Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
1981. OKTOBER 25., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN • » Ordögtánc ' Mohácsi Regős Ferenc tusrajza Bolya Péter: Tűzfal pák Falura vágyom, most már véglegesen — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tekergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. Soha nem felejtette el azt az iromba macskát, akit kölyökkorában felakasztott a d.-i erdőben. © Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigák esztergályozása, fafejűek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgyis ráfogták volna, hogy útrakelt fenyőfa, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. —... Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi remetének ... A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek: vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi tisztiorvos állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kempingágy, de kétszázéves nachtkaszli is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt fafeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsét nyomó állt, vörös viasz társaságában (Székesi, hüiyéskedésből, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés épp oly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolo- hov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szentéletű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. ... S miután mindezeket végiggon- golta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papírt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. A leltár első tétele a Duna-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zör- gött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. Es... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna) ; lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a' melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma!? — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. Megbírsz? — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra... Talán egy hete is van már... Azóta sokat enyhült az idő... — Te gyáva — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett a téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. ... Vissza is ugyanazon az úton jött Is megbírta a jég — mondta Lőkös- né, a védőnő ... De én kiégettem — suttogta magában Székesi, és megkérdezte Lő- kösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kell, kinek okozta halálát. Konczek József: Otthon Este van, mert este lett, esteledett rendesen. Kecskék, tehenek ilyenkor hazafelé ballagnak. Vászonlepcdő mögül néz a csillag édesen. Szemfedő ne légy, te ablak. Gereblyék, lapátok, vasállkapcsú kapák áznak, dagadnak, nem művelik a szőlőt. Fáradtak. Zizzen a nád. Párolog a tó... fölött az ég. Kezemben a munka most csak egy rocskányl. Cserzővarga-műhely alapjában varjak lebbennek. Fönn áll a ház: ott lakott Batsányi. Hallga csak hallga •— Van csókom. Érett, mint fekete szőlőszem. Vizes a fű. Törött. Sárga. Férfilábnyom látható vékony havú őszben vagyok, hogy cigarettázzak. Tóth Bálint: Meliorisz Béla: Elszakadnék A tenger tőled Elszakadnék tőled, de tükrös szép arcod visszatart. Most úgy állunk mi szemben ketten, akár a víz s a part. Elszakadnál tőlem, de arcod csak arcom tükrözi. Mint futó víz színén ragyognak a part hű füzei. A partvonal süppedékes fövenyére emlékszel-e még Elhagytuk a halászok szirtekre kapaszkodó falvait s hazarendelte már sólymait is az idő A tenger nyárvégi szenvedélyében feledve keserű teleink havát idéztünk elsüllyedt kikötőket verset a hazai tájról Pátkai Tivadar: Kövek, kagylók, gesztenyék... A lakásomba látogató alkalmi ismerősök, barátok furcsáll- va billegetik.fejüket, amikor egy-egy, a szobába nem illő tárgyat vélnek ott fölfedezni. Es akkor újra meg újra el kell mondanom, hogy szívemhez nőtt ka- catjaim azok, amelyeket országhatárokon túli csavargásaim során süllyesztettem útitáskám mélyére. Szándékosan nem hívom őket föntebb stílusban másnak, mert nem valószínű, hogy éppen ezek a tárgyak jellemzőek az illető országra. Némelyik még csak kapcsolatba sem hozható lelőhelyével. Nem mániám, még csak nem is hobbim ez a gyűjtögetés. Ha az lenne. szuvenírekkel bástyáznám magam körül, mint teszi ezt oly sok turista ismerősöm. Velencéből nem giccses gondolákat, még ésak nem is szerelmetes vaporettókat, Burgasz- ból nem rózsaolajat, Salzburgból nem Mozart-mütyürkéket,, a Kau© 0 D.-be érve először is bevette a szokásos fél barackot. (Sehol sem kapni olyan elsőrangú barackpálinkát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocsmáros a saját őszi- barackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szeszfőzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanakkor a d.-i őszibarack világhíres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosit.) — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az oil-kályhába, az tán elindult, hogy számba vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt?... A szóba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örök asszonyi mozdulatokkal kiakassza a napra). A díványra feküdt, az olajkályha erős mormogását hallgatta. — ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy fűzből volt Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek ... Felébredt. Égette az izzadság. Fel- tápászkodott, elzárta az olajkályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. — Amikor má-^ sodszor is elaludt, már gyerekkori' horgászbotokkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duna-ág felé csalta. ... Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiak, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen. . — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret Pillangó R. Kiss Lenke szobra kázusból nem az Ararát fénylő koronáját hoztam haza; hanem /cocátokat. Az én kacatjaimat! Sok helyről semmit sem hoztam, de amit hoztam, azokhoz a, kacatokhoz olyan történetek fűződnek, amelyeket az ember nem akar elfelejteni. * E lég rájuk egy pillantás és az emlékezet bozótosaiban megmozdulnak az ágak. Kagyló. Űjra látom a pun- ta-sabbioni öreg halászt, aki szótlanul üil bádogtepsibe ömlesztett cse- nevész, hajnalban kifogott halai mellett Apró halaiból tán soha senki, vagy csak én vásárolhattam. Mégis minden áldott reggel ott ül — az olaszokat meghazudtoló birkatürelemmel — rozoga bárkájában, a filmes turisták pergőtüzében; hogy azután visszahajigálja a még élő halakat a tengerbe. Mert összejött már egy raviolira, egy vino rossóra vagy egy tányér spagettira való adomány. A gesztenyére pillantva újra kezeimbe veszem Kriza János Vadrózsáit, Dsida, Kányád! és Szilágyi Domokos könyveit. Aztán nagymessziről hallom Albertus Molnár zsoltárait, hallom Sütő András gyilkosán pontos és hihetetlenül magyar mondatait fölkászálódni lakótelepeink porából, sarából. Hamukön,nyű tufák! Talán titeket ismerlek a legkevésbé, ezéirt titeket csodállak a legjobban. Teremtőm, milyen messze innen a civilizáció, a Kcdak-masdnák csattogása milyen messze innen!? A kolostorok kazamatáiban itt áldozati bárányok sírnak; gyönge nyakuknál kés időz, hörgésük holnapra bevérzi a Kaukázus vizeit, bevérzi ezt a papírt is. Hiába kötöttünk zsebkendőt a kengyelfutó patakok fölé, hiába csomót a hiedelemre! Ki űzi el a „betegségeket”, ha nem az írástudók!? Hiába hangzik el magyar népdal az egy sziklatömbből kifaragott kolostor kazamatáiban. .1— aforgács egy lidóról; szép az L ember meztelenül. Jönnek a lányok, lányos asszonyok; * pizza a kezükben: déli nap. Két mellük: karámból szabadult kiscsikók. Rousseau? Nosztalgia? Vagy a századvég racionalizálódása? Teljesen mindegy. Mintha a bikinivel együtt, szép lassan prüdériáját is levetné Európa. Még a szentek földjén is. Csak hát a lidón. Kacatjaim; kövek, kagylók, gesztenyék ... ha jön még közétek vendég, majd újra elmondom, hogy... Kacatjaim vagytok; soha többé nőm ismételhető utak, a sirályok állandó, mégsem kiszámítható útjai.
