Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-13 / 37. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1982. FEBRUÁR 13., SZOMBAT Villanásnyi beszélgetésekkel Hétköznapi szokásaink nyomában Lassan, s még a feltételezettnél is lassabban vál­toznak szokásaink. Többnyire észre sem vesszük, hogy milyen tényezők befolyásolják és milyen mértékig hatnak vissza sorsunkra. Szokásaink szö­vevényéből, aprócska részt veszünk ez alkalommal górcső alá, miközben hatni engedjük a megmásítat- lan valóságot. Ki-ki szembe nézhet saját helyzeté­vel, felteheti a kérdést: milyen szerepet játszik mindennapjaiban a kultűraközvetítés tárgyi világa & intézményrendszere: a képek, szobrok, könyvek, művelődési házak, mozik, színházak. Néhány általá­nosítható tapasztalatból és villanásnyi beszélgetés­ből is kirajzolódik: alaposan megváltoztak a műve­lődési szokások. Fokozatosan nagyobb lett az igény a kis közösségek iránt, egyre többen keresik az egyéni művelődés különböző formáit. A tényékbe ágyazva villantunk fel egy-egy apró képet, néhány mondatnyi beszélgetéseket. A partne­rek kiválasztása véletlen veit, de hisszük, hogy mindegyikük sajátos típus, társadalmi csoportot képvisel. Kora délután tértünk be a kere- pestarcsai művelődési házba. Az iro­daként is szolgáld könyvtár kölcsön­zési időben zárva volt, s vagy fél tu­cat gyerek álldogált az ajtó előtt ta­nácstalanul. Ebben a nagyközségben — több mint öt éve — művelődési ház elnevezésen egyetlen nagyobb szobányi helyiséget kell érteni, ahol éppen néhányan ebédeltek a terme­lőszövetkezet dolgozói közül. Ha lesz ház Az amúgy Is kis teremből még le is választottak egy részt, melegítő kony­hának. A megmaradt szobácska es­tére közművelődési intézménnyé alakul. Most Éberhardt Tibor, a ter­melőszövetkezet — így mondta — mindenese várta, hogy elvégezze az éppen rábízott feladatot. — Szokott itt lenni pávakör, ci­gányklub és néhány nyugdíjas is idejár kártyázni — mondta a húsz­nál alig idősebb fiatalember. — Én sohasem jövök ide. Munka után sie­tek haza a gyerekemhez, meg inté­zem az engedélyt, mert, hogy a nyá­ron építkezünk. Most egy négyszer- négye,s szobában lakunk hárman, ez mindén, aztán kifújt. Persze, este tévézünk. A könyvtárnak két éve nem vagyok tagja, azért néha újsá­got olvasok, mást nem nagyon. Tud­ja, Kerepestarcsán semmi sincs, mo­zi sincs. Pestre kellene menni, csak­hogy nem fogok három órát utazni oda-vissza egy filmért. Még kocsmá­ba sem érdemes járni, egyet kivéve, a többi késdobáló. Van itt, aki szín­házba is elmegy, aztán meg éjszaka gyalogol. Néha nekem is eszembe jut, hogy jó volna eljárni valahová, de majd ha készen lesz a házunk. Miközben az államilag művelődés­re fordított pénz megkétszereződött, lényegében változatlan maradt a közművelődési és művészeti intézmé­nyek látogatottsága. Pontosabban: változatlanul kevés. Kényelmetlen? Moravits Béláné negyven év kö­rüli pedagógus Ecserről jár taníta­ni naponta Budapest IX. kerületébe és mindig magával hozza tízéves fiát, mert véleménye szerint a főváros­ban jobbak az iskolák. Modernizált parasztházban laknak, valaha a nagy­szülőké volt. Férje szakmunkásisko­lát végzett, mezőgazdasági gépész. Hárman élnek a tízezernél több fo­rintnyi közös keresetből. — Nagyon szép művelődési ház van a falunkban, két éve avatták fel, láttam a televízióban — észrevehe­tően kényelmetlenül érzi magát. — Belülről még sohasem néztem meg. Van mit csinálnom esténként és a hétvégeken. Nem, ennyi gyakorlat után már.nem készülök mindennao sokat az óráimra... Néha nézzük ugyan a televíziót, de én inkább ol­vasok a másik szobában. Hobbim lett a magyar irodalom. Családi költségvetést sohasem csináltunk, így aztán fogalmam sincs, hogy mennyit fordítunk kulturális kiadá­sokra. Várjon ... könyvre úgy egy százast, moziban ugyebár évek óta nem voltunk, színházba viszont min­den hónapban elmegyünk, mert se- meddig se tart kocsival beszaladni, és a gyereknek is fontos, hogy hoz­zászokjon a művészethez. Ezért visszük múzeumba is rendszeresen. És ha szabad dicsekednem: a férjem meglepett karácsonyra két Ék Sán- dor-rézkarccal. Eredetiek! Az ország lakosságának alig több mint egy tizede jár a művelődési há­zakba; a művészeti csoportok, szak­körök és klubok tagjai nem teszik ki az öt százalékot sem. E két utóbbi adat szűkebb hazánkban is igaz. Végigballagok a betonos kerti csa­páson. és csöndesen zárom a vaska­put. Tócsák között keresem az utat a járdán, az árok felett maszek* be- tonhíd juttat tovább. Bizonnyal vé­letlen, hogy éppen a veresegyházi amatőr színjátszók jutnak eszembe, akik megkezdték tizenegyedik évad­jukat. A maguk építette próba- és előadóteremben töltenek hetente kéj estét. A közös érdeklődésből barát­ságok, szerelmek és házasságok kö­tődtek, nagy veszekedések átélői egy- egy műsorösszeállítás közben, s való­színűleg posztereket vásárolnak a szobájukba, egymás között cserélge­tik új könyvszerzeményeiket és pró­ba után összedobják a pénzt az egy üveg vörös borra. ^ Van köztük villanyszerelő, népmű­velő, segédmunkás, képesítés nélkü­li pedagógus és adminisztrátor. Va­lószínűleg hiányérzettel élnének a maguk szervezte kis közösség nél­kül. Legalább ennyire fontos szá­mukra, hogy ők alkotják a községi művelődési ház törzsközönségét. Sőt, ha szükséges: végigjárják az utcá­kat, szervezői feladatokat vállalva, aztán büszkén mesélik, hogy ki hány helyen fordult meg. Mindeközben alig várják a színpadralépés lehető­ségét, hogy egyénileg és közösen gazdagított önmagukból felmutassa­nak valamit. És egy telek Kisorosziban hiába kerestük az egyetemi végzettségű népművelőt a klubkönyvtárban. Felbontották a szerződését. A közművelődési felada­tokat leszázalékolt, egykori laboráns­nő látja el. Ezen a nyomon indulva, találkoztunk Czikora András nyugdí­jas vízügyi mérnökkel. A szobában fél falat eltakaró könyvespolc, tele­vízió, állólámpa és vagy tíz láda kardvirág-hagyma a cserépkályha mellett. Ez utóbb említett élőlények adnak elfoglaltságot és tisztes jöve­delempótlást Czikoráéknak. — A mi kis falunkban alig élünk hétszázan, bizony nálunk minden ne­hezebb — mondja Czikora András, s közben előkészíti a maga termelte bort. — Szinte el vagyunk zárva a világtól, pedig a munkaképesek többsége ingázik. Lehet, hogy éppen ez a legnagyobb baj. Mielőtt a nép­művelő ideköltözött a falunkba, a feleségem — már akkor is leszázalé­kolt .volt — látta el a kultúrigazgatói feladatokat, jói ment neki. Az utób­bi évben nem voltam az épületben, de azt hallottam, hogy ennek a lány­nak sikerült összetartani a fiatalo­kat, mesélik: jó volt a klubja, és előadásokat is rendezett. Csak hát neki nem volt kedve házról házra kilincselni a közönségért. Pedig ma már másképpen nem megy. Néha azt sem szabad pontosan megmonda­ni, hogy mire hívja őket az ember, ha eljönnek, akkor már tetszik ne­kik. Azt azért meg kell mondani: a kertbarát kőire szívesen jönnek. Oda ezután én is elmegyek, egyéb­ként nemigen érek rá, hát itt ez a telek, a kardvirágok, meg az uno­káim. Ügy tűnhet, hogy művelődési szo­kásaink változása azt is . jelenti: so­kan leszoktak a szellemi táplálékról. Pénzkérdés? A szentendrei Művész presszó mindig vonzó; kitűnő kávét főznek. A művelődési központ előcsarnokában félhomály, ide csalogat a fény. Ott az ajtó nyitására fázósan húzza ösz- sze magát a tájékoztató pultnál ülő idősebb hölgy, emitt udvarias a pin­cér. Odaát egyszerre két szakkör tartja foglalkozását: a klub-övezet­ben a szőnyegszövők, a zeneterem­ben a blokflőtések. A presszóban alig ülünk néhányan. Hárman isz- szuk a fekete „mérget”: Mihály Miklós és Miklósi Imre, a város pa­pírgyárának szakmunkásai állítják, hogy szívesebben ülnének a műve­lődési ház klubjában, ha nem kelle­ne ott valamiben feltétlenül részt Venni. — Nyáron igen, akkor itt mindent megtalál, az idegenforgalom miatt — mondta Miklósi Imre. — Télen ez a város is csöndes, mint akármelyik falu. Mi? Egyikünk se szeret szere­pelni, hát akkor meg miért mennénk most a művelődési központba? Per­sze az is igaz: nemigen tudjuk, hogy mit lehet ott csinálni esténként. — A szocialista brigádunk meg­kapja minden hónapban a műsor­füzetet, majd’ húszán egyetlen egyet, de azt sem tudom, hogy hol szokott elkallódni — segítette véleményével Mihály Miklós. — De hát, ha az üzeniben színházlátogatást szervez­nek, akkor is általában Budapest az úticél. Pedig hallottam, hogy Szent­endrére is egész jó társulatok jön­nek néha ... Ja, brigádvetélkedőt azt szoktak évente tartani, ki is jelöl­tük, hogy ki vesz részt mindig. — Ha megnyílik a városban egy új múzeum, azt megnézzük — veszi vissza a szót társa. — És rendszere­sen járunk moziba... azt nem lehet mondani, hogy a művelődés bármi­lyen formája sok pénzbe ' kerülne, manapság az ilyesmi nem pénzkér­dés. Van azért ami drága: a képek. Láttam a kirakatban, de amit szí­vesen megvennék, arra kevés lett volna a kettőnk fizetése. A kép töredékes és távolról sem teljes. A villanások csupán adalék­ként szolgálhatnak a művelődési szokásainkat alakító tényezőkhöz, ráadásul valamennyi túlzottan ma­gától értetődőnek tűnik. A két, har­minc éves szentendrei szakmunkás hozzávetőleg annyit keres, mint a kerepestarcsai termelőszövetkezetben a segédmunkás — és igaz: művelőd­ni nem pénzkérdés. De az életkörül­mények meghatározzák szokásain­kat. A fészekrakás évei nemcsak fo­rintokat, hanem emberi energiákat is lekötnek, a magunk prédájává tesznek. Ugyanakkor a ma már sok esetben nem gazdasági szükségből. nem a megélhetés érdekében művelt kiskertek és kisállatok tenyésztése is átalakította az emberek életfor­máját és nem hatott kedvezően a művelődési igényekre. Az ország lakosságának 23 száza­léka iratkozott be a különböző könyvtárakba (Pest megyében csak 13!). Az egyéni művelődésről nem lehet közvetlen 'adatokat kimutatni. Beszámíthatjuk ugyan a könyvkeres' kedelem látványosan növekvő for­galmát és a sok milliós műtárgyvá­sárlásokat. De nem szabad megfeled­kezni a státusszimbólumkénti szer­zésről. A televízió előtt tölt naponta há­rom és fél órát átlagosan minden magyar'állampolgár. Ez már önma­gában is művelődési szokásaink egyik tényezője, sokkal nagyobb részben a kelleténél, mert ilyen arányban már torzítja az érdeklő­dést. amelyet kezdetleges művelő­dési propagandánk amúgyis alig tud a közművelődési intézmények felé fordítani. A Pest megyében műkö­dő mozik, könyvtárak, klubok és művelődési házak jelentős része el­marad attól a színvonaltól, amelyet egy átlagos lakásban megtalálunk. Ezekkel a körülményekkel verse­nyeznek a népművelők, hogy min­dennapi szokásaink között nagyobb hányadossal szerepeljen a szellemi pallérozás. KRISZT GYÖRGY Látkép, toronnyal Bemutatjuk... ...az Irodalomtudományi Intézetet 1957-ben a budai Ménesi úton, az Eötvös Kollégium épületében új szellemi műhely alakult; az Iroda­lomtörténeti, mai nevén az Iroda­lomtudományi Intézet. Huszonöt éves lesz nemsokára. Negyedszá­zad. Talán elérkezett a mérlegké­szítés ideje is. Az igazgatói szobában az egykori Eötvös-kollégistát, az intézet mun­káját kezdettől irányító Sőtér Ist­ván akadémikust kérdezgetem: — E negyedszázad során mi hiá­nyoznék művelődési életünkből az itteni kutatómunka nélkül? — Hiányoznék mindenekelőtt A magyar irodalom története hat tes­tes kötete, amely jó tízéves előké­szítő munkával készült az intézet­ben... — Vagyis a spenót.. ; — Igen, amit népszerűén spenót­nak hívnak. E kiadványunk — a kezdetektől napjainkig — a teljes magyar irodalomtörténetet dolgozza fel. 1965 táján végezvén a munká­val, utolsó kötete 1966-ban jelent meg. Nagyobb irodalomtörténetek — például a Pintér-féle — ugyan korábban is készültek, tudományos életünkben — a külföldiben is — mégis példa nélküli volt e kötetek elmélyedési igénye. Azóta persze, akkorát fejlődött az irodalomtudo­mány, hogy akár ismét belevághat­nánk egy új irodalomtörténeti ösz- szeíoglaló készítésébe. Mint ahogy bele is vágtunk: most dolgozunk rajta — a külföldieknek. A magyar irodalmat idegen ajkúakkal megis­mertetni, nos, ez a feladat nem is hasonlítható ahhoz, mint amikor magyar olvasók kezébe adjuk iro­dalomtörténetünket. — A korábbi kutatások eredmé­nyeként milyen munkák megjelen­tetésére készül még az intézet? — Valószínűleg nagy visszhangot vált majd ki másik vállalkozásunk is: hamarosan megjelenik első kö­tete annak a négykötetes tervezett irodalomtörténetnek, amely a fel- szabadulás utáni magyar irodalmat mutatja be. E munka még az elő­zőnél is nehezebb, hiszen élő és kortárs — vagy nemrég még an­nak számító — költők, írók helyét jelöli ki, és 1975-ig becserkészi tel­jes irodalmi életünket. A költészet, a próza, a dráma fejlődését, az irodalompolitikáét, a kritikai moz­gásokét és áramlatokét. A negyedik kötet pedig — s ez megint egészen új — a határokén túli magyar iro­dalmat ismerteti meg: az Erdély­ben, Szlovákiában, a Vajdaságban, illetve a nyugati országokban élő, magyarul író alkotók életpályáját, műveit. ~ Az Irodalomtudományi Intézet több műhely munkáját fogja össze. Hogyan oszlanak meg a feladatok az egyes területek között? — Talán alapműhelyünknek Is mondhatom a bibliográfiai osztályt, hiszen tevékenysége az Irodalom­tudományi munka alapját teremti meg. Az egy-egy író, költő munkás­ságát feltérképező kötetek körülbe­lül a XIX. századig pontos irány­tűt adnak a kutatók kezébe. Az irodalomelméleti osztály, amely, ér­zésem szerint, nagyon nyitott állás­pontot vívott ki, jelenleg a kézi könyvre összpontosít, de itt mérik föl például Lukács György iroda­lomtörténeti és kritikai életművét, a e műhely kutatói foglalkoztak a realizfnus, a pártosság, a modernség értelmezésével. A régi klasszikus magyar irodalom műhelyében a XIX. század végéig a nagy stílus- korszakok általános kutatása mel­lett súlyponti területek is kialakul­tak: A Petőfi- vagy a Madách-ku- tatásoké. A legvirágzóbb talán a reneszánsz és a barokk kor kutatá-_ sa: a Klaniczay Tibor szervezte műhelyben olyan tudásanyag hal­mozódott fel, s úgy rendszerezve, hogy az — megítélésem szerint — páratlan eddigi kutatásainkban. E hatalmas korszakon belül a XIX. század második felétől végbement fejlődést külön műhely vizsgálja Németh G. Béla vezetésével. Fon­tos vállalkozásnak számít, és nagy anyagfeltáró igénnyel folyik A magyar kritika és irodalomtörténet története című programunk, amely­nek eddig három kötete jelent meg: Fenyő István a reformkori, Tarnay Andor a régi magyar irodalmat, Németh G. Béla pedig a pozitiviz­must dolgozta fel. Készülő köteteink, a magyar irodalmi gondolkodás ösz- szefüggéseit vizsgáló monográfiáink melléktermékeként pedig a Szépiro­dalmi Könyvkiadó gondozásában antológiasorozatot jelentetünk meg. — Koncepcionális változást sejtet, hogy az intézet időközben , az iro­daion! tu d ományi nevet vette föl. Ső- tér Istvánnak amúgy is „vesszőpa­ripája'’ a kritika és az irodalom­történet egységes szemlélete. Hogyan valósul meg ez az egység az Intézet- ben? — Ezt mindig csak az egyéni munkákból ítélhetjük meg. Az egy­séges szemlélet csakis úgy valósul­hat meg, ha a múlt bármelyik alakját úgy olvassuk és mutatjuk be, mintha kortársunk lenne, vagy mi válnánk kortársaivá. Csak így menthetjük át műveikből mindazt, ami valóban értékes, friss, izgalmas, különben száraz, papínízű a tudo­mányunk. Kortársává válva — kri­tikusként — azután megint föl kell építenünk az író, a mű körül a kort, s ezt már csak irodalomtörténész­ként végezhetjük el. Napjainkra is érvényes! Egy jó kritikus a mi ko­runkban történetileg is képes ér­zékeltetni mindazt, amit egy Illyés Gyula-, vagy egy Juhász Ferenc- mű jelent. MAKAI TÓTH MARIA Ellentmondások

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom