Pest Megyi Hírlap, 1981. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-09 / 186. szám

1981. AUGUSZTUS 9„ VASÁRNAP Az első a közösség Számolj, mielőtt megszólalsz Valójában nem jó nyugdíjba menni Igen, megesik az emberrel, hogy húszéves korában tréfá­ból olyasmiket mond, hogy „jaj, de jó volna már nyugdí­jasnak lenni”, s tényleg szá­molgatja is, hogy hány éve van még addig hátra. A tré­fában azonban mindig van egy kis félelem is. IVJert igaz- ség szerint, nem jó nyugdíjba menni. Megválni a kötöttsé­gektől, a „strapától”, az örö­kös készenléttől talán kelle­mes, de a munkától, az „én is teszek, számítok valamit” ér­zéstől elszakadni alighanem borzasztó. Sejtelmük se volt — Bizony, szemembe szö­kött a könny... Az igaz emberek valójában soha nem mennek nyugdíjba. Változtatnak az életmódju­kon, a napirendjükön, de az elmúlt feladatok helyett úja­kat találnak és soha, de soha nem szakadnak el tegnapelőt­ti énjüktől, s ha lehet közös­ségüktől sem. Megtalálják az életet adó köldökzsinórt, nem­csak saját egyéniségük meg­őrzésére, hanem a közösség javára is. — Kértem, hogy itt ebben az alapszervezetben lehessek to­vábbra is vezetőségi tag, amelyben titkár voltam. A tagság szavazott, s maradtam. Ezt a munka folyamatossága is így kívánja... Pusztai János, az Arany Já­nos Termelőszövetkezet párt- szervezetének titkára 60 esz­tendős korában megromlott egészségi állapotára hivatkoz­va a felmentését kérte tiszt­sége alól. A felmentést meg­kapta, s nyugdíjba vonult. Am abban a pillanatban munkát kért és kapott. E munka leg­lényegesebb eleme a felelős­ség vállalása a vezetőség töb­bi tagjával együtt. Ez az, ami­ről nehéz írni, hiszen az eljö­vendő döntésekről sejtelmünk sem lehet. A lényegüket azon­ban már sejthetjük. Parasztként dolgozni — Az utódomnak, Dér Fe­rencnek is csak azt mondha­tom, hogy minden döntésben a közösség érdekét kell szem előtt tartani. Először a legna­gyobb közösségét, az államét. Aztán a kisebbekét. A szövet­kezetét, a csoportokét. Es per­sze végül az egyénekét. S ez az, amiről soha nem szabad megfeledkezni. Mert minden embernek a legnagyobb prob­lémája a saját gondja-baja. És azt mondom, hogy az em­berekhez nemcsak akkor kell odamenni, amikor kérünk tő­lük valamit, hanem akkor is, amikor bajban vannak. — A párttitkárnak volta­• képpen az a dolga, hogy se­gítsen. Egynek, kettőnek, há­romnak, de elsősorban min­denkinek. Ezt persze, csak ak­kor teheti, ha türelmes, meg­fontolt. Azt mondtam a Feri­nek: mielőtt kimondasz vala­mit számolj háromig. Ha ezt megteszed, bele fogsz tanulni a párttitkárságba. Meg tanulj meg olykor nemet mondani. Kellemetlen és népszerűtlen dolog ez, kár is volna tagadni. De a becsületed — ha a „nem” mögött igazság van — csak növekszik általa... * . A pártiroda most csendes. Az újdonsült titkár túl a fa­lon, a szövetkezet elnökének irodájában tárgyal. Az íróasz­tal mögötti szék üres. Az a szék a munkához szolgált. Az emlékezéshez a két kopott fo­telt hódítottuk meg. — Elmondom az életemet, csak nincs benne semmi érde­kes. Kisparaszti család, nyolc gyerek, 12 hold föld. Ott ke­restük a megélhetést, ahol le­hetett. Már 12 éves koromban inaskodtam. aztán napszámos voltam. Kőművesek mellett, meg parasztoknál is. Katona­ság, közben nősülés, majd a front. Onnan még látogatóba sem jöhettem haza, mert mindjárt hadifogságba estem. — Csak valamikor 1947-ben keveredtem haza. Betegen. Egy évig az anyósomék tar­tottak el. Aztán alkalmi mun­kákból tengődtünk. .Végül 1949-ben nagy protekcióval bekerültem a ládagyárba. Ott lettem párttag 1950-ben. Per­sze, már előtte is volt párt­munkám. A választásoknál meg a kultúrgárdában. A lá­dagyárban élmunkás, sztaha­novista, művezető s pártveze­tőségi tag lettem. Aztán 1955- ben jött az újabb pártmegbi- zatás: menjek el a Vörös Ok­tóber Tsz-be párttitkárnak. Még persze dolgozni is pa­rasztként, hiszen élni csak kell. Három gazdaságból — Dolgoztam. Összejött ta­lán 400 munkaegység, ponto­san 6 forintjával. Az első esz­tendőben ez volt a jövedel­münk. Be volt osztva a ro­konság, hogy a hét melyik napján ki ad nekünk kenye­ret. Aztán a háztáji hozott va­lamit. A második év már jobb volt. Felvállaltuk két hold rozs aratását. Éjjel csináltuk, hogy ne lássák milyen ügyet­lenek vagyunk. S mi minden­nel próbálkoztunk még, hogy megéljünk! — De a pártmunka az ment! Aztán ránk köszöntött 1956. Egyszer ugyan felszegez­tek vasvillával az istálló falá­ra, de végeredményben nem bántottak. Valójában nálunk már november 1-én vége volt az ellenforradalomnak, mert a fő agitátor el akarta vinni haza az egyik paraszt tehenét. Hát ilyesmiből senki nem kért. November 6-án már vala­mennyi párttagunk kérte az átigazolását az MSZMP-be. — Jól is ment a tsz, csak 57 nyarán összerúgtam a városi tanáccsal, mert mi a részes művelésre megszavaztuk a 40 százalékos jutalékot. Kiderült, hogy ez nem szabályos. Vi­szont azt mondtam, hogy ara­tás előtt ezen már nem lehet változtátni. Inkább elmentem. — Vissza a ládagyárba. Kezdtem élölről, de 1960-ban már telepvezető voltam. Ak­kor hívták" Kis Moszkvának a gyárat. Mást ne mondjak, voltunk ott vagy 32-en mun­kásőrök. Aztán 1970-ben jött az egyesülés a NEFAG-gal. Az új vezetőimmel való egyet nem értés miatt felmentése­met kértem. Ekkor lettem a NEFAG szolnoki központjá­ban munkaügyis. Varázsütésre eltűnik — Onnan 1972-ben jöttem haza a Petőfi Tsz függetlení­tett párttitkárának. Gondolom, azért hívott haza a városi pártbizottság, mert a tsz-szer- vezésben is benne voltam, is­mertem az embereket, s kü­szöbön állt az egyesülés. Tény­leg, -1973-ban meg is csináltuk ezt az átszervezést, s létrejött három gazdaságból ez a mos­tani Arany János Tsz. Azóta itt vagyok, illetve, hát voltam. De maradtam is. Az emlékek megcsomősod- nak a pártiroda levegőjében. A nyomorúság éveiből ide lopóz- kodik a melasz és a kukori­cakása, vagyis a görheny ize, s mintha itt leselkednének a fiajdanvolt gyerekek, akik a tsz jószágainak imitt-amott összekéregetett moslékot lop­ják. — Hát, mosj azt Illene mondanom, hogy ha újra kezdhetném, akkor ugyanezt csinálnám. Mondom is, csak affelől nem vagyok teljesen bizonyos, hogy ennyi tapasz talattal volna-e bátorságom hozzá..1 Ajtó nyílik: az új titkár jön. Varázsütésre eltűnik múlt. Itt vagyunk a jelenben. Vagy méginkább a jövőben, mely régiek és újak találkozó sából születik. Farkas Péter Elkészül: augusztus 20-ra Száz kisgyermek örömére Űj óvodát avatnak augusztus 20-án Pilisvörösváron. A hétmillió forint költséggel és jelentős társadalmi munkával épült, illetve épülő óvodában száz gyermeket tudnak elhelyez­ni. Képünkön: az utolsó simítások az udvaron. Bozsán Péter felvétele Pszichológiai laboratórium a Csepel Autóban Mm képes, mire alkalmas? Miért van szüksége a Cse­pel Autógyárnak pszichológiai laboratóriumra? önkéntelenül vetődik fel a kérdés, ám a vá­lasz igazán egyszerű: a labo­ratóriumi eredmények felhasz­nálásával mód nyílik a dolgo­zók fokozottabb védelmére, s emellett egy sor, a termelést is. segítő információhoz jut­nak. A laboratórium legfon­tosabb feladata: az egyes munkakörök ellátásához szük­séges alkalmassági és képessé- gi vizsgálatok elvégzése. Az elektronikus berendezés számos élettani folyamat mé­résében segít. Mérlegeli pél­dául a figyelemösszpontosítást, a monotóniatűrést, a cselek­vést vizsgáló berendezés in­formációt ad a reagálóképes- ség időtartamáról. Külön fi­gyelmet érdemel az az érdekes berendezés, amely a kéz, a láb, a szem együttműködésének mi­lyenségét . vizsgálja. Színes lámpák, zavaró fehér fények felvillanására, valamint a ma­gas és mély hangokra kell rea­gálnia a delikvensnek tized- másodperceken belül. A készü­lék jelzi a helyes és a rossz találatok számát, valamint a reakcióidőt. A különböző tanfolyamokra jelentkezőknek olyan tesztla­pokat is ki kell tölteniük, ame­lyek értékelése során a sze­mélyiségre, a tulajdonságokra lehet következtetni. A gyári pszichológus a középvezetők személyiségvizsgálatával is foglalkozik. Az elmúlt hóna­pokban mintegy háromszáz szigetszsntmiklósi autógyári üzemvezetőnél, művezetőnél mérték személyiségük stabili­tását, hogy fényt derítsenek ar­ra, hogyan viselik a fokozott ter­helést, valóban alkalmasak-e munkakörük betöltésére. A vizsgálatok nem öncélúak. Szolgálják az ember fokozot­tabb védelmét, segítik a ter­melést. Pertics István í T lök a vízparton, horgá- szók. Az úszók folyama­tosan imbolyognak, jelezve, hogy a halnépség apraja pisz­kálgatja a nagyobb potykák- nak felkínált csalit. Körülöt­tem még vagy tízen lesik a kapásjelzőt. A víz rezzenés­telen tükrén ezernyi szikra­ként szóródik a délutáni nap­fény, a szemközti part felől, a kis fenyvesből pedig fenyő- tobozok jellegzetes illatát sodorja a meg-megbukkanó szellőcske. Édeni állapot. Tökéletes nyugalom. Ahogy jobban körülnézek, látom: a civilizáció jelei mu­tatják, az ember meghódítot­ta ezt a kis világot, itt, a fo­lyam eldugott szigeténél is. Nylonzacskók, reklámszatyor cafatokra tépett maradványa hever a tó partján itt is, ott is. Fenn a töltésen kocsik parkolnak, valahol a távol­ban motorcsónak erősödő bú- gása zavarja a vízimadara­kat. Hirtelen az jut az eszem­be: behatoltunk és eltipor­tuk. Mert az urbánus ember már csak így tud kikapcso­lódni, megszervezve maga körül a békességet. Mestersé­ges itt minden, a vizet gátak közé szorítottuk, a halat kel­tetőkben szaporítjuk, megvá­sároljuk. s behelyezzük a ta­vakba, folyókba. Horgászbot­jaink most már nem bam­buszból, sokkal inkább mű­anyagból. újabban elemi szén­szálakból készülnek. S egyre gyakrabban tűzünk acélhor­gainkra műgilisztát, műha­lat, vagy kötünk műanyag zsinórunkra villantót, wobb- lert. Hol van már Hemingway öreg halásza? A küzdelem a hallal — kitágítva a képet: —, a harc a természettel? Örökké a hordó sem tűr Anélkül, hogy az anakro­nizmus vádjával illetnének, el kell mondanom: úgy lá­tom, az elmúlt évszázadok zűrzavaros csapongásai köze­pette elvesztettünk valamit, minden intő szó ellenére el­vágtuk azt a köldökzsinórt, amely az emberiséget a ter­mészethez kötötte. Példákat sorolhatnék, hogy vandál mó­don tesszük tönkre erdeinket, tengereinket, a levegőt, tudá­sunk csápjaival a világegye­temet tapogatva. Az ember lassan egy immunis rezervá­tum lakója lesz, egy mester­séges világé. Gőtét rémképek? Tessék csak megnézni — la­punkban is írtunk nemrég ró­la —, Cousteau kapitánynak, a vén tengeri utazónak az ar­cát, az ezernyi ráncot, s meg­hallgatni kiábrándult sza­vait a nagy vizek haldoklásá­ról. Vagy érdemes elolvasni a nemrég Vácott tartott kör­nyezetvédelmi tanácskozás jegyzőkönyvét, ahol a MTESZ- ek bizottságaiban tevékeny­kedő szakemberek hívták fel a figyelmünket arra, hogy a huszonnegyedik órában va­gyunk. Megdöbbentő adatok sorjáz­tak az előadók jegyzeteiből. Szó esett például arról, hogy hazánkban nagyon kevés_ he­lyen van megoldva a mérge­ző vegyi hulladékok bizton­ságos tárolása, ki kellene hát építeni egy országos hálóza­tot. De sehol sem akad fele­lős, a szűkebb hazáját szere­tő gazda, aki helyet adna egy ilyen telepnek. Megyénkben sem, s ez elsősorban az oka. hogy a kész tervek ellenére az illetékesek még mindig a leendő létesítmény területé­nek kijelölésével vannak el­foglalva. A vita volt a jellemzője az utóbbi időben a CHINOIN vá­ci telepén tárolt mérgekkel kapcsolatban is. Hogy emiatt következett be a vízszennye­zés, vagy sem, még nem tud­juk, mert a vizsgálat nem fe­jeződött be. De tény: az évek során oly hatalmas mennyi­ségű vegyi hulladék halmo­zódott fel, hogy eltakarításá­ra nem elegendő a hazai le­hetőségek kihasználása, a vál­lalat kénytelen csaknem két­ezer tonnányit Bécsben meg- semmisíttetni. S ismét begyúj­tották a váci máglyát, az ége­tőgödörbe legutóbb három­százötven tonna mérgező anyagot tüzeltek el. A Hók a hatalmas tűzzel szemben. Nézem, aho­gyan a hordók halk pukka­nással robbannak fel sorban, fakó tűzijátékot rögtönözve a népes nézőseregnek. Gyá­riak, minisztériumbeliek, meg ki tudja, honnan jöttek ha­da szemléli a látványosságot. Itt van a televízió, a rádió, a távirati iroda, eljöttünk mi is. Mellettem kis csoportokban beszélgetnek néhányan. A kö­zelemben egy fiatalember, egy idősebb, overálba bújt ember társalog. Hogy miről, nem érdekel, nem is figye­lek, de egyszer csak egy mon­dat megüti a fülemet: Per­sze. azért kell ez a nagy fel­hajtás, hogy legyen szenzá­ció, meg, hogy ismét felspan- nolják az idegeket — mondta az öregebb, a srác meg egyet­értőig bólintott. Igen, igen, így van, X. elvtárs. Hogynel Hiszen, ha kiteregetnénk min­dent a nyilvánosság elé, mi lenne itt? Mert emlékszik? A •Z vállalat is mennyi szemetet ■szórt szét N faluban. De ott a helyi vezetők nem csinál­tak ebből nagy ügyet. Egy pillanatra megrezdül a toll a kezemben, mert gyor­sán azt Is megtudom, hogy a fiatalembert az államtitkár utasítására küldték ki. Csak a kötelességét teljesíti, s mit érdekli őt, hogy 1952-től hány tonna mérgező korom fojto­gatta Vácott a környező fá­kat, cserjéket — és az embe­reket! Mert bizony igaz: egy híján harminc esztendeje, hogy elkezdték városunkban a CHINOIN gyógyszergyár­tási hulladékának égetését. Ülünk a vízparton, a halak­ra várunk. Valaki mellettem elunja magát, bekapcsolja a rádiót. Éppen híreket monda­nak: a nyugat-európai orszá­gok továbbra is ragaszkod­nak az amerikai rakéták fel­szereléséhez, a szovjet hon­védelmi miniszter pedig fi­gyelmeztet, hogy ez megfe­lelő ellenlépéseket vált ki. Létrejön ugyan Ismét az egyensúly, de magasabb szin­ten. TJallgatom a rádiót, s egy külföldi lapban látott karikatúra jut az eszembe. Nyápic kis alak ül egy hatal­mas hordón, élni akarok, haj­togatja, s közben egyre dug- dossa a puskaport maga alá. De nyugodtan rajzolhatott vol­na a szerző léket kapott tankhajókat, folyókba enge­dett szennyvizet, letarolt er­dőket, szétszórt szemetet, au­tóroncsokat, nylonzacskókat Is. Vajon meddig képes a hordó elnyelni felelőtlenségünk kö­vetkezményeit? Forncz Zoltán Jegyzet Fáradozva A kombájnosok egyelő- re leszálltak az ara­tó-cséplő gépekről. A ke­nyérnek való most már a magtárakban, gabonasi­lókban, a malmokban van. Már megint úgy arattak le mezőgazdaságban, hogy szinte észre sem vette a városok, falvak e munkák­ban alig érintett embere. Ma már csak emlék, so­kaknak keservesen vissza- rémlő emlék az aratás, a csépíés. A kaszát tartó, ke­ményen dolgozó férfikarok nem mindegyike volt olyan erős, hogy könnyen bírta volna a rendet. Nem volt leányálom talpalatnyi lé­pésenként araszolva kihaj­tani egy-egy sort. Sok asszonyderék meg- roskadt a marokszedésben, amit dehogyis lehetett ülve csinálni, mint a mai kom­bájnolást! A napokig, he­tekig való hajladozást iga­zán csak a hibátlan derék bírta, de annak is nehezé­re esett. Azután követke­zett a második menet: a cséplés augusztusba, szep­temberbe nyúló poros, iz­zadságtól és a szinte véres verítéktől terhes hosszú ideje. Volt romantikája, s talán van nosztalgia irán­ta, hiszen, akik azt az időt élték fiatalon, leginkább bizonyára csak a vissza- hozhatatlan ifjúságot ki vánnák vissza. Nem is a nehézséget, amiből most is van azok­nak, akik becsülettel dol­goznak. A kombájnost, a gépkocsivezetőt, a péket, a házat erővel, szívvel, lé­lekkel építőt, a bányászt, a kohó mellett nem naptól, hanem az izzó vastól-acél- tól melegedő, de az irodák­ban ügyeket becsülettel in­tézőt tessék megkérdezni hogyan tetszik a munka most, a gépesítés, a tech­nika ilyen mérvű elterje­dése, sok kényelmet nyújtó áldása mellett? Senki sem mondja, hogy jaj, de könnyű. Mondjuk olykor, hogy könnyebb, de csak akkor, ha a régivel vetjük össze. De vajon messze kell-é menni pél­dákért? Nem. A szövőnő, a postás, a díjbeszedő érzi valahol már felé is köze­lít a technika, amely áldá­sát hozta, de tudja azt is, hogy a napi tucatnyi kilo­méter gyaloglást senki sem vállalja át helyette. Talán a fiának, az unokájának másképpen lesz? Szinte biztosan tippelve felelhe­tünk igennel. A szövőnő már most kapcsolatban áll a gépekkel, a postás és a díjbeszedő a levélosztályo- zárói kapja a küldeményt illetve valamilyen számító gépről a számlákat. Az effajta kötődés persze kissé távol áll közvetlen munkájától. És aki közvet­lenül maga mellett tudhat­ja berregő, zajos társát, a gépet? Annak könnyebb-e? Aligha. Vagy legalábbis csak részben. A traktor, a kombájn, a gépkocsi, dömper, az árokásó, meg ezernyi más most is egész embert követel. Nemrég beszélgettem L ’ idősebb, immár nyug díjas traktorosokkal, akik évtizedeket húztak le egy- egy masina nyergében. Ha nem is panaszképpen, de említették, hogy a régi gé pék bizony alaposan igény­be vették szervezetüket, sok hasznot hozó, a mun kát akkoriban gyorsító kormos traktorok gjjom rukat, szervezetüket meg viselték. A mostaniak per­sze korszerűbbek. Sokat jelent, hogy nem a döcö­gő körmökön halad előre a gép, hanem a simábban gördülő gumikon, s van a traktoron, kombájnon lég kondicionált vezetőfülke, az ülés alatt lengéscsilla­pító. A kombájnosok egyelő­re leszálltak a nyeregből De ősszel, nem is olyan so kára, újra felülnek, hogy a kukoricát is learassák. Rá juk és társaikra sok munka vár. Fehér István 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom