovat kivitték a portámról. De megint van lovam... nem fuvarozok, és minek már a pénz. Csakhát milyen egy paraszt ló nélkül? Semmilyen. A ló a paraszt­nak olyan, mint a becsület, anélkül nem lehet élni. Mint becsület nélkül. ötven év. A házasságok felbontásának statisztikájában kis ha­zánk az élmezőnybe tartozik. Ócsa nagyközségben összesen kilenc párt tartanak nyilván, akik túl vannak az ötvenéves házassági év­fordulójukon. S történelmileg milyen ötven éven? Emberek, nemze­tek és földrészek sorsát sarkukból kifordító fél évszázadon. Számuk­ra már megkésett a farsang. Egyszer alaposan meg kellene nevet­tetni őket. Azt a nemzedéket, amely már majdnem felnőtt volt Ady Endre öreg Kunék világában. KRISZT GYÖRGY Elsősorban az érzelmekre hatni... A Mikro-Mikroszkóp varázsa Senki sem tapsol, pedig véget ért az előadás. MJ idenkinek tetszett, mégis néma a nézőtér. A kezek magasba emelkednek. A közönség csendes inte­getéssel búcsúzik a szereplőktől. A színház előcsarnoka zsúfolt. A gyerekek hangos csivitelésse! lesnek a lépcső felé. Hamarostia feltűnik az, akitől az előbb olyan különös, szokatlan módon váltak el — megilletödve a színház varázsától. Pillanatok alatt körül­fogják a jó barátjukká lett színészt, Levente Pétert. Egyszerre tizen is a nyakába csimpaszkodnak, s kérdik, mikor jöhetnek legközelebb. Akárcsak az a kislány, aki már hároméves kora óta a művész rajongója, s szülői fel­ügyelet >léikül ült a nézőtéren, amikor először látta. Akkor kijelentette, hogy eztán mindig egyedül jár színházba, naponta és csak a Mikro-Mikroszkópra. az ipart és elmentem gyári munkás­nak. De visszahívtak Ócsára, hogy alakítsam meg a kisipari szövetke­zetét. Sikerült. Jól működött. Aztán valaki kiderítette: ha nem is vagyok hivatalosan kulák, azért eszmeileg az maradtam. De hát én mindig dol­goztam. Feleséggel, három gyerekkel nem lehet ugrálni. A felelőtlenség a legnagyobb hiba. Kezdtem mindent elölről. Polgári alkalmazott lettem a honvédségnél. Adja emlékeit A község szélén vakított Vízi Fe- rencék oszlopos tornáca. A gazdasá­gi épületeken még nádtető van, de a házon már cserép. A gazda csiz­maorral tessékeli arrébb a kutyát, mert olyan fajta, hogy még az el­tartója sem bízik benne. Vízi bácsi két ujjal megemeli kucsmáját a fej- csóváláshoz, merthogy ki ér rá nap­pal beszélgetni. Azért csak betessé­kel. — Hallja, a sok ünneplésben majd’ elfelejtettem, hogy tényleg ma, február 4-én van a házassági évfordulónk — telepszik az asztal­A minden gyerek által ismert Le­vente , Péter részt vett a gyermek­színházi rendezők berlini nemzet­közi konferenciáján. Tapasztalatairól szólva elmondotta, hogy a három­hétéves korosztálynak — akikkel ők foglalkoznak — a világon sehol sem játszanak igazi színházat. Húsz-har­minc perces, inkább foglalkozássze­rű előadásokkal kísérleteznek Wa­shingtonban és Madridban. A nyu­gatnémetek hasonló módszerrel dol­goznak, de legfeljebb fél órára tud­ják lekötni a gyerekek figyelmét. Öt korcsoport A színész—rendező izgatott. Tele van élményekkel, az foglalkoztatja, amit hallott, látott, amit esetleg hasznosítani tud. Most a havannai küldött hozzászólását tartja a leg­fontosabbnak, mert arról beszél a legtöbbet: — Amiről beszélt, az azonos a mi elképzeléseinkkel, de sohasem tud­tuk még ilyen egyértelműen megfo­galmazni — magyarázza. — A szín­házi érdeklődés szempontjából öt korcsoportra osztotta a gyerekeket. A három-hat évesek az úgyne­vezett ritmikus korban van­nak, héttől kilencig terjed a fantázia kora, tíztől tizenháromig tart a heroikus korszak, tizennégy­től tizenhatig a romantikus és ti­zenhattól tizennyolcig a keresés ko­ra. A felosztás egyúttal a feladato­kat is meghatározza, de mindenek­előtt azt feltételezi, hogy fiatal né­zőinknek megfelelő módon játsszunk koruknak megfelelő darabot. Egy- egy előadás mindig csak egy bizo­nyos korcsoportnak szólhat. Kizárt dolog általában csak a gyerekeknek játszani — mint ahogy az nálunk szokás. Családias színház Szuggesztív egyéniség. Olyan, aki mindenkire hat, mindenkit magával ragad. Ereje van annak, amit mond. Ez az erő a mindent elsöprő hitből, lelkesedésből fakad, ami szinte su­gárzik a lényéből. Az ő elképzelé­seinek a családias, kevés embert befogadó színház az ideális. Mint a Mikro-Mikroszkóp. ahol csak két­százan 'férnek el, s nem választja el a nézőteret a színpadtól vasfüggöny és zenekari árok. — A felnőttek világa más, mint a gyerekeké, ök akármennyién lehet­nek, mert hasonlítanak egymásra. A gyerek csak akkor érzi igazán jól