Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
1982. FEBRUAR 13.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Mátyás István■ A hosszú élet titka N égy évvel ezelőtt éppen ilyentájt, farsang idején történt, hogy foglalkoztatni kezdett a hosz- szú élet titka. Még bennem élt a szilveszter emléke, fülemben visszhangzott a pezsgősüvegek durrogása, s ha lehunytam a szememet, a bál forgatagát láttam. De nem kellett búsulnom elmúlt dolgokon, hiszen előttem volt a farsang, lampionokkal, félhomályos bálteremmel, habzó sörösüvegekkel, s valami meghatározhatatlan, de nagyon izgató illattal táncpartnerem hajában. Ekkor gondoltam a hosszú életre. Milyen jó lenne még nagyon-nagyon sokáig élni így, pezsgőkkel, sörökkel, zenével, illatos hajú táncpartnerekkel! Hiszen minden évben van szilveszter és farsang — csak meg kell érni. Van-e lehetősége annak, és mit kell tennem érte, hogy sokáig élhessek? Nagyon sokáig. Hallottam, hogy itt, meg ott mindenféle kutatások folynak; s összegyűjtik az idős emberek tapasztalatait. Figyelni kezdtem, mire jutottak. A szerencse gyorsan mellém állt. Néhány nap múlva egy újságcikkben azt olvastam, hogy a több országban, párhuzamosan folyó kísérletek arra engednek következtetni: az emberi élet lényegesen meghosz- szabbítható. Akár két- avagy háromszáz évig is élhetünk. Mi tagadás, nagyot dobbant a szívem. Igaz, a cikkíró a következő mondatban le is hűtött egy kicsit, közölvén, hogy ez még nem azonnal megvalósítható, de a távolabbi jövőben igen. Akkor viszont addig a távolabbi jövőig ki kellene bírni, mert ha előbb meghalok. mint a tudósok elkészülnek a receptjükkel, akkor fuccs az én két- avagy háromszáz évemnek. Hogyan bírhatnám ki addig? Szinte megszállottan kerestem a titkot; figyeltem az újabb híradásokat. S lám csak! Olvasom, hogy Lettországban a kutatók arra a következtetésre jutottak, miszerint a magas kort megért emberek általában egy helyen töltötték az életüket, ritkán vállalkoztak nagyobb utazásra, s szabályos étrendjük volt. Igen ám, de mire ezt megtudtam, én már annyit utaztam, mászkáltam, annyifelé laktam; s ettem összevissza, nemhogy szabályosan, de néha sehogy — minekutána a legkevesebb reményem sem maradt a hosszú életre. Magamban éppen kezdtem elbúcsúzni a habzó sörtől és az illatos hajú nőktől, amikor újabb cikken akadt meg a szemem. Egy kilencvenkilenc éves bolgár tudós akképp nyilatkozott, hogy a hosszú élet „egyedüli titka” a szorgos munka. 'Ekkor levegőbe dobtam a sapkámat és a plafonig ugrottam örömöben. Mert én már eddig is annyit dolgoztam, hogy öt embernek és három öszvérnek együtt sok lenne. De elhatároztam, hogy ettől kezdve még jobban ráhajtok, hadd csikorgassa a fogát a „magas nyugdíjintézet’’, amikor már a második évszázada küldi majd címemre a nyugdíjat. A ztán komoly dilemma elé állított az élet; pontosabban az egyik napilap. Közölte ugyanis, hogy egy százkilenc esztendős. Missouri állambeli öregúr szerint az ő hosz- szú életének a titka egy kis whisky lefekvés előtt. S néha napközben is. Nem tudtam eldönteni, hogy most szorgosan munkálkodjak, vagy inkább igyák. Majd pedig ideológiailag is megzavartak egy kis időre. Az NSZK-ban kimutatták, hogy legtovább az evangélikus lelkipásztorok élnek. Nem vicc ez, kérem, ne tessék nevetni! Az újság, amelyik hírül adta, még azt is tudni vélte, hogy átlagosan nyolc évvel élnek tovább, mint katolikus paptársaik. Már kezdtem rábeszélni magam, hogy újra hivő legyek. Az ugyan elgondolkoztatott egy ideig, hogy reformátusból átváltsak-e evangélikusra, de mi mindent meg nem tenne az ember, hogy sokáig élhessen?! Ekkor azonban a hír utolsó mondatára pillantottam: „Az evangélikus lelkészeket is általában túléli feleségük.” Itt föladtam. Hogy visszavallásosodjak még kétszáz szilveszterért és farsangért, valamint felekezetet cseréljek — talán ment volna. De az, hogy férjből feleséggé is kell válnom, már túl soknak bizonyult. Ezt nem vállalom. Megszoktam bizonyos dolgokat. A reményt a görögök csillantották meg előttem ismét. Egy százhúsz éves, derék görög elmondta a kíváncsi kutatóknak, hogy aki sokáig akar élni, az házi kenyeret, hagymát és olajbogyót egyen. Nem rajtam múlott. Kérvényeztem a kerületi tanácsnál, hogy negyedik emeleti lakásomban kemencét építhessek, házi kenyér sütése céljából. Elutasították. Ugyanígy a minisztérium is azt a kérésemet, miszerint rendszeresítsék számomra az olajbogyó-behozatalt. Maradt volna a hagyma, de minek, amikor a görög matuzsálem megmondta, hogy a háromra együtt van szükség. S ekkor jött egy japán, aki száz- tizenhárom éves, jó egészségnek örvend, szereti a televíziót és minden este' megissza a szokásos rizsborát. Szerinte a hosszú élet titka, hogy táplálkozzunk változatosan és ne izgassuk fel magunkat semmivel. A japánnak igaza van. Nem izgatom magam azzal, hogy meddig fogok élni. Nyugi! Sokáig, és kész. Ja! Ez a japán hetvenhat éves lányával él egy kis szigeten. Kérvényt fogok írni a fővárosi tanácsnak, hogy adja nekem bérbe a Margitszigetet — az van a közelemben —, mert ezek szerint szigeten kell nem izgatnom magamat. Ezt már nem utasíthatja el a tanács. Demokrácia van, s nekem jogomban áll sokáig élni. Lányok, nyugalom! Mindenkire sor kerül; eljárunk egy-két farsangi táncot. Ha most nem, akkor tíz, ötven vagy százötven év múlva. Addig is: tartsatok ki, s ahogy az öreg japán tanácsolta, ne izgassátok fel magatokat! ? át kai Tivadar A fa becsülete — Hóra áll az idő, jó, hogy begyütt már az a fa! — mondta az édesanyám. Hogy honnan a jóégből állapította meg ezt éjfél közeledtén mikor az orrunkig is alig láttunk, máig sem tudom. Tett még két hasábot az újonnan rakott cserépkályhába, magára húzta a dunyhát és a fal felé fordult. Illendő lett volna jóéccakát vagy valami effélét mondanom, de ő akkorra már a fal felé fordult, és magára húzta a napot. Én meg ott ültem a kockás irkalapok előtt; némi rokonságot érezve azokkal a madarakkal, amelyek belefáradtak a mai gyűjtögetésbe. Mert elfáradtam én is. Elfáradtam a régen gyakorolt fahúzkodásbari Reggelre aztán nagy fehér pólyákba bugyolálta november ezt a Ba- kony-alji kis falut. „Kedves BarátonU Kár, hogy nem tudtál szabadságot kiíratni. Pedig vártunk, még a ma reggeli busznál is. Így aztán később indulhattunk az erdőbe iáért...” Nem. Ez nem jó. Át kell húzni keresztbe. Meg fog a barátom sértődni. Bár nem én akartam mindenáron ráerőszakolni a fagyűjtést, ö ajánlkozott. Tehát. 1 „Kedves A...! Sajnálhatod, hogy nem jöttél ki ebbe a kikerics-virí- tó őszi erdőbe! Tudom, hogy kevesen vagytok a rovatnál. Dehát úgy beszéltük meg, hogy te fogod megmenteni legalábbis megírni a FA BECSÜLETÉT. (Tövit töröm, s — nem — a gallya jut — emlékszel-e?) Azét a fáét, amelyet úgy tíz évvel ezelőtt már egyszer „eltemettünk”. Eltemettünk az avar és a csalit alá. Eltemettük, mert jött négy keréken az olaj. Gurult a falvakba is — aránylag olcsón — a kényelem. Ma, ahogy belelapoztam az általatok szerkesztett újság apróhirdetésrovatába, megdöbbentem az olajkályhák végkiárusításán! Mint legutóbb olaszországi utamon a ,Pon1.e Vecchió-i végkiárusításokon. Pontos adatokat gyűjthettél volna, hogy nálunk hányán építettek be NDK-s, osztrák, nyugatnémet olajégőfejes kazánokat a kétszintes házak pincéibe? Édesanyám padlásán két olajkályha vár jobb sorsra. Mintha szamárra a fül, mintha a sci-fi díszletei... Rámaradt... És ott fog maradni, mint a petróleumlámpa, mint az én vaskorcsolyám, mint a gázlámpa, mint az üres puskapatronok, mint egy Bródy Sándor novellás kötet a tulipános sorozatból; az egerek csemegéinek. Mert vannak még egereink. Az emberiség nem öregedhet meg, csak az ember, öregem! A fa megnő, kidől, elkorhad. Az erdő sohasem! * Mit mondjak még? Maradt Neked fél tábla szalonna, fél üveg pálinka és egy évre elegendő ózon a nikotinos tüdődbe. Küldhetnék Neked fagyöngyöt egy vers kellékeinek, elárvult madárfészket, ökörnyálat, hogy összeférceld az amúgy is szétfoszló nyarainkat az ősszel. Eszembe jutott nagymama. Két álló hétig fosztott kukoricát a Paptagban, mert egy nyaláb „jón” rajtakapták, kilencszázhúsztól ötvenötig egyfolytában. Ugye, milyen mesebélinek tűnik? Eszembe jut. Hogyhogy eszembe jut? Ma — de mivel éjfél jóval elmúlt — tegnap késő délután történt. Amikor Albert barátommal, a fuvarossal a második fordulóért mentünk; megállít a siheder erdész. — Ma nincs „fa-nap!” Majd csütörtökön jöjjenek a következő fordulóért! Hiába, a „lámpás”, a derékaljban elrejtett hála-bor; vissza kell fordulni üresen. Pedig a fuvár ugyancsak kemény dió errefelé. Mégis becsülöm ezt az erdészt. Vissza akarja és vissza fogja adni a fa becsületét! (Látod, nem kell még újságcikk sem.) Ha van már centrum hétfő, húshagyó kedd, kupaszerda; legyen „facsütöríöíc'” így van rendjén a világ — modaná az én Piavét és Amerikát megjárt öregapám. Hunyadi István■ Itt élt a sárga házban Pálos barát volt, később magyar-kabátba burkolta gyönge testét e sárga házban merengve rótta köreit. Nincs már a ház, de itt állt gyerekidőmben a vén Kelen-hegyet vigyázták ablakívei. Dohos kenyérnél többre nem futotta ha fázott, hűlt csibukját szorította rangra, asszony ölre nem vágyott ő sosem lelke se ittjárt, karcolt a toll türelmesen de mégis itt-marasztják teleírt fóliánsok. Halálra se gondolt, potomság nem ijeszti s egy nap kifordult kezéből a toll rátört ajtó mögött találták szélütötten Virág Benedeket, Szálkás betűin szétfolyt a tinta és alig vert szíve. Amiket álmodott, miénk c ritka kincs rokona sem volt, nem élt senkije. Találkozás a pusztán Pákolitz István-Névadó { ; ,V •- * •áfir ' __ívSAv' ti >t ■■■: ■■■■■Kur ucz D. István festménye Ópápa fölmász a fára, szilvát szed egy nájlonzsákba; szilvából rakja a kótát, dúdolva a szilva-nótát, a nevet átigazítva, nem ahogy szerzője írta, vagyis nem: „szívem Éva”, a módosítás: ÉDA. Biggyeszt, kit korlátol korlát, beleüti az orrát mindenbe, akár egy pincsi — s amiről nem tud, az nincs is. Ópapa akként határoz, hogy megszünteti a káoszt: ■ tehát... nem ősanya-Éva, nem is hóhattyús Léda, sem a sorsüldözött Méda — tetszik, vagy nem tetszik: Éda. A sok-sok hitetlen kába másszon föl a hiszem-fára; netán a Keresztnév-tárban böngészve majd megtalálja.
