Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-07 / 262. szám
1981. NOVEMBER 7., SZOMBAT Apaj nincs, pedig van Egyszerre, egy időben két helyen Nagy utat tettek meg Urbanizálódik a világ. Ezt az évszázados, lassú, de korunkra hihetetlenül felgyorsuló folyamatot pár éve is még a fejlődés biztos jelének, a tömegek, egy egész ország civilizálódá- sának majdhogynem egyetlen lehetséges formájának tekintettük. Aztán .ahogy a kis, emberarcú községei! pusztultak, ugyanakkor más települések, kis- és nagyvárosok mértéktelenül felduzzadtak összkomfortos, ám szinte személytelen világgá, úgy döbbentünk rá, hogy mindez az előre mutató, lendületes haladás nagyon sok értékvesztő, minőségromboló tendenciát is hordoz magában. Csak délibáb A falu szélén, a településhez vezető országút, elején álltam. Hirtelen sötétszőrű, karcsú testű csikó suhant át a távoli útkereszteződésben. Felbukkanása, eltűnése olyan pillanat alatt és váratlanul történt, hogy mire a látványt realizálhattam, már csak elmosódó emléknyom volt az üres utcában. Talán érzéki csalódás az egész, délibáb, mert ott, ahol álltam, csak a végtelen pusztaság ölelkezett egymással, bármerre fordultam, megbontatlan tágasságú, sík mező vett körül. Kristálytiszta, napfényes délelőtt volt, remekül beláttam az egész falut. A puszta közepén, mint tengerben kis szigeten, ültek egymás mellett az apró, alacsony házak. Sőt azt is tisztán ki lehetett venni, milyen sok új, cseréptető virít a régiek között S ahogy elindultam befelé, majdnem mindenütt betonkockákkal kirakott járdán vitt az utam, a központban pedig ott sorakozott egymás mellett a posta, az ABC, a fodrász, a húsbolt, a SÄ'ÄeäfeS község jól ismert a maga hétlíctfnapi ’ csöndjével, friss, új utcáival, épülő házaival. És mégsem! Mert ez a település, ahová aznap délelőtt megérkeztem, képletesen szólva — akárcsak sötétszőrű csikóm? — délibáb. Létezik ugyan, de a valóságban még sincs. Az itt élők ugyan apaji- nak vallják magukat, de a személyi igazolványokba a lakáscím is így kerül bejegyzésre: Dömsöd, ilyen és ilyen utca, ennyi és ennyi házszám. A vonaton ideérkező nem Apaira, hanem Dömscdre kapja a jegyét. Igaz ugyan, hogy az állomás pontosan Apajon áll, tehát Dömsöd névtelen, külső kerülete. Apai tehát nincs. A dokumentumok — Pedig van! Ebben a teli dossziéban a dokumentumok. Egyes-egyedül gyűjtöttem ösz- sze és írtam meg a falu törté- j netét a kezdetektől napjainkig. Több éves. éjszakákba nyúló j munka eredménye, amit itt lat. [ Hány száz könyvet böngész- j 'tem át, hány szabad napomat ; töltöttem levéltárakban, könyv- j tárakban. Igen. lehet hogy j megszállott vagyok, de ezzel is I bizonyítani akartam, hogy létezünk, hogy történetünk van. megérdemeljük, hogy saját jövőnk is legyen. Hlatki Miklós, az általános Iskola igazgatója. 30 éve él a községben, jó ideje harcol egy kis közösség önálló létezéséért. — Apaj először 1291-ben bukkant fel a történelemben Opoy néven és a királynék menyasszonyi birtoka. Majd III. Endre a Nyulak -szifeeti apácáknak adományozza. A XV. században mint alsó- és felső-Apaj község a Hügvi család birtoka. Pest megye falvai a középkorban: régi térkép tanúsága szerint viszont a középkorban önálló község. Apaj lassú fellendülésének a török pralom vet véget, teljesen elpusztul. Egy korabeli szemtanú, bizonyos Földvári László nevezetű személy. így emlékezik erről: ..Apaj, Su- moly régi községek, ma pusztáknak egykori lakosai, elfutottak s nem is tértek többé vissza." A 150 éves megszállás után, az elhagyott .falvak las- san-lassan ismét benépesülnek, Apaj azonban a törökdúlás óta mint önálló falu többé nem létezik, tanyai jellegű település az egymást váltó birtokos családok tulajdonában. 