Pest Megyi Hírlap, 1981. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-13 / 292. szám

K*r ne cm 1981. DECEMBER 13., VASARNAP SZÍNHÁZI LEVÉL A kezdet és a folytatás Pozsgay Imre felszólalása az írószövetség közgyűlésén Az író legyen közéleti ember hangsúlyt. A tőkés fejlődő or- ] A közgyűlésen ezután az szágok író- és fordítószerveze- I alapszabállyal és egyéb szer­iéivel igen különbözők, vál- vezeti kérdésekkel foglalkoz- tozatosak a kapcsolatok. I tak. Elméleti tanácskozás Szerencsésebb sorsú nemzetek­nél a színi kultú­ra évszázados fej­lődése a maga ter­mészetes törvé­nyei szerint ment végbe. Lé- tezet önálló, nemzeti nyelvű drámáirodalom, létezett szín­játszás, létezett színház, meg­volt a közönség is, mely a színházat és a színészt támo­gatta. A magyar színházművészet nem Ilyen csillagzat alatt szü­letett. Először is azt kellett pótolnia, amit a történelmi csatározásokban elvesztett: önnön létét. Évszázados kiesé­sek, űrök, lyukak, hiányok —, s velük szemben egy sürgető követelés a nemzeti játékszín megteremtésére, a nemzeti drámairodalom kibontakozta­tására — körülbelül ez volt a helyzet a XVIII. század utolsó harmadában. A török uralom másfél évszázada, a három részre szakadt ország, a reformáció és az ellenrefor­máció, az egyre nagyobb súly- lyal a nemzetre nehezedő Habsburg uralom, a mind­eközben önálló, s önállóan is fejlődő Erdély, a Rákóczi- szabadságharc és bukása, az elmaradt polgári fejlődés, a hátramaradt magyar nyelvű Irodalom, a szellemi, kulturá­lis központok hiánya, a ne­messég, a főurak nemzeti kul­túra iránti érzéketlensége és érdektelensége — ezek és még száz más tényező akadályoz­ták, hogy abban az időszak­ban. amelyben Párizs már megélte a maga forradalmát, már lerombolta a Bastille-t, s már trónra emelte az Észt és elsöpörte az arisztokráciát, ná­lunk azért kellett küszködniük áldozatkész és nagyszerű em­bereknek, hogy egyáltalán le­gyen magyar nyelvű irodalom, legyen magyar nyelvű tudo­mány és kultúra. A magyar színjátszás így — tetszett, nem tetszeti — e har­cok részesévé kellett, hogy váljon., A polgári fejlődés fon­tos területévé lett; léte vagy nem léte a haladás, a politika sarkalatos kérdései közé tar­tozott. A magyar nyelvű, ön­álló drámairodalom megte­remtése és a magyar nyelvű színházművészet létrehozása együttes, egymástól el nem választható igénnyé nőtt. S mert nem virult az egyik, nem virulhatott a másik sem. Több évtizedes keserves küzdelem kellett már ahhoz is, _ hogy 1790. október 25-én Budán, fent a Várban, a karmeliták II. József rendelete értelmé­ben bezárt kolostorának Kem- pelen Farkas tervei t szerint korábban színházzá átalakí­tott templomában (a Várszín­házban) megtartsa első elő­adását az első magyar hivatá­sos színjátszó társaság, mely inagát Nemzeti Játszó Társa­ságnak nevezte. A Kelemen László vezette, tizenegy szí­nészből és négy színésznőből álló társulat azonban csak egyetlen előadást tartott ek­kor a Várszínházban. Két nap múlva a pesti Rondellá­ban, ebben az.öreg bástyafélé­ben játszotta másodszor a nyi­tó darabot, a Brühl nevű né­met szerző darabjából Simái Kristóf piarista tanár által magyarított Igazházi, egy ke­gyes jó atya című művet. És ezzel vége is lett egy időre a magyar nyelvű színjátszás­nak; két év huzavona kellett ahhoz is, hogy Kelemenék megkaphassák játszási helyül azt a jókora deszkapajtát, mely csak nyáron volt hasz­nálható. mivel télen a Pestet és Budát összekötő hajóhíd elemeit tárolták benne. S újabb harcok, elkeseredett vi­ták a Budán székelő osztrák ^Helytartótanáccsal, a budai, a pesti tanáccsal, a pesti német színház vezetőivel, az ellenke­ző és csekély érdeklődésű kö­zönséggel csak annyi ered­ményt hoztak, hogy a társulat azokon a napokon, melyeken a német színház nem használ­ta a Rondellát, megtűrtként felléphetett ott. Még így is életképesek lettek volna, ha a belső viszály és a lassan elapa­dó érdeklődés következtében a társulat szét nem züllik. 1796. márciusában feloszlottak — de a példa már meg volt te­remtve. • Ez volt hát a kezdet, mely minden felemássága, minden eredménytelensége dacára is annyit mindenképp elért, hogy egy Bessenyei Györgyöt — A filozófus című víg játéka ré­vén — színpadra segített, egy Csokonai Vitéz Mihályt da­rabok sorának írására készte­tett (bár Csokonainak egyet­len darabját sem adták elő), és hogy abban az időben, airhikor a Martinovics-össze- esküvés a polgári fejlődés út­jait kereste, a maga eszközei­vel támogatni tudta ezt a tö­rekvést. Támogatta a nemzeti nyelv - megtisztításának, fel­emelésének ügyét, s á nemze­ti nyelvi kérdését a politikai felemelkedés kérdésévé is tet­te. A magyar teátrum tehát, már első lépéseinél, nemz e- t i teátrum volt, nemzeti kul­túránk ápolója, a feudalista, félgyarmati sorban élő or­szágban a nemzeti öntudat ébresztője és ébren tartója. M indezt pedig ab­ból az alkalom­ból kell felidéz­ni, hogy hosszú évek után újra megnyílt a Katona József Színház. Az átépített, modernizált, szép kis színház a Petőfi Sándor utcában áll, talán kétszáz mé­terre attól a helytől, ahol va­lamikor a Rondella terpeszke­dett. S hogy az új színház — mely, mint korábban, a Nem­zeti Színház kamaraszínháza­ként működik majd — na­gyon is tudja és vállalja ezt a térben-időben egyszerre kö­zeli és távoli örökséget, azt két ténnyel jelzi. Az egyik: az előcsarnok közepén, kis emel­vényen, a hajdani, Duna-par- ti deszkaszín, az úgynevezett Reischí-pajta makettje áll. Az ügyes makett jól mutatja, mi­lyen is volt a színház ebben a pajtában, s jól érzékelteti a kontrasztot is, a mostani szín­ház plüss és üveg otthonossá­gával. Bent a színpadon pe­dig mintha ugyanennek a paj­taszínháznak az életnagyságú nézőterét és színpadát lát­nánk: deszkalócák, gerendák, titkait feltáró színpadi gépe­zet, kötelek, csigák, díszletek, lámpások, súgólyuk, kellékek. S maga a játék is a kezdeteket idé­zi: Jókai Mórnak a magyar nemzeti színjátszás százéves évfordulójára 1890-ben írott darabjaiból, a Thespis kordá­ja és a Földön járó csillagok című játékokból Thália szeke­rén címmel egybedolgozott művet játssza a Nemzeti Szín­ház társulata. Ez a Kelemen féle társulat apoteózisát szín­re vivő játék azonban — azon túl, hogy nagy gondossággal rekonstruálja az 1790-es évek színházi körülményeit — nem csupán szellemidézés, vagy tisztelgés a kezdetek hősei, az ősök előtt. Hangsúlyoz is va­lamit, ami talán még fonto­sabb, mint a magyar dráma­történet és színjátszás kezde­teinek idézése. Ez pedig az a szeltemi jogfolytonosság, mely Kelemenektől máig a nemzeti kultúra ápolását tette a ma­gyar színház egyik fő köteles­ségévé. Intő, figyelmeztető, súlyos örökség és kötelesség. (Folytatás az 1. oldalról.) Dobozy Imre kifejtette, hogy irodalmunk rég nem volt annyira élénk, polemikus, vál­lalkozókedvű, mint épp mos­tanában. Hagyományőrzés és újítás perlekedik benne, ösz- szegzö szándék és gyakori új­rakezdés, értékállandósítás és átértékelés, eltökélt cselekvő­készség és makacs egyszemé- lyiség, a történeti-társadalmi bonyolultság megfejtésének igénye és a megfejtés elhárítá­sa, vagy a bonyolultság értel­mezés nélküli kimondása. A lényeg — mondta nem a különféle stílustörekvések versenyfutása, hanem az elté­rő alkotói szemléletek, ma­gatartások erős polarizálódása, a közgondolkodás megújítását támogatva. Mindezt művek so­kasága bizonyítja. A pályakezdő írók helyzete kapcsán beszélt az írószövet­ség elnöke a hagyomány foly­tatásának és megújításának el­térő értelmezéséről is. A pá­lyakezdők — miként kifejtet­te — elsősorban nem másképp írnak, hanem másképp éltek, nevelkedtek, mást látnak mai világunkból, mint az idősebb korosztályok. Fölemlítette új lehetőségek szükségességét a fiatalabb és korosabb írók kölcsönösen mélyebb ismerke­déséhez, gyakori találkozások­hoz. Ezután megkezdődött a na­pirendi témák vitája. Pozsgay Imre művelődési miniszter felszólalásában az írószövetség működésének ta­pasztalatairól, az írók társadal­mi szerepéről és feladatáról szólt Kifejtette: az Írószövet­ség akkor tölti be feladatát, ha nem ejti rabul, nem köti le az írót egy belterjes látszat­közélethez, hanem ellenkező­leg: kibocsátja a közéletbe. Oda — tette hozzá —, ahol a demokrácia beleszólást, rész­vételt és döntést jelent, de feltételezi a saját érdekeit jól ismerő, felvilágosul tan kép­viselni tudó, ám a partikula­ritásból kiemelkedő, felelős ál­lam polgárt Az írók közéLetásége Is — hangsúlyozta — elsősorban ál­lampolgári jogon és felelőssé­gen alapszik, ami egyben tá­gítja az írók társadalmi sze­repét. Valódi író felelősséggel párosuló' képességeinek latba vetésévet a műveiből épülő tekintélynek súlyával tud hat­ni a nyilvánosságra. Az eddi­ginél nagyobbra növelhető az írószövetség szerepe Is, ha le­hetőségeinek jobbam megfelelő feladatokat vállal magára, s ehhez támogatást kap az álla­mi szervezetektől. Szólt a miniszter arról Is. hogy hazánkban a kulturális politika a párt politikájának elválaszthatatlan része, s az egész ország biztonságos ha­ladását kívánja szolgálni. Megvan a lehetőség a szelle­mi építkezésre, a párt prog­ramnyilatkozata alapján a társadalmi haladás továbbfoly­tatására. Többen érintették a vitában az írószövetség nemzetközi kapcsolatait. Garat Gábor fő- . titkár például azt emelte ki, hogy az elmúlt öt évben is el­sősorban a szocialista orszá­gok írószövetségeivel való együttműködésrie helyezték a Tegnap zárult Tatabányán az a háromnapos országos tanács­kozás, amely a nemzetközi ideológiai harc időszerű kérdé­seivel foglalkozott. A több mint 300 résztvevő négy szekcióban vitatta meg a nemzetközi poli­tikai viszonyok, a szocializmus eszméje és gyakorlata, vala­mint Magyarország és a nem­zetközi ideológiai harc össze­függéseit, az ehhez kapcsolódó gyakorlati munka tapasztala­tait, feladatait. A szekciók munkáját plenáris ülésen ösz- szegezték. A vitában azok a kérdések kerültek előtérbe, amelyek tár­sadalmi fejlődésünk és a nem­zetközi osztályharc mai felté­A vonó mesterei Budapesten élnek, a Liszt Ferenc Kama­razenekar tagjai. Az elmúlt tíz esztendőben sikert sikerre halmoznak. Járják a világot, s közben lemezfelvételeket ib készítenek. Közülük az egyik a vonósmuzsika legszebb da­rabjaiból készült válogatás, Purcell, Vivaldi, Marcello, Mo­zart, Mendellssohn és Bartók műveit tartalmazza. Az együt­tes tizenhat tagja, úgy tűnik, mintha egyetlen hangszeren játszana. Hol a legbelülről fa­kadó mély líra szólal meg bár­sonyos tónusokon, hol a har­cias férfi küzdelme válik acé­los hangúvá, felettébb egysé­ges hangzásukban. Ez _ az együttes valami olyat tud, ami­vel kevesek rendelkeznek ko­runkban: a zene talán legel- vontabbnak tűnő világában is önfeledten játszanak, örül­nek a behízelgően lágy kanti- lénáknak, hogy aztán virtuoti- zásukat is elementáris erővel, salaktalanul mutassák be. A Händel tizenkét concerto grossóját műsorra tűző három­lemezes albumok zenei anyaga mintegy rejtett fényszóróként pásztázza végig az együttes felkészültségét, gyakorlottsá­gát, naprakészségét. Valójában nagyon tudatosan minden han­got egymás mellé raknak, hogy a megszólaltatás pillanatában elengedjék magukat, a hang­szerek rezonáns üregei meg­teljenek élettel, s a felcsendü­lő dallamokban, ritmusokban az alkotás teljessége, a gondol­kodó ember tapasztalata feje­ződjön ki. A Hungaroton közreadta a Magyar gregoriánum sorozat hatodik, egyben befejező le­mezét. A magyar középkor re­konstruált muzsikája csendült fel a Dobszay László és teleihez és ideológiai követel­ményeihez kapcsolódnak. A résztvevők megvitatták a nem­zetközi ideológiai harccal ösz- szefüggő agitáció, propaganda időszerű feladatait, rámutattak a hazai és külföldi tájékoztató munka fejlesztésének fontos­ságára, a nemzetközi kulturális kapcsolatok és az idegenforga­lom szerepére. Elemezték a burzsoá ideológiai és propa­gandaintézmények tevékenysé­gét, az ellenük való harc fel­adatait A tanácskozás Győri Imré­nek, az MSZMP KB agitációs és propaganda osztálya vezető­jének zárszavával ért véget* Occitan trubadúr A közelmúltban nagy siker­rel mutatkozott be a szentend­rei Vujicsics együttessel közös műsorban a pomázi művelődé­si házban Michel Montanaro. Az occitan — franciaországi nemzetiségi — népzenét játszó trubadúr fellépett a budapesti Egyetemi Színpadon és január 9-én Szentendrén is hangver­senyt ad. Takács István A Nemzeti Színházban ugyancsak bemutató volt a héten. Bródy Sándor: A medikus című életképét Szegvári Menyhért rendezte. Képünkön: jelenet az előadásból LEMEZTÉKA Korongon régi korok muzsikája Szentendrei Janka vezette Schola Hungarica előadásában. Az utolsó lemez a hazánkban kialakult gregorián gyakorlat XII—XV. századi formáival is­mertet meg. Azzal a népzené­re is jellemző és máig ‘élő par- landó megformálásmóddal, ami különösen a siratókban követ­hető nyomon. Pergolesi Stabat matere a középkori vallásos költészet egyik legszebb szövegét ala­kítja át zenévé. A Lamberto Gardelli vezényelte felvételen a már említett Liszt Ferenc Kamarazenekar, a Magyar Rádió és Televízió női kara, valamint Kalmár Magda és Hamari Júlia működik közre. Gardelli ezen a korongon szin­te elfelejti operadirigensi múlt. ját. Vérbő verizmusa, drámai kitörésekre hajlamos egyé­nisége itt új oldaláról mutatko­zik be: visszafogottságát rep­rezentálja. Ám az érzelmi qsz. szetettsége ugyanúgy jelen van, mint például Verdi Rek­viemjének tolmácsolásakor. Ezúttal azonban a meghittség elmondásához a barokk pom­pa csak kellék. Pergolesi mu­zsikája az emberi szívekből in­dul el és fogalmazódik olyan áradássá, amely eddigi isme­reteink szerint leginkább a kor (tizennyolcadik század el­ső harmada) képzőművészeté­ben volt nyomon követhető. TV-FIGYELŐ Szovjet CSt. Hat teljes órán át pergett A szovjet televízió estjének műsora, és úgy per­gett, hogy akár a délutáni su­gárzás perceiben nézegette a képernyőt az előfizető, akár pedig az esti főidőben, ekkor is, amakkor is láthatott ben­ne olyasmit, ami a készülék mellé telepítette. Ilyen tekin­tetet vonzó kisfilm volt egye­bek között A természet hang­jai című képműsor — ez egy észtországi állatkísérletsort mutatott bé, amelynek kere­tében rövidhullámú adóvevők­kel figyelik a röppenő mada­rak szívverését —, és ugyan­csak tetszhetett a Gyógyszer helyett szauna című negyed­óra, Hanem az ámulat ideje ak­kor érkezett el, amikor Sugár András kalauzolásával tiszte­letünket tehettük a szovjet té­vések moszkvai székházában Ezek aztán a méretek, ez az­tán a felszerelés — csettint- hetett a hüledező néző, akinek, míg az időzónák egyeztetésé­nek mesterfogásait hallgatta, meg a műsorcsinálás grandio- zitásáról értesült, bizonyára volt néhány megbocsátó gon­dolata a kamerák és mikrofo­nok honi vitézeiről, Eme irigylésre méltó vendé­geskedés után következett a szokásos esti játékfilm, amely Pergolesi fájdalomzenéjé előtt másfél évtizeddel kompo­nálta a nagy Bach, Johann Se­bastián azt a három úgyneve­zet Francia szvitet, amelyet a Hungaroton nagylemezén Fá­bián Márta és Szakály Ágnes szólaltat meg két cimbalmon. Az ázsiai eredetű hangszer a század első felében foglalta él megérdemelt helyét a koncert­termekben. Rácz Aladár jóvol­tából jegyzik, akit az az Igor Stravinsky fedezett fel, áld később művet is Irt erre a* instrumentumra. A két fiatal magyar előadóművész éppen úgy agitátora a, cimbalomnak mint nagynevű elődjük. A Bach-művek tolmácsolása fel­idézi a komponálás, a keletke­zés időszakát, mintha lúdtollal megpengetett zongoraősök húrja elevenedne meg a két hangszer együtthangzásából. Hangulatilag nincs is problé­mánk. A hangszínek és az ará­nyok is hitelesítik azt a törek­vést, hogy a cimbalom, nap­jaink újrafelfedezett hangsze­re nemcsak a kortárs muzsika előadására és a cigányzeneka. rok teltebb megszólaltatására alkalmas, hanem a régi korok muzsikáját is meggyőzően tudja szolgálni. M. Zs. ezúttal egy könnyedebb, s ki­fejezetten mai témát dolgozott fel. Amint azt a kevéssé ötle­tes cím jelezte, Az együttélés viszontagságairól láthattunk egy életképsort, amely gya­korta olyannak tetszett, mint­ha nem Moszkvában játszód­na, hanem Budapesten. Ami ezt nagymamás, asz- szony lányos, vejes és kisuno- kás históriát mégis mássá tet­te, annak magyarázata az egész mesét belengő kedves­ségben, hogy azt ne mond­juk. abban a bizonyos szovjet kedélyben keresendő. Crcnkite. Szintén a néni mindennapi karakter mibenlété­nek adott alkalmat a Szemtől szembe... című sorozat leg­utóbbi műsora, amelyben a legnépszerűbb amerikai tele­víziós hálózat, a CBS legendás műsorvezetőjét, Walter Cron- kite-ot, mutatta be Baló György. Míg kettőjük eszmecseréjét hallgattuk, előbb úgy fogalma­zódhatott meg a dobozgazdal vélemény, hogy na, végre itt ül előttünk ez a telekommu­nikációs mesealak; aztán úgy, hogy igazán nincs semmi kü­lönös ebben a kedélyes öreg­úrban; aztán meg úgy, hogy éppen azért különös, mert nincs benne semmi rendkívüli. Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom