Pest Megyi Hírlap, 1981. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
1981. NOVEMBER 22, VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Győrffy László: Szökőnap M égy esztendő alatt — naptári számításunk pontatlansága miatt — majd’ huszonnégy órával kevesebbet élünk, mint amennyit a földforgás közben kialakult csillagászati év szerint élnünk kellene. A csillagév: 365 nap, 6 óra, 8 perc és 11 másodperc. így lesz a négyszer hát órából négyévenként egy szökőnap. Február 29-én. Vajon ez a szökőnap olyan, mintha nem is lenne ? Négyévenként beiktatjuk a hétköznapi életrendünket jelző dátumok közé ezt a huszonnégy órát, és utolérjük a csillagéveket. Négyévenként egy nap lehetőség — legalábbis naptárunk szerint —, hogy utólag továbbélhessünk egyet s mást. Tetszés szerint, amit éppen emlékezetünk kiválaszt vagy amit érzelmi robbanásaink túlságosan az emlékezetünkbe véstek. Most magam is ezt teszem. Talán, hogy helyrebillenjen az egyensúly naptári éveim és a csillagévek között. Vagy köztem és a naprendszer között? Hirtelen fékezett, alig pár lépéssel előttem egy francia rendszámú ezüstszürke Bitiek. Csak egy női kezet láttam, ahogy megkocogtatja az ablaküveget, és kicsit kapkodva kinyitja a kocsi ajtaját. — Szervusz, ülj gyorsan be, itt nem lehet megállni. Bebújtam. A kocsi máris indult. Most mondhatnám, hogy meglepődtem és köszöntem vagy csevegni kezdtünk, mintha csak megbeszélt találkozóra érkeztem volna, esetleg összevissza kérdezősködtem, a lány pedig — vagyis már asszony — lyukacsos bőrkesztyűben markolászta a kormányt, kurtán válaszolt, vagy ő kérdezősködött, csacsogott, csivitelt, trillázott, kicsit éneklő hangsúllyal, mely a nyolcéves külföldi tartózkodás eredménye lehetett. De egyik leírásom sem közelítené meg azt a pillanatot. Kérdezett ő is, én is, miközben szűk mellékutcákon a Béke szálló irányába vezette a dögnagy kocsit, és időnként egy-egy francia szitkot motyogott maga elé, ha valaki váratlanul lelépett az úttestre. Ilyenkor pár pillanatig hallgattunk, aztán teljesen ostoba és közhelyszerű kérdésekkel faggattuk egymást: — Mikor jöttél, mióta vagy itthon, hol laksz, mit dolgozol, megnősültél, hány éves a jérjed, eleget keresel? A Szondi utcában, valamivel a sarki patikán túl, megálltunk. Kávét ittunk a szálloda presszórészében, ö cukor nélkül, én kevés cukorral, pontosan úgy, mint tíz évvel ezelőtt. Rágyújtott. Tíz évvel ezelőtt nem dohányzott. Ügy szívta a cigarettát, mintha sóhajtozna. Szeme körül két acélkék festékmonokli terpeszkedett, pofacsontján, mint a játékboltok hajasbabáin, piros foltok. Természetesen az is gondosan szétkent festékből. Egy pillanatra elnézést kért, és felment a szobájába. Meghízott. Vastagabb lett és szélesebb. A combja, a háta. A szája duzzadtabb, a szeme nagyobb. Igaz, emlékezetem festék nélkül őrizte a szemét. Akkor alig volt húszéves, két évvel később pedig egy francia autóügynökhöz ment feleségül.' A tíz évvel korábbi testét nemcsak emlékezetem, de egy fénykép is őrzi valamelyik fiók alján: a Dunakanyar egyik víkendhá- zának teraszán készült a felvétel. A korlátnál áll, fürdőruhában, kicsi a melle, keskeny a válla és a felső testéhez képest széles a csípője, vastag a combja. De azóta az arányok eltolódtak: melle felduzzadt, karja, válla erősebb lett, combja vészjóslóan puha és széles. Az emlékezetemben csak a combja, a szája és a szeme maradt. V isszajött. Erős kölniillat lebegett körülötte. Másik ruhát vett fel. A kölni illata éppoly ismeretlen volt számomra, mint a sok festék az arcán. Konyakot rendelt. Közös ismerősök felől faggatott. A közös ismerősökkel csak néhányszor találkoztam az eltelt évtized alatt, azért amit tudtam róluk, elmondtam. Megint konyakot rendelt. Átmentünk a Szondi-pincébe, ebédeltünk. Észre sem vettem, hogy menetrendszerűen rostálja közös emlékeinket. Húsevő-virág — csak valami ilyesmire gondoltam. — Az újra- találkozás csak attól függ, hogy maradunk meg egymás emlékezetében. — Emlékszel? — kérdi. — Éjszaka, amikor a töbíiiek aludtak, kimentem hozzád a Balaton-partra. Te ott aludtál éjszaka? — Sehol, azaz vágtam egy gödröt a meleg homokban. Nyáron éjszakára mindig meleg marad a homok. Bekuporodtam a lyukba, ott aludtam. Amikor kijöttél hozzám, hoztál egy pokrócot magaddal. — Igaz. így igaz. Kicsit aludtam, akkor éjszaka. Dühös voltam, mert nem engedtek azok a boldogtalanok téged ott aludni. Ügy gondolom, sírtam is. — Nem azok a boldogtalanok nem engedtek, hanem a boldogtalanok háziasszonya. — Te gunyoros vagy. — Elfelejtettél magyarul. Nem veszed észre, hogy fogalmazol? — Ilyen sok év után csodálatos? — Tulajdonképpen érthető. Szóval, kijöttél a vízpartra, valami vacsorát is hoztál. — Arra nem emlékszem. Meztelenül fürödtünk. Nagyon sovány voltál, tudod? De sokat bírtál. És mindig ideges voltál. Még mindig folyton ideges vagy? — Ez az alaptermészetem. Egyébként nem hiszem, hogy ideges lennék, csak.., — önző? — Azt szerettem. Már hajnal volt, amikor visszamentem a házba. A nádas mellett meztelenül becsavarodtál egész éjszakára a pokrócba, és nem engedted, hogy visszamenjek a házba. Mindig egészen a fáradtságig akartál együtt lenni. Most mit csinálsz? — Ülök és beszélgetek, veled. — Nem úgy, van dolgod? — Tulajdonképpen nincs, legfeljebb telefonálnom kell' pár helyre. — Akkor most hozzád megyünk, A z ezüstszürke Buick marad a Szondi-pincé előtt. Ütkőzben mellékutcákon sétálva bemegyünk egy kocsmába. Két fél deci barackpálinkát veszek. Az övét is én iszom meg. Csak beleszagol. Nem emlékeztem, hogy hány üveggel ittunk meg annak idején. A szobámban csak a könyvespolc előtt áll meg pár pillanatra, aztán vetkőzni kezd, és a heverőre kuporodik. Leülök mellé. Már nem vagy olyan sovány. Na, gyere hozzám. Egyetlen szó nélkül kényszerít magára. Képtelen vagyok nem emlékezni tíz évvel ezelőtti nagy sóhajaira, nyögdécseléseire, elfojtott suttogásaira. Most szótlan, ügyes, látszik az öröm az arcán. Hátamra kulcsolja a karját, aztán a homlokához kap és nevet. Fél óra múlva feláll, * 1 és kimegy a fürdőszobába. A ruháját magával viszi. Felöltözve jön vissza. A könyvespolc előtt toporog megint, aztán leül az íróasztalhoz, kézbe vesz egy papírdarabot: — Áldott légy... nem tudom olvasni az írásod. Mi ez? Imádkozás? — Nem. Tegnap jöttem haza a Zselicségből. ’ — Honnan? — Ez egy vidék Somogybán. Egy tanító barátom hívott le. Halottvirrasztásra. Amit olvasni akartál, az a sirató asszonyok egyik éneke. — Olvasd! — Áldott légy hatalmas isten, hogy ezen halottnak itt, megelégléd kínjait, s hogy miután dúlt lelkében oly nagy a sötét, életének is kioltod lobogó szövétnekét. — Micsodáját? — Szövétnekét. — Az a teste? — Igen, mondjuk. — Na, megyek. Holnap délután gyere a szállodába, várlak. Elmegyünk valahová. — Jó. Elkísérjelek? — Nem. Egyedül akarok visszamenni. Másnap elmehettem volna a szállodába. Talán várt volna rám. Talán beültünk volna az ezüstszürke Buickba, és az utat magyaráztam volna egy városszéli kiskocsma faasztaláig. Természetesen Budán, kovácsoltvas lámpák alatt, piros-zöld néi>i hímzéssel díszített térítőre könyökölve, ahol ő pörköltet rendelt volna és vörös bort. Egy idő múlva a homloka fölött ágaskodó szőke tincs a szemébe hullik, ahogy öreg házak falán mállik a vakolat. Lehet, hogy egy kupica barackpálinkát is rendelt volna, aztán megkér, vezessek én, ha tudok, úgy biztonságosabb. És természetesen hozzám, ne a szállodába. Aztán ... pontosan tudom, hogy a sajnálkozáson kívül semmi mást nem éreztem volna iránta. D e nem volt másnap. Hogy őszinte legyek, az előző napot is igyekszem majd elfelejteni, mert az emlékezetem csak a jó és szép pillanatokat őrzi, ha nőkről van szó. Biztos vagyok benne, ez nem sikerül. Továbbéltem valamit egy ajándékba kapott napon, és a kudarc tökéletes. Az egyensúly naptári éveim és csillagéveim "között helyrebillent. A hétköznapok rendje szerint. Mert a naptári évek néha színesre pingált, olykor kopott, töredezett kilométerkövei az úton ballag- dálónak esetleg jeleznek valamit, a csillagévek már csak az utána poroszkálónak. Egy szökőnappal öregebb lettem. Bemutatjuk: Major Jánost A költő két dologhoz értsen elsősorban: 1. a gondolatok és az indulatok láttatásához, 2. a színvalláshoz. Major János költő, mert minden képpé alakul át benne: amit lát, amit hall', amit érez — minden, amit megél. És gyónás szigorral vall, akkor is, ha saját lelke rezdüléseiről szól és akkor is, ha a nép vagy éppen az univerzum rezdülései foglalkoztatják. Sohasem markol többet, mint amennyit össze képes fogni a világból, a megragadott élet sosem csorog ki az ujjai közt. Versei miniatűröknek, tettenért hangulatoknak hatnak, de a cseppben mindig ott az egész tenger, a pillanatban az örökliévalóság. Nem bemutatni alcarom, hiszen több, mint tíz esztendeje publikál már, sőt — albertirsai lakos lévén — a Pest megyei Hírlap közölte talán a legtöbbször valaha. Csupán fel szeretném hívni a figyelmet egy „épelméjű’’ fiatal költőre, mert a nagy irodalmi hókuszpókuszok között bizony oázit az ilyen világos képiségű, kendőzetlenül őszinte líra. BARANYI FERENC Faluvége Bar noth Zoltán linómetszete Fonsz János: '69 Anyám te érted a sorsot Pedig az élet nem terített eléd kókuszszőnyeget A mindennapok szürkén peregtek ujjaid között És néhány súlyos semmiség kérgeseden védtelen szívedre Anyám te a túlvilággal társalogsz néha Vattába bugyolált emlékeid megsértik ujjadat ha hozzájuk érsz Érzéseid fáradtan kullognak vissza karjaidba És csak a gondok állnak ágyad mellé hajnalonként Anyám te eltévesztetted a címet Ez a világ más megrendelésre készült Fogadj hát szót a szikár józanoknak És pihenj végre már ölhetett kézzel egy hosszú-hosszú percig Hunyadi István: Egy boldog barkácsoló Nem hajolsz többet ki- — anododta já.'- tékáidhoz, rögtönzött kuckódban. Nem faragsz idejétmúlt, régi várakat, sarokbástyákkal, őrtornyokkal. Feledésbe merült szélmalmaid pe faraghatod, kllanclyukú pusztai hidat, meszelt parasztkunyhót, nyurga nyárfáival. A könyvelői rovatok, rafinált és praktikus alrovatok útvesztőiből, sokjegyű számoszlopaidból, korosán, de egyenes derékkal tévedtél ide, játékfiguráid élethosszító aziliumába. Ott magadé lehettél kizárólag, alkotó kedJelentés Innen nem röppen fel semmi se dogmává merevül hány ige csak aszkézis csak szikes remény marad a tűnt ifjúság helyén csak a stabilizált lét jelen részletei s hány lényegtelen forgatókönyv üres cselekmény fut bennünk tovább mint a repkény tudathatom Lóra nem beteg de a fal salétromos pereg kezdettől az atomkorszakig amíg e földön ember lakik Hópehely szállong Hópehely szállong földet ér pocsolyákon a jég szálkáz néhány nap és már hófehér mindenütt az őszi szántás életükkel mint a bolond fut lohol az ördögszekér viszi a Fejkendős Rokont károgó varjakat a szél ved megszállottja. Tökéletes lettél a művészi fafaragásban később. Nagyapahűséged — vágyakozásod unokáid után — nyomta kezedbe a barkácsoló fűrészt, az alakító vésőt Naphosszat elbabráltál figuráiddal, hogy elűzd akadozó lélegzeted makacs figyelmeztetését, esztendeid csapdáit átugord. A tervező szellem ősi életeleme a játék, álmok, illúziók rejtett szövedékéből. Ezt teszi a költő, ahogyan sorről- sorra építgeti versét, hegy faloldja görcseit, nyugtalanító feszültségét. A festő, akit örökösnek ítélt kifejezésre buzdít egyik világrészlet szuggesztiója. A muzsikus szerző, ahogy ráérez létezése méltó hangjaira, és kottákba rejtené olyanoknak, akik nem hallják ezeket a nagy részt homályos közléseket. önmagát sokszorozó, egyszemélyes játék az ilyen. Akár az egymást követő évszakok jelmezcseréje. A természet évmilliók óta ismétlődő játékai. Néhányat magam is őrzök öregkori kedvteléseidből. Könyvszekré- nyem legtetején sorakoznak unaloműző játékaid, alkotókedved bőségét mondják el nekem, köznapi ellen- düléseid az egyhangú létezésből. A halott Nagy László költő csillagos táltoslova közelében állnak szépséges faragásaid. Ezeket nézegetem olyankor, ha végigönt a hallgatás időszakos apálya. Valami lényegesre ösztönöznek késői erőfeszítéseid. Csak az távozik el innen végképp, aki nem hagyott megigéző lábnyomokat. „Non omnis moriar!” — dünnyögted nehéz perceidben. Te se haltál meg, hűséges Jánotál gazdátlanul heverő kincset, ami után nem hajoltak le mások. Ránk testáltad nagyon is jelentős hagya- kozásod, a játékot Kislinda, a háromesztendős unokám szomjas vágyakozással figyeli műhelyfiguráidat az üveges szekrény legfelső polcán. Megsejtem, mire fog rávenni az a cseppség: — Kérlek, nagyapó, szedd le nekem azokat a csudaszép játékokat!
