Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
8 PEST MEGYEI HÍ RLAP MAGAZIN 1981. OKTOBER 18., VASÁRNAP A Rábaköz paraszti világát idézi íöl a bogyoszlói lakóház Szabadtéri falumúzeum — Szentendre Séta a múlt becses emlékei közt M ától a nagyközönség számára is megnyitják a Szentendrei Szabadtéri Falumúzeum kisalföldi tájegységét. Mindazok, akik a látogatást későbbre haLasztanák, induljanak útnak relünk képzeletben. Az ország nyugati részén vagyunk, a Szigetközben, a Rábaközben, gazdag mezővárosi falvak, a «Sopron környéki erdők alján, évszázadokon át virágzó szőlő- és gyümölcskultúrát fenntartó vidéken. Errefelé vezettek a Pestet és Bécset összekötő utak, itt haladt át a fél Dunántúl terménye. Vegyük sorra a látnivalókat: mit kínál a falumúzeum új része. A Nyúl községből való, a környék fafaragó-művészetét reprezentáló bálványosprést, a maga nemében egyedülálló, öt- alakos festett pléh kálváriát, a magyarfalvi (harkai) Langhaust, hosszúházat, vastáblás ajtóival, a Mosonszentpéterről származó, ugyancsak német portát, mely zártkapus megoldásával a hagyományos falutól a legmesszebbre távolodott a városiassá;; irányába. Csigás, a ház oldalába épített kútjával a gyakorlatiasságot példázza, egy 25 holdas gazda épülete Bogyoszlóról és a süttöri fűrészfogas beépítésű épületet, oromzatán egy szobor tülkében, a tűz védőszentjével, Szent Flóriánnal. Az út jobb oldalán, a sor végén. tekintsük meg a mosonszentmiklósi tlpróm&lmot, amelyet az egy helyben járó állat — ló, marha vagy bivaly — hoz működésbe. Végezetül a bal oldalon fölépített szilsárkányi. eredetileg a közbirtokosság használatában levő kovácsműhely szerszámait, berendezéseit tanulmányozhatjuk. A tegnapi falusi élet utolsó tárgyi tanúit bemutató kisalföldi tájegységet még két hétig láthatjuk, aztán télire bezár a múzeum. S bár az Idő hűvösebbre fordult, A tűzvédelem késztette a magyarfalviakat a padlástér többszörös felosztására úgy gondoljuk, megéri a fáradtság, hogy a valóságban is megismerkedjünk népművészetünknek újabb tárházával. S már csak rajtunk múlik, hogy a holt eszközök világát benépesítsük fantáziánk szülte alakokkal, odaképzelve a nyitott kemencékbe a tüzet, amelynek világánál eleink vették kezükbe a guzsalyt, s melegénél meséltek az öregek. A múltban teszünk sétát, mert csak így lehet jogunk a jövőre. Farkas Árpád megilletődöttsé- gével: „csak lábujjhegyen, halkan!: apáink hűlő drága arcán járunk.** VALKÓ BÉLA erdőst Ágnes képriportja Az 1880-as évek használati tárgyait találjuk a bogyoszlói lakóépületben. A felvételünkön látható bölcsőt az úgynevezett pókozott, fehérhímzéses csipkével ékes ágytakaró borítja Látvány és ízlésnevelés Elnézem olykor az aluljárókban hímzést, szőttest áruló erdélyiek portékáit. A régi szép minták közé mind több ízléstelen motívum nyomul be. csókolózó galambpárokra pazarolják finom öltéseiket az asz- szonyok, ez kell, úgymond, a városi népeknek. Ha családi otthonokban megfordulunk, nem mindegyik marasztal meghittségével, szépségével, pedig a háziasszony de sokszor megmondja, mennyibe kerül az új bútor. Mintha számokkal lehetne pótolni az ízlést. Mintha a szobaszö- kőkút, s a bárvilágításba helyezett nippek helyettesíthetnék, színek, formák, arányik harmóniáját, s a lakásban élők fantáziáját. Mi tagadás: baj van az ízlés körül. Népművészet Van, aki csodálkozik rajta. Hiszen több a művelt, iskolázott ember, mint valaha. Hiszen mindenki tanúi rajzolni már az óvodától kezdve; valamelyes művészettörténeti oktatásba is belekóstolt. aki gimnáziumba járt; a múzeumok látogatottak. külföldi túrákra is tömegével járnak újfajta nomádjaink, ha pedig utaznak, a legtöbben szorgalmasan végigzarándokolják a képtárakat. Mindez hiábavalónak bizonyulna? Lehetséges, hogy esztétikai érzés, ízlés és műveltség nem ösz- szetartozó fogalmak? A kérdés izgalmas, érdemes elgondolkodni rajta. A népművészetet írni—olvasni nem tudó parasztemberek hozták létre. Mégpedig ízlésficam, megbicsaklás, félrecsúszás nélkül. Sem dalban, balladában, sem tárgyi alkotásban nem találunk cukrozott érzelmeket, harmóniazavart, torz formákat, álságos hazugságokat. A fa nem mondja magát márványnak, a cserép sem akarja elhitetni, hogy porcelán; a díszítőelem pedig, legyen bármennyi is belőle, sosem hat zsúfoltnak. Álérzések De a népművészet alkotóját meg a felhasználóját is a természet nevelte. A látvány. A fa, a virág, a kert indította, nem másolásra, hanem továbbgondolásra, a növénymotívumok stilizálására. A virághímekkel borított párna vagy menyasszonyláda nem azt mondja el, hogy milyen a növény, hanem azt, hogy milyen visszhangot vert a2 alkotó érzéseiben, és azt is, hogy milyen az az alkotó. A természet jó nevelő volt, látványa kicsiszolta az esztétikai érzéket. És nem tűrte a hazugságot, őszinteségre késztette neveltjét, és ebbe az igazmondásba beleillett az álom is. Szólhat a mesemondó tündérről, sárkányról, akkor is a teljes igazságot mondja a maga lényéről, vágyairól, álmairól. A városi ember kikerült a természetnek. s a látványnak ebből az iskolájából. Eszmélésétől fogva kő- tengert lát maga körül, égbenyúló falsíkokat. Égnek, felhőnek jó esetben darabkáját, csenevész fa ága csücskét. Virágot a sarki standon. Madárdal, vizek zúgása helyett lárma dörömböl a dobhártyáján. Fantáziája fogva marad valahol a falak tövében. Otthonát építené ki mentsvárnak, telerakja minden csillogóval, s ha úgy sem véli elég fényesnek, fennen hirdeti bútorai árát. Rohanásában nem szakit időt igaz érzelmekre, pótlásuk végett apró álérzésekre váltja jel az igaziak lehetőségét, és csókolózó galambokkal népesíti be konyháját. Csakhogy falun is található épp elég giccses portéka. A kacsalábon forgó új családi otthonokból gyakran szökik el a fantázia, hogy helyét átadja az uniformizált ízléstelenségnek. Valóban: mert a mai falusi ember korántsem él olyan szimbiózisban a természettel, mint egykor ősei, s a zárt közösség megszűnésével a falu elvesztette önbecsülését: értékesnek vél mindent, ami a városból jön. Magas fokú általános műveltség kellene ahhoz, hogy ez a helyzetkép megváltozzék. Sajnos, az iskolákból „félművelt” sokaság is kikerül, jó szakemberként talán, de az ízlés alacsony fokán. A személyiség szerepe Az ízlésnevelés része a nevelés egészének. Esztétikai torzulásokat könnyebb lefaragni a ép, teljes, érzelmekben gazdag személyiségről; ám a rideg, zord, vagy éppen szorongó embert bajos a szépség befogadására fogékonnyá tenni. Aki szorong, annak kevés az önbizalma, nem mer egyénileg lenni: tele fogja tömni az otthonát limlomokkal, csak azért, hogy le ne maradjon ismerősei mögött. < Aki rideg, 'beleviszi a maga sivárságát a legfényűzőbb bútorok közé is. Sem élet, sem virág, sem fészekmeleg, sem meghittség nem lesz az otthonában, anélkül pedig a drága bútor sem vonz. Am a napfényt sugárzó személyiség létkörében megszépül az önmagában kevésbé tetszetős tárgy is. A tárgyak összhangját, egymás közötti kapcsolatát a köztük élő ember teremti meg. Esztétikum nincs ember nélkül; természet és tárgy az ember által találkozik, az ő keze nyomát viseli. A szépség: jöízlésű, vonzó, barátságos emberek visszfénye a környezeten. BOZÖKY ÉVA Belülről érzem a muzsikát... hajtható asztal és pad szolgált plhenö- tyül számos, a Mosoni-síksál,' németsége által lakott házakban SzobabelsS a magyarfalvi (harkai! épületben. ahol a helyiség dísze a Himplet mennyezetes ágy Valaha a győri káptalan dézsmaszölőjét dolgozták fel ezen a kősúlyos, végorsós présen Szabálytalan beszélgetések a zenéről EZEK A BESZÉLGETÉSEK nem a szokásos újságé írói módszerrel készültek. Senkihez sem azzal a szándékkal mentem, hogy véleményét, élményeit tudakoljam a muzsikáról. Alkalmi együttlétek során terelődött a szó a zenére, váratlanul, a helyzettől látszólag teljesen függetlenül. Egy csontsovány férfival a kékesi szanatóriumban találkoztam. A mellettünk lévő szobában gyakran egész éjjel félelmetesen köhögött. Egy ilyen borzasztó éjszaka után, a délelőtti kellemes melegben, fenyőfák árnyékában, nyugágyon heverész- ve egyszer csak a zenéről kezdett beszélni. A másikkal egy műhely füstös sarkában, éjjel, áramszünet idején, váltottam szót, a harmadikkal hosszú buszozásunk kilométereit rövidítette meg a zenéről való elmélkedés. Társaim egyben voltak azonosak: egyikőjük sem tanult zenét, illetve csak az általános iskolában, kottát olvasni nem tudnak, környezetükből senki sem ösztönözte őket a muzsika értésére, élevezetére. Gondolataikat, érzéseiket, élményeiket igyekszem közvetíteni. Kérdéseimet, közbeszólásaimat elhagytam. — Párommal Szombathelyen üdültünk azon a nyáron. Nagyon, szép időnk volt, naphosszat fürödtünk, egyszer a strandon, máskor a gyógymedencékben ücsörögtünk. Este jártuk az utcákat, ismerkedtünk a várossal. Aztán hirtelen jött a zápor, nyomában hűvösebb levegő áradt a vidékre, de szép maradt az idő, sütött a nap. Fürdés helyett napközben is csatangoltunk, így jutottunk az tziszbe, ahol valamilyen zenedarabot próbáltak. Leültünk egy padra, néztük őket. Idősebb férfi telepedett mellénk, ő is a készülődést figyelte. Meglepetve fedeztük fel benne Simándy Józsefet. Ki tudja, lehet, hogy ezért veUük észre a plakátot, mely másnapra a sportcsarnokba invitált, Verdi Rekviemjét adták elő. Az az élmény megismételhetelen. Se előtte, se azóta nem éreztem ilyet. A zenéről mit lehet mondani? A rekviem gyászmise, könyörgés a halottért. Ott, azon az estén, a csarnok minden egyes hallgatójával, a zenekarral, az énekesekkel eggyéválva, külön-külön és közösen fohászkodtunk és könyörögtünk, kértünk és követeltünk, megalázkodtunk és fenyegetőztünk azért a bizonyos halottért, lelkének üdvéért, mindannyiunkért, önmagunkért. Mert az ember, bárhogy fájjon a másik hiánya, akármennyire gyötri elvesztése, mindig magáért harcol, akkor, amikor még itt van, még nem szállt el a. megismerhetetlen tájakra, a feltörhetetlen titkok birodalmába. OTT ÉREZTEM MEG, lett légyen az a zene bármennyire vallásos indíttatású, sosem a földöntúliról szól, mindig rólunk, a mi szívünk, a mi lelkünk rezzenései kelnek életre a hangokban, dallamokban. Amikor könyörögtünk és fohászkodtunk és kértünk és fenyegetőztünk, hogy annak a halottnak, minden volt és leendő halottnak a lelkét fogadja be a földöntúli, a zenében eggyéolvadva és általa kifejezve tiltakoztunk az elmúlás ellen, a mindannyiunkra váró megpróbáltatás és megsemmisülés ellen. Lehet ezt elmondani? Nem lehet. Ez több és kevesebb, mint a beszéd. A fájdalomnak és a megbékélésnek olyan foka, ami vagy nem tör fel a tudatalattiból, vagy olyan erős, hogy csak a zenében fejezhető ki. Messzire nézett. Nem fölfelé. A távolba. Ültünk a Duna partján, augusztusi fényben. A nap sugarai dárdaként hatoltak keresztül a sűrű nádon, belefúródtak a halkan motyogó vízbe, a part dús füvébe. Rávetődtek az egyetlen szál harmonikásra, aki gyöngyöző homlokkal, sokgyűrűs vastag ujjakkal dolgozott hangszerével. Derekasan, pillanatnyi megállás nélkül. Istentelenül rosszul játszott, de amikor hirtelen ab- behagyta, zord és sötét lett a táj, az előbb kristály- tisztának látszó vízben feltűntek az olajfoltok, a nádast megvilágító napsugarakon porszemek himbálóztak, a zöld fű mintha abban a pillanatban égett volna ki, észrevettem a homokos partnak csapódó konzervdobozokat, az abrosz zsír- és italföltjait.
