Pest Megyi Hírlap, 1981. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-13 / 215. szám
r= IMI. SZEPTEMBER 13., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Utazás az alvilágban Kokas Ignác festménye Divat, félreértett egyenlőség ? A kedves hölgy vasvillát köpköd Ügy mondom, ahogy igaz: eltátot- tam a számat. A legutolsó divat szerint öltözött, harminc év körüli asz- szony éktelenül rossz két csemetéjével pillanatok alatt pokollá változtatta a váci Postaparkot. A nyolcévesnek látszó fiúcska és a nála kisebb leány először a kerékpárért tépte egymást, azután a labdáért, válógatott szitkokat szórva egymásra. A bunyót megunva kavicsokkal kezdtek hajigálózni, majd háromszor telibe találták labdájukkal a pádon ülő, újságját békésen olvasó öreg urat. Aki ezt csak annyira vette zokon, hogy szólni merészelt anyukának, csitítsa le kissé csemetéit. Ekkor nyílt tágra a szemem, még nagyobbra a szám. A kedves hölgy ugyanis a legsötétebb csellókban, különleges alkalmakra tartogatott stílusban felelt az öreg úrnak, vesszőként és kötőszóként is vaskos trágárságokat zúdítva rá. Az idős férfi megdöbbenésében szólni sem tudott, én viszont, fene nagy öntudatomtól csikarva, közbeavatkoztam, szelíden helytelenítve a még mindig ömlő mocsokfolyamot. Minden goromba otromba Ez volt az a pillanat, amikor a legutolsó divat szerint öltözött kedves hölgy begyújthatta a második fokozatot, per hülye striciként címezve nekem a továbbiakat. Nem azért mondom, de jó kis cirkusz kerekedett, mert az «addig is a parkban lévők mellé odagyűjtötte a kíváncsi járókelőket a hangos szitokzuhatag. Volt, aki úgy vélte, a kedves hölgy idegbeteg, mások inkább részegnek tippelték, ám a félreértéseket eloszlatta, hogy a két csemete is beavatkozott a konfliktusba, anyukához hasonló szómunícióval kergetve a vért arcunkba. Akkor rá kellett jönnünk: a kedves hölgy családja ilyen, ezt szokták meg, ez a társalgási nyelv. Ahogy más kéremet, köszönö- möt mond, elnézést rebeg, lenne szívest suttog, te csacsit sóhajt, a kedves hölgy úgy köpköd vasvillát, sértsen, szúrjon, sebezzen minden szóága. A kedves hölgy nincsen egyedül. Minden goromba otromba. Csak eppen valahogy kezdjük megszokni ezt a mindennapos, mindenhelyes otrombaságot, már-már hasonulva, mert rokon stílusban visszafelelve. Nem pusztán a magunk érthetően szerény tapasztalatai figyelmeztetnek erre. A Magyar Tudományos Akadémia nyelvészek és pedagógusok egy csoportját kérte fel, tekintsék át nyelvünk állapotát, anyanyelvi műveltségünk helyzetét. Az általuk készített tanulmányt tüzetesen megtárgyalta a Magyar Tudományos Akadémia nyelv- és irodalomtudományi osztálya, az Akadémia elnöksége, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága mellett működő művelődéspolitikai munkaközösség. E tanulmány leszögezi: „... társalgási nyelvünk társadalmi méretekben egyre durvul. Mind a fiatalok, mind a felnőttek beszédében — tanultságiéi függetlenül — terjed a goromba stílus, a durva szavak használata, a trágár beszéd ... A nyelvi durvaság, a trágárság további eiha- rapódzása — még ha ez a mi viszonyaink között nem tekinthető is valamiféle társadalomellenes lázadásnak — akarva-akaratlan a nyegleség, a közönségesség, az önzés, a nemtörődömség, a cinizmus előtt tárja szélesre a kapukat, illetve szolgál a nyilvánosság erejével ezek nyelvi „igazolásául”. Harmadik hónapja dolgozott a községben körzeti orvosként a friss diplomás fiatalasszony, amikor átesett a különleges tűzkeresztségen. Nem vette táppénzes állományba a gyomorpanaszokkal jelentkező, a rendelésen kapatoson megjelenő ötvenkét éves férfit, hanem papírt nyomott a kezébe, menjen át a szakorvosi rendelőbe. A doktornő csak azért nem ijedt meg, mert mellette ott ült jó erőben lévő, téstes asszisztense, falubéli asszony. Aki nem sokat teketóriázott, hanem kitusz-kolta a váróba a doktornőt a legősibb női foglalkozás változatos kifejezéseivel illető, a bútorokat rugdaló, kötőszövegként káromkodó férfit. A delikvens azonban ott is folytatta a ran- dalírozást, szétkergetve a többi várakozót, rugdalva a közben kulcsra zárt rendelőajtót. A telefonon hívott körzeti megbízott vetett azután véget a kínos ügynek. És? Legyint a doktornő: Lebeszéltek a följelentésről. Azt mondták, P. mindig részeg, hát mit lehet csinálni vele? Ha megbüntetik, akkor a családja sínyli meg. Belement? Maga mit tett volna a helyemben? Akkor jöttem ide, bizalmatlanul fogadtak, a nagyközség történelmében én voltam az első orvosnő. A tanácstitkár any- nyit megtett, hogy P.-t átirányította a férfi kolléga körzetébe, megmondta neki, oda járjon. Mennyi ideje ennek? Másfél esztendeje. Azóta nem volt ilyen incidense? Gondolja? Van néhány ember, aki egész egyszerűen képtelen tudomásul venni, hogy társadalomban él. Mit tenne például maga azzal az édesanyával, aki. úgy csitítja a vizsgálattól ideges, izgő- mozgó gyerekét, hogy maradj már nyugton, mert szétverem a fejed?! És ezt halkan, kedvesen, mosolyogva mondja a gyereknek, látszik, szinte nem is tudja, mit beszél! Gondolja, hogy ez a gyerek, amikor a többiekkel játszik, nem ugyanezeket a szavakat reprodukálja? Nem ugyanilyen modorban társalog majd a társaival, ha nagyobb lesz? Megáll egy pillanatra, mint aki nem tudja, folytassa, ne tegye, azután mégis mondja: Nézze, én nem vagyok finomkodó lélek, parasztlányként nevelkedtem, otthon mindent annak neveztek, ami, a disznó ürülékét nem sertésfaecesnek, de amit némelyek manapság megengednek masuknak, az elborzaszt. A kötőszavakat helyettesítő, hogy már ki ne mondjam, tehát a nemi aktus, szinte természetes némelyeknél, némely körökben. A szülők, főként az édesanyák emlegetése ezzel összefüggésben szinte már-már elfogadott. A hülye, a marha, az ökör meg kedvességgé lesz. Megpróbáltam a figyelmeztetést, a tapintatos feddést, a rendeléseken éppúgy, mint amikor kimentem a beteghez, de én láttam kárát. Elneveztek grófnőnek. Igaz, még mindig jobban jártam, mint Kati néni, az asszisztensnőm, mert őt a dagadt tehénként emlegetik. Pedig öt szeretik, itt van ezer esztendeje, jövőre nyugdíjba megy, hát akkor, ki érti ezt? Röpködnek a levegőben Értem, ha hínáros posványba merülök, mocskos leszek, ám hogyan jön ahhoz a posvány, hogy nyílt úton, üzletben, színházban, folyóiratok, könyvek lapjairól, a televízió képernyőjéről, szórakozóhelyek asztalaitól, azaz szinte bármikor és bárhol a szemembe fröccsenjen?! Miféle vélt bátorság, hamis demokratizmus terjeszti, mondatja ki, gyakran jópofasággá emeli a durvaságot, a vaskos gorombaságot, a riasztó trágárkodást? Ám ha vélt bátorság, ha önhatalmúlag csinált demokratizmus, ha sikerre áhítozó jópofaság, akkor miért, hogy bár többüket faggattam az ilyeneknek, egyik sem vállalta a nyílt beszédet? Olyan sovány indokok, érvek sorjáztak csupán, hogy ha megmérgelődik az ember, akkor elkeríti ugye; van, amikor nem tesz lakatot az ember a szájára; nem apácazárda ez, hanem műhely; olyan ember nincsen, akinek ne bukna ki a száján egy-egy vastagabb; mit kell szépít- getni a dolgokat, ha az elődeink is úgy nevezték? Érdekes ellentmondásra figyelmeztetett valaki: tapasztalatai szerint, az egyébként vallásos emberek között sem kevesebb a cifrákat mondók száma, mint a nem vallásosoknál. Azaz ennek sincs különösebb befolyása, ahogy az iskolázottságnak, a foglalkozásnak sem, de hát akkor minek? A neveltetésnek? Művelt, gyermekeiket minden tekintetben példásan nevelő szülők csemetéi úgy káromkodnak, mint hull a záporeső! No, nem otthon, hanem az eg.yívá- súak között, függetlenül attól, ki a fiú, ki a lány. Pedagógusnők mondják: gyakran tanítási óraszünetekben menekülnek a folyosókról, mert röpködnek a levegőbe a... igen, ázok. Férfi módra végigkérdezte Rimánikodásra kaptam meg a nevet. A tanácselnök még most is lila arccal emlékezik a történtekre, a vizsgálatra és főként arra, hogy az almájától nem messze lévő fa, a két szülő neki csinálta a cirkuszt itt a tanácsházán. A rimánkodásra kapott névhez ifjú, rendkívül csinos tanárnő tartozik. Akivel túlkoros, majdnem tizenhat esztendős, de még mindig csak az általános iskola hetedik osztályába járó tanítványa az osztály nyílt színe előtt közölte, a legszívesebben mit csinálna vele. Az előzmény: a folytonosan rendetlenkedő, a többieket piszkáló fiúnak tehetetlenségében azt mondta a tanárnő, hogy legszívesebben végleg hazaküldenélek, de nem tehetem, mert... Már nem volt ideje befejezni a mondatot a rendtartásra és az iskolaköteles korra való hivatkozással, mert a fiú magabiztos vi- gyorral a képén máris ráfelelt, ő meg legszívesebben mit csinálna a tanárnővel ... Mit tett akkor? A tanárnőnek remeg a keze, úgy kavarja a kávét, hogy kocog a kanál a csésze oldalán. Mit tehettem? Nézze, legszívesebben fölpofozom a fickót, mert nem tartok tőle, kézilabdáztam tizenegy évet, de hát ezt nem tehettem. Félbeszakítottam az órát, bementem a diriért, pardon, az igazgatóért, elmondtam, mi történt, bejött velem vissza az osztályba, egy kicsit férfi módra végigkérdezte vagy tíz gyerektől, hallották-e, mit mondott Ferenc, utána kivitte a fiút, s jegyzőkönyvet vettek fel az irodában. A jegyzőkönyvet, melyet a gyerek aláírt, elismerve a történteket, megmutatták a két nap múlva az iskolába elfáradó mamának. Aki annyit felelt, hogy 6 nem tud parancsolni ennek a gyereknek, van elég gondja a négy kisebbel. A jegyzőkönyv annak rendje és módja szerint átkerült, hogy hivatalos legyek, a munkáltatói és felügyeleti jogkört gyakorló szak- igazgatási szervhez, onnét meg — mivel okkal riadt meg a fiatal tisztviselőnő a lehetséges következményektől — a szakigazgatási felügyelő végrehajtó bizottsági titkárhoz. Aki szintén nő. s aki ennek következtében, te mégiscsak férfi vagy indokkal, az elnöknek adta át. Az elnöknek másfél órájába került, amíg a földühödött apával — aki legkedvesebb érvként azt kiabálta, hogy hát igaza volt a gyereknek, egy ilyen jó ... legszívesebben tényleg azt csinálná az ember —, meg a jajveszé- kelő anyával, aki a férjét féltette, mondván, ilyen hülyeség miatt tán a guta is megüt, úgy fölmérgesítenek ezek, szóval, másfél órájába került az elnöknek, amíg a két szülőtől megszabadult. Eredmény nélkül. Pontosabban úgy, hogy napokig az volt a beszédtéma a nagyközségben, mekkora banzájt csináltak F.-ék az elnöki szobában ... Tehát? A tanárnőnek remeg a keze: Vagy úgy teszek, mintha nem érdekelne az egész, vagy elmegyek innét. Tud más lehetőséget? Az éppen előttük haladóra Tényleg, milyen lehetősége van védekezésre, az elégtételre annak, akinek nyílt közvetlenséggel az utcán rakodó fiatalemberek egyike fölajánlja szerelmi képességeit, a három gyermeket fölnevelt, hét unokát magáénak mondható nagymamának, akit vén hülyeként minősít a pelyhedző állú legényke, mivel rászólt a vonaton, ne bőgesse a rádiót; a köztiszteletnek örvendő, idős szakmunkásnak, aki te marhává válik, mivel az utolsó pillanatban tudott csak ellépni a szabálytalanul kanyarodó tehergépkocsi elől; az ügyfélnek és a tisztviselőnek, a főnöknek és a beosztottnak, a gyalogosnak és a járművezetőnek, az eladónak és a vevőnek, az idősnek és a fiatalnak, a nőnek és a férfinak? Kiálthatunk-e rendőr, bíró után, amikor, ha vannak is tanúk, úgy tesznek, mint akik semmit nem láttak, hallottak, tapasztaltak, mert jobb távol maradni az ilyen esetektől, ügyektől, mivel soha nem tudni, mivé fajulnak a dolgok, mikor veszi át a szavak szerepét az ököl, esetleg — de nem is olyan ritkán — a bicska? Valamikor a kocsis, a kondás, némely más mesterség, foglalkozás kísérőjének vélte, tartotta a köz- vélekedés a mosdatlan szájú beszédet, ám akkor mit kezdjünk napjaink könyvelőivel, mérnökeivel, segédmunkásaival, úgynevezett jobb emberként viselkedő anyukákkal és apukákkal, rátarti fiú- kákkal és leánykákkal, akik ajkán úgy bukik át a gorombaság, a trágárság, mint az elhasznált levegő? Mit kezdjünk azokkal a kislegények- kel, akik így szeretnének nagyfiúnak látszani, a kisfiúkkal, akik bandába verődve szórják a gúnyos szitkokat az éppen előttük elhaladó felnőttekre a lakótelepek utcáin? Mit kezdjünk az egyébként kiváló szakemberfőnökkel, aki minimális önfegyelem híján a folyosót megtöltő káromkodással vél rendet teremteni, meg mit tegyünk a beosztottal, aki válogatott gorombaságokkal felel a jogos figyelmeztetésre? Bölcsességek, vélt és valódi okok serege került a beszélgetések alkalmával a jegyzetfüzetbe, bár maguk a beszélgetések is feszélyezettek voltak, mintha az bújt volna meg mögöttük, hogy erről illetlenség szólni. A nagy gyár művezetője szerint ott a gond, hogy sok a tanulatlan ember, s ők zavarukban (?) a káromkodáshoz menekülnek. Az idős asszony szerint a vallásos hit béklyót rakott a rossz gondolatra, most ez nincsen. A sok tapasztalatot szerzett ügyvéd úgy vélekedik, hogy valamikor mindenki félt valamitől, valakitől, most az emberek nem félnek, szabadjára engedik indulataikat,, mert tudják, következmények nélkül tehetik, egy utcai becsületsértés per tárgyává tétele szinte megoldhatatlan. Folytathatnám, de fölösleges, mert sokkal okosabb nem lettem a hallottaktól, vélem, az olvasó sem lenne. Azaz: nem ilyen okok magyarázzák a durvaság terjedését, a gátlástalan szóhasználat hosszú szezonját? Hanem akkor mi? Vagy pontosan ott, abban rejlik az indok, hogy nem nevezhető meg egyetlen ok, hanem okok seregének összegeződése a gyökér? Kérdéseim vannak csupán, feleleteim tétovák, részigazságokra ha- gyatkozók, mert tollal, jegyzetfüzettel a kézben senkitől sem hallottam még egy enyhe csúnyát sem, nemhogy vaskosai. Amiből logikusan következik: mindenki tud . viselkedni, ha akar, ha nem bújhat a névtelenség, az ismeretlenség köpönyegébe, ha nem félemlítheti meg a környezetét. Szakadatlanul mérgezi A már említett tanulmány szerzői így gondolkodtak: „Nyelvhasználatunk számos területén — részben külföldi, főleg nyugati mintára — ijesztő, a jó ízléssel és a szocialista erkölccsel összeegyeztethetetlen mértékben elharapódzott a nyelvi, stiláris durvaság. Jól tükrözi ezt az irodalomban, a filmben, a színpadon, s — részben ezek révén, részben tőlük függetlenül a televízióban fölbukkanó, sőt burjánzó vaskosságok, trágárságok sora, de még jobban tükrözi az irodalom „ihletője”: mindennapi nyelvhasználatunk. Ez a fajta és méretű stiláris durvaság, amely a társas emberi kapcsolatokat szakadatlanul mérgezi, ellentétben áll a közösségi szellemmel és magatartással, s megnehezíti a szocialista emberformálást és demokratizálást. Éppen ezért az ellene való fellépés sent csupán a nyelvművelők és a pedagógusok feladata: igen nagy szükség van minden ember, közöttük a közvéleményre nagy befolyással bíró vezetők kiállására és állásfoglalására, a közhangulatnak ilyen módon való határozott formálására is." A tanulmány szerzői ígv gondolkodnak. Rosszul gondolkodnának? Kinek kellene még így gondolkodnia? Mennyi ezernek, hány milliónak? MÉSZÁROS OTTO 1