magát a színházban, ha érzelmi-ér­telmi kapcsolatokat teremtenek vele, s kibontakozhat az egyénisége. Mi azokat vállaltuk közülük, akikkel a legkevésbé foglalkoznak: a három­hat éveseket. Levente Péter, a színész és Döb- rentey Ildikó, a pedagógus—író, aki nemcsak felesége, hanem munkatár­sa is, életszemléletével, gondolkodás' módjával és gyermekszeretetével te­hetséges művészeket és szakembere­ket nyert meg ennek az ügynek. Csat­lakozott hozzájuk a Kaláka együttes, Dévay Nagy Kamilla, Gryllus Vil­mos és a Karsai Pantomim Rt. Va­lamennyien olyan művészek, akik a maguk területén már „befutott” em­bereknek számítanak. Azzal, hogy vállalták a gyermekműsorokban való részvételt, egy teljesen más jellegű feladattal bővült tevékenységi körük. Állandóan keresik azokat az embe­reket, akik szintén a gyerekek szín­vonalas, tanító szórakoztatását tart­ják önkifejezési eszközüknek. Olya­nokat, mint például Ránki Lantos Júlia, aki Leningrádban védte meg kandidatúráját a színház és a peda­gógia kapcsolatáról, s évek óta segí­ti őket társadalmi munkában. Szellemi ikrek Arra, amit csinálnak, nem képez iskola. Nem jár különösebb anyagi előnnyel sem. Mégis rátaláltak az artisták világában Mérő Imrére. El­ső pillantásra talán távolállt tőlük, hiszen ő a cirkuszban mozgott iga­zán otthonosan. Jelenleg azonban Gryllus Vilmos a zenész, Mérő Imre a bűvész és Levente Péter a színész emberileg, érzelmileg, gondolatilag már ikernek számít. Három műfajt képviselnek, mégis létrejött — a szel­lemi-érzelmi kontaktus hatására — a színházi harmónia. Döbrentey Ildikó figyelmesen hall­gatja a beszélgetést. Ügy tűnik, meg­szokta, hogy a háttérből segítse im- pulzív egyéniségű, lobbanékony fér­jét. Háttérben van és mégsem. Hi­szen a színész ösztönösen ráérzett évekkel ezelőtt, még az úgynevezett Móka Miki-korszakban valamire, amit aztán a pedagógus tett tudatos­sá és az író fogalmazott meg. — Az érzelmi-értelmi-fizikai kap­csolat a gyermekekkel rendkívül fontos — mondja halkan, megfon­toltan. — Őseinknek a varázsszer­tartások jelentették a nagy színházi élményt. A vezető színész szerepét a sámán vállalta magára, s az „elő­adásba” fizikailag is bekapcsolódott a közönség minden tagja. Ezt csinál­juk mi is. A forma azonban pilla­natnyilag csak a gyerekek bizonyos korosztályával teremthető meg. Meggyőződés cseng minden sza­vából, amikor arról beszél, hogy van és lesz mondanivalójuk a kicsik szá­mára egész életükön át. Bizonyosan van és lesz is. Valami olyan, amit az átlagfelnőtt talán meg sem ért. Csak azt látja, hogy rajonganak ér­tük a gyerekek, hogy kialakult törzsközönséggel rendelkeznek, akik mindenütt megjelennek, akárhol lép­nek fel. Vannak szülők, akik a „tit­kukat” akarják ellesni. Járnak elő­adásról előadásra, hogy megfejtsék. Pedig nagyon egyszerű a nyitja: sze­retni és tisztelni kell a gyerekeket — s mindennap, minden körülmé­nyek között embernek maradni! Költői játékterv — Nem hagyományos drámákat játszunk — folytatja az írónő. — Amikor készül a darab, egyszerre vagyok író, pedagógus, pszicáológus, szülő, művész, zenész és politikus. Ami elkészül költői játékterv. A próbafolyamat első szakaszában érik drámai művé. A játéktervek mindig testreszabottan, a színészek személyiségére készülnek. A meg­íráshoz rendszeres kapcsolatra van szükségem a gyermekekkel foglal­kozó szakemberekkel. Nagy nyere­ség volt például a nemzetközileg el­ismert zenepedagógus, Forral Kata­lin segítsége, aki értékes, meghatá­rozó ismeretanyagot bocsátott kész­ségesen rendelkezésünkre, s mind a mai napig támogat bennünket hasz­nos ötleteivel. Azt vallják, hogy nem gyerekek­nek, hanem EMBEREKNEK játsza­nak. Nagy a felelősségük, mert mun­kájuk eredménye azonnali és kéz­zelfogható. A távolabbi eredmény sem megvetendő: színházat szerető és értő közönség kerül ki a kezük alól. Közönségüket egyenrangú part­nerként kezelik. Nem érzik magukat okosabbnak, legfeljebb tapasztal­tabbnak. Ebből a tapasztalatból szeretné­nek .valamit az apróságoknak átadni — játszótársként. Minden szégyen­kezés nélkül vallják, hogy nemcsak adnak, hanem kapnak is a gyerekek­től; olyasmit, ami az ő saját életük­re kihat. így őrizték meg emhersze- retelüket, egészséges érdeklődésüket, kíváncsiságukat. A kis nézők lelke­sedése, szeretete pedig erőt ad min­den fellépéshez, s ahhoz, hogy min­dig tudásuk legjavát adják. Örkény István szavaival hiszik: „Mindnyá­jan tudunk valamit, s azt senki sem képes utánunk csinálni. Ez így van." KÖRMENDI ZSUZSA

Next

/
Oldalképek
Tartalom