Pest Megyei Hírlap, 1982. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
" «rr W xMmap 1982. FEBRUAR 13., SZOMBAT Színházi levél Veszélyes játékosok Ifjú keramikus Senki úgy el nem tutija rontani az ember életét, mint ő, saját maga. És még jó, ha ezek az önsorsrontók csak a saját életüket rontják el, s másokét nem. Vagy: ha úgy rontják el a saját életüket, hogy azért nem másokat (bárkit, csak nem önmagukat) okolnak, s e máso'k rovására írják saját hibáikat, ostobaságaikat is. önsorsrontó hősökkel tele v,an a modern irodalom, tele a módern művészetek. Az előbbiben írók kitalálta regény-, novella- és drámahősök ténfe- regnek, mérgezik magukat, s maguk körül másokat. Az utóbbiban az alkotók maguk élik meg az önsorsrontó szerepet. Ki ne tudná felsorolni festőket, muzsikusokat, színészekét (írókat, költőket!) és más alkotóművészeket, akik mondhatni művészi tökéletességgel tették tönkre a saját életüket, rontották el a saját sorsakat, s gyakran még másokét — szerelmesét, feleségét, barátét, pályatársét — is. A zt lehetne erre mondani persze: az önsorsrontók, az ön- és közveszélyes játékosok mégis csak kisebbségben vannak; nem ők a jellemzőek, nem minden alkotó- művész ilyen, sőt a többségük nem ilyen. Nem kell a magánéletben vájkálva ítélkezni; nem az az érdekes, hanem a produktum, a művészi alkotás.’ És ha az jó, ha az minőségi munka, akkor kit érdekel, hogy az alkotó szerette-e a szilvóriumot vagy a konyakot, monogám volt-e, vagy minden szoknya (nadrág) után azonnal utánavetette magát. Tetszetős érvelés, és gyakran helytálló is. Valóban érdekesebb a produktum, a mű, mint a körülmények, melyek között létrejött.. Csakhogy azt az alapfokú társadalompszichológiai vagy pszichológiai — alkotáslélektani szemináriumokon is tudják, hogy mű és alkotó ilyen abszolút mértékben nem választható szét. A művész élete, életvitele, sorsa vagy sorsrontó hajlamai nyomot hagynak a művön, akár akarja az alkotó, akár nem. Lehet, persze, hogy e nyom élesebb, kontúrosabb. s lehet, hogy áttételesebben, bonyolultabban jelentkezik. Századunkban. amikor egyébként is az én-hősök korát éljük, ezen nincs is mit csodálkozni. A nagyobb gond akkor mutatkozik, ha az alkotó nem tudja igazolni szerepvállalását a művel — mert mű nincs. Illetve: folyton készül, folyton szó van róla, mindenki tudja, hpgy a M ű (kép, szobor, dráma, tanulmány stb. stb.) már majdnem elkészült, t hogy ez meg az a részlete milyen remek, de végleg elkészülni, befejeződni nem akar a mű az istennek se. Ennek persze ezer oka lehet: a külső körülmények (rossz lakás, rossz írógép, rossz papír, rossz ecset, rossz mintázófa, rossz kő, rossz festék, rossz szerető, rossz feleség, rossz barátok és rossz kritikusok, rossz „fejesek" és még ezer más rossz) és a belső körülmények (idegesség, gyomorfekély, túlzott nyugalom, önbizalomhiány és túl nagy önbizalom, szellemi impotencia [és nefni ’impotencia is alkalomadtán], begörcsölés, becsavarodás, egy helyben to- pogás, túlfeszített munka, túl- dolgozottság, szerelem, csalódás, féltékenység) tökéletes összeesküvést szőhetnek az alkotóművész köré, s egy ijyen összeesküvésben persze hogy nem lehet dolgozni. E gy ilyen folyton nekifutó, de soha el nem rugaszkodó, ám a megtorpanást, a léc alatt elbúvást remek érvekkel megmagyarázó figuráról írt színművet Maróti Lajos. Az Egy válás története című darabot már bemutatták Szegeden; most a József Attila Színház tűzte műsorra a némiképp átdolgozott, átcsiszolt művet. A játék hőse a Doktor úr. Doktor úr újságírónak, sőt írónak tartja magát, dolgozik is valamelyik lapnál, jelenik is meg egy-két írása, de a főműnek szánt Értelmiségi paradoxon című tanulmányát visszadobták, és emiatt most rettenetesen rossz a közérzete, pedig tulajdonképpen semmi baja. Doktor úr, a bezápult, leblokkolt, kifulladt értelmiségi, mindeme kudarcokat persze környezete, sőt, általában a világ számlájára írja. Meg a feleségéére, aki — ellentétben a Doktor úrral — valóban doktor. Amikor a házaspárral megismerkedünk, éppen válófélben vannak. A doki prés hőzöngéseit, hihetetlen energiával kifundált és végbevitt nemdolgozás-rohamait, nőügyeit Vera, a feleség megunja, annál is inkább, mert neki is van valakije. Elválhatnának szép simán is, de ők, jó honi szokás szerint, előbb szét- rágják egymást, egymás életét, egymás idegeit, előbb megalázzák a másikat mint embert, mint férfit, mint nőt, mint alkotó értelmiségit, mint társat és mint barátot, s amikor már mindennek vége, akkor megpróbálják elfelejteni az egészet, csakhogy addigra az egész viszolyogtató hercehurca már kitörölhetetlenül beleivódott az idégeikbe, a sejtjeikbe. M aróit nem szívleli ezeket a figurákat, nem menti fel őket, nem hiszi, hogy a Doktor úrnak és hasonszőrű barátainak van igazuk, hogy itt mindennek és mindenkinek meg kell rohadni, hogy itt gúzsba kötik a szellemet, satöbbi, satöbbi. A darab lehangoló képet tár a néző elé, de Maróti nem is akarja a néző szimpátiáját a Doktor úr és köre felé fordítani. És ez derék dolog is — csak éppen az a bökkenő, hogy ez a távolságtartás, ez á negatív ítéletmondás túlságosan képletszerű megoldásokkal jelenik meg a színpadon. A mindennapi történet hitelességét helyenként a banalitás veszi át, a figurákban túl sok a felszínesség és túl sok szellemeske- dő mondat hangzik el, és túl kevés az igazán drámai összecsapás is, mert például Vera sem sokkal jobb, mint a Doktor úr; őt meg a befutás, a karrier izgatja oly mértékben, hogy habozás nélkül hozzámegy volt betegéhez, az öre- gecske, de nagyhatalmú főfunkcionáriushoz. Így nincs értékellentét, ami még elmenne, ha Maróti szatírát írt volna. De az Egy válás története inkább tragikomédia akar lenni. Sőt: dráma. Ehhez azonban nincs meg benne az a drámai erő, ami például Sarkad! Imre drámáinak önsors- rontóit, ön- és közveszélyes játékosait jellemezte. Takács István A József Attila Színházban február 6-án mutatták be Maróti Lajos; „Egy válás története” című játékát. Rendezte; Benedek Árpád, Képünkön: Pálos Zsuzsa, Káló Flórián, Voith Ági, ÜJréti László. A háztartásban használatos tárgyakat készít Budakeszin lévő otthonában Kun Éva keramikusművész, a népművészet ifjú mestere. Veress Jenó felvétele A Nagy Parlag rendszeres művelésében A legnagyobb szolgálatot tette Ferenczy Károly születésének évfordulóján Százhúsz esztendeje született Ferenczy Károly festőművész, a magyar piktúra iskolateremtő mestere. Hazai munkássága két városhoz, Szentendréhez és Nagybányához kapcsolódik. Becsben született, Magyaróváron gazdasági akadémiát végzett, Ga- vosdián gazdálkodott, majd megismerkedve későbbi feleségével, Fialka Olgával, érdeklődése a festészet felé irányult. Hatalmas erővel bontakozott ki tehetsége: müncheni, római, nápolyi tanulmányinak követték egymást, majd családja Szentendrére költözött, a festő pedig Párizsban kötött ki. Hatott rá a naturalizmus, de még inkább megfogta a fény-árnyék váltakozása, az emberi világlátás felszabadítását ' jelentő impresszionizmus. 1890-ben, három esztendei tartózkodás után hazaérkezett Párizsból, Szentendrén lakott • 1892-ig. Húsz képet készített ebben „a festői motívumokban dúsla- koaó, lankásokon épült” váTv-FIGYELŐ Nagysága. Emlékezetes tele- víziólilmek forgatókönyvírójaként tisztelhetjük Galgóczi Erzsébetet — képernyőre kerülő történetei, akárcsak novelláinak regényeinek java, erős valóságismeretükkel, bár tor szókimondásukkal, jellegzetesen mai figuráikkal érdemelték ki a nézők meglkülön- böztett figyelmét —, és ugyancsak legjobb tévérendezőink közé sorolhatjuk aat a Nemere Lászlót,, aki ipimár bő másfél évtizede jelentkezik emlékezetes produkciókkal a Szabadság téri stúdiókból. Kettőjük legújabb szövetkezése, a csütörtök este műsorra tűzött Bolondnagysága vetítése elé tehát jogos várakozással tekinthetett az előfizető. Aztán ahogy teltek a percek, és a kórházból a kültelki tanyára visszaszökött Janka néni mind több és több holmiját lelte meg falusi ismerőseinek portáin, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy ezúttal inkább meghümmögtet, mintsem tapsra ingerel az együttműködés. Pedig micsoda remek figurák tünedeztek elő! Ott volt mindjárt ez a magára maradt uriasszony különc küllemével es mindenféle görcsökké merevedett szokásaival. Ott volt aztán az a folyton kortyolgató Zsufa, aki legföljebb ha állampolgári mivoltában jött- rnent nőként egyébként viszont úgy kártyázott, komá- zott, mintha János avagy Jóska néven kedvelték volna a kocsmai haverok. (Mellesleg szólva ez a Zsufa a szerző több művében is föl-föltűnik, mégpedig úgy, mint az írónő Győr közeli szülőfalujának egyik legjellegzetesebb alakja.) És ott volt aztán az őrnagy úr, akit egyedül csak ez a bolondnagysága Janika néni urazott, és szintén ott táb- láboltak, tették szőlőskerti, ház körüli dolgukat mindazok, akik úgy váltak' ki a nevenincs település lakóinak galériájából. hogy mindegyiküknek megvolt az egyéni, a tökéletesen megkülönböztető jellemjegye. És furcsamód, mégsem érezhettük igazán, hogy szükség volt egy ilyen, valóban remek tablóra. Nem, mert — sajnos — maga a történet, az a föntebb említett visszaszerzősdi, vékonyka cselekményszálnak bizonyult ahhoz, hogy ilyen tömegű és ily erőteljesen megmintázott szereplőgárdát egy bokorban tudjon tartani. Igen. kevés is, szegényes is volt maga a történés! Kár, igazán nagy kár mindezért, mert jobbnál jobb színészek vállalták magukra e mai mese megelevenítését, élükön azzal a Gobbi Hildával, aki szinte egy jutalomjátékhoz méltó odaadással kerekezte, tervezgette, ' s ha úgy adódott, hadakozta végig ennek a tragikomikus Janka néninek az utolsó napjait. És ugyanígy a többiek is, akik között megannyi, újabban szinte alig foglalkoztatott színművész tűnt fel: Hollós Melitta, Pádua Ildikó, Rákos Mária, Soós Edit — hogy illendő udvariassággal csak a hölgyeket említsük. Az „R -CSOport valóságos működése idején — kiváltképp azoknak, akik gyerekfejjel hallottak létezéséről — különös romantikát testesített meg, mert titok vette körül tagjait. Jó volt most látni az akkor névtelen arcokat, jó volt, mert; egy olyan konszolidált tárágdalmi szituációban találkoztunk velük a képernyőn, amikor már nyugodtan mertünk mosolyogni is az általuk elmondott történeteken. Szabó László krónikás műsorvezető ez alkalommal mintha pápábbnak akart volna tűnni a pápánál, mintha rájátszott volna riportalanyaira. Vámos Judit rendezőnek ezzel együtt is sikerült kézben tartani a Volt egyszer egy „R’’-csoport című riportot. Akácz László roskában, ahol „a főtérről a Dunához lefelé szaladó szűk utcában — mely nia nevét viseli — talált egy faverandás, tágas házat”. Első gyermeke mellett itt született a későbbi magyar művészet két ikercsillaga: Noémi és Béni. Olyan képeket festett itt, mint ja Leányok virágokat gondoznak. a Kavicsokat hajigáló fiúk, s ennek az időszaknak a főműve, a Válás. Saját stílusát, forma- és színvilágát kereste, amely mindenekelőtt a francia Bastien Lepage hatását volt hivatva levetkőzni. Münchenbe költözött ezután három esztendőre. Mintegy megelőzte a nagybányai stílust. amelynek első korszaka a millennium esztendejétől 1901-ig tartott. A természetben festés, a plein-air kapta meg őt és kollégáit, Hollós}1 Simont, Thorma Jánost. Ivá- nyi-Grünwald Bélát. Réti Istvánt. A fény hatására színe' is egyre- inkább felerősödtek A második nagybányai korszak 1902-től 1906-ig tartott Míg az első esztendők jellemzője „az ember és természet egybeforradása, misztikus násza volt”, Hollósy távozása után a feldolgozás, az itt kapott és szerzett élmények vászonra vitele lett elsődleges. Mindenekelőtt a színek, a tónusok fontosságát hangsúlyozta. Vásznain mindez szemléletesen nyomon követ hető, köztük , az 1903-ban készült Október címűben is, amelyről egyik monográfusa azt írta: „Kevés oly szabadban készült kép ismeretes, mely ennyire szuggerálná készültének évszakát”. Ez az atmoszféra-teremtés a budapesti évek alatt veszített erejéből. Csupán a nagy ösz- szegezéskor, az utolsó hat esztel dobén tért vissza, 1911-től 1917-ig. Halála után tizennyolc esztendővel Genthon István, Ferenczy Károly egyik legkiválóbb értője azt írta: „Itt az ígéret kapujában szakadt meg a gyönyörű pálya, mely a maga erejéből végigszántott az új művészet valamennyi addigi birtokállományán, együtt haladt a fejlődéssel, anélkül hogy annak vívmányaiból kölcsönzött volna”. De Genthon azt is szóvá tette, ’hogy „nincs rokonszenvesebb, megbecsülésre méltóbb alakja az új magyar festészetnek, mint Ferenczy Károly. A művészet soha nem kerülhet nyugalmi állapotba, s ma már az ő megoldásait messze maga mögött hagyta. De a festés hitelét, erkölcsi küldetését, magasztosságának érzését ő vetette meg azzal a helyi hagyománnyal együtt, melyhez a mai művészek visszatérnek— Ez a legfőbb művészettörténeti jelentősége Ferenczynek, ki Munkácsy istenáldotta zsenialitásának, Szinyei felvillanó korszerűségének fokát nem érte el, de ebben a mindennél fontosabb feladatban, a Nagy Parlag rendszeres művelésében a. legnagyobb szolgálatot tette azok közül, kik Magyarországon ecsetet vettek kezükbe.” Születésének százhüszadik évfordulóján ezért emlékezünk rá megkülönböztetett figyelemmel. M. Zs. ..i..... A r ests Október című képe a Magyar Nemzeti Galériában látható. ■w l«l Az adjunktus ellenére A cím csak tréfa. Békés István is annak szánja kórházi betegágyán, amelyet hónapok óta nyom. (Sőt, ha a kéthónapos szünetet nem tekintjük, több mint esztendeje készteti aggodalomra rokonait, barátait.) Túl több súlyosnál súlyosabb operáción, kétszer is visszatérve onnan, ahonnan más egyszer sem térhet vissza, tréfálkozik. S ami mindenen felül megkapó, élcelődése nem cinikus, s nem álca. amivel jól eltakarhatja rossz kedvét. Békés István író, költő, egyben a Pest megvei barangolások híres szerzőié reális beteg: tisztában van állapota súlyosságával, de nem hagyja leteperni magát. Szelleme, érdeklődése semmit nem kopott. Nyolcvanon ugyancsak túl. gazdag életművével háta mögött megérdemelten pihenhetne, nyűgösködhet- ne. Erre szoríthatná a négyágyas betegszoba, még akkor is, ha kiváló a gondozás, ha békesség, nyugalom veszi körül. A kórház mégiscsak kedvet szegő, hangulatromboló közeg. És ezt most ez az oroszlánsörényű, fehér hajú, lisztferences ábrázatú ember, aki épp a fodrászt várja borotválásra —. tagadja. Kérni büszkeséggel emlegeti: főorvosa tanulmányt írt riak majd választ Békés Istvántól. Az ágyhoz láncolt beteg megígérte, á sok meg nem jelent verse közül válogat majd, hogy az olvasó számára így is mondhasson valamit, mert közölnivalója van. Rengeteg kö- 'zölni valója. E rre mondhatta adjunktusa: Pista bácsi, maga az orvosok minden igyekezete ellenére meg fog gyógyulni! Mindketten nevetünk, pedig nem is nevetnivaló: az orvos a testet gyógyítja, de mennyivel könnyebb lehet a dolga, ha betege kiegészíti a medicinát saját elnyűhetetlen élniakarásával. Hányszor faggatjuk az ifjúságot. kit tartanak példaképnek. Sokszor csak erőltetett válasz érkezik, vagy még any- nví sem. Pedig müven egyszerű. Most is itt van előttünk egy ember, aki élethalálharcot vív és jókedvűen, könnyedén győzi le hatalmas ellenfelét, mert_ritka tulajdonsággal bír: alkot* alkot. A világ számára nem szűnik meg inat mondani. Csaknem elfelejtettem: antológiájához már készen van Petőfivel József Attilával Babitsosai és majdnem befejezte Vörösmarty! Az pedig csak ráadás, hogy az egyik szerkesztőség épp a minap tudatta: a Pest megyei barangolásokból közölni akar részleteket. S. A. a műtétről, hiszen egy hat és fél órás operáció egy nyolcvanéves elaltatott embernél mégiscsak szenzáció, sok tanulsággal szolgál! Hát az a Vörösmarty-kötet a betegszoba asztalán, milyen tanulság? Kinek lenne kedve ennyi kín után még forgatni? Szinte hihetetlen a válasz. Békés István dolgozik. Nem azon a két könyvön, amit korábban elkezdett, nem a Népszabadságnak ígért sorozaton. Azt sajnos félbe kellett szakítania. hiszen könyvtári búvárkodás nélkül nem haladhat. De ez a beteg testben teljesen ép lélek, feltalálta magát. Antológiát készít. S az ötlet is Békés Istvánba vall. M magyar írók, költők,'vagy magyarra fordított írók és költők műveiből ösz- sze akarja gyűjteni azokat az alkotásokat amelyek valamely nagy. híres emberekhez kapcsolódva születtek. József Attila — Thomas Mann- ról, Petőfi Sándor — Egressy Bénihez, Zrínyi Miklós — Attiláról írt verse .., Néhány sorban méltatná azokat, akikről a művek szólnak és méltatná az alkotásokat: miért íródtak. Akár segédkönyvnek használhatnák a diákok, annyi kérdésre kaphat-
