Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. JÜLIÜS 5., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP 9 Bemutatkozik: Kardos Tibor Nincs az embernél semmi hatalmasabb, semmi csodálatosabb, semmi nemesebb és semmi gonoszabb: De vallom: az embert jobbá, igazabbá lehet tenni, mert fogékony a szépre, amit a művészetek tárnak elé. A művészetek édesgyermeke a költészet is. En merem remélni, hogy ezen édesgyermekek közül való egyik-másik versem. Rekviem Kis faluban születtem a Körösök vidékén. Kamaszfejjel elkerültem otthonról a városba, ahol hasonszőrű kamaszok vettek körül, kiket csakúgy elszakított családjuktól a tudásvágy, mint engem. Végül műszaki ember lettem. A hetvenes évek közepéig hányt-vetett az élet, kerestem a magam helyét a világban, mígnem Százhalombattán letelepedtem. Ma már otthonom ez a város, feleségemmel és hatéves kislányommal együtt úgy érzem, minden ideköt. A versek? Kisiskolás koromban írtam az elsőt, aztán jött a többi, ahogy szaporodtak szívemben az élmények. A köd fátyla ráborult a fényre, elnyomott minden csókodat. Életem zajló, szomorú reménye, keresi igazi arcodat. Leszakadó felhők üstökében bolyong'a kín lelkem börtönén, tapogatódzva kutat a sötétben, a leszálló felhők ködén. Árnyéktested útjai búsak. Léptek hangja emléket idéz, tükörkép-arcod szomorúan, szivárványszínű szívedbe néz. Jégcsap! — „tavasz virága” Szavad szivemig hatolt. Hazug madár suhant át a réten, amit kaptam, mindent elrabolt. Hámor Vilmos: Fekete kendők A hang, melyet a postás mögötti " ajtócsapódás lopott be, rég szétfolyt a lakásban. Az asszony csak állt, keze ölmagasan, gyűrte volna a levelet... Örákat állhatott igy, majd leült. Térdén a papíros. Üjból olvasta, igaz-e? Igaz: szívkatéterezésre kell utaznia Budapestre. Csak ült, keze az ölében. Katéterezésre, szívkatéterezésre azonnal. „Mikor azonnal? Ma? Holnap reggel? Tegnap?" Gyűrte volna a levelet... (Első férje negyvenötben tűnt el, alig voltak néhány hónapos házasok. Akkor veszítette el anyját is, apját korábban. Második férjétől hét éve özvegyült. A bányában érte el... Nagyobbik lánya már dolgozik, a két kisebb iskolás.) „Szívkatéterezésre azonnali'. Megint össze akarta gyűrni.. „Velük mi lesz?” (A nagyobbik tanítani akart, de nem vették fel. Egy évre dolgozni ment, a következő felvételit meg se próbálta. A pénz! Tizenkilenc éves.) A gáz felé indult. „Minek tudják meg?” Kékes láng nyelte el a levelet. A gáztűzhely gombját jobbra fordította. majd hirtelen vissza. Ablakhoz lépett, becsukta. Azután vissza a sistergéshez. Nézte-hallgatta... Elzárta gyorsan. Ablakhoz. Sarkig tárta. Órájára pillantott. „Mindjárt hazaérnek.” Járkált. „Szívkatéterezésreszívkatéterezés- reszívkatéterezésre” a homlokában. Be a szobába, kitárta a szekrény ajtaját. A vasalt ruhák alól kiemelt egy borítékot. Pénz! Ha baj adódna! Magára vette a kabátját, indult a buszhoz, mintha mi sem ... Nőben lehet csak ekkora erő! Az áruházban rácsodálkoztak, amikor három fekete ruhát kért. Egyet hétévesnek, egyet kilencévesnek, egyet tizenkilenc évesnek ... — Mit vettél? — kérdezték lányai otthon. — Meglepetés — mondta nékik. A két kisebb a leckét írta másnapra. a nagyobbik lány mosott — Gyere csak! — szólt később a nagyobbikhoz. Elmondta neki. mi volt a levélben. Amaz sírt. — Ne menj el, anyu! Ott meghalsz. ne menj el! ígérd meg. hogy maradsz! — kérlelte könyörgőn a nagylány. — -Azt írták, azonnal. A kicsikre vigyázz! Ajtócsapódás. Egy hét múlva a nagyobbik lány utána utazott, beszélt is vele. (A kicsik úgy tudták, hogy anyjuk szanatóriumban van, nemsokára hazajön.) IT esőbb az asszony látni akarta őket is. Hárman utaztak hát hétről hétre... — Miből győzitek a felutazást? — kérdezte egyszer az asszony. — A „meglepetést" elvittem a bizományiba — válaszolt a nagylány. — Nem kell az már. Ugye nem haragszol? — Nem, nem haragszom ... (A temetésen mindhármukon csak a kendő volt fekete. Abból a pénzből vették, amelyből legközelebb utaztak volna ...) Tamási István: Hét múlt öt percce Az álomkép, mint széttört, színes mozaiküveg, darabokra hullva, csörömpölve zuhogott alá. Aztán rájött, nem tört szét semmi, csak az ébresztőóra riadóztatja. Megfordult, belefúrta újra a fejét a párnába. Ismét az éktelen csörömpölés; mintha a fülébe mászott volna az a nyomorult vekker, és ott rázná őrjöngve magát. Felült. Nem, persze, hogy nem az óra, hiszen az nem ismétli a csörgést. A telefon! Anélkül, hogy odanézett volna, nyúlt a kagylóért, rekedt hangon mondta: tessék. — Jó reggelt! — hallott egy tiszta csengésű női hangot, s vele az ébren levők, a megmosdottak, a felöltözöttek világa süvített be a sötét, hajnali gyűröttségű, kihűlt levegőjű szobába. — Hat óra van ... — Na és? — mormog- ...... ta kedvetlenül, s mord ráncok torlódtak össze a szemöldökén. — Ki maga? — Hat órára kért telefonébresztést. Már elmúlt két perccel. — Én? Ja, persze, hogyne... — Ásított — Hogy aludt? — Kösz. Hülyeségeket álmodtam. — Újabb, sóhajtáshoz hasonló ásítás. — Rettentő ökörsé- geket..., khmm. Egy szőke kislányról, pedig már tíz éve, hogy..., na. hogy is mondjam ... — Félbehagyta szavát, ébredező tekintettel bámult maga elé. — Folytassa csak, hallgatom —' csendült a hang a kagylóból, pedig meg volt győződve róla, hogy már nincs senki a vonal túlsó végén. — Maga ismer engem? — kérdezte gyanakodva. — Nem. Csak annyit tudok, hogy ön a 118—528-as. — Hát akkor meg? Vagy érdekli tán, amit beszélek? — Hallom, hogy most már ébren van. — Parányi szünet, a kábel diszkrét, elektromos háttérzenéje vibrált. — Elnézést, de kötelességünk a csengetésen túl néhány szót beszélgetni is az előfizetőkkel, hogy meggyőződjünk róla: felébredtek-e. — Furcsa — derült fel borostás ábrázata. — E? szabály? A női telefonhang nevetett: — Igen, szabály. — Majd kissé csú- fondárosan, hivatalosan: Jó reggelt! Jó munkát! — Várjon...! — Elkésett. Valami kattant és siketté vált a kagyló. Előkotorászta cigarettatárcáját. Rögtön rá megkívánta a kávét is: a termoszból csészébe töltött fekete parányit gőzöigött, de forró már nem volt. A fürdőszobába ment, megengedte a meleg vizet. Visszajövet félrevonta az elsötétítő függönyszárnyakat, miközben fohászkodott: Bárcsak kisütne mára, igazán, végre, annyi pocskos ronda nap után! Legalább ma! De zuhogott az eső. Komoran, csatakosan, szürkén csillogtak a háztömbök. A szoba sarkában, a bolyhos subaszőnyeg mellett a súlyos padlóvázában egy csokor szegfű virított. Marhaság, gondolta, novemberben szegfű, hülye allűr, s hozzá ráadásul Márti hűvös, üvegmosolya. De azért a harminc szálból egybefogott szegfűcsokor ebben Széttört idő (részlet) Werbánszky Ernő műve a természetgyurkoló őszben, hogyne...! Mindenképpen méltó lesz. Illő, konvencionális, ugyanakkor elegáns, nagyvonalú. Persze. Maga az eljegyzési ajándék és a gyűrű már csak szerény, szolid, mindennapi, sőt, kötelező melléklet. Az kijárt:. De a szegfűcsokor! Nahát, Péter, igazán.., Hiába, te utánozhatatlan vagy. Lágyan duruzsolt álián a villany- borotva. A fürdőszobából sustorgott a zuhogó víz. Jó lakás, de hidd meg, százszorta csinosabbá lehet tenni. Ezeket a képeket majd leszedjük a falról, s valami nevesebb festő képét rakjuk fel helyettük... Jaj, ne ijedj meg, bemész a képzőművészeti alaphoz, ott megmondják, kitől érdemes vásárolFalurészlet Mácsai István rajza ni, és részletre megkapod a hatnyolc ezres vásznáuat. fis ezek a könyvek! Péterkém, olyan csodás ez a sok-sok könyv, de így ilyen ösz- szevisszaságban? így, szivecském, akár ne is lennének! Egy elegáns, dióbarna, mennyezetig érő polcrendszert csináltatunk, és sorba, Szépen, rendezetten.. ■ Impozáns lesz, meglátod! Bárki belép, azt rögtön lenyűgözi majd. Aminek pedig kopottas, rongyos a kötése, azt szépen kidobod a kukába. Tessék? Ja, az más. Ha szükséged van azokra is, akkor beköttetjük, de így nagyon csúfak. Meglátod, drága, csodás kis otthont varázsolok neked. Na, ne bámulj már rám ilyen ellenségesen! Te mondtad, emlékezz, az ízlésem, az igen!” Az órájára pillantott: • ...— már fél hét. Persze, igaza van Mártinak. Az idő elfolyik a keze közül. „Pedig abból van a legkevesebbünk. Ki kell használni minden percet. Neked pláne, hiszen minden másodpercedet takarékbetétre válthatod, olyan fejed van.” Mélybarna öltönyét vette fel. Nem, semmi esetre sem feketét. Már régóta el akarja vinni a bizományiba. Úgysem használja. Bármilyen alkalomra tökéletesen .megfelel ez a mélybar- na is. „A színházba! —Márti szenvedélyesen rázta hátra kékesfekete sörényét. — Hogy lehetsz ilyen nemtörődöm? Föl- tétlen kell a bérlet. Mondd már, kibírod azt a két-három órát, ha rossz a darab. Különben sem az a fontos, hogy jó-e vagy rossz, Istenem, te buta. Mozi? Csak nem gondolod komolyan? Jó, jó, esetleg a premier- mozik, mondjuk...” A teleforiasztal fölött, a falon függött egy régesrégi tusrajz. Rávetődött tekintete elgondolkodóból visszaemlékezővé vált. Tíz éve — nézte a rajzot, a szőke lányportrét, s most is látta a vonalak bizonytalanságát, a kép apró hibáit, s tudta azt is, hogy csak azért van a falon, mert ő rajzolta. S talán azért is, mert annak a szőke lánynak a profilját őrzi. Tíz éve. „Két forintból? Még egy kávét sem ihatunk. Együnk fagyit? Egyet, persze.” — összeölelkezve mentek az emberáradattal szemben. Felváltva nyalták a tölcséres fagylatot. Bámulták őket felvont szemöldökök, megmosolygó arcok. — „Hideg a nyelved ... — Többen kikerülték őket. — Hidegebb az emberek tekintete. De a nevetésed meleg. Nevess, nevess!” A tusrajz csak ügyetlen, s ráadásul hamis másolat. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázott. Búgás, kattanás. Csendülő, női hang: — Tessék! — Az előbb nem hallgatott meg. Itthagyott. —, Várt, az elektromos hangösvény apró zizzenései végig- áramlottak benne. — Kérdezte: hogy aludtam? De már nem volt kíváncsi rá: mit álmodtam? — Nem értem, ki beszél? — Az, akit az előbb ébresztett Azt mondta, jó reggelt, s várta, hogy felébredjek ... Tényleg nehezen ébredek. Ráér? Elmesélem, hogy ki volt az a szőke lány. Tudja, tíz éve, mikor még diák voltam ... — Egy szót sem értek. Mit akar, kérem? — Persze, most már minden más. Az ember tíz év alatt megváltozik. Nem nyalja az utcán a fagylaltot kettesben, és nem csókolózik a járókelők szeme előtt, de azért... — Legyen szíves abbahagyni! És tessék megmondani, mit kíván? — Nem is tudom. Csak így most olyan minden, mirítha egy furcsa, hülye álom lenne az egész... Bárhogy akarná is az ember, nem bír felébredni belőle, s csak hánykolódik, izzad ... Amikor maga hatkor felcsengetett... — Én, kérem — felelte a hangrezgés —, öt perce vagyok itt. S megfoghatatlan, miről beszél. — Nem maga ébresztett? — Bizonyára a kolléganőm. Hét órakor váltjuk a szolgálatot. Az órájára nézett: hét múlt öt perccel. Letette a kagylót. Az idő persze az idő! Ehhez sincs semmi érzéke. Igaza van Mártinak épp ideje. hogy a kezébe vegye.. Kiemelte a szegfűcsokrot a vázából.
