Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-20 / 195. szám
1981. AUGUSZTUS 39., CSÜTÖRTÖK A legekért jöttünk Jászkara jenére Mesét is mondok, szépet, valódit „Láttam a boldogságot én; lágy volt, szőke és másfél mázsa, az udvar szigorú gyöpén imbolygóit göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém — ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.’’ Ezek a József Attila-I sorok bukkantak elő emlékezetünkből. amikor Jászkarajenő határában megpillantottuk a hatalmas anyakocát. A terebélyes jószág olyan kéjjel terpeszkedett el az országúton, oly boldognak tűnt, hogy a volánt félrerántók igazából nem haragudhattak rá. De errefelé nemcsak az idegen vigyázza a jószágot, hanem a falubéliek közül is legtöbben. Jászkarajenőn ugyanis szinte valamennyi porta malacsiví- tástól, tehénbőgéstől hangos. A község a magye egyik legszélsőbb települése, itt a föld a lehető legszeszélyesebb: néhol dús termést ringat, máshol pedig kopár, szikes. Az itt gazdálkodók szerint méterenként változik minősége. E táj tehát jócskán bővelkedik meglepetésekben. Legekben itt sincs hiány, s mi legekért jöttünk J ászkarajenö- re. Azért, hogy megkeressük azt. akit legtöbben ismernek, azt aki a legtöbb embert ismeri, hogy megkeressük a település legidősebb és legfiatalabb lakóját, s azt a helyet, amelyet legtöbben látogatnak... Csak sóhaji ásnyiv a! A legtöbb embernek — a nyugdíjasokkal együtt ezerkétszáznak — irányítója, vezetője dr. Lakos László, az Árpád Termelőszövetkezet elnöke. Annak a gazdaságnak áll az élén, amelynek földje csupán egy sóhajtásnyival jobb a leggyengébb aranyko- ronájúáknál. — Itt, 1975 óta elnököskö- döm. Diplomámat az állatorvosi egyetemen szereztem — avat be életébe dr. Lakos László. — Ez a föld próbára tette erőnket. A kísérletezés megállás nélkül folyt azért, hogy megtaláljuk a megfelelő módszert, a megfelelő rendszert, amellyel leggazdaságosabban termelhetünk. Ügy érzem, a múlt esztendő meghozta munkánk gyümölcsét. Kivétel nélkül minden ágazatunk nyereséges volt. Idén sem lesz okunk panaszra. A nyolcezerkétszáz kataszteri holdon — ebből ötvenezer-háromszáz hold a szántó, a többi rét, legelő — gazdálkodó szövetkezet tevékenységét mutató adatok önmagukért beszélnek. Tavaly például búzából rekord termést értek el. de jó eredménnyel büszkélkedhetnek akkor is, ha a kukoricáról, a napraforgóról, a cukorrépáról esik szó. Évente öt-hatezer hízót vásárolnak fel, s mintegy háromezer szarvasmarhájuk van. Ha már a számoknál tartunk, nem maradhat említés nélkül az sem, hogy az elmúlt esztendőben huszonnégymillió forint fölött volt a nyereségük, s a havi átlagkereset meghaladja a négyezer forintot. A három környékbeli gazdaság egyesülésével 1975-ben létrejött Árpád Termelőszövetkezet tehát jól vizsgázott, s mint a fiatal elnöktől megtudtuk, minden hírverésnél többet ér, hogy itt jól élnek az emberek, s ebben a szövetkezetnek négy része van. Igen tudok, ahol üresen ásítana az ól vagy az istálló. De naprakész adatokkal is szolgálhatok: A háztájikban jelenleg hatszázhúsz tehenet, ötezer sertést, hatszáz juhot, kecskét, ötvenezer baromfit és kétezer nyulat tartanak. — Miként lehet, hogy én mindenkit ismerek? — kérdez vissza. — Igaz, csak tizenöt éve élek itt, de van egy sajátos módszerem. Leginkább a következő hasonlattal tudnám megvilágítani: A beteg akkor gyógyul meg mihamarabb, ha az orvos ismeri minden búját- baját. Mert kevés a gyógyszert adagolni, a kórlapot néz* Tugyi Jánosné ni. Felírhatnák jómagam is a legdrágább gyógyszerekből, de csak annak, mi haszna lenne? Hát innen ered az, hogy én szinte mindenkit nevén szólítok a faluban. — Biztos hallják majd azt Is rólam, hogy néha alaposan cifrázom a szót — mondja, s hatalmasat nevet hozzá .—, de ezért még nem lett senki haragosom. Kire kíváncsiak? A legszorgalmasabb emberek egyikére? Azt tanácsolom, csárdalaposon Rigó Lajost keressék meg! Egy árnyékolja csak Rigó Lajos a község egyik legtekintélyesebb embere, szorgalmáról, takarékos gazdálkodásáról legendák keringenek. Az egyik, mely mélységesen megbántotta, hiszen még közhírré is tették, az volt: Lámpással a nyakában kapál éjszakánként. Hogy ez mennyire nem igaz. azt annak nem kell magyarázni, kinek már törte tenyerét kapanyél. Aki pedig egy kicsit is gondolkodik, rájöhet arra, hogy füstölgő viharlámpával képtelenség a földet művelni. r~' "1 A szókimondó gyógyító — Jenőn nincs szegényember! — Ez a véleménye dr. Bódi Gyula. Állami-díjas állatorvosnak is. A kicsattanó egészségű, örökvidám doktor saját és mások bevallása szerint a legtöbb embert ismeri a községben. — Miért mondom, hogy itt nem élnek szegények? Nem friss adat, miszerint legutóbb harminchétmillió volt a takarékban — magyarázza. — S azóta? Arról nem is beszélve, nosy sokan otthon teszik félre a forintot. A pénzt itt az állat hozza, olyan házról nem — Fájt ez nekünk hagyon! Még úgy gondoltam, hogy ki sem teszem a lábam a portáról egy darabig — sóhajt az asszony. — Hajnaltól késő estig talpon vagyunk a feleségemmel. Mindig sokat dolgoztam. Voltam vidám is, de közben azon itörtem a fejem, hoígyan lehetne a kevésből több. En megtaláltam a téeszben a helyemet, meg is becsültek! Most hatvanöt évesen még mindig úgy ismernek, hogy nem panaszolom a munkát. Rigó Lajos és felesége nemcsak a háztájit és szőlőt mfi- •veli, gondjuk van vagy húsz hízóra, anyakocára és száznál is -több aprójószágra, no meg a tehenekre, ezeket naponta háromszor fejik. Most éppen az egyik tarkára van panaszuk, az volt a legjobb tejelő, de sajnos az ivadékai már nem ütöttek rá. Csak egy van, amely egy kicsit árnyékolja — sajnálkozik a gazda. Jószággal viaskodtak Rigó Lajoséit portáját elhagyva, a lustán kanyargó Kőröséren -túl. az aprócska vegyesbolt szomszédságában él a Jászkarajenőt ölelő hétszáz tanya legidősebb lakója: Tugyi Jánosáé. Idén tölti be a kilencvenet. Frissen meszelt hálának tornácára tessékel minket, ott telepedünk le. De csak mi, a vendégek, mert az aprótermetű, szeretetne méltó asszonyt hiába bíztatjuk, az istennek sem ül le. Az oszlopnak támaszkodik, majd szabódva lábbelijére mutat: — Tudják kedveskéim, csak ezekben a lyukas cipőkben van meg a kényelem. Kicsit ellazult mán a lábam, mindez azé’. Most éppen deleltünk a dédonokámmal. Mesét is mondok, szépet, valódit —, s huncutul ránk néz, a ránc-ok vidáman szétfutnak az arcán. — Míg íelcseparedtem. mindég is dógoztam. Jószággal, viaskodtunk, őriztem a libát, a disznót, mert akkor még szabadon járattuk őket. Ma már -kipányvázzák még a tehenet is! Hát bizony, még pár évvel ezelőtt, ha szekérre hívtak. nemet intettem. Ügy mondtam, gyalog előbb odaérek. Akkor még léiányiára is bejártam rendszeresen, de ma mán csak akkor, ha valaki bevisz. Bár igaz, még a nyáron Is megkapáltan) a háztájimat, csak lábom bírja nehezen az iramot. Néhány éve vöt még magamnak is tehenem, hízóm is, de avval mán nem bírnék. A víz gázzal jön Jászkarajenő legfiatalabb polgára: Danyi Sanyi. A hatalmas fekete szemű, bozontos üstökű csöppséget büszkén mutatja édesanyja, Danyi Sándorné. A kisfiú alig két hete született a ceglédi kórházban, a húszéves liatalasz- szony harmadik gyerekeként. A másik két apróság: Etelka és Tímea kíváncsian jár körül bennünket, miközben nagyanyjuk. Káliainé azt bizonygatja: Olyan cigányok, mint ők. kevés van a faluban. S már húz is be -minket háromszobás, frissen épült otthonukba. Heimann Gyula, Jászkarajenő és Kőröstetétlen közös tanácsának elnöke is arról beszél. hogy ennél a családnál rendesebb nehezen akad. A há-romezer-hótszáz lelket számláló Jászkarajenőn törődnek a betelepülőkkel. Lassan már a putrikat is felszámolják, de hogy ez mielőbb megtörténjék. ahhoz a Kállai és Danyi családhoz hasonló hozzáállás s züks ége-lt etne. Persze a községi vezetőknek ennél jóval nagyobb terhük is van. A település sorsáért felelősséget vállalóknak a legkellemetlenebb órákat a víz okozza. Konok a föld errefelé, JászkaraJenS látképe madártávlatból nehéz ivóvizet fakasztani belőle. Vagy ha lehet, hát rögtön gáz is jön mellé. Most ugyan működnek a közkifolyók. de a nyomás ritkán, elegendő. Heimann Gyula tanácselnök és Győri Mária vébé- tit-kár ígérik, rövidesen kevesebb panasz lesz az ivóvízre. Aki mindezeket, a múltat, a mát, azaz az elfutó napokat lejegyzi; Szénái Júlia pedagógus, a falu krónikása. Több kötetben ismertette már Jászkarajenő történetét, s rendre megírja a község fontosabb eseményeit. Megtudjuk belőle azt is. hogy a falu legnépszerűbb vőfélye a hetvenhárom esztendős Tugyi Géza. A jász- karajenői mennyegzők egyik állandó szereplője 1926-ban kezdte el a vőfélykedést, s azóta már annyi lakodalomban vett részt, hogy megszámlálni maga sem tudná. A krónikáiban bizonyára helyet kap a nyugdíjasok legnépszerűbb összejövetelének színtere, a klub, sőt, talán említés, történik majd a község 1 Jg’átogatoftabb Tielyéről, a Márka bisztróról is. Kezdjük talán az utóbbival, az egykori döngölt vagy olajos padlózató falusi találkozó- helyek — ahol nemcsak bort, sört, pálinkát lehetett inni, hanem kártyázni, sakko-zni, az udvaron fskézni is, s közben meghányni ve.tni a mindennapok legfontosabb történéseit — mai utódjával. Társasági élet folyik a bisztrótól pár száz méterrel odébb, a művelődési ház egyik termében is. A legidősebbek csütörtök esténként itt találkoznak. A Tóth István nyugdíjas pedagógus vezette klubnak hatvan tagja van. Többségük a tessz dolgozója volt, cte akad közöttük egyéb szakmák képviselője is. A férfiak kártyázhatnak, az asszonyok meg. köztük Holánszki Béláné. Kovács Józsefné, Tóth Istvánná és Dávid Jánosné üldögélnek, tereferélnek. , Elvitték a pulimat f Pólyák József, aki a legtöbb dalt ismeri, nemigen jut el a nyugdíjas klubba. Mire a teheneit, a jószágot ellátja, öreg este lesz. Amíg arra várunk, hogy hazatérjen Petőfi utcai otthonába, feleségétől nemcsak azt tudjuk meg, hagy hét gyereket eresztettek szárnyra — egy kivételével a faluban él valamennyi —, ha-; nem azt is, férje valamikor számadó juhász volt, de ma már leginkább csak a tehenekkel bajlódik. —Legutóbb huszonkét tartásom volt — magyarázza hazaérvén a férti, miután átestünk a bemutatkozás formaságán, s leült a kályha melletti kisszékre —, aztán ahogy a téesz fölszámolta a juhokat, én is megváltani tő!iük. Elvitték a pulimat, méa a subámat is megvették — emlékszik —, s már csak a kampós botom maradt utoljára... Koffán Éva — Szalal Mária Dr. Lakos László Hárman még szolgálnak, a többiek már leszereltek. Akkor, amikor öntudatos és elszánt ember kellett a gátra, amély feltartóztatja az ellenforradalom szennyes áradatát, tizennégyen voltak. 1957 januárjában ennyien határozták el Gödöllőn: fegyverrel harcolva, ha kell, életük árán is megvédik a munkáshatalmat. A munkásőrség megalapításának negyedszázados jubileumához közeledve Gödöllőn is, mint szerte az országban, megkülönböztetett figyelemmel, és megbecsüléssel fordulnak azok felé, akik a munkásosztály, a dolgozó- nép felfegyverzett osztagainak alapító tagjai voltak. Közéjük tartozik Németh József és Szebeni Mihály, akik ma . is acélszürke egyenruhában jönnek el a találkozóra. Mindketten a Gödöllői Gépgyár dolgozói voltak huszonöt éve, Szebeni Mihály ma is ott lakatos csoportvezető, Németh József a gyár gondnokaként már nyugdíjba vonult. — Sohasem felejtem el azt a „munkástanács”-választást, amelyen az egyik felszólaló azt mondta nekem: Te. mindig rendes, humánus ember voltál, de másutt a kommunistákat már akasztják — emlékezik Szebeni Mihály, aki már az ellenforradalom előtt is alapszervezeti párttit-kár volt. — Akadt olyan is, aki nyíltan kiállt mellettem, mégis kitiltottak a gyárból, mert itt akkor módos szülők gyerekeiből lett egyetetemi hallgatók irányították az eseményeket. — Én az ellenforradalom idején tagjelölt voltam, de az ellenforradalmárok rám is úgy tekintettek, mint kommunistára, amikor kitiltottak a gyárból — veszi át a szót Németh József. — Minősítésemben nem is tévedtek, hiszen a párt újjászervezésekor rögtön kértem a felvételemet. Az emlékek felidézése során 1957 januárjához érkezünk, amikor Gergely János párttitkár, Komoróczi Sándor szakszervezeti titkár és Rudies Tibor korábbi DISZ-titkár fegyverbe szólította a kommunistákat. Tizennégyen azonnal jelentkeztek. Példájuk követőkre talált, hiszen március tizenharmadikán a gödöllői járás (akkor) tanács nagytermében már harminchármán vállalták esküvel a proletárhatalom védelmét. — Előfordult — mondja Szebeni Mihály —. hogy mikor szolgálatból hazafelé igyekeztünk, megtámadtak bennünket. Tudták, hogy fáradtak vagyunk, hiszen a hetven- kétórás összevonások nem számítottak ritkának akkor, és számbeli fölényükben is bíztak. Csak azt hagyták számításon kívül, hogy mi világéle- tünkben a vassal dolgoztunk, erősek vagyunk. Németh József Teltek az évek, új és új feladatok sora következett, s a gödöllői munkásőrök esküjükhöz híven éltek és dolgoztak. „Fegyverrel, munkával, felvilágosító szóval mindig népem, szocialista hazám fejlődését és felvirágzását szolgálom” — fogadták esküjükben a pártnak és aszerint cselekedtek. Ott voltak a termelőszövetkezetek szervezői között, küzdöttek három napon át megállás nélkül a megáradt Duna hullámaival, s szinte ne^rn volt olyan társadalmi munkaakció a megyében, amelyen ne dolgoztak volna példamutatóan. Gödöllőn a munkásőrbázison emlékszoba felavatására készülnek. Korabeli dokumentumok alapján láthatják majd itt az új nemzedék tagjai, miként kezdték annak idején a mai hatvanévesek a munkásőrszolgálatot. Szebeni Mihály — Egészségünk már nem a régi — mondja csöndes beletörődéssel Németh József. — Én például tavaly súlyos tüdőműtéten estem át. A munkásőrségtől mégsem válók meg. Segítek az emlékszobát berendezni, megfestettem egységünk névadójának, Kobzj Jánosnak a portréját, és boldog vagyok, hogy megbecsülik fáradozásaimat. — Nekem igazi örömöt jelent, amikor az ünnepi egységgyűléseken a sok fiatal munkásőrt láthatom — veszi át a szót Szebeni Mihály. — Három év múlva megyek nyugdíjba, addig nem gondolok a leszerelésemre. De tudom. hogy egyszer nekem is át kell adnom a fegyvert S akkor egy fiatal munkásőrnek a fegyverrel együtt szeretném továbbadni azt a lelkesedést is, amit mi éreztünk, amikor esküt tettünk. Cseri Sándor l >