1848-ban elzálogosítják és az osztrák Koburg-Gátahi hercegek az új földbirtokosok itt, egészen a felszabadulásig. — Hogy világosan lássa, mekkora utat tettünk meg 1945 óta, néhány statisztikai adatot mondanék: az 1921-i helyiségnévtár 197 lakást és 25 házat említ Apajon, 1970-ben már 573 az itt élők száma, a lakóházaké 96, most, 1931-ben pedig már majd 900-an vagyunk, és jelenleg 222 házat számlálhatunk. De tudomásom szerint az országban nem egy, a miénknél kisebb lélekszámú település is van, amelyik önálló. — Mióta tartoznak Döm- i södhöz? — Tulajdonképpen a törökök j óta mindig tanyajellegű tele-1 pülés volt Apaj, itt a puszta] közepén, a felszabadulás után is az maradt, s a többi tanyával együtt Dömsödhöz tartó- I zott és tartozik. Csakhogy azóta óriásit változott ám nálunk a világ. 1951-ben létrejött a Kiskunsági Állami Gazdaság, ami igen nagy lehetőségeket teremtett, munkaalkalmakat, fejlődést, gyarapodást, a pusztai állapotból való kilépést, olyannyira, hogy a környező tanyákról is lassan ideköltöznek a családok. Például 1975—80 között, több mint három új utcát nyitottunk, épülnek a szép, korszerű családi házak. Nagy változások De tulajdonképpen miért ez az önállósodási vágy, ami az apajiakban munkál? Mert Hlatki Miklós nincs egyedül, nem magányos csodabogár a településen. Fehér József, aki 1951 óta az állami gazdaság gépszerelője, így fogalmazott: — Azért nem mindegy óm, hogy ez a mi gazdaságunk hová adja a pénzét, a segítségét. Mert ugye, most bemegy minden Dömsödre, osztón ott elosztják, vagy kapunk belőle, vagy nem. Hiába vannak nekünk is képviselőink, a számarányuk így, hogy Dömsödhöz tartozunk olyan kicsi, hogy nem rúgunk labdába. Hiába akarná esetleg a tanácselnök is — mert ró nem lehet szólni egy rossz szót sem —, hogy itt Apajon ezt vagy azt csináljuk, ha a többi húsz vagy harminc ember leszavazza. Meg osztán ez a puszta szó, 'mer’ ugye ha Dömsodről errefele jön, csak azt látja künt az irányító táblákon, hogy Apaj- ! puszta, valahogy ez is zavarja j ám az embert az önérzetiben. Mert kérdem én, hol vagyunk I mi már ettől. Menjen végig a | falun, mindenütt van villany, ! víz, meg fürdőszoba a házakI ban, meg van óvodánk, orvo- ! sunk. A gyerekeinkre azér’ [ hamar rámondják még Döm- södön is, na hallod, meglátszik, hogy téged is a pusztáról szalajtottak. Varga József tanácstag szerint, az emberek majd minden nyilvános alkalommal fölvetik a kérdést — mikor leszünk végre mi apaj iák, apa- jiak? Miért kell a halottainkat Dömsödön temetni, mikor lesz végre temetőnk, hogy a szeretteink itthon pihenhessenek? Sós János, a Kiskunsági Ál- ' lami Gazdaság párttitkára nagyon figyelemre méltó gondolatokat vetett fel. — Tudja, nem elsorvasztani, beolvasztani, ellenkezőleg, hozzásegíteni az önálló élethez a kisközségeket, ez lenne az észszerű. Apaj nagyon jó ellen- Gyűrűfű lehetne! Az emberek innét nem mennek el. ide inkább jönnek, főként a környező tanyákról. Fejlődésével, lé- ] tezni akarásával szinte ellenkező tendenciát mutat, mint I amit eddig megszoktunk. — Ha, megítélésük szerint Apaj olyan stádiumban van, az itt lakók is annyira fontosnak találják az önállóságot, tettek-e hivatalos lépéseket az ügy érdekében? Múlt és jelen — Nem, hivatalosan még semmi nem történt. De baráti beszélgetéseken, Dömsöd és a járás vezetőivel, már sok szót váltottunk ebben a témában. Természetesen elég józanok vagyunk ahhoz, hogy nem akarunk teljesen önállóak lenni. Végiggondolva a helyzetünkét, úgy látjuk, fejlődésünk szempontjából az lenne az egészséges, ha közös tanácsú községgé alakulhatnánk Döm- söddel. Jócskán délutánba nyúlt az idő, mire a vaskos kézirat — Apaj története — az íróasztalról ismét visszakerült a szekrénybe. — Ez csak a másodpéldány — jegyezte meg Hlatki Miklós —, az eredeti a járási pártbizottságon van. Beszéltünk arról, hogy esetleg kiadják. Persze nem tudom — húzta meg a vállát, kicsit bizonytalanul —, de nem is ez a legfontosabb —, majd gyorsan össsze-. rakodott, odalépett a fogashoz, a kabátját felvette. — Jöjjön, elkísérem az állomásra és közben megmutatom mindazt, amiről beszéltünk, a múltat és jelenünket. Az iskolától mindössze két utcányi távolságra a sarkon, egy földbe süppedt, apró ablakú ház, a sárgára mázolt épület vakolata nagy darabokban lehullt, már, mindenütt szabadon mutogatva a vályogtéglás, csupasz falakat, A Koburg család uradalmi magániskolája előtt álltam. Még 1951-ben Hlatki Miklós itt lakott a két első szobában, a harmadik és egyetlen teremben pedig tanított. Nem messze a volt iskolától öreg, fhegrokkant szükséglakások sorakoztak. Aztán rákanyarodtunk a 'vasúthoz vezető útra. Mindkét oldalon vadonatúj vagy éppen épülő családi házak, néhány udvaron most is szorgalmasan dolgozott a betonkeverő. Amikor az utca végére értünk, megpillantottam az állomást. Lám csak! Egészen idáig terjeszkedett már a hajdani tanyavilág. A vonat pontosan érkezett. És én elmondhatom, egyszerre, egy időben két helyen is tartózkodtam. Az állomásépület homlokzatán olvasható tábla szerint Dömsodről, a valóságban pedig Apajról indultam aznap délután haza. S. Horváth Klára — Tanító úr — így hívtam mindig. Mondhattam volna Szabó úrnak, büszke alázata nem tűrte az úrázást. Nevezhettem volna Gyula bácsinak, nyolcvanegy éves lovagiassága tiltotta az effajta beszédet. Tanító úr, mondtam még ismeretlenül legelső beszélgetésünkkor a telefonba. Nem tiltakozott,' ahogy legtöbben teszik szerénységből vagy álszerénységből az újságíró hallatán. Ügy lehet, nem is az újságírót látta bennem, hanem egyet a hozzá betérők közül. Ügy lehet, nem is olyan minőségben sétáltam el megismerkedésünktől fogva mind gyakrabban Érden az Erzsébet utca 20. felé. ö megörült, mint minden ráköszönőnek. A szomszédomnak, akikkel megbeszélhette a világ dolgait. Kollégáinak, akik látogatásukat használták föl ürügyül, hogy háztartásában segítsenek. Tanítványainak, akik hatvan év távlatából köszönték meg a tanító úrtól eltanult szavakat. S ő biztos kézzel bontotta ki a közös múltból a Debrecenből. Kolozsvárról. Kecskemétről, Érdről érkező egvko- ri — diákarcát. Ügy ültem le mindig, háttal az : ablaknak. Innen beláthattam jól a szobát, a tanító úr igyekezetét, ahogy remegő kézzel nyúlt a mindig vendégFeiszabadult vidámság A gyermekek számára a kirándulás is ünnep. Az iskola pedagógusaival és a szülőkkel együtt vidáman, felszabadult boldogsággal töltik az idejüket. Az előzetes programok nem merevek, az alkalom és a hely szerint is változhatnak. Képünk helyszíne a nyári Apajpusz- ta: készül a finom sültszalonna és a szalonnazsíros kenyér. Lobogó zászlócskák Zászlódíszes napra készülve — Néni — hallom a vékony gyerekhangot a hátam mögött és érzem, valaki türelmetlenül rángatja a szoknyám szélét. A budakeszi piros óvoda nagycsoportos gyerekeinek zsi- vajgó gyűrűjében állok a terem egyik sarkában. A hangra kíváncsian megfordulok. Feketeszemű, vékonydongájú legényke néz fel rám komolyan. — Néni, tudod ki a világ legnagyobb embere? Gyerekek közt őszintén szólva zavarba hoz | a kérdése. — Hát —, kezdem i bizonytalanul — de nem fe- \ jezhetem be a mondatot, mert | a fiúcska rávágja: Lenin. — Persze, látod, és meg is tudod mondani, .miért? — kíváncsiskodom, de elröstellem magam. Micsoda buta felnőtt kérdések, mi az, hogy miért, miért? olvasom kerekre nyílt szeméből, hát miért a. világ legerősebb embere a fányűvő, miért repül a táltosló. Hogy felnőtt renomémat mentsem, gyorsan megkérdezem, hogy hívják. — Jasek Norbi. — Azt is meg tudod mondani, hogy ma délelőtt mi lesz itt az' óvodában? — Mi is tudjuk — kiabálnak kórusban a többiek —, november hetedikéi ünnepség. — Gyerekek, mi az, hogy ünnep? — Amikor ünnepiünk — vágja ki diadalmasan. — És hogyan? — Sülivel, colával, meg virággal és .., és zászlóval — j kiabálnak közbe. I Mese és valóság — Én Litzler Judit vagyok — suttogja szégyenlősen egy kis barna lány — és az az ünnep, amikor kitesszük az ablakokba a magyar zászlót meg a piros zászlót, a munkások zászlóját, és minden másképp van mint egy rendes napon. — És azt is tudjátok, mit ünnepiünk november 7-én? — Azt, hogy harcoltak, — Tudod — magyarázza Misi nagy buzgón — sok szegény élt a földön, éheztek és akkor egy- szercsak fogták a puskákat és mind a gazdagok ellen mentek, mert azok gonoszok voltak, és nem adtak enni nekik, aztán a szegények, meg a jók győztek és a harcot Lenin vezette. A beszélgetést az óvó néni hirielen félbeszakítja. — Gyerekek, egy-kettő, gyorsan ide az asztalhoz! Az asztalon nagy halomban apró papírzászlócskák. A gyerekek egymás hegyén-hátán tolongva nyújtogatják a kezüket, az óvó néni mosolyogva szétosztja, egyik kézbe á pi- ros-fehér-zöld, a másik kézbe a piros zászliteskákat. Bárká- nyi Jánosné egy utolsó pillantást vet mindenre. — Ebben a korban a gyerekek még keverik a mesét és a valósáqot. Természetesen az ünnepek tartalmát is a mesékből jól ismert módon közelítjük meg. Vannak szegények, gazdagok, jók, gonoszak, mesehősök rendkívüli tulajdonságokkal. A végén a szegények boldogok lesznek, a jók elnyerik jutalmukat. Persze lassan különbséget teszünk igaz történet és mese között. Érzelmi készség — Hogyan készülnek az 'ünnepekre általában? — Spontán beleépítjük a foglalkozásokba. Ügy két-há- rom héttel előbb, az érően aktuális ünnephez illő verseket, énekeket kezdünk tanulni, újságokból képeket vágunk ki, gyűjtünk össze, rajzolunk, anélkül, hogy különösebben tudatosítanám, milyen esemény közeleg. — Szükségesnek tartja már ,az óvodában is megrendezni a társadalmi ünnepeket? — Nem hogy szükséges, hanem nagyon fontos. Pontosan azért, hogy a gyerekek megtanulják, léteznek a hétköznapok mellett ünnepek. Olyan napok, melyek minőségben messze kiemelkednek, %hogy ilyenkor minden szebb, díszesebb, hogy ők is ünneplőbe öltöznek. Ebben a korban lehet csak mélyen beléjük nevelni az ünneplés iránti érzelmi készséget. És ez nagyon lényeges pedagógiai cél. Érzelmi töltés nélkül ugyanis minden ünnep üres formalitás A készség felkeltése, a nevelés alapja az óvodában. S az ünnepi készülődés izgalma nem hagyja el őket az iskolapadokban sem. Hazafias és internacionalista nevelésünk alkotóeleme, szerves része ez. A holnap embereit neveljük, emlékeztetvén őket arra: honnan is indultunk el. A teremben hirtelen csönd támadt. Az ünnepség megkezdődik. Az óvó néni félkaréjba rendezi a kis csapatot. Két kisfiú szaval, egy copfos kis fekete lány énekel, majd az egész gyereksereg párba áll és kezükben lobogtatva a zászlókat énekelve kivonulnak a teremből. Boldogan trappolnak végig a folyosón, kezükben ide-oda szökellnek a parányi zászlók, vékony gyerekhangok teljes erőből harsogják: .. .ünnepel ma a népi apraja és nagyja / november hét a szabadság / zászlódíszes napja. S. H. K. A tanító úr váró pohár után. Segítettem volna, de debreceni, negyven- prédikátoros-ref ormátus nya- kassága szigorúan hárította el a segítséget. Beszélgettünk a mindig ugyanarról: hajdúsági gyermekkoráról, debreceni diákéveiről. Ott lett kántor két történelmi országgyűlés oratóriumán. A főiskola Pestre, a tanítás Kolozsvárra, majd Kecskemétre, harminc éve Érdre szólította. Nehezen mozduló ember voltam mindig, ahova az élet rakott, ott álltam helyt. És az élet azt követelte, hogy sokat menjek, hát mentem eleget. Nekem figyelmes udvariassággal újabb poharat töltött, ő aprókat kortyolgatott a magáéból. Nem szoktam inni, magyarázta, legföljebb, a feleségemmel, néha. így hozta L mindig valami ürüggyel felesége emlékét. Nem ismertem Szabó Gyuláné, született Bíró Ilonát, de beszélgetéseink visszahozták közénk az egykori gyógypedagógus — Érd élt* * 1 gyógypedagógiai tanáránál: — alakját. Később, ha idős párt láttam az utcán — mondják, így sétáltak mindig, egymás kezét fogva — csodáltam. alapítványa hogy nem a tanár úrék azok. Tudja, szerettük, mind a ketten szerettük a gyerekeket, de az igazi szeretet feleségemé volt. Ö mondta ki egyszer: tegyünk valamit azokért a gyerekekért, akiknek egész életünket szenteltük. Kézzel írott, §zálkás betűs levél őrzi az alapítvány gondolatát. Alulírott Szabó Gyula arany- és gyémánt diplomás tanár az érdi Kisegítő Iskolának húszezer forintos alapítványt teszek. Azt szeretném, hogy amikor évente a júniusi záróünnepségen az iskola legjobb nyolcadikos tanulója átveszi az alapító összeg évi kamatát, Bíró Ilona munkássága kapjon néhány méltató szót. Később, immár'a kórházi ágyról írt. Levelében jelentette: újabb húszezer forinttal toldotta meg az alapítványt. Amit tettem, elsősorban annak a városnak a fiaként tettem, amelynek évtizedek óta lakója vagyok, ahol hivatásom szere- tete mellett engem nemcsak az az iskola kötelez, amelynek főiskolát végzett tanára voltam, de kötelezett az a város is, amelynek környezetében éltem, és ahol drága hitvesein nyugszik. Ha munkáséletünk folytán anyagi lehetőségűn megteremtette azt a helyzetet, hogy az utána következő,nemzedék gyermekei jutalmazással ösztönzést nyerjenek és a város polgárai, akikkel együtt éltünk megláthassák, miként kell a jövő nemzedéket szeretni, bátorítani, biztatni, hogy értékes tagjai lehessenek a hazának, úgy nekem, aki hitvesemmel elöljáró voltam abban, hogy szeretni kell az iskolát, amelyben tanítottunk és szeretni kell a várost, amelynek gyermekei vagyunk, úgy a legkevesebb az, hogy az alapítvánnyal ezt a nemes célt szolgáljuk. Végül, a levél alján egy személyes hangú utolsó üzenet: Ne vegye szerénytelenségnek, ha közlöm: az ön megértő sorai lesznek azok, amelyek engem még további tettekre ösztönöznek. Talán hallani fog rólam. A tanító úr most sem volt szerénytelen. Végrendeletében kétszázezer forintot hagyott a Gyógypedagógiai Főiskolára. Akkoriban azt írtam róla: olyan ő, mint a levegő, létére hiánya figyelmeztet csupán. Érezzük-e vajon ha megritkul körülöttünk a levegő? Major Árvácska
