Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-20 / 43. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. FEBRUÁR 20., SZOMBAT Késő farsangi lakodalmak Sok furcsaság megesik még akkor is, ha csak egy megye telepü- ^ léseit járja az ember. Számomra a legkülönösebb, amikor véletlenül k lettem hárort}, már nem éppen ifjú pár házassági tanúja. Ócsán. & Minden elő volt készítve: az ünnepi anyakönyv, címeres zászlóval S terített asztal, díszes ajándékkosarak. A tanácsi és állami gazdasági i pénzből előteremtett vacsorára legalább száz vendég érkezett. Kivétel 5 nélkül öreg fejkendősök, nyakkendő nélküli fehér ingesek vártak a | szertartásra. De kiderült, hogy hiányzik egy esküvői tanú. Csak egy, ^ mert a községi tanács elnöke a gyors felkérésre már kötélnek állt, ^ az unszolásra és egy kölcsön kapott nyakkendő ellenében, magam is k vele tartottam. Rövidesen elakadtunk: hiányzott az egyik pár is. Hírnök közölte: Nagy Sándor né, született Fentsz Mária ágynak dőlt, és hiába biztatta a párját, hogy jöjjön el nélküle, mert elhiszik majd, ha helyette is mondja az ásó-kapa ígéretű szót. Az anyakönyvvezető tervezi, hogy felkeresi őket: nekik is kijár a szertartás. Nem hivataloskodó mondat ez, több benne az emberség, mint a kötelesség. Vállalni kell Felsegítettük az érintetteket a művelődési ház színpadára olyan sorrendben, ahogy az anyakönyvvezető szólította őket: Vízi házaspár, Dömötör Károly és neje, végül a hiányzók névrokonai, Nagy Sándor és felesége, született Dömény Teréz. Mind a hatan tősgyökeres ócsaiak. .. megjelentek előttem, az anyakönyvi kerület vezetője előtt, hogy az 1931-ben kötött házasságukat megerősítsék..Sorban felálltak, a férfiak katonás vigyázban, az asz- szonyok testtartása, életük terhét példázta. „Vízi Ferenc földműves, kijelenti-e, hogy az itt megjelent Vellai Margittal...” Hát persze! „Igennel vagy nemmel kell válaszolni ..Hát persze, hogy igen, s még mintha mondani akart volna valamit, pajkosan felnézett a lányaival csaknem egy idős anyakönyvvezető nőre. Dömötör Károly, nyugdíjas szabómester fegyelmezetten mondott igent. Nagy Sándor, egykori művezető ideges-feszülten bólintotta inkább, mint mondta az igent. — Semmik voltunk, mikor kezdtük — hallgatom Nagyné ifiasszonyt vacsora közben. — Anyáméknál húzódtunk el, mert majd’ harmincnégyre lett kész a házunk. Földünk meg — úgy higgye —, alig semmi volt. De tettük a pénzt, a sovány keresetet egymásra. — Látja, hűség nélkül nem megy — nyúlt pohár után a férje. — Hűség? Tudja azt maga, mire gondolok. Vállalni kell, amibe születtünk. Amekkora világba, hát annyit. Fölneveltük a gyereket, föl a fiát is. Én művezető lettem, de sohasem akartam változtatni magamon ... Válni? A szemem kisült volna! Mit tudjuk mink, hogy mire ugrálnak a maiak? Vagy nem nézik meg, hogy kit vesznek el, vagy nem tartoznak sehová a világon. Néztem, ahogy az estében szikrázó havon hazafelé indult csosszano léptekkel a vendégsereg. Ruhájuktól fekete lett a fehérség. Tréfákat kellett volna kieszelni, úgyis arasznyi időre voltunk vízkereszttől; tréfákat, hogy ne legyen bosszantóan fegyelmezett a farsangelő. Tanúja voltam fél évszázad után megismételt igenjüknek és a mosolyukat kerestem. Talán már nem emlékeznek a régi farsangokra? Nem is igen van mire emlékezniük. Az alföld-széli Öcsa, sohasem volt elég gazdag a harsány farsangoláshoz. Gond telepedett az ünnepekre. Gond és mindenféle keveredés. Bár Ócsán sokan bizonyítani tudják, hogy felmenő’'k háromszáz éve élnek ezen a földön. És a folyamatosság is erőt adott. A nagyközségben vezetékes víz van, s természetesen minden házban villany, korszerű orvosi rendelő, művelődési ház és a járdák többsége betonos. A hétköznapok Ha násznagyi megbízatásom váratlansága miatt elmulasztottam legalább egy szál virággal a menyasszonyköszöntést, akkor megkésett tanúja akartam lenni hétköznapjaiknak. Dömötörék háza városias, szabályos kockaarányokkal. Egyedül ülök a hallban, míg Dömötör bácsi,, pdakint elrakja a szabásmintákat. A szembeni szobában modern keletnémet bútor, torontáli szőnyeggel. Egy dór stílusra emlékeztető mini oszlopon óriás cserép bóbiskol virágerdővel. A hamisítatlan komód kiszorult az előszobába. — Az ünnepség óta megtartottuk a házassági évfordulónkat, a gyerekek kibérelték a Csillag étterem különhelyiségét — foglalt helyet az egyenes hátú széken. — Hosszú volt az ötven év. Magát mi érdekli? Mert mindent elmondani úgysem lehet. Hát kérem: a feleségem hozománya öt hold volt. Eladtuk, kölcsönből megpótoltuk az árát és vettünk húszat. Ebből lett a baj. Pár év múlva ugyan lemondtunk róla a termelőszövetkezet javára, mert hasznot úgysem hozott: amit termett, azt gabonaszemig be kellett szolgáltatnunk. Egyébként is szabó kisiparos voltam. Csakhogy megnyomorítottak az adóval, ezért beadtam Osztódás R. Kiss Lenke szobra hoz. — Igen, így farsang derekán volt Hát akkor erre igyunk. A néni a tűzhely és a konyha- szekrény között ül kicsit hajlottan, egyik kezét a térdén pihenteti, a másikat a szekrény párkányán. A melegben kibontott kendőjének két sarka, mint fekete szárnyak libegnek a mellén. Ruhája akár a háza: félig alföldi, félig palócos. Csöpp asszony. Négy gyermeket hozott a világra. Kérdezni nem érdemes, nem adja emlékeit: válasz helyett az urára néz. S az öreg szívesen mesél az egykori farsangi lakodalomról, hogy a násznép megtöltötte az udvart, és a faluban napokig erről beszéltek. Elhallgat, nézi asszonyát, akinek akkor talán ébenhaja volt, és biztosan üde bőre, és csupa titok volt, most pedig olyan nyitott könyv, hogy a lelkében is olvas. Az asszony is érti az urát, nem beszél, csak a feje rebben, ha nem tetszik a szó. — Sokára épült ez a ház, mert egyszer a háború alatt az egész faanyag behívót kapott — huncutul lesi, hogy értem-e, vagy védekezés az örök mosolya? — Hát bunkert fedtek vele. Mégis lett házunk mer’ jó földem volt, fele az asszony nevén, összesen tíz hold körül. Aztán beadtam a tsz-be. Nem baj ám. Csak akkor karistolta meg a könny az arcom, mikor a lovat kivitték a portámról. De megint van lovam... nem fuvarozok, és minek már a pénz. Csakhát milyen egy paraszt ló nélkül? Semmilyen. A ló a parasztnak olyan, mint a becsület, anélkül nem lehet élni. Mint becsület nélkül. ötven év. A házasságok felbontásának statisztikájában kis hazánk az élmezőnybe tartozik. Ócsa nagyközségben összesen kilenc párt tartanak nyilván, akik túl vannak az ötvenéves házassági évfordulójukon. S történelmileg milyen ötven éven? Emberek, nemzetek és földrészek sorsát sarkukból kifordító fél évszázadon. Számukra már megkésett a farsang. Egyszer alaposan meg kellene nevettetni őket. Azt a nemzedéket, amely már majdnem felnőtt volt Ady Endre öreg Kunék világában. KRISZT GYÖRGY Elsősorban az érzelmekre hatni... A Mikro-Mikroszkóp varázsa Senki sem tapsol, pedig véget ért az előadás. MJ idenkinek tetszett, mégis néma a nézőtér. A kezek magasba emelkednek. A közönség csendes integetéssel búcsúzik a szereplőktől. A színház előcsarnoka zsúfolt. A gyerekek hangos csivitelésse! lesnek a lépcső felé. Hamarostia feltűnik az, akitől az előbb olyan különös, szokatlan módon váltak el — megilletödve a színház varázsától. Pillanatok alatt körülfogják a jó barátjukká lett színészt, Levente Pétert. Egyszerre tizen is a nyakába csimpaszkodnak, s kérdik, mikor jöhetnek legközelebb. Akárcsak az a kislány, aki már hároméves kora óta a művész rajongója, s szülői felügyelet >léikül ült a nézőtéren, amikor először látta. Akkor kijelentette, hogy eztán mindig egyedül jár színházba, naponta és csak a Mikro-Mikroszkópra. az ipart és elmentem gyári munkásnak. De visszahívtak Ócsára, hogy alakítsam meg a kisipari szövetkezetét. Sikerült. Jól működött. Aztán valaki kiderítette: ha nem is vagyok hivatalosan kulák, azért eszmeileg az maradtam. De hát én mindig dolgoztam. Feleséggel, három gyerekkel nem lehet ugrálni. A felelőtlenség a legnagyobb hiba. Kezdtem mindent elölről. Polgári alkalmazott lettem a honvédségnél. Adja emlékeit A község szélén vakított Vízi Fe- rencék oszlopos tornáca. A gazdasági épületeken még nádtető van, de a házon már cserép. A gazda csizmaorral tessékeli arrébb a kutyát, mert olyan fajta, hogy még az eltartója sem bízik benne. Vízi bácsi két ujjal megemeli kucsmáját a fej- csóváláshoz, merthogy ki ér rá nappal beszélgetni. Azért csak betessékel. — Hallja, a sok ünneplésben majd’ elfelejtettem, hogy tényleg ma, február 4-én van a házassági évfordulónk — telepszik az asztalA minden gyerek által ismert Levente , Péter részt vett a gyermekszínházi rendezők berlini nemzetközi konferenciáján. Tapasztalatairól szólva elmondotta, hogy a háromhétéves korosztálynak — akikkel ők foglalkoznak — a világon sehol sem játszanak igazi színházat. Húsz-harminc perces, inkább foglalkozásszerű előadásokkal kísérleteznek Washingtonban és Madridban. A nyugatnémetek hasonló módszerrel dolgoznak, de legfeljebb fél órára tudják lekötni a gyerekek figyelmét. Öt korcsoport A színész—rendező izgatott. Tele van élményekkel, az foglalkoztatja, amit hallott, látott, amit esetleg hasznosítani tud. Most a havannai küldött hozzászólását tartja a legfontosabbnak, mert arról beszél a legtöbbet: — Amiről beszélt, az azonos a mi elképzeléseinkkel, de sohasem tudtuk még ilyen egyértelműen megfogalmazni — magyarázza. — A színházi érdeklődés szempontjából öt korcsoportra osztotta a gyerekeket. A három-hat évesek az úgynevezett ritmikus korban vannak, héttől kilencig terjed a fantázia kora, tíztől tizenháromig tart a heroikus korszak, tizennégytől tizenhatig a romantikus és tizenhattól tizennyolcig a keresés kora. A felosztás egyúttal a feladatokat is meghatározza, de mindenekelőtt azt feltételezi, hogy fiatal nézőinknek megfelelő módon játsszunk koruknak megfelelő darabot. Egy- egy előadás mindig csak egy bizonyos korcsoportnak szólhat. Kizárt dolog általában csak a gyerekeknek játszani — mint ahogy az nálunk szokás. Családias színház Szuggesztív egyéniség. Olyan, aki mindenkire hat, mindenkit magával ragad. Ereje van annak, amit mond. Ez az erő a mindent elsöprő hitből, lelkesedésből fakad, ami szinte sugárzik a lényéből. Az ő elképzeléseinek a családias, kevés embert befogadó színház az ideális. Mint a Mikro-Mikroszkóp. ahol csak kétszázan 'férnek el, s nem választja el a nézőteret a színpadtól vasfüggöny és zenekari árok. — A felnőttek világa más, mint a gyerekeké, ök akármennyién lehetnek, mert hasonlítanak egymásra. A gyerek csak akkor érzi igazán jól magát a színházban, ha érzelmi-értelmi kapcsolatokat teremtenek vele, s kibontakozhat az egyénisége. Mi azokat vállaltuk közülük, akikkel a legkevésbé foglalkoznak: a háromhat éveseket. Levente Péter, a színész és Döb- rentey Ildikó, a pedagógus—író, aki nemcsak felesége, hanem munkatársa is, életszemléletével, gondolkodás' módjával és gyermekszeretetével tehetséges művészeket és szakembereket nyert meg ennek az ügynek. Csatlakozott hozzájuk a Kaláka együttes, Dévay Nagy Kamilla, Gryllus Vilmos és a Karsai Pantomim Rt. Valamennyien olyan művészek, akik a maguk területén már „befutott” embereknek számítanak. Azzal, hogy vállalták a gyermekműsorokban való részvételt, egy teljesen más jellegű feladattal bővült tevékenységi körük. Állandóan keresik azokat az embereket, akik szintén a gyerekek színvonalas, tanító szórakoztatását tartják önkifejezési eszközüknek. Olyanokat, mint például Ránki Lantos Júlia, aki Leningrádban védte meg kandidatúráját a színház és a pedagógia kapcsolatáról, s évek óta segíti őket társadalmi munkában. Szellemi ikrek Arra, amit csinálnak, nem képez iskola. Nem jár különösebb anyagi előnnyel sem. Mégis rátaláltak az artisták világában Mérő Imrére. Első pillantásra talán távolállt tőlük, hiszen ő a cirkuszban mozgott igazán otthonosan. Jelenleg azonban Gryllus Vilmos a zenész, Mérő Imre a bűvész és Levente Péter a színész emberileg, érzelmileg, gondolatilag már ikernek számít. Három műfajt képviselnek, mégis létrejött — a szellemi-érzelmi kontaktus hatására — a színházi harmónia. Döbrentey Ildikó figyelmesen hallgatja a beszélgetést. Ügy tűnik, megszokta, hogy a háttérből segítse im- pulzív egyéniségű, lobbanékony férjét. Háttérben van és mégsem. Hiszen a színész ösztönösen ráérzett évekkel ezelőtt, még az úgynevezett Móka Miki-korszakban valamire, amit aztán a pedagógus tett tudatossá és az író fogalmazott meg. — Az érzelmi-értelmi-fizikai kapcsolat a gyermekekkel rendkívül fontos — mondja halkan, megfontoltan. — Őseinknek a varázsszertartások jelentették a nagy színházi élményt. A vezető színész szerepét a sámán vállalta magára, s az „előadásba” fizikailag is bekapcsolódott a közönség minden tagja. Ezt csináljuk mi is. A forma azonban pillanatnyilag csak a gyerekek bizonyos korosztályával teremthető meg. Meggyőződés cseng minden szavából, amikor arról beszél, hogy van és lesz mondanivalójuk a kicsik számára egész életükön át. Bizonyosan van és lesz is. Valami olyan, amit az átlagfelnőtt talán meg sem ért. Csak azt látja, hogy rajonganak értük a gyerekek, hogy kialakult törzsközönséggel rendelkeznek, akik mindenütt megjelennek, akárhol lépnek fel. Vannak szülők, akik a „titkukat” akarják ellesni. Járnak előadásról előadásra, hogy megfejtsék. Pedig nagyon egyszerű a nyitja: szeretni és tisztelni kell a gyerekeket — s mindennap, minden körülmények között embernek maradni! Költői játékterv — Nem hagyományos drámákat játszunk — folytatja az írónő. — Amikor készül a darab, egyszerre vagyok író, pedagógus, pszicáológus, szülő, művész, zenész és politikus. Ami elkészül költői játékterv. A próbafolyamat első szakaszában érik drámai művé. A játéktervek mindig testreszabottan, a színészek személyiségére készülnek. A megíráshoz rendszeres kapcsolatra van szükségem a gyermekekkel foglalkozó szakemberekkel. Nagy nyereség volt például a nemzetközileg elismert zenepedagógus, Forral Katalin segítsége, aki értékes, meghatározó ismeretanyagot bocsátott készségesen rendelkezésünkre, s mind a mai napig támogat bennünket hasznos ötleteivel. Azt vallják, hogy nem gyerekeknek, hanem EMBEREKNEK játszanak. Nagy a felelősségük, mert munkájuk eredménye azonnali és kézzelfogható. A távolabbi eredmény sem megvetendő: színházat szerető és értő közönség kerül ki a kezük alól. Közönségüket egyenrangú partnerként kezelik. Nem érzik magukat okosabbnak, legfeljebb tapasztaltabbnak. Ebből a tapasztalatból szeretnének .valamit az apróságoknak átadni — játszótársként. Minden szégyenkezés nélkül vallják, hogy nemcsak adnak, hanem kapnak is a gyerekektől; olyasmit, ami az ő saját életükre kihat. így őrizték meg emhersze- retelüket, egészséges érdeklődésüket, kíváncsiságukat. A kis nézők lelkesedése, szeretete pedig erőt ad minden fellépéshez, s ahhoz, hogy mindig tudásuk legjavát adják. Örkény István szavaival hiszik: „Mindnyájan tudunk valamit, s azt senki sem képes utánunk csinálni. Ez így van." KÖRMENDI ZSUZSA
