Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-02 / 180. szám
1981. AUGUSZTUS 8., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Törő István: A szavak őszintesége Kicsiny országom útjain, vicinálisok fapadjain kialudtam már rég magányom, alföldi szél voltam, lengettem érő kalászok homlokát, vagy szirteken megcibáltam kapaszkodó kövirózsát, öleltem minden folyóvölgyet, hegyeknek becézett dombokat — időm felszívta már az alkony, nincs kinek megmutatnom a gyermeki határt, sombékok közt a rucafészket — új ködök párásítják arcomat, s kéklik a lenmező, hogy szürkék lesznek mellette a hajnalok! engem Várnak gyermekeim, az új meséket, pedig, hej, a szavak őszinteséggel törnek belőlem, a hajdani szegénysorról, mit oly mélyre szívott a rakéta-röptű élet. Hámori Attila: Elégia most nézem az asztalon felejtett kezedet anyám szavaid mögött az összetört hangsúlyokból megértem a távozó katonák menetütemben halkuló fegyvereit az arcodon ami összegyűlt már végleg anyám a történelem mit adott neked csak sosem lesz többet tükörképeket hiánnyal tornyosuló emlékeket ami már végleg a tiéd lett nézem az asztalon felejtett kezedet itt és most téged Horváth Anita: Szenvedélyek Oláh Veronika: A kisfiú és az öregember — Igen — válaszol meglepetten az asszony, s közben arra gondol: egész kellemes a hangja. Arcán látszik, szívesen folytatná. a társalgást. Nyílik az ajtó. Kontyos lány dugja ki fejét: — Az ügyvéd úr ebédel. Csak félóra múlva jön vissza. — A titkárnő eltűnik, csattan a kilincs. Újból egyedül maradnak. — Én megvárom — mondja a férfi, s kinyitja a cigarettatárcáját. — Dohányzik? — Nem, köszönöm — hárítja el finom kézmozdulattal az asszony, majd átcseréli lábait szándékosan. N em rossz. Sőt! Bár az alakja kissé telt, viszont a feje érdekes, a hamvasszőke haj kiemeli ápoltságát — analizál a férfi és újból kérdez: — Elnézést, de szintén válik? — Igen. Én adtam be a válókeresetet — mondja enyhe fölénnyel az asszony. — Én is felperes vagyok... — Ne mondja? — csúszik ki a nö száján, s hogy jóvátegye a baklövést, gyorsan folytatja. — Ennyire harcias természetű? — Csak egyetlenegy dologban. Máskülönben az ismerőseim túlságosan is jámbornak tartanak. — Kíváncsivá tesz ... Elárulná az okot? — Az ok: szenvedély. De találja ki — s félszegen mosolyog az asz- szonyra. — Alkoholista... Kártyás? — A világért se! — Hát akkor... csak nem a „Keresd a nőt!” elmélet? — Ugyan, örök hűséget esküdtem! — Szabad a vásár. — Félek, hogy megbotránkozik. — Mondja nyugodtan, sorstársak vagyunk. — biztatja előrehajolva a nő. \ — Hát, jó. Tízéves koromban kezdődött. Apámtól névnapomra kaptam egy bélyegalbumot, s attól kezdve egyre lázasabban hódoltam szenvedélyemnek. Ma már több mint háromszázezer forint értékű a gyűjteményem. — Nem mondom! Ez már egy jó nyugati kocsi ára — szalad ki a nő száján. A férfi hökkenten mered rá, szemei hidegen tapadnak az asszonyra. Melléfogtam — gondolja a hetedik érzékével a nő, s pillanatok alatt átvált: — Viszont őrültség lenne eladni, legalább húszéves munka az, amelyről az ezernyi kis apró rézmetszet mesél. Miket gyűjt? Ritkaságokat, vagy inkább a konstruktív filaté- liának a híve? — így ért hozzá? — csodákozik enyhültén a férfi. — A papám szintén filatelista volt — hazudja az asszony. T> izonyosan megért tehát. Azért ■*-* válók a feleségemtől, mert gyűlöli a bélyegeket. Nem tűri az asztalon, ilyenkor huzatot csinál, vagy a blokkgyűjtőimet a radiátorra rakja. Ha rendezem őket, a hátam mögé sompolyog,' és egész sorozatokat tüsszent el. Gyakran szénanáthás. S egy napon rútul megcsalt. — És maga rajtakapta őket? — villanyozódott fel az asszony. — Épp a legjobbkor érkeztem! A férfi akkor alkudozott; 80 ezer forintot kínált készpénzben! — Óriási! — Ez magának sok? Mondtam, hogy ötször ennyit ér! Lett volna szíve eladni. Azonnal ajtót nyitottam _a bélyegkupecnek, nejem viszont jelenetet rendézett, s kiprovokálta belőlem a döntést. Az albumot választottam. — Pedig boldog lehetett volna a felesége, hogy ilyen otthonülő szenvedélye van — dőlt hátra sóhajtva az asszony. — Az én házasságomat szintén a hobby ölte meg. A férjem horgász, öt éve. Mérgezést kaptam a pecazsargontól. Tavasztól őszig mást se hallok: gilisztát kell éjjel szedni, nincs kapás, van kapás, rabolnak a halak, mégse harapnak a csalira, legjobb módszer a feneke- zés, bár a villantózás néha jobb, a kuttyogtatás sokat ér. Minden vasárnap hajnalban szólt a vekker, férjem kapta a tárcsás üvegbotot, s homlokon csókolva a fülembe súgta: szervusz, szivi, este jövök, hozok neked domolykót, dévérkeszeget, márnát. Másnap hajnalban letörve ért haza, s ilyenkor mentegetőzve mondta: döglött volt a víz. öt éven át . .*. A bíró előtt a békítőn steal védekezett, hogy miért nem tartottam vele. — És a bíró mit mondott? Válóok? — érdeklődött élénken a férfi. — Természetesen. Az elhanyagolás mindig elhidegüléshez vezet, nemde? Most lesz a második tárgyalásunk. M eg jött az ügyvéd úr — szól ki a iTJ férfinak a titkárnő, és résnyire nyitva hagyja az ajtót. — Menjen csak — mondja az asszony az elsőség jogát mindenáron átadni akaró férfinak. — Rendben van, de akkor megvárom, amíg maga is végez. Ugye meghívhatom egy kávéra? — Ugyan, hogy gondolja? Holnap lesz az utolsó tárgyalásom... De, ha akarja, utána... Engem is érdekelnek a bélyegek... ( Táj Barnóth Zoltán rajza Az ügyvéd fogadószobájában ket- " ten ülnek. Jobbra egy bordó kosztümös nő, sikkesen átvetett lábakkal. Gyöngyházlakkos körmei idegesen dobolnak a bőrfotel karfáján. Időnként lopva az asztal másik oldalán feszes tartásba merevedett férfira pillant, aki fémkeretes szemüvege mögül kitartóan néz egy pontra. Milyen mulya — állapítja meg. Bongyor haj, nyerges orr, szögletes álián gödör, mérsékelt ádámcsutka... A térdnél felcsípett nadrág szára alatt kivillan vékony, fehér bokája. — Nem szeret napozni, ülőfoglalkozású. Unalmas fickó lehet — könyveli el magában, és türelmetlenül hangosan sóhajt. — Szintén Patváry ügyvédet várja? — szólal meg váratlanul a férfi. és a Rétaljai fások vívnak egymás ellen. Nagy küzdelem várható, komoly a tét. A díj egy tepsi finom, friss, tepertős pogácsa. Most süti a zöld-fehérek kapusának nagymamája... — Te, kapus, jól elbeszélgettük az időt. Mindjárt jönnek a látogatók. Menjünk a helyünkre. Ma biztosan lesz látogatód. — Később átjövök Orbán bácsihoz, ha hoznak valami finomat, majd elfelezzük. Akarja? — Valami változást érzek. Jobb lesz, ha nem jössz át. De ha mégis átjössz és nem lennék az ágyamban, ne keress! A párnám alatt van a kedves bicskám. Odateszem a székre. Legyen a tiéd! Vigyázz rá nagyon! Tanulj meg fát oltani! Akkor jó hasznát veszed annak a bicskának. Az öreg Orbán úgy tette kezeit a kisfiú fejére, miként Jákob, az ősatya áldotta meg fiát, Józsefet. Aztán vissza se nézve elcsoszogott. A gyermek gyorsan lefeküdt, áliáig húzta a könnyű takarót. Tekintetét rátapasztotta az ajtóra. Minden belépő látogatónak köszönt: — Csókolom néni. Jó napot, bácsi, nem látták jönni az anyukámat? — Most jó erősen behunyom a szemem, mire kinyitom, biztosan itt lesz. Lassan kinyitotta a szemeit, mert megérezte, valaki féltőn, gyengéden tapogatja a homlokát. Nem az anyu volt. De azért nagyon megörült. — Mama, te jöttél be hozzám? — Biztosan nem engemet IZG. vártál, de én jöttem. Hogy vagy, kisunokám? — Most már jól vagyok. Ülj ide mellém. Fogd meg a kezem! Jó erősen! Anyu miért nem jött tegnap? — Lemaradt a buszról, gyalo-g nem bír feljönni, bedagadt a lába. — Igaziad van mama, ez nem is jutott az eszembe. De apu se jött! Ugye marna, nagyon butának tartasz? Attól féltem, azért nem jöttök hozzám, mert nem akartok hazavinni. Hajolj ide! Súgok valamit. Megtudtam, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem kellenek a szüleiknek. Nyugodj meg! Ha a világ minden kincsét egyrakásra kínálnák érted, apád még azért sem adna oda téged. Tudod, a zöldárunál most van a szezon. Sokszor még éjjel Is mennek a Bosnyákra. Holnap biztosan bejön hozzád. Lehet, hogy anyád nem bír érted jönni, de ha a doktor bácsi megmondja, mikor jöhetsz haza, biztos lehetsz benne, érted jövünk. A kutyád már vagy tíz lyukat csinált a kerítésen. Nem győzzük bedrótozni a réseket. Állandóan keres téged. Kijár a buszhoz és a vonathoz. Hoztam neked finom leveskét. Anyád az este levágott egy fiatal kakast Korán keltem, hogy megfőzhessem neked. Tessék egy kis kompót, pár szem érett barack. Jó hogy nem felejtettem el. Mariann és Györgyike üzenik, minél előbb gyógyulj meg. A Szentesiek közül is volt nálunk valamelyik, kérdezted, mikor lesz £ visszavágó mérkőzés? retetházban gondoznak már évek óta. Onnan hoztak ide, fáradt a szívem. Mit kérdezel? Hogy innen hová? Minek azt neked tudni? Te hány éves vagy? Neked mi bajod? — Kilencéves múltam. Télen sokat fájt a torkom. Belázasodtam, gyakran hiányoztam a sulibód. A sok hiányzás miatt csak hármas lettem. Jobb, hogy kivették a mandulámat, nem szeretnék többet hiányozni az iskolából. Rá kell hajtanom a tanulásra, mert dísznövény- kertész akarok lenni. Amíg Orbán bácsit nem ismertem meg, nem volt kivel beszélgetni. A Karcsit, aki Hátát az ágy végének támasztotta az öregember. Egyik kezével a botját fogta, másikkal a kisfiú Vállát. Cinkosan összekacsintottak. — Tudod-e, te gyermek, hogy Teréz nővértől nagyón kikapunk, ha észreveszi, hogy nem alszunk? — Minek aludjunk? — durcásiko- dott a kisfiú. — Itt még éjjel sem ltudok aludni, nem hogy nappal. Inkább beszélgessünk! A bácsinak mi baja van? Miért van itt? — Nagy az éh bajom — kezdte sorolni az öreg. — Minden erőt kiszívott belőlem a 90 év. Sok ám az nagyon! Majdnem egy évszázad! Ebbül 70 évig jártam az országot. Mindig a birgék után. A gazdám az sokszor változott, de a birge az birge maradt. Volt nekem olyan gazdám is — hogy a ragya verte vóna ki a szemét —, akinél még kenyérrel sem lakhattam jól. Igaz, ez már nagyon régen volt. Hol van ő már? Én még itt vagyok. Úgy érzem, nem sokáig, de még élek. Még jól megnézem ezt a gyönyörű, embernek teremtett világot. Nézd csak, milyen messzire ellátni. A fülem már rossz. Nem hallom annak a mozdonynak a füttyét. Látod? Ott kanyarog a szerelvény a váltókon. Innen fentről olyan, mint az a játékvonat, amit egyszer venni akartam a fiamnak. — A bácsinak van fia? — Volt egy, Imrus. Előtte sose volt nekem családom. Senkim, semmim se volt, csak egy bibliám a tarisznyámban, egy bicskám, meg a furulyám. Ügy is hívtak engem mindenütt, a bibliás Orbán. Nagyon szerettem olvasgatni. Sok szép dolog van leírva Jákob ősapánkról, ö is pásztor volt. Ami néki József volt, az volt nekem az én Imru- som. öregségemre szülte nekem egy hadiözvegy valamelyik pusztán. Nem emlékszem hdl. De nem kellett neki a gyerek. Én se. Felneveltem magam. Fejtem a birgéket, enni-innivalója mindig volt bőven. Olyan szép fehér bá- ' ránybundót hordott, akárki megnézhette. Amíg kisebb volt, úgy aludtunk a hideg éjszakában, hogy egyik oldalról én melegítettem őt, a másik oldalára fiatal birgét fektettem,- Nagyon hittem, hogy vénsé- gemre itt lesz mellettem Imrus. Faragtam neki egy széphangú furulyát. Az.olyan volt, ha megfújta, táncoltak a pillangók a réten. Köréje gyűltek a ' birgék. Két kutyája is volt. Ügyes, meg Okos. Azok voltak ám a pulik! Feketék, mint a korom, gyorsak, mint a szél. Idegen, se ember, se állat a közéjünkbe nem jöhetett. — Orbán bácsi, ha meggyógyul, eljön magáért Imrus? Az öregember kihúzta magát. — Nem jön értem. Nem vagyok vele diplomáciában. Elment, jó régen Elhagyott engem is, a birgéket is. Világcsavargó lett Neki Amerika kellett. Soha nem vettem ót, egyetlen levelét sem. Ráírtam: visz- sza a feladónak. Amíg bírtam, dolgoztam. Van nekem szép nyugdíjam A felét lefogják, mert a szemellettem feküdt, visszavitték a gyermekvárosba. Nem az anyja jött érte, egy szép nővérke kísérte. Karcsi még hároméves se volt, amikor az anyja kórházba vitte. És ott is hagyta! Igen, ő mesélte el nekem. Így. került a gyermekvárosba. Már hatodikos, nagyon szereti a hasát. Azt mondta, szakács lesz. Itt hagyta a címét, levelezni fogunk ... Orbán bácsi! A műtéttől nem féltem. Nem is fájt. Bespricceltek a szájamba valami hideget. Olyan íze volt, mint a mentolos cukornak. Többet nem is éreztem. Nem tudom, most honnan jött rám ez a félelem. Lehet, hogy engem is itt felejtenek? Anyu tegnap se jött be látogatni. Apum se volt itt. Nem hiányzóm senkinek? Nekem haza kéll mennem! Vigyenek haza! Nem akarok a gyermekvárosiba kerülni! Ki ad enni a kutyámnak? Befőt- tes üveg alatt rózsákat gyökereztetek. Nélkülem kiszáradnak. És ott a csapat. A Kisfaludy utcai zöld- fahérek. Nem hagyhatom el a csapatom! Se a barátaimat. Ha Orbán bácsi látná őket! A két Biharit, a három Szentesit. Egy lányt is bevettünk a csapatba. Ö a mi Szepesink. Gyurikának hívjuk. Az igazi neve Georgina. Ez sehogyse tetszett nekünk. De érti ám a dolgát! Érdemes őt hallgatni. — Kedves hallgatóink! Most pedig megkezdődik a szünidő legnagyobb, legrangosabb mérkőzése, amit a Kisfaludy utcai zöld-fehérek
