Pest Megyi Hírlap, 1981. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

1981. OKTÓBER 11., VASÁRNAP SZÍNHÁZI level Sótlan komédiák Meglehetősen nagy közhely: hiá­ba vásároljuk ösz- sze a piacon, a I hentesnél, a fű- ' szeresnél a legki­tűnőbb alapanyagokat, mond­juk egy igazi, ízletes vasárnapi húsleveshez, ha nem tudunk főzni. S ha még tudunk is: hiá­ba adunk bele apait-anyait, ha kifelejtjük belőle a sót. Ezek után elképzelhető, milyen lesz az a húsleves, amelyhez sem az alapanyagok nem voltak ki­tűnőek, sem főzni nem tud a szakács, sem a sótartó nem került a kezeügyébe... Fenti kis eszmefuttatásra a főváros három színházában évadkezdő új darabként bemu­tatott komédiák szolgáltatták az apropót. E darabok szerzői a felületes, gondatlan háziasz- szonyra emlékeztetnek, aki vá­logatás, körültekintés, gondol­kodás nélkül megvesz mindent, amit a piacon, a boltokban elé­je raknak, aztán hazamegy, s ezekből a szedett-vedett anya­gokból összecsap valami ételt, de közben elkalandozik a fi­gyelme, mert a tévére is oda­sandít, a rádiót is hallgatja fél füllel, s még az újságot is vé­giglapozza — pedig leginkább egy jó, megbízható szakács- könyvre lenne szüksége, hogy azt tanulmányozza. És az sem ártana, ha nem feledkezne meg a sóról. Vegyük csak például a legne­vesebb szerző darabját, az Akiért a harang giling-galang című (talán) krimikomédiát. Ezt a bohóságot nem kisebb név fémjelzi, mint a Graham Greene-é. Öt nálunk bemutat­ni a Hatalom és dicsőség, az A csendes ameriai, a Havannai emberünk, az Utazások nagy- nénémmel vagy A tiszteletbeli konzul után aligha szükséges. Az élő angol írók alighanem legjelesebbje persze szíve jo­ga szerint írhat krimikomé­diát is. Látatlanban fel lehet majd tételezni erről a darabról, hogy írója színvonalán mozog s nem enged olcsó vagy avítt fogásoknak, hatásoknak. A név önmagában is garancia bizo­nyos nívóra. C sakhogy ez a komé­dia, amelyet a József­városi Színházban (a Népszínház — Vár­színház szórakoztató művekre „szakosodott” Kulich Gyula téri „fiókjában”) játszanak, sem nem igazán jó minőségű alapanyagot, sem az elkészítés technológiája nem kifogástalan. Greene egy némiképp sejtel­mes, de jobbára kusza történet­ben egyszerre akarja színre vinni a közismert szerepcsere­séma szerint felépülő humoros bűnügyi történetet, meg ennek a történetnek az ironikus-gú­nyos visszáját. Ebből viszont csak annyi sül (fő?) ki, hogy nem mindig tudjuk, hol is tar­tunk éppen: a valódi történet­nél vagy annak a paródiájá­nál? Ráadásul az a humor, ami nélkül egy ilyen komédia nem­igen képzelhető el, igencsak lassan és gyéren csörgedezik. Hiányzik az a bizonyos só. Mindamellett elképzelhető, hogy egy elég laza szövésű víg­játék jó alkalmakat teremt a színészek brillírozására; s hogy a rendező és a színészek a ma­guk fokozott, hangsúlyos jelen­létével és ötleteivel adják meg a játéknak azt a savát-borsát, amit a szerző elfelejtett bele­tenni. A Józsefvárosi Színház­ban azonban ez a feljavítás nem történik meg, így aztán — Graham Greene ide, Graham Greene oda — ez a komédia csak olybá tűnik, mintha , Pe­ter Shaffer A mesterdetektív című, hasonló ötleten épülő bravúr-ujjgyakorlatának a má­sodszor kifőzött változatát lát- nák-ízlelnék. Persze épülhet egy komédia eleve és kifejezetten egy-egy színészre is. Bemard Slade, amerikai író Jutalomjáték cí­mű vígjátéka ilyen. Slade (aki­nek a Jövőre veled ugyanitt című kétszemélyes játéka évek óta nagy siker a Madách Szín­ház kamaraszínházában) egyébként maga is színész, te­hát jól ismeri a színpadi hatás­keltés és az úgynevezett ziccer­szerepek technikáját, módsze­reit. A Madách Kamara — mely változatlanul albérleteskedik —, talán ezért is Vitte színre (most az Egyetemi Színpadon) épp azt az újabb darabját. A ziccer itt kétségkívül a fősze­replő Scottie Templetont ala kító színészé — ezúttal Hau mann Péteré. Haumann a szí­nészi mesterség minden tech nikai fogását fölényesen tudja, ezt már sok szerepében bébi zonyította. Itt most brillíroz­hat, mint egy lenyűgöző billen- tyűtechnikájú zongoraművész valamely csillogó-villogó bra­vúrdarabban. De az ö nagy szó­lója sem feledtetheti, hogy Sla­de a legjobb esetben is csak ügyes kézműves, akit sokkal jobban érdekel, hogy amit ösz- szeeszkábál, az mutatós, szem­re tetszetős legyen, semmint hogy tartós használati érték­kel és mélyebb művészi-eszté­tikai kvalitásokkal rendelkez­zen. A Jutalomjáték drama­turgiája tipikusan a „legyen minden szituáció önmagában jó poénalkalom” elvei szerint épül. Slade a színész agyával gondolkodik és dolgozik, s a színészt az izgatja, hogyan tud mindig, minden percben hatást elérni. Hogy ezek a hatás­morzsák nem állnak össze egyetlen összhatássá, tartós él­ménnyé, az már nem érdekli. Minden alapanyag elég tűrhe­tő ízű úgy önmagában — hogy ebből mi fő ki, más kérdés. Nagy kár, hogy az előadás rá­adásul legalább két árkategó­riával nemesebb matériának véli a darabot, mint amilyen valójában. Gyakorlatilag valami hasonló történik a József Attila Szín­házban is, az 1967-es Madách színházbeli fergeteges komé­diabemutató, a Kaviár és len­cse szerzőpárosának, Scamicci —Tarabusinak A csodák Ná­polyban születnek című komé­diájával. Ez a darab sajnos ele­ve legalább egy klasszissal gyengébb, mint a Kaviár és lencse volt, de azért ebben is ott bujkál az úgynevezett ná­polyi komédia vérbő, kissé ab­szurd, kissé szertelen humora, életvidámsága. A műfaj leg­jobb jelenlegi képviselőjének, Eduardo De Filippónak a ko­médiái ugyan magasabb mes­terségbeli és művészi szintet képviselnék, de azért a szerző­páros is otthonosan mozog eb­ben a világban. ármost egy szinte a commedia deli' arte dramaturgiai és figurasémáig visszanyúlóan olasz és főként nápolyi komédiát a legjobb va­lóban komédiának eljátszani. A szertelenség, a harsányság, a szélsőséges megoldások (me­lyek azonban mégis fegyelme­zettek) egyenesen szükségesek egy ilyen stílusú darabban. Egy nápolyi komédia nem társadal­mi vígjáték; figurái nem a jel­lemvígjáték figuráinak rangján állók; a humor itt bohózati, s a szentimentalizmus nem meg­kapó líra. Az előadás viszont abba a hibába esik, hogy felér­tékeli ezt a habkönnyű és vál­laltan harsány stílust igénylő matériát. Ezzel olyan értékeket tulajdonít neki, amik nincse­nek benne, s így lényegében az történik, mintha a háziasszony a pontyot úgy készítené el, mint a pisztrángot vagy a fo­gast szokás. Ez is hal, az is hal — de micsoda különbség ... Takács István Ml MUNKÁSMŰVELŐDÉS KÉRDŐJELEKKEL A szakképzettség nem minden... Népszerűek a tanfolyamok, klubok, tantárgy: a gyárismeret — Milyen a művelt munkás? — Érti a dolgát, sokat lehet tanulni tőle, közvetlen és jó a kapcsolata a többiekkel, sok minden iránt érdeklődik. De a legfontosabb mégis csak a szakmai tudás és persze a nyolc általános — sorolja fel rövid habozás után az MGM diósdi gyárának görgőváloga­tója, a 24 esztendős Felföldi József né. Be nem vált újítás A tizenhat évvel idősebb géplakatos: Galambos András már megfontoltabban válaszol, újra és újra elismételve, hogy — ha önképzéssel is — az egyre gyorsabban fejlődő tech­nikai, műszaki színvonalat ha törik, szakad, muszáj követni. A magára valamit is adó szakmunkásnak minél több szakkönyvet kell olvasnia, de természetesen szépirodalmat is. — Amire éppen én, alig érek rá — teszi hozzá őszin­tén. — Most építkezem Ér­den, nem szólva a rengeteg kerti munkáról. így, ha es­ténként lopok egy-egy félórát a betűre, műszaki kiadványo­kat nézegetek és a politikai ismereteimet gyarapítóm. Amit, mint alapszervezeti párttit­kártól mások is jogosan vár­nak tőlem. — Jó vagy nem jó? Tulaj­donképpen mi is a szakmai tu­dás megszerzésére és elmélyí­tésére ösztönözzük elsősorban az embereket — mondja ké­sőbb az irodában Mudroch Frigyes személyzeti és szo­ciálpolitikai osztályvezető, a művelődési bizottság társelnö­ke, akivel Szmodics Ilona, közművelődési előadó társa­ságában arról beszélgetünk: mi az, amit reálisan tenni lehet az itt dolgozók általá­nos és szakmai műveltségének gyarapításáért. — Általában sok munkával keveset, pontosabban: a kevés is sok, ha.azt vesszük, hogy az itt dolgozó mintegy 950 ember túlnyomó része háztáji­vagy kiskerttulajdonos, s ren­getegen építkeznek — foly­tatja a személyzeti vezető. — A követelményeket így a le­hetőségeikhez kell szabni, ezért, bár mi is terv szerint dolgozunk, alkalmazkodunk a mindenkori igényekhez. Ta­valyi újításunknak is ez volt az indoka. E szerint valameny- nyi beosztottat évenként kell minősíteniük a vezetőknek olyan főbb szempontok sze­rint, hogy * milyen a munká­ja, általános képzettsége, em­beri és közéleti magatartása. S talán, mert minden újat eleinte idegenkedés fogad, a kezdeményezés nem váltotta be a hozzá fűzött reménye­ket: a gazdasági vezetők aldg- ahg tettek konkrét javaslatot arra, hogy kit, miben kell erősíteni. — A nyolc általános meg- szereztetéisével már ‘ inkább dicsekedhetünk: az öt évvel ezelőtti 350-es létszámot 94- re sikerült apasztani. Ezt to­vább csökkenteni viszont azért nem, vagy csak igen nehezen lehet, mert az érintettek nagy része idős, nyugdíj előtt ál­ló munkás, Akiket ugyan igyekszünk rábeszélni, de min­denáron nem erőltetünk. Ke­vesen járnak viszont szakkö­zépiskolába vagy gimnázium­ba és mindössze egyetlen fi­zikai dolgozónk tanul a mű­egyetemen. Ötödéves. — Marad tehát a leginkább igényelt tanulási forma: a szakmunkásképzés és -tovább­képzés. Az előbbivel kapcso­latban: az utóbbi három év­ben jócskán megnőtt a szak­munkásbizonyítványt szerzett nők aránya. Ennek csak az a szépséghibája, hogy részint a vezetők rovására írhatóan, részben az önbizalom hiánya miatt az 50 asszony és lány közül sokat még mindig be­tanított munkásként foglalkoz­tatnak. A már bevált, külön­böző kötelező és önként vál­lalt szaktanfolyamokon kí­vül (melyek mellett a re­konstrukció befejezése előtt még az új gépek kezelésére is betanítottunk vagy 350 em­bert) gyári ismereteket is ok­tatnak mérnökeink, vezető szakembereink, valamint min­den új belépő számára kötele­ző az új felvételes oktatás címmel folyó kurzus elvégzé­se. Magyarán szólva, a mini­mális gyárismeretet kell meg­tanulniuk az ide sziegődők- nek. Disco­ostvában csomagolva — A szakképzettség elsajá­títására vagy fejlesztésére te­hát sokkal könnyebb rávenni a dolgozókat, mint az általá­nos műveltség megszerzésére — veszi át a szót Szmodics Ilona. — Főleg a fiatalokat. Akik, ha nem discóostyában adagoljuk nekik a kultúrát, szinte mozdíthatatlanok. (Itta KISZ-nek lenne nem kevés feladata.) Nem beszélve arról a restellni való tényről, hogy az Alkotó ifjúság pályázattal egyszerűen megbuktunk... Régi és elég furcsa tapaszta­latunk: az önművelésre leg­inkább hajlandók 90 százaié^ ka középkorú nő, vagyis azok, akikre általában a legtöbb te­her nehezedik. — Ami a közvélemény-ku­tatás szerint leginkább érdek­li az ittenieket, a TIT-előadá- sok, évenként tíz alkalommal. Különböző a. tematika, néha heten, de megesik, hogy ki- lencvenen is meghallgatják az előadót. Népszerűek az orosz és a német nyelvi kurzusok is, valamint a szabás-varrás- tanfolyamok. Mostanában fog­lalkozunk a kisklubok meg­szervezésével, ahová a zene- és a kertbarátokat szeretnénk becsalogatni. Szunyovszky Szilvia és Haumann Péter Slade Jutalomjátélíában Elmosódott körvonal — Nem sok jót mondhatunk, sajnos, a rossz technikai kö­rülmények között levő, kevés olvasót számontartó szak- szervezeti könyvtárról, annál kedvezőbb viszont a már több ezer kötetes, kitűnően műkö­dő, nagy látogatottságnak ör­vendő műszaki könyvtárról. A Kossuth és a Szépirodalmi Kiadó gyári könyvterjesztői­nek évi együttes, 200 ezerfo­rintos forgalma ezzel szem­ben 80 százalékban a fizikai dolgozók könyvvásárlásának köszönhető. — Ami nálunk, bátran ál­líthatom, hoosszú évek óta kitűnően funkcionál: a nyug­díjasklub. A hónaponként megtartott, gazdag programot kínáló rendezvények olyann látogatottak, hogy a közeljö­vőben már kéthetenként sze­retnénk megszervezni. — A mi gyárunk közműve­lődési fényképe tehát elég sa­játos. Őszintén meg kell val­lani, hogy az előtérben a ter­meléscentrikus, a napot szin­te teljesen végigdolgozó mun­kás áll. Kissé a háttérben ta­lálható a világ jelenségeire nyitott, a szakmáján kívül más iránt is érdeklődő ember. Akik között szinte alig láthatók az ifjabb generáció képviselői... Simon Zsuzsa Zenei sikerek A zenei világnap alkalmá­ból Budapesten, Miskolcon, Nyíregyházán, valamint Deb­recenben, hangversenyeket rendeztek az ország minden tájáról összesereglett művé­szeti, népzenei együttesek és szólisták részvételével. E ran­gos eseményekre a táborfalvi ifjúsági és felnőtt népi hang­szeres együttest is meghívták. Ez a még nagyon fiatal, alig két éve alakult együttes, mely húsz felnőttből és tizenhat kisiskolásból áll, már sok szép sikert mondhat magáénak. A zenei szakemberek is felfi­gyeltek munkájukra. Eddigi fellépéseik, sikereik, eredmé­nyeik meghozták számukra az idei zenei világnap hangver­senyein való szereplés lehető­ségét is. 100 éve született a nagy vadász és Afrika-kutató Kittenberger-kiállítás Legkedvesebb olvasmányai- és dokumentumokból álló ki­nak képzeletbeli könyvespol­cán több nemzedék is őrizge­ti Kittenberger Kálmánnak, a 100 éve született vadásznak, neves Afrika-kutatónak, ál­latgyűjtőnek izgalmas, irodal­mi értékű könyveit. A nagy vadász — ha éppen nem Afrika vadonjait járta — Nagymaroson pihent vagy készült a következő expedí­cióra. A nagyközség lakói né­hány éve mellszobrot állítot­tak az 1958-ban elhunyt Kit­tenberger Kálmán tiszteletére, tegnap, születésének 100. év­fordulóján pedig kiállítással tisztelegtek az életével nem­csak a vadászoknak példát mutató nagyszerű embernek és tudósnak. A rendező, a helyi Kitten­berger Kálmán Vadásztársa­ság a művelődési házban mu­tatta be a Nemzeti Múzeum anyagából és a család birto­kában levő tárgyi emlékekből állítást. Megnyitó beszédet Vallus Pál, a Magyar Vadá­szok Országos Szövetségének elnöke mondott, majd Benkő Gyula színművész, a MA VOSZ művészeti bizottságának tit­kára emlékezett a legendás vadászra. A kiállításon, majd a hajó­állomás melletti téren a Kit- tenberger-szobor koszorúzásán a több száz helyi lakoson kí­vül ott volt dr. Tóth Albert, az MSZMP Pest megyei Bi­zottságának osztályvezetője és Krima János, a járási pártbi­zottság első titkára. Az ün­nepségen elmondták: a nagy­marosiak szeretnének méltó emléket állítani Kittenberger Kálmánnak, úgy tervezik, egy­kori lakóházában múzeumit nyitnak. A művelődési házban látha­tó mostani érdekes bemuta­tó november 1-ig naponta 10 és 18 óra között tekinthető meg. TV-FIGYELO Arad. A korábbi arculatát megváltoztató, riportosra fa- zonított Terefere beharan­gozó cikkében írta azt a mű­sorújság, hogy azért kellenek ebbe az adásba külszíni moz­góképek, mert egy ideje, úgy­mond, a kelleténél több a stú­dióban felhangzó beszéd, és a kelleténél kevesebb a lát­vány. Nos, hogy ez valóban így van-e, az statisztika kér­dése, ám az, hogy sokféle egyéb mutatvánnyal érdeke­sebb egy-egy emberi arc, azt ki-ki naponta tapasztalhatja. Hát még akkor, ha éppen egy nékünk szóló gondolatsort önt szavakba az ábrázat gazdája, belső meggyőződésének he­vével, rokonszenves indula­tával. Mindezt annak kapcsán mondom el, hogy az elmúlt hét keddjén is láthattunk ilyen, a teljes figyelmünket magunkra mágnesező tekin­teteket, mégpedig abban a' Szemle című műsorban, amely az aradi vértanúkra, illető­leg Batthyány Lajosra, az 1843—49-es szabadságharc Pes­ten kivégzett miniszterelnö­kére emlékezett. Majd egy órán át váltották ott a szót, cserélték az eszmét anél­kül, hogy a társalkodást bár­miféle betétek élénkítették volna, és lám, az a négy szák­ember meg az az egy műsor­vezető a teret is, az időt is tökéletesen kitöltötte. Hogy mi minden régebbi és újabb ismeretet közöltek, azt most hadd ne újrázzuk el, csupán csak arra adódott itt alkalom, hogy a föntebb ismertetett beszéd-látvány aránytalanság­tétele mögé egy nagy kérdő­iéi kanvarodion. Nem 'azon nak, cselekedvén cseleked­nek, de hiába teszik, mert ez az egész hajós mese úgy, ahogy van, árasztja magából a műveltséget. Minden lát­ványosnál látványosabb koc­káján ott érezni az izzadsá- gos igyekezetét, miszerint a parancs: szórakoztatni, időt múlatni, elkápráztatni. Műsor. S ha már amúgy, általánosságban esett itt né­hány szó kedves műsorszó­rónk mostanában sugárzott látnivalóiról, hadd jusson még némi hely egy aprócska megjegyzésnek, amely magá­ról a műsorszerkesztésről szól. Ebben sincs minden rend­jén, mert egyszer-másszor úgy tűnik, hogy nem tudja a jobb kéz, mit cselekszik a bal. Az­az hogy mit sorol be az egyik szerkesztőség és mit a másik. Itt volt például a csütörtök este, amikor a Kisfilmek a nagyvilágból című összeállí­tásban egy nagyszerű filmet láthattunk a tengerek mérges állatairól, amelyek akár az úszkálók gyilkosai lehetnek. Okos volt, látványos volt, iga­zán megérdemelte a fő-fő mű­soridőt. Aztán alig telt el egy nap, és jött a Delta, és an­nak a fő-fő műsoridejében sem következőét más, mint állat után állat, azzal a kü­lönbséggel, hogy azok négy­lábúak voltak, és nem vízben, hanem a havas hegyvölgyek­ben változtatták helyüket. Ez így — mármint a néző szerint — egy picit sok. Az­tán: megy az első adón a vál­tig kitűnő Zokogó Majom, és kezdődik a kettesen tüstént utána egy másik sorozat, az a bizonyos Piréneusok orosz­múlik egy-egy adás sikere — mondhatják teljes joggal a sok-sok műsorórán meged- zett veterán előfizetők —. hogy hány perc jutott a szóra és hány a mozdulatra, hanem igenis azon, hogy milyen az a szó és milyen az a mozdu­lat. Onedinék. Itt vannak pél­dául az ismét visszahajózta- tott Onedinék. ök aztán, hogy úgy mondjuk, csapnak-vág­lánja, akit Gaston Phébus- nak hívnak. Persze, hogy nem kötelező átkapcsolni, de aki — és ilyenek nagyon sokan vannak — a sorozatokba sze­relmes, hát az betegre néz­heti a két szemét. És így to­vább megy így tovább ... Kárhozatos dolgok ezek? Nem. csak a dobozgazda azt érezheti, hogy nem mindig a legnagyobb az iránta meg­nyilvánuló tisztelet. Akác* László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom