Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

SZÍNHÁZI LEVÉL Beváltatlan ígérvények A NYÁRI ÉVAD MÉRLEGE HALKUL A FURULYASZŐ Leszúrom a szolgavasat VONULUNK, MÍG RÁNKMELEGSZIK... Gyakorlatilag befejeződött a nyári színházi évad. Üj bemuta­tókat már sehol sem hirdetnek, korábbi produk- még néhány elő­adáson. Június 12-től augusz­tus 26-ig — amennyire ez a sehol együtt meg nem ta­lálható műsortervek egyen­kénti és fárasztó utánnyomo- zásából kideríthető — körül­belül húsz helységben, közel harminc helyszínen hatvanöt- hetven produkció került szín­re, összesen körülbelül há­romszázötven előadásban. Nagy számok ezek; a kőszín­házi évadban ennyi idő — mintegy két és fél hónap — alatt általában feleennyi be­mutató is sűrű programnak számít. Mármost, ha csak a szá­mokra figyelnénk, eleve azt mondhatnánk a nyári színhá­zakról, hogy ritka jó évadot zártak. Az adatokat további örvendetes tényekkel is kör- betámogathatnánk: több ere­deti — gyakorlatilag a nyári helyszínekre írt új magyar da­rab bemutatója; régen vagy nagyon ritkán vagy sosem ját­szott művek színrevitele; a magyar drámairodalom múlt­jából előbányászott, értékes drámák (átdolgozott) felfris­sítése; közönségvonzó operet­tek, daljátékok, zenés darabok ízléses és kellemesen szórakoz­tató előadásai; új magyar ze- zés művek; gazdag táncszín­házi program; kitűnő színé­szek kitűnő kamaraelőadásai r- kell-e ennél több? Mindezek vitathatatlanok. S mindezek úgy is értelmezhe­tők, hogy a nyári színházi él­mények, vállalkozások, törek­vések csupa nemes benyomást adtak a nézőnek, csupa dicsé­retes eredmény született. " Aki azonban figyelemmel kí­sérte a nyári színházi esemé­nyekről szóló beszámolókat (akár e hasábokon is, a Szín­házi levelekben), tapasztalhat­ta, hogy e beszámolók nem­igen tükröztek valami eufó­rikus örömet, nem áradt túl bennük a hozsannázás. Hogyan? — kérdezhetnék. Egy két és fél hónapos szín­házi időszakban, melyről any- nyi pozitívum mondható-so- rolható el, mégis oly sok lett Volna a fanyalognivaló? Vagy csak arról van szó, hogy a szi- nibírálat arisztokratizmusa mű­ködött ismét? Hogy egyesek­nek semmi sem jó, ami szó­rakoztató, ami könnyed, amit a közönség is kedvel? A nyári produkciók túlnyo­mó többségének ismeretében nyugodtan mondhatom: nem erről van szó. Ami e produk­ciókból valóban értékes volt, lett légyen klasszikus dráma, operett vagy zenés játék, meg­felelő értékelésben részesült. Pusztán műfajok iránti ellen­vagy rokonszenv aligha veze­tett bárkit is, hiszen egy Zer- kovitz-operettet is lehet a maga műfajában kiválóan el­játszani (mint Pécsett tették), s egy klasszikus görög komé­diából is születhet csapnivaló előadás (mint a Lüszisztraté- val Tácott történt). Korábban fejtegettem már a Színházi le­velekben, mennyire fokozottan alapvető kérdése a nyári szín­házaknak a hogyan? Nos, amivel az idén különösen s sok gondja akadt kritikának és jó ízlésű nézőnek egyaránt, az éppen ez volt. H a valaki nem saj­nálná a fáradsá­got, s előszedné azokat a nyilatko­zatokat, interjúkat, melyeket a nyári produkciók rendezői, színészei adtak az elkövetke­zendő előadásokról, csodákat olvashatna. (Én, szokásomhoz híven, gondosan elraktam eze­ket a lapkivágásokat...) E megnyilatkozásokból — külö­nösen egy csokorba szedetten — sziklaszilárd tényként de­rül ki (már előre, az előadások előtt!), hogy az eljátszandó da­rab — eredeti új, vagy kétezer éves; zenés vagy prózai, át­dolgozott vagy Detúnyit sem változtatott — maga a tökély, a remekmű, a mélységes es sokrétű, a korunkhoz szoló gondolatokban gazdag, amely­nek megrendezése, mondani­valójának kibontása stb., stb. a rendező régi vágya, és most majd megláthatja a világ, hogy így meg úgy. Es hogy ez meg az a szerep mekkora feladat, hogy a színész (színésznő) mi­lyen boldog, hogy eljátszhatja, s hogy már előre tudja, mek­kora előrelépés lesz ez a pá­lyáján, milyen új színeket hoz művészetében, satöbbi, satöb­bi. Ha ezekre az Ígérvényekre gondolunk, azt kell hinnunk: végre eljött a magyar színház művészet aranykora, mert rö­vid idő alatt remekművek so­rát mesterrendezők fogjak színre vinni, mesterszineszek fenomenális alakításában. Aztán az ígéretek, nyilatko­zatok, interjúk, lelkendezések szembesülnek a valósággal, azaz: előáll az előadás, mely­ben kiderül, hogy a nagyra tartott darab tucatmű, a zse­niális rendezői koncepció jó esetben a játékmesteri közre­működés szintjén mozog, a mához szóló mondanivalóval megtűzdeltnek hirdetett átiga- zítás mucsaira sikerült, a káp­rázatos színészi munkát az el­engedett, fegyelmezetlen ripi- zés képviseli, a játék helyszíne tökéletesen alkalmatlan az il­lető darab előadására, vagy fordítva: a darab tökéletesen idegen az adott környezetben. S mindehhez járul még a ki­dolgozatlanság, az elnagyolt­ság, a színvonalbeli engedmé­nyek, a lazaságok, a félreértel­mezések sora, az olcsóság, a ,nyárra ez is jó lesz’’ mentalitás, a közönség értelmi és ízlésbe­li színvonalának alábecsülése. Példákkal korábban is szolgál­tam; felsorolhatnék néhány előadást cím, helyszín, közre­működők szerint most is, de talán nern_ szükséges; részint visszamenőleg már úgysem igen ér semmit, részint meg nem is annyira az egyes konk­rét példák a lényegesek, ha­nem az az összkép, azok a ta­nulságok, melyek e példákból összeállnak'és leszűrhetők. Az összkép viszont nem megnyugtató. A beváltatlan vagy csak félig beváltott ígér­vények e nyári évadja a ko­rábbi szabadtéri szezonoknál élesebben veti fel a minőséget, a színvonalat, a művészi igé­nyességet. Kérdésessé teszi né­hány játszási hely reális létjo­gosultságát is, kérdésessé teszi egyik-másik vállalkozás művé­szi rangját is, egyes művészeti vezetők alkalmasságát is. A nyári színházi évad azonban nem vizs­gálható önmagá­ban. Nem szakítha­tó ki a magyar színházművé­szet egészéből, folyamatából. Nincsen ugyanis kőszínházi magyar színház, meg nyári magyar színház. Egyikben ter­mészetszerűen tükröződik a másik, egyikben benne van a másik eredményessége vagy kudarca, színvonala vagy szín- vonaltalansága, művészi szigo­ra vagy fegyelmezetlensége. A nyári produkciókban is csak azok működnek közre — ren­dezők, tervezők, színészek, írók —, akik a főszezonban. Botorság lenne hát azt képzel­ni, hogy mindeme közreműkö­dők képesek a teljes tudatha­sadásra, s hogy júliusban alapvetően és döntően mást fognak csinálni, mint mondjuk novemberben vagy januárban. Nem nagy fáradsággal kimu­tatható, hogy mindenki áthoz­za a nyárra is a maga jellemző tulajdonságait, akár jók, akár rosszak azok. Így hát a nyári színházi ki­fogások eredője más színházi évszakokban van. Ez persze, nem vigasztaló, de attól még — sajnos — igaz. Takács István A nyár végi hetekben Új produkciók Kortárs magyar írók alko­tásaiból forgatnak műsorokat a nyár végi hetekben a tele­vízió munkatársai. A napok­ban kezdődött meg a Gyurkó László Faustus doktor boldog- ságos pokoljárása című regé­nyéből készülő tv-sorozat for­gatása. A két évvel ezelőtti ünnepi könyvhéten megjelent alkotásból Jancsó Miklós for­mál nyolcrészes műsort. A három évtized történelmén vé­gigvezető családregény adaptá­ciójának első felvételeit Bala- tonszemesen rögzítik filmsza­lagra, a továbbiakban Buda­pesten, Pakson, majd Jugo­szláviában forgat a tv-stáb. A mintegy száz színészt foglal­koztató sorozat két főszereplő­je Balázsovits Lajos és Kozák András. A tv szórakoztató főosztálya Bednai Nándor rendezésében mintegy ötvenperces műsort készített Medveczky Ilonával. Palotai Boris két novelláját — a Drága professzor úr, va­lamint az Euthanásia címűt — Iglódi István viszi képernyőre Zárójelentés címmel. A Mafilm műtermeiben for­gat tv-fiknet Koródy Ildikó Társkeresés című művéből Mihályfi Imre. A Mafilm műtermeiben rög­zítik filmszalagra Bertha Bul­csú: Fehér rozsda című no­vellájának tv-változatát Zsurzs Éva irányításával. A íilOZÓfilS. Zsurzs Éva hosz- szú évek tapasztalata szerint kötelességének érzi a régebDi magyar irodalom jeles alkotá­sainak televíziós bemutatását. Kezdte hajdan Petőfi A hely­ség kalapácsának megelevení- tésével — ez a majd két évti­zedes munka úgy ahogy van, remeklés. Folytatta aztán a Csongor és Tündével, A méla Tempefőivel, a Csalódásokkal, amely átszabások — kedves hangulatuk, s egynémely teli- találatú alakítás miatt — szin­tén kellemes emlékekként őr­ződtek meg a nézőben. így aztán volt jog s alap, hogy legeslegújabb vállalkozá­sa, Bessenyei György A filozó­fus című művének stúdióvál- tozata elé is jogos remények­kel tekintsünk. Annak dacára, hogy az irodalombarátok tud­hatták, hogy ez a XVIII. szá­zadi testőríró tiem egy magyar Moliére, s annak dacára, hogy az előre jelzett megmuzsikásí- tás szinte elképzelhetetlennek tetszett. Mélyen alábuktatott fővel kényszerülünk jelezni: a jeles rendezőnő ezúttal képtelennek bizonyult figyelmünk ébrentar­tására. Ha pedig mégis a rizs­poros parókákon, a drámai puccokon tétovázott az előfize­tő szeme, az nem másért volt, minthogy kiderüljön, ugyan meddig s hogyan lehet még fokozni mind a feldolgozás, mind az előadás balfogásait Mert szó, ami szó, ez a filo­zófus minden volt, csak éppen az nem, aminek szánták: ze­Megtorpanok. A nap arany­lemez a kék égen, a táj vég­telenbe nyújtózó zöld ten­ger, sima tükrén akadályta­lanul fut tekintetem egészen a messzinél messzebbnek tű­nő akácos ligetig, ahonnét tö­rékeny, lágy furulyaszó úszik felém az alig moccanó szél­lel. Ügy látszik, mégiscsak sikerül nyomára akadnom az öreg Koncsik Józsefnek. A nagy birkás És boldogan, az egész dél­előtti bolyongás után — nagy birkás az öreg, éppen valahol a Farmos környéki réteken jár a nyájjal, nem fogja utol­érni, rázták fejüket sajnál­kozva az emberek, akármerre kérdezősködtem —, most már nyílegyenesen folytatom uta­mat a hangok irányába. A pásztorról jó néhány he­te a tápiószentmártoni műve­lődési ház igazgatójától hal­lottam. Tulajdonképpen gon­dolatban már ott elindultam az öreg nyomába. Most vi­szont mit sem törődve a ta­raokos, buckás, úttalan úttal, a perzselő hőséggel, elszán­tan gyűröm magam mögé a nés tévéjáték. Nem lett azzá, mert egyszerűen nem lehetett. Aki hajdani diák korában be­leolvasott e műbe, tudhatja, hogy elsősorban mint iromány szikráztatja szellemét — a mai publikumnak feltétlenül kell némi többlet idő az 1777-ben írott mondatkacskaringók ér­dembeli fölfogásához —, aki pedig netán egy iskolai elő­adásban látta is, tudhatja, hogy e Péterek, Sárák, Angelikák, valamint Pontyi uramék legfel­jebb ha egy nebulói játszadozás szereplőiként tudnak igazibb sikert aratni, s akkor is azért, mert a helyzetek és a jellemek sok-sok naivságát feledtetni képes a testközeliség. De hát így, egy országnak- világnak szóló átiratban elő­adva! így legfeljebb akkor koro­názza némi siker ezt a dalra (?) fakasztott filozófust, ha mind a sokfelől összehívott színészek csapata, mind az ő gazdájuk rá tudott volna han­golódni egy kissé földfelettibb játékstílusra. Ha mind epeke­déseikben, mind kötekedéseik- ben egységesen vállalják az ősi diákszínjátszás kedvesen naiv — butácska, bugyuta — hagyományait, tehát ha az ala­kításokat egymáshoz igazít­ják. Ám sajna ez nem történt meg, annál kevésbé, mert aki­ket módunkban volt látni, azok leginkább csak a tenyeres-tal­métereket. Aztán, végre be­érek az akácosba. A látvány ősi és időtlen. Mint élő gyap- júbála, hatalmas birkacsor­da ácsorog szorosan egymás­hoz simulva, alig-alig moc­cannak a sűrű melegben, .ki­csit távolabb vékonyka fa- törZsnek támasztott háttal ott ül a földön az löreg juhász, fekete pásztorkalapban, lábá­nál bozontos szőrű kutya. Dü­hösen vakkant az idegenre. Az öreg fölkapja rá a fejét, de nem mozdul. — Koncsik Józsefet kere­sem — mondom. — Én volnék — bök a ka­lapja felé —, hát maga? Mellé kuporodom a fűre. — Azt hallottam, hogy Józsi bá­csi nagy birkás meg nagy nótás — magyarázom. — Hát ’iszen jól hallotta — hunyorít s napszítta arcán jóízű nevetés fut végig. — Rengeteg nótát tudok. Itt-e, ez a hatlyukú furulya, ez mindenhová velem jön. Tud­ja, milyen öreg jószág? Majd­nem mint én. Még az apám vette a vásárban a fakana­latoktól egy krajcárért. — Kitől tanulta azt a ren­geteg dalt? — Legtöbbet az apámtól. A pásztomép mind nagy nótás. Ha csak messziről meghallot­tam, hogy énekelnek, rohan­tam, odaültem közéjük. Menni köll — Mióta az eszemet tu­dom, pásztorkodom. Nem vol­tam én egy percig sem jószág nélkül, kivéve a háborút, meg egy darabig, ugye, utána, de mihelyst lehetett, jöttem visz- sza a nyájhoz, nem bírok én máshol lenni. A szép nótájú pásztor vállas, tömzsi alakját nem hajlította meg az idő, a hatvannyolc év. — ötéves sem voltam — szegény anyám korán meg­halt —, már vittek a pászto­rok magukkal a határba, ami­kor valameddig fölcsepered­tem, máris szegődtem juhász­bojtárnak. Attól kezdve rám nem költött senki. — Nehéz élet volt? / — Nem a’, csak kemény. De szabad. — Vándorállat a birka, foly­ton menni köll vele. Pitymal- latkor meghajtom a nyájat, vonulunk, míg ránkmeleg­szik. Akkor behúzódok az ár­nyékosba. Ha megéhezek, le­szúrom a szolgavasat, rá a bográcsot Bele a szalonnát hagymát, tésztát és pillanatok alatt kész a lebbencsleves. Az­tán leterítem a szűrt, ezt-e, ni, harminckilencben egy hor­pas alakoskodásban mutattak iskolázottságot. Mindezek után mondanunk sem kell, hogy a szóban forgó hatvan percben mind súlyo­sabbá és súlyosabbá vált az úgynevezett hótt unalom, ame­lyet megszenvedve még arra is jutott idő, hogy ki-ki fölte­gye a kérdést: netán e mutat­vánnyal akartak kedvet csi­nálni mind Bessenyei, mind más testőrírók műveinek olva­sásához? Ha bárki ily remé­nyeket táplál, tüstént ábrán- duljon ki, mert efféle színre- vitelek sokkal inkább elretten- tőleg hatnak, mintsem hogy a kívánt búvárlatqkra serkente­nének. Tehetség. Néhány szóban hadd dicsérjük meg ... az ér­telemig és tovább című vita- műsórt. Ebben a tehetségek védelméről és földajkálásuk megannyi gondja-bajáról esett szó. Mindenesetre megnyugta­tó volt hallani, hogy a mosta­nában oly sokat emlegetett tálentumgondozás Magyaror­szágon egyáltalán nem új do­log. Már a századfordulót kö­vetően a legkiválóbb pedagó­gusaink, pszichológusaink fog­lalkoztak e témával, sőt a tud­ni- és tennivalókról egy máig használható szakkönyv is szü­letett. Ily alapokon bizonyára újból fel tud majd virágozni ez a nevelésügyi ágazat. Akácz László tobágyi csikóstól váltottam át két íias tehénért, szundítok egyet és közben megálmodom, merre vigyem a jószágot. — Megálmodj a? — Meg én! Mindig! Aztán továbbél lünk. Volt olyan idő, amikor április elejétől május végéig egyfolytában mozog­tunk, közoen egy-egy órát ha aludtam. Bírni? Lehet azt. Nekem, ha muszáj, fél óra is edég az alvásra. — És télen? — Ameddig lehet, kint va­gyok, nem bírom én bezárva. A feleségem persze állandóan, pörlekedik, aszongya, hogy bo­lond vagyok, mert hogy a fa­luban, Tápiószentmártonban van egy fájíntos házunk, min­den. benne, ami ebbe a civi- lizácijóba dukál, tv, rádió, de köll is az nekem! Mind leénekeltem — Tudja, nem köll nekem más — és hirtelen vidáman föllöki a fejebúbjára a ke­mény kalapot —, mint egy ilyen árnyékos fa alja, meg a furulyám. Ezzel szórakozom én. Még citerázok is olykor­olykor. Fiatal koromban, az igaz, igen tudtam énekelni. Volt úgy, hogy ketten-hánman. is ellenem fordultak, de mind leénekeltem őket. Ügy föl tudtam vinni a hangomat, hogy sokszor még a petró­leumlámpa is elaludt! Min­dig danoltam, akárcsak az apám, meg az öregapám is. Mostanában, hogy télen csak beköt az asszony a faluba, el-eljárok a művelődési ház­ba, osztán énekelek, muzsiká­lok a többiekkel. Csak, tudja, az nem tetszik nekem, hogy úgy kiforgatják a nótákat, meg a derekán kezdik el, pedig mindegyiknek megvan a ma­ga rendes módja, elejitől a végéig. így-e! Az öreg elkomolyodik, krá- kog egyet és rázendít kéretle­nül: Rózsa Sándor paputsban ment aratni, a csizmáját itthon hagyta patkolni, kilenc kovács nem merte elvállalni, egy sem tudott gyémánt­patkót csinálni,. Az. erőteljes, tiszta hangok szállnak az ágak közt, ismét megtöltik a csöndet, a borzas puli elnyúlik, pofáját két mell­ső lábára fektetve. Nem messze van kis­angyalom tanyája, ide látszik sugár magos nyírfája — vált át a következő dalra, aztán már talán régen el is felejtette, hogy ott vagyok, két strófa után fogja a furulyá­ját, visszatámaszkodik a fá­nak és teljesen belemerül a dallamok hol kacskaringós, hol gyermekien egyszerű, hol pajzán, hol mélységesen . pa­naszos , áradatába. Vakvarnyútoll A nagy birkás pásztor min­dent tud. Tudja azt, hogy a pásztorkalapnak olyan, ke­ménynek kell lenni, mint a bádog, hogy lecsurogjon róla a víz és csak túzok-, vagy vakvarnyútollat illik az olda­lába tűzni és, hogy a gémnek azért vakvarnyú a neve, mert olyan vakkogó hangokat hal­lat. A suba csak akkor jó, ha elkészítés után két álló napig a kútba áztatják, és biztosan tudja, eső lesz, ha a birkák bénán gubbasztanak, szél támad, ha kergén ficán­kolnak, de akkor is biztosan eső lesz, ha nagyolt ott fenn a csillagok és sárga színű a hold. Csak figyelni köll, s altkor minden megismer&zik — ahogy ő állítja. De Koncsik Józsefnek van nagy családja, sok unokája is. Amikor a birkákról mesélne nekik, kinevetik. — Kit ér­deke] ez. Tata! Pedig, ha egyszer, csak egyszer figyel­mesen meghallgatnák! — egyik-másik szíve bizonyára foglyul esne. Ahogy távolodik háta mö­gött az akácos, úgy halkul a furulyaszó Törékenyen. lá­gyan sodródik utána az alig moccanó széllel. S. Horváth Klára legfeljebb a ciók futnak Medveczky Ilona felvétel közben TV-FIGYELŐ / á

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom