Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-18 / 245. szám

1981. OKTOBER 18., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN A páholy Toulouse-Lautrec grafikafa Pető Sándor: Jelek a földön E gy ház abban a bizonyos kis ut­cában. Ha a villamossínekről jobbra fordulsz, rá a keskeny földútra, kikerülve a kéken bőrösö- dő szappanoslé-tócsákat, szemközt a sarkon, kis üzlethelyiséget találsz. Előtte, barna kissámlin öregasszony ül, macskák hempergőznek lába kö­rül a porban. Sovány maszatos képű kis állatok. Mihelyst elhagytad, üres telek mellé érsz. A nevüket már elfelej­tettem, kik is laktak itt. A kertben pöszméte bokrok nőttek élő szöges­drót kerítésként. Egy csatakas, őszi reggelen bulldó­zerek jöttek, s végeztek az egésszel. Elröpültek a lányok a kertből, a fa­dézsából örökre kiszáradt a víz, csak azok a jelek a földön, azok marad­tak meg mindmáig. Most gyom .iő, s kóbor kutyák acsarkodnak a vá­lyograkások között. Az üres telek mellett áll az a bi­zonyos ház. Ne, még ne lépj be, csak told félre a leszakadt kertkaput. Állj még egy kicsit az utcán, s csak nézd. A faiakról lehámlott a több réteg- nyi mész, porlik a vályog, kavarja, hordja a szél, szürke porként terít­ve szét a kiskert megmaradt fűcso­móira. Porszem-tetvek marják ha­lottra a sárguló fűszálakat. Most, hogy félretoltad a kertka­put, s talpadon érzed a sebhelyes téglautat, jobbra a lugast találod. Sosem érett be rajta a szőlő, talán mert a nap sosem sütött ide igazán, sárga, áttetsző festék volt az, mi nyáron ide csordogált Most fordulj az ajtó felé, nem is ajtó az már, csak üreg. Ha benézel, láthatod a konyhába belógó fage­rendákat, s talán ott vannak még az egykor oly ismerős bútorok, tárgyak árnyai is. Kvassai Sándor: Vízparti történet /Itt, ahol a fák ko- rónái, gömyed- ten hajoltak a folyó zöldesszürke tükre fölé, ahol a tavaszi áradásokkal mere­dekre mosódott part alatt keskeny homok- pad húzódik, ketten ültek — Adám és Éva. Éva: szandáljától megszabadított lábait belefúrta az átforró­sodott kvarc-kristá­lyok halmaiba, s rá­érősen — lapátoló mozdulatokat végez­ve — nagyobbacska dombot építgetett a pergő homokszemek­ből. Ádám: maga mel­lett — ahol Éva nem láthatta — simára egyengette a homok­föveny szélredőzte hullámait, s ujjával betűket rajzolt: SZE­RETLEK. Majd fel- állt, lapos köveket keresett a parton. — Egy, kettő... nyolc. — számolta meg a víztükörről fel- pattandó kőkacsát. — Hat. öt. Hét. — de nyolc már nem lett. Így aztán hamar megunta, visszatele­pedett a lány mellé. ■ Éva lehunyt szem­mel az arcát na- poztatta. Amint a fiú visszaült a helyére, felé fordult: — Mit írtál az előbb? — Semmit,., csak úgy... csak úgy fir- kálgattam. — nyög­te ki hirtelen zavará­ban fülig pirulva. Eszébe jutott, hogy amíg ő a köveket do­balta, Éva elolvashat­ta az írást. — Ha semmit..., akkor nem számít — mondta a lány, s ar­cát újra a nap felé fordította. Ádám lopva nézett oldalra, s cső dálkozva olvasta a homokba nyomtatott két szót: ÉN IS! A zene bennünk van. Nem tudhatom, hogy minden emberben-e, de azt hiszem, nagyon sokban. Biztosan más és más mélységekben, de bennünk van. Egyik na­gyon híres zongoristánktól hallottam ugyanezt. Őben­ne nyilván másképpen, mint bennem, ő képzett muzsi­kus, magam csupán amatőr hallgató vagyok. Néha- .téha megpróbálom a bennem kavargó hangokat, a belső zenét kimondani, énekelni, dúdolni, de az va­lami olyan vérszegény a tudatomban vagy a lelkem­ben lévőhöz.képest... a különbséget éppúgy nem va­gyok képes érzékeltetni, mint ahogy a bennem daloló muzsikát sem. AZ A ZENE IS BENNEM VAN, amit senki sem írt meg, s az is, amit ismerek. Akármelyik dallamot, le­gyen az egyszerű táncdal, népének, operarészlet, ma­gamban, hangtalanul a legtisztábban éneklem, olyan szépen, mint a nagy énekesek, muzsikusok. Persze amikor kinyitom a számat, csak annyira megy a da­lolás, mint az átlagemberne-k. Ahogyan a legtöbben, alkalomszerűen fütyürészek, dalolgatok. Igazából ímégis ez a belső zene szép nekem. Azt mindig tisz­tán, szépen hallom, érzem, a legmélyebb és a legmaga­sabb hangokat is kiéneklem, ha szabad ezt mondanom, hiszen mindez hangtalanul megy végbe. Azt mondom magának, minden zene zene. Ügy értve, a közönséges, semmire sem tartott dalocskák is han­gokból állanak, meg a híres zeneszerzők művei is. Azért mondom ezt, mert sokáig nem is nagyon hall­gattam, nem mertem hallgatni komoly zenét, különö­sen nem a modernet, hisz folyton azt susogták a fü­lembe, az ilyen meg olyan nehezen érthető, előképzett­ség meg elmélyültség kell hozzá. Meg arra gondol­tam, ha azok a zeneiskolások hosszú évekig tanulják, hogyan is érthetném én? Nem akarom én hasonlítgatni magamat senkihez. Azt sem állítom, hogy értek a zenéhez. Hogyan is érthetnék, nem tanultam, csak az általános iskolában. Ott is mindig olyan tanárok oktattak, akikre éppen rásózták az éneket, nem ez volt a szakjuk. Az egész úgy kezdődött, hogy egy éles acélforgács belehasított a bokámba. Gipszbe tették a lábamat, he­tekig, hónapokig voltam betegállományban. Mit csi­náljak egész nap, olvastam, majd beóvakodtam a konyhába, ne kelljen az asszonynak bajlódnia, ha ha­zajön a munkából. Amíg ott ügyetlenkedtem, szólt meHettem a rádió. Bekapcsoltam a híreket vagy vala­mi könnyűzenét, aztán annyira elmerültem a főzés­ben, hogy elfelejtettem átkapcsolni. Közben jöttek a másfajta zenék, az operarészletek, a szimfóniák, ami­ből én csak annyit vettem észre, hogy jólesik hallgatni. I Nem szentségtörés ez, kérem, csak igaz, hogy a konyhában szoktam rá erre a másfajta muzsikára. Mert másfajta, tagadhatatlan. De azért zene ez is. Hallgatása közben az ember örül, bánkódik, meghatódik, fellelke­sül, ha olyan, nagyon erősnek, hősnek érzi magát tő­le, nagyon könnyűnek is, majdnem felrepül. Ezek per­sze csak szavak, zenehallgatás közben csak olyasfélét érez az ember, ami azonban egészen más. Az a lényeg, hogy én ma már mindenféle zenét sze­retek hallgatni. A legtöbbször nem úgy, hogy csak arra összpontosítok. Olvasgatok, üldögélek, a rádió vagy a lemezjátszó bekapcsolva. Időről időre abba­hagyom a könyvet, újságot, amikor teljesen magához vonz a muzsika és elrévedek. Közben csiszolódom is. Mind többször veszem észre a hangszerek felelgetéseit, a dallamok más-más hatását a különböző hangszere­ken, mert más, ha a hegedűsök mondják vagy a fú­vósok, a mélyek vagy a magasak. LELKI ALKAT KÉRDÉSÉ is ez, kérem. Néhány éve az Erkelben voltam, egy híres karmester vezényelte, azt hiszem, a londoni zenekart. Ismert darabokat játszot­tak, de volt egy bemutató is. Az előbbiekhez képest teljesen szokatlan, nekem mégis az volt a legnagyobb élményem. Egészen furcsa érzések kavarogtak bennem, mintha a színpad kitágult volna, egyre hosszabb és hosszabb lett, a tölcsérszerűen öblösödő torokból hű­vösség csapott meg, de nagyon jóleső hűvösség, a han­gok végtelen távolságokból támadtak fel, alig hallha­tóan közeledtek, mindinkább súlyosabbakká váltak, mégis nagy puhasággal folytak körül, mintha bebu­gyoláltak volna, és ott bent olyan jó volt. Nem volt nagy taps. Ebből arra következtettem, amit az előbb mondtam, lelki alkat kérdése is, hogy kinek mihez van füle, érzéke. Azóta én olyan nyugalommal ejtem ki Bartók nevét, vagy Sztravinszkijét, mint bárki másét. Zeneileg képzetlen létemre szeretem hallgatni zenéjüket, s bár biztosan nem fogok fel belő­le annyit, mint a tanultak, a zene világában nagyon jártasak, magaménak érzem ezt a muzsikát. Téli al­konyaiban fölteszek egy-egy lemezt, és élvezem. Tudás nélkül, képzettség nélkül. Élvezem é$ jólesik. Kell ennél több? KÖR PÁL Ha ott járok, mindig érzem a fe­dő alól fölcsapó rakottkáposzta ira­tát, s a vörösen fortyogó szaftot is látom. Hajlott öregasszony rázogatja a piros zománcos lábost. A széken, a kályha mellett öreg­ember gubbaszt, feje mellére hullva Halkan, szuszogva alszik. A viaszosvászonnal leborított asz­talon egy gyerek rajzol, a hatalmas újságpapírra hajol, s a hajó vitorlá- zatán igazít. Pici zászlót fest az ár- bocrúdra, fehértarajos hullámokat a hajótest mellé. Egy cápa is fölbuk­kan valahol messze a kavargó víz­ben. Néhányan a korlátnak dőlve figyelik. Az újságpapír-tengeren vörös fény­nyel megdörren a hajóágyú, sziszeg­ve szalad ki a lövedék. A z öregember fölriad, sapkája után kap, s a fiú felé csap, az dühösen, sértődötten húzódik el. Valamit motyog maga elé, hogy az öregember ne hallja, s a cápa jobb oldalába fúrja a lövedék he­gyét. Vö-ös vér fut szét gyöngyösen a fehér fodrokon. Nyugodtan lépd á^ a küszöböt, néhány egér, s talán patkány ta­nyázhat itt, embernek már semmi nyoma. Ne keresd a kapcsolókat, döglött vezetékek futnak csak a fal­ban. A beszűrődő fényben fényes porszem-lapocskák vibrálnak. Az öregember közeledik. Megáll az ajtóban, hátán telipakolt zsák. A fiú a fénylő porszemek után kapkod, megpróbálja megfogni őket. ökölbe szorított kezén lyukat formál, belekukucskál. A fejére csapódó sapka csattanására riad föl. Az öregember elé dugja tenyerét — Nézd, arany, megvehetünk raj­ta mindent, amit csak akarunk és mennyi van — mutat a fénycsíkban szálldosó porszemekre. Az öregember visszabiggyeszti fe­jére a sapkát, s a fiút nézi. Tudja ő jól, hogy kótyagos, visszafelé fo­rog benne az észkerék. — Minek nekünk ez a sok kincs? -*• .szólal meg; —.'-iárre-ám jwgysTT» kell, nagy ládába dugni, nehogy el­lopják. A ládára hatalmas pánt kell, arra pedig tányérnyi lakat. — Hát akkor először majd azt szerzünk. Egy nagy-nagy ládát, abba rakjuk mindet, persze ; zse­bünket is teletömjük vele, elme­gyünk a vásárba, s megveszünk mindent, amit csak látunk. Az öregember lefejti magáról a zsákot, a földre dobja. — Ezt is megtöltjük, segítek majd cipelni — mutat a fiú a zsákra. Az öregember nem is figyel rá. A csomóval bajlódik. Végre kibontja. Megtágítja a zsák száját, szélesre nyitja. Ó vatosan belekukucskál. Ecsetek, meszes nadrág, üres üvegek, egy pár rossz bakancs, amit lát. Az öregember belekotor, s a mély­ből, egészen alulról egy kis vasládi- kát bányászik elő. — Tessék, kincsnek való doboz. A fiú örömmel veszi át, kinyitja, s dugja a fénynyalábba. Kezével hessenti bele a kavargó porszeme­ket. A fal mellett zöld stelázsi állott, törött márványlappal, fehér erek gyűrűztek benne, mintha egy óriás megkövült ujjlenyomata lenne a. tör­ténelem bűnügyi nyilvántartójából. Látom, nemigen érdekelnek a tár­gyak, székek, szekrények, s a fplak- ból kiálló szögek sem, már a szoba ajtóürege előtt állsz, .facsarja; az ^or­rod a szag, nem szoktál hozza .. sze­génység orrfacsaró illatához, r-í- ros kenyér, a papriká§kru.mpli egy­mást váltogató étlapütoméhez. Ez a szoba, ez volt a szoba, lépj be bátran. A fejed kissé húzd be, meg is hajolhatsz, úgy talán köny- nyebb. Mitől ijedtél meg, csak a n ló csikordult meg talpad alatt, s a zaj futott tova. Hallod, köppan a falon, fölporzik a vakolat, porpatak hasad, pörögve hull, fut lefelé. Bokáig érő felhőt lebeg a; hajódeszkák fölött.. , Hajolj lé, markolj bele a porku­pacba. Most nyisd ki a tényé.ed: Egy arcot találsz benne. Fehér, si­mára borotvált arcot. Látod, a nya­ka is előbukkan, az ádámcsutka dombja, körötte ráncok redőznek. Derékig ing takarja, fölül egy aomb hiányzik, foszlott gomblyuk ásít üresen. Hiába fújtad szét, söpörted le te­nyeredről a port, az arc azért csalt ott maradt, az ágy is, amin fekszik, s a mellette zokogó kisfiú is. Ne félj, nem hozzád beszél, csak a halot­taknak. i — Ébredj, ébredj már!... A papa azt mondta, hogy talált egy bélyeg ahol minden betegséget meggyógyí­tanak. Azt mondja, ott az orvosok nem is fehér köpenyt hordanak, hg- nem vöröset. A lezáródott redőnyű, halott sze­meket nézed? Mit rejt vajon a te­kintet, mi volt az az utolsó kép, amit magával vitt? Semmit, semmit ebből a világból, hisz ott túl máé úgy sincs szükség semmi képre* mely a szemgolyóba bekereteződik. M ost mit topogsz, látszik rajtad, hogy jó meleg fürdőre gon­dolsz, otthon a kádban, le­mosni magadról, leáztatni mindent. Pedig látod, egykor éltek itt. A kis szoba, akár a képkeret, őrzi arcu­kat. Egymáshoz tapadva sorakoznak mind. Kopottan,, s'á£g$í, alig kive­hetően. Egy ősz öregember, ajkán vékony mosoly, penészes már, mel­lette az öregasszony, vékonyszálú haja arca elé lebben, alig látni tőle a szemeket, lehunyta rég. Égy kis­fiúarc, .elálló fülékkel vitorlázik köztük. A ládák mind megvannak még, persze üresek, kár fölnyitnod a te­tőt. Itt minden vacakot széthorda­nak, itt a semmiresejó is jó vala­mire. ■ r . ■ Összeroskad a sufni is, a kútkáva betonja repedezetten, a vízbe hull, fölszakad a járda, minta kalászból a mag, kípgregnek a tört téglák, , fél­ve tekerődző giliszták gyűrűznek a hasadétepkban. A házfal is összeroskad, a plafon megroppanva rádől, a cserepek; a fehér galambdúc magát megadón le­hullva zúzódik össze. Hagyj itt mindent. Ne legyen gondod rá. Halott itt minden Csak por és hamu. L átom kinyitottad a kertkaput. A meszel, léceket nézed, a földút kupacait,, az utat, melyen v'sz- szaindulsz, kikerülve a kéken bőrö- södő szappanoslé-tócsákat Szem­közt, a sarkon, kis üzlethelyiségét találsz. Előtte, barna kissámlin öreg­asszony ül. Köszönj neki, ha arra Törő István: Szerteágazás A szemek kifent mosolya kutat a hajnalból valamit — az utak tisztára söpörve előtted is utánad is — gőzbuborék szédeleg csak örvény és fény remeg benned; önmagad birtoka s küzdelem pici rózsái hatalmasokká nőnek, mert táplálja édes erő, a hajnal vinnyogó vonatkerekei, az anyag óriás összessége — mert szerteágazik a jótevés s fájdalmak bírása és megszokott lengeséggel termékenyül meg minden kezedben és van ami megszabja minden örömöd, hogy vagy s ismered ami emberhez méltó s hogy hozzá is legyen közöd minden erőt virrasztó sejtjeid kölcsönöz. Ferenczy Hanna: Fényrevágyón Valaha, mielőtt ember lettem azt hiszem napraforgó voltam azért szeretem most úgy a napot csak a meleg, a fény éltet engem — igen; — napraforgó lehettem. Mielőtt napraforgóvá váltam épp akkor voltam hegyi kristály mohos barlangban, irigy sötétben magamat sem látva csillámlottam igen; — igen kristály is voltam... De még azelőtt — az ősidőkben kicsiny láng voltam sűrű lápon kígyók sziszegtek nagy tömkelegben leheletük fojtott mérges gázként; — de fellobogtam éjszakánként. ' Hát most kezdenék el gyáva jajjal feladni minden vágyat, álmot s elfogadni a szürkeséget amibe, már-már belevesztem — most, mikor embernek születtem?!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom