Pest Megyei Hírlap, 1982. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 7. szám

1982. JANUAR 9., szombat PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN

• Szakonyi Károly írása a Központi Sajtószolgálat 1981. évi elbeszélés- pályázatán III. dijat nyert.

Bartók emlékére

Victor Vasarely grafikája

ÉTAl KÖTÖM Ű HE LYIM

Verset írni, vagy a barátommal egy vérre menő teniszpartit játszani tulajdonképpen a felszabadultság- nak egyformán magas foka — vallja Rózsa András —, s ekképpen érzem, hiszem és tudom: a játék a költészet édestestvére.

Ez az általa is felfedezett rokonság alapvetően meghatározta tollforgató életének munkásságát, hiszen egyszerre lett költő és sportújság- író, szürrealista és expresszionista verssorokat, ugyanakkor a játék szociológiáját papírra vető alkotó, önmagában e kettőt soha szét nem választja, legfeljebb az idő szab sorrendet:

— Kezdetben csak versek voltak — mondja —, (az első 1954-ben jelent meg), folyóiratok, antológiák közölték, majd 1974-ben első kötetem is napvilágot látott Fekete sárkány címmel.

— Milyen volt a fogadtatása?

— Eléggé ellentmondásos, ami a kritikát illeti, így aztán másfél évig egyetlen vers sem jött ki belőlem. Közben bekövetkezett életem nagy váltása is; érdeklődésem egyre szenvedélyesebben fordult a sport szociográfiája, illetve szociológiája felé, aminek aztán a Népsport ajánlata ugyancsak kedvezett: a labda- rúgőrovat munkatársa, majd a láp főmunkatársa lettem.

— S így született meg a Fociológia című könyved is.

— Évtizedes sportújságírói pályámat zártam ezzel a kötettel, aminek talán nehéz is lenne műfaját meghatározni: történeti és szociológiai vonulata kétségtelen, de vers is van benne. Csaknem ötvenezer példányban jelent meg, és kritikai visszhangja talán fölötte volt a könyv érdemeinek.

— A siker bizonyára újabb, s további munkára ösztönzött.

— ötletként vetődött fel, és szép játék lett belőle: a magyar sport történetét kutatom és írom a kalandozásoktól napjainkig. A gyér tárgyi emlékek mellett a népköltészet ad segítséget. Készülőben van egy másik könyvem is, mely sportfilozófiai és szociológiai tanulmány- kötetként a Medicinánál jelenne majd meg; ebben a „kettéhasadt sport” általam bevezetett fogalmát próbálom kibontani; nevezetesen azt, ogy korunkban a sport mindinkább elveszíti játékjellegét, s a teljesítmény, a munka kerül előtérbe.

— Üjabb verseskötet?

— Régóta készül. Az a típus vagyok, akiből nem is csurran, mint inkább cseppen a vers. S ami kész van, ezt is kíméletlenül megrostálom; úgy mondhatnám, tíz versből hat eleve nem marad meg, a négyből később hármat összetépek.

— Mi ennek a szigorúságnak az oka?

— Magyarországon nagyon sok a jó költő (a kötetes költő), s egy ilyen erős mezőnyben feleslegesen, csak a megjelenés kedvéért nem szabad verset Írni.

— Végezetül; most hol élsz, min dolgozol és hogyan?

— Nemrégiben költöztem Dunakeszire, innen járok be a munkahelyemre, a Tájékoztatási Hivatalhoz. Többnyire az éjszaka marad szabadon az írásra, sok kávéval és cigarettával, kevés alvással. Ami régóta, s a mai napig is izgat (versben, prózában egyaránt), az idő, a létnek az a kérlelhetetlen dimenziója, amivel szemben kiszolgáltatottak vagyunk, s ami át meg átformál bennünket. Első kötetemben, s most is vissza-visszatérő motívum: az idő, rendre elárulhatja az ember legtisztább korszakát: az ifjúságát.

T. L

Rózsa András versei:

Jelenlét

alázatosan

jelenteni

(fejemmel a hónom alatt) hogy azon a napon amikor lang son előtt két acélállat űzőbe vett egyetlen embert (célponttá zsugorítva)

... azon a napon

mérföldek ezreivel arrébb

rügyet bontott egy mandulafa

(és rábámult a napra)

néhány fűszál is feljebb emelte fejét

(teljesen meggondolatlanul)

vétségükért elő is állíttattak

a vüágrendőrség legközelebbi őrszobáján

mert mindennek ideje van a futásnak a célzásnak

.a rügy bontásnak _

(nem is beszélve a fejek felemeléséről)

jelentem továbbá (alázatosan)

hogy a világadatbank minden tényt kártyára rögzített (még a nem-tényeket is)

és ha egyszer a nyomozásnak meg kell indulnia kéznél lesznek a rügylenyomatok (a fejfelemelés vétkének nyomatával együtt)

Béke

Rúdugró

nekem a békakuruftyolás a béke

lendült

nagyot

és szállt a nap felé

meg a fűszál fogaim között

mint riadt madárraj bámulták a felhők

amint poros ösvényeken bandukolok

a rudat

magához szívta már a föld

időtlenül

(semmiből a semmibe) míg a fényben madarak kergetőznek és fürdőző lányok visongása haitik a folyópart buja bokrai mögül

ő csak egyre szállt fel

a sárga naphoz

a léc fölött

megállt

egy pillanatra

öt méter mélyről szólt hozzá a föld

ő a mozdulatlan lécre visszanézett és hazatért a földhöz engedelmesen

buja vágyódás talán csak kamaszkorában fogta el, amikor sóvárogva megkívánta a szerelmet.

Bizonyára az volt mindebben a legizgatóbb, amit a kölyök is^ tudhatott annak idején, hogy nemigen történhet semmi. Alig lehet iá esélye, hogy a lányt elszakítsa 9 társaságtól, és valahol kettesben lehessenek. Képtelenség, hogy ilyen rövid időn belül ez megtörténhessék. Másra pedig nincs idő, sem szükség: hosszadalmas ismerkedésre, együct- létekre, újbóli találkákra, levelezésekre, szeretgetésre, gondokra — hónapokig vagy évekig.

Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ablakon, vajon mr st velük tartson-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott.

Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Újra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfőm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt, Tímár hiába leste féltékenyen, hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket.

Tömeg volt az állomáson. Bömbölt a megafon; ázott emberek, madzaggal átkötött kofferjaikkal, amikben az egész heti tiszta fehérneműt cipelték magukkal a munkásszállásokra, a hét végi zsíros étkektől meg a pimpós boroktól kótyagosan szorongtak a peron ajtajában. Timár az állomás órájára nézett — negyed óra múlva indul a vonata.

Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket. De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetlenebből.

M

ár a szerelvény mellett járt, a kocsik számozását böngészte, amikor meglátta őket. A szomszédos sínpáron veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Timár elfoglalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői éppen sietősen távoztak, mintha egyszercsak eszükbe jutott volna, hogy sürgős dolguk akadt. Timár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a ma- szatos üvegen keresztül nézték egymást. Kitartóan álltak az ablakoknál ; a helyzet már kissé feszélyezett volt, s a vonatok még mindig nem indultak. Emberek nyüzsögtek odalenn a perónon, a kocsikban csapdosták az ajtókat, vasutasok füttyögtek, a büfés kávét kínált, újságos rikoltotta a szenzációs címeket.

Egyikük sem mozdult el a helyéről. Timár állta a lány árnyékos, sötét szemének a tekintetét. De az a boldog érzés, amit a nő hajának érintésére a buszban érzett, már semmivé foszlott. Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, há van bátorsága elfordulni az ablaktól.

Nem lehetett érezni a vonat indulását. Timár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké?

Távolodtak.

Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magat, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserűbájos vonásokat A pillanatot, amikor ...

Amikor? Véletlen is lehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Timár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a Tekintetét.

De ha nem?

K

ésőbb, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy idegennel.

Pedig érezték egymást.

Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve.

kellett felszállni. Timár előre engedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt.

Már indult a bu3z, amikor Timár is felugrott.

A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta jegyét,. kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet

T

imár a lány mögé ült.

A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszéltek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban annyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra-balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Timár beszippantotta az erős, édeskés parfőm illatát. Nem ismerte ezt a parfőmöt: közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna: átfűtöttebb, rekedtes lett.

Már ez a hang is erotikus hatással volt rá.

Arra gondolt, nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is igy akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Timár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez gz öregedő ember?

Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Timár egy ízben kísértést érzett, hogy érintéssel vagy símogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de különös, sejtelmes kapcsolatuk így most olyan harmonikus volt, hogy azon minden mozdulat csak ronthatott volna. Ilyen

A

z eső még esett, de ha Timár el

akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz.

Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett. Behúzódott az eresz alá.

Hárman álltak a közelében, ernyő (alatt — egy idős házaspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a Vasgyár munkása volt, kistermetű, és_az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé testes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, haj tűkkel fel tűzött

konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat. valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány, olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és setét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás.

A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Timar pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszercsak csodálkozva és kissé rendreutasí- tóan villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette.

Timárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosolygott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rójuk.

A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában. Már alig szemerkélt; Timár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve. szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A kocsiból két Timár-korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindannyiuknak ott

Szakonyi Károly:

Úton*