Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

1981. JÚLIUS 26., VASÁRNAP

PEST MEGYEI HÍRLAP

9

Kagylók

Marosi Ilona grafikái

(A szerzőnek holnap, hétfőn délután fél hatkor nyílik meg a kiállítása Szombathelyen, a nemzetközi Bartók-szeminárium alkalmából.)

Bolya "Péter:

A mérleg

1.

Vasárnap reggel volt, és Agasi megint arra ébredt, hogy ma is a frász fogja törögetni az unalomtól, vélt és igazi fájdalmaitól, meg attól, hogy még mindig nem sikerült olyanná változnia, mint a kémfilmek felderítői. Fiatal ember volt (30+2 éves), de már öreg ahhoz, hogy a vasárnapjait fényes strandokon vagy tiszta erdőkben töltse; viszont még nem volt elég vén, hogy az ünnepnapokon otthon üldögéljen, olvasgatva, pipázva vagy szivarozva, lábát takaróba bugyolálva, terveket szőve a következő, még fáradtabb hétre.

Felöltözött, leereszkedett az utcára.

2.

„Legutóbb itt karmolt össze az Erzsi" — gondolta Ágast, az egyik ismerős utcába érve. — „Mert azt mondtam, hogy valami van a levegőben.”

Elvigyorodott. Hirtelen szembejött egy másik, egy fogatlan mosoly. Töpörödött öregasszony állt a járdán, érezhetően köze volt. a háta mögött levő kapuhoz.

— Fiatalember... — nyöszörögte túlvilágian öreg szájjal.

— Tessék — állt meg Ágasi (örült, hogy megállhatott).

— Megkérhetném ... valamire?

— Tessék, mami — mondta Ágasi, szelíden nézve lefelé, hiszen az öregasszony olyan volt, mint egy életre kelt kerti törpe, csak sipka helyett fekete kendőt kötött a fejére (ámbár lehet, hogy alatta ott volt a sipka is), szürke kabát lógott a cipője orráig, eltakarva a színes mázt, s a NEM ugye, ebben a korban már mindegy, tehát ez a törpe nem volt se férfi, se nő, hanem öregasszony.

— Szeretném, ha kihozná a mérlegemet — mondta.

... Ágasi csak a sötét kapualjba érve jött rá, hogy az öregasszony: utcai mérleges; bizonyíték - erre, hogy egyetlen szóval sem magyarázta el, milyen mérlegről van szó (lehet, hogy nem is tudta volna), tehát a mérleg az ő számára munkaeszköz, életelem, élettárs, etcetera.

— A kapualj hideg volt és büdös, mint a regényekben.

A lift mögött, sötét sarokban állott a mérleg. Felső része rongyba bugyolálva, lánc rögzítette a lép- csőkorláthoz.

— Tegnap halt meg a nővérem

— mondta váratlanul az öregasz- szony. Kulcsot kotort elő a kabátzsebéből, nyikorogva lehajolt, kinyitotta a lakatot.

— Rákja volt — motyogta. — Eddig ketten vittük ki a mérleget, nem tudom, most hogy lesz ...

Felnézett, feljebb, mint Ágasi arca.

— És még ezt is irigylik — mondta.

Ágasi most már hem töprengett, hogy mit miért mond az öregasz- szony, megragadta a mérleget, az utca felé indult vele.

— A bank elé, fiacskám — hallotta a háta mögött az asszony hangját,

Ágasi körülnézett, „bank?”, gondolta riadtan, „aha, a bank”, a sarkon egy OTP-fiók állt.

Letette a mérleget, megfelelő távolságban a faltól, hiszen nyilván még egy rozzant szék is kerül mögéje.

— Mivel tartozom?... — nyekeregte szégyenlősen az öregasszony.

— Ugyan — nyögte Ágasi.

— Iszik teát? — mondta az asz- szony.

— Mit?

— Meghívom egy teára.

— Teára. Jó. Menjünk,

3.

A mérleg búvóhelye mellett sötétlett a lakásajtó, rajta egy másik lakat. („Ez az ajtó a folyosóról egyenesen a szobába nyílik”, gondolta Ágasi, és az ajtó feltárulása után büszkén konstatálta, hogy lám, mennyi mindent tud már erről a tetű világról. Csak ne kéne olyan hamar meghalni.)

A szoba legfőbb berendezése a rongyszag volt, a földszintes öregasszonyok örök társa. Valamiféle dívány, valamiféle asztal, valamiféle szőnyegek, a sarokban „konyha": edények, zacskók, mellettük a vízcsap és a régies, öblös fémkagylő. Kicsiny, magasan álló ablak engedte be a fényt, meg az udvarról érkező hangokat, ajtócsapódást, gyerekhangot, dühödt rádiózenét. Vasárnap van, reggel.

— Üljön le — mondta az öregasszony, a „konyhába” tipegett, teáskannát húzott elő az edények közül. — Aranykanna teát vettem. Tegnapelőtt még a nővérem is itta. Szegény.

— Ö... ő is itt lakott?

— Itt hát.

— Csak egyetlen díványt; látok.

— Azon aludtunk. Elég széles.

Vizet engedett a kannába, reszketeg gyufával meggyújtotta a gázt.

— Képzelje. Reggel fel akartam kelteni, de már nem ébredt fel. .

A tűzre tette a kannát.

— Hogy hogy fogom kivinni a mérleget, mindennap ... Harminckét kiló.

— Hagyja kint.

— Jaj, nem lehet. Elviszik.

— Láncolja a falhoz.

— Elfűrészelik.

Ágasi bambán hallgatott. Saját, felemelhetetlen súlyai jutottak az eszébe.

„Mi az úristent keresek■ én itt?” — dühöngött magában. — „ölben vigyem haza, etessem, mosdassam?”

— Húsz kilót fogyott az utolsó hónap alatt — mondta az öregasz- szony.

„Én hízok, egyre hízok" — csikorgóit Ágasi.

— Naponta fogyott, képzelje. Mindennap megmértem.

— ... Odakint?

— Igen. Kivittük a mérleget, és mindjárt rá is állt.

— De hazudtam neki. Úgy halt meg, tudja, fiacskám, úgy halt meg,

hogy azt hitte, csak hét kilót fogyott.'

Felállt, teafüvet szórt a kannába. Fehér porcelán csészét vett le a polcról.

Ágasi...

„Meg kell innom ezt a teát” — gondolta görcsösen. — „A fagyhalál szélén állok. Havas mezőn aludtam, varjakkal takaróztam, reggel arra ébredtem, hogy meghalok. A távolban füstölgő falu, a legszélső házban törpe öregasszony vár, betámogat a konyhába, vizet mer a teáskannába, pattog a fa a sparhert- ben, halkan morogva melegszik a víz..

Gőzölgő pohár érkezett Ágasi kezébe.

— Igya meg, fiacskám. És köszönöm, hogy segített.

„Megiszom és meghalok” — gondolta elszántan Ágasi, nagyot kortyolt a teából.

— Finom, ugye? — suttogta az öregasszony.

4.

Együtt mentek ki az utcára. A mérleg várakozóan állt a fal mellett.

— Ma jó nap van — mondta az öregasszony. — Vasárnap ráérnek méredzkedni az emberek.

Ágasi megtorpant.

— Mami.

— Tessék, fiam.

— Mérjen,meg. Mérjen meg engem is.

„Hiszen talán már holnap ...”

— Álljon csak fel rá, fiam.

„Vagy talán már ma ...”

. Lecsapódott a tartóvas, mozdult a súlyhenger, lassan közeledett egymáshoz a mérleg két nyelve.

Bemutatkozik:

Valkó Antal

Budapesten születtem 1952-ben, de ifjúságom tekintélyesebb részét Pest megyében, Sziaetcsépen éltem le. Nyaraimat gyakran Szigetszent- mártonban töltöm szüleimnél, meglehetősen erős a ragaszkodásom e tájhoz, az itt élő emberekhez. Vegyésztechnikus vagyok, és 1972 óta publikálok verseket. Rendszeresen három éve jelennek meg írásaim Népszabadságban. Űj Tükörben, Napjainkban. Költői példaképemnek József Attilát, Kassák Lajost, Nagy Lászlót tartom, de saját stílusomat próbálom kialakítani, saját belső történéseim pontos megfogalmazásával.

Váncsa István•

Hurrá, nyaralunk!

I lyenkor nyár elején, amikor mind gyérebben folyik víz a csapból, amikor gutaütötten hallgatnak a telefonok, és a vendéglőkben olyan meleg a sör, hogy fél perc alatt megdöglik benne a légy — ilyenkor nekem kisebbségi komplexusaim támadnak, felebarátaimmal beszélgetve folyton pironkodom, és szégyenkezve vallom be, hogy másodrendű állampolgár vagyok.

Ugyanis nem megyek nyaralni. Sehová.

Felebarátaim, amikor közlöm velük ezt a tényt, elálmélkodnak, aztán összevonják a szemöldöküket, s végül úgy néznek rám, mintha valami szerfölött dicstelen tulajdonságomra derült volna fény, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy rendőri felügyelet alatt állok, gyógyíthatatlan nemi betegségem van. és emellett az angoloknak szurkoltam a világbajnoki selejtezőn. Mert hát, kérem, milyen ember az olyan, aki nem megy nyaralni? Hogyhogy nem megy? Magyar ember nyaral. Aki nem, az gyanús, annak valami vaj van a fején. Jobb vigyázni az ilyennel. így -aztán nem is merek mindig szint vallani, inkább habogok valamit, hogy még nem dőlt el. vagy hogy sok dolgom van a nyáron, inkább ősszel vagy... — ami épp az eszembe jut.

De ennek most már vége.

Ezentúl egyértelműen és világosan kijelentem, sőt — íme — írásban adom, hogy nem megyek, mert nem akarok. Pont. Nem megyek a Balatonhoz, a Duna-kanyarba, a Mátrába, nem megyek külföldre, nem megyek sehová. Még strandra se.

Persze, nagyon jól tudom, hogy pótolhatatlan élményekkel leszek Így szegényebb, aztán, ugye, a pihenés is nélkülözhetetlen, erre pedig a legegyszerűbb keretek is jók; leutazik az ember az ő vidéki rokonához — mindenkinek van —, üldögél a kertben a hársfa alatt, hallgatta az estvéli harangszót, közben házi bort iszogat... Nines is ennél jobb. Kell a városi ember lelkének ez a kis romantika. Csuda hangulatos ám a budi az udvar végén, főleg ha sötétben akar az ember kibotorkálni. meg a kerekes kút is, mert a vizében több a kóli-baktérium, mint a HaO, aztán itt vannak a vöröshangyák, a szép, selymes fű között. sőt már nem is ott. hanem a bokámon, ettől akkörát ordítok, hogy a hazatérő csorda megvadul, később jönnek a szúnyogok és a lódarazsak. ami azért már túlzás, ugyanis arra közben rájöttem, hogy a vö- röshangyákat ki lehet irtani a házi borral, két deci egy egész bolyra elég. ám a szúnyogokhoz, meg a többihez aerosolos házi bor kéne...

Nincs affinitásom a romantikához, sajnos.

Node itt van nekünk Európa gyöngye, a magyar tenger. Aranyhíd. vitorlások, hínár; lacikonyhák kínálják a frissensült heket, mindjárt innen az Északi-tengerből, hozzá kis üveg Dab sör harminchatért, de langyos, mert rossz a hűtő; strandra ötször próbál kimenni az ember, ebből négy alkalommal nem sikerül, mert minden négyzetcentimétert szeméthalmok vagy nyaralók töltenek ki, ötödjére aztán lepakol, úszni a hínártól nem tud, viszont kap egy bőrgyulladást, és ez legalább gyógyíthatatlan, Esténként pedig ül a szállodában, és nézi a tévén a Pity- ke őrmestert.

Komoly ember, persze, ezzel nem törődik, a komoly ember külföldön nyaral, napnyugati irányban, és intenzíven, hogy betankolhasson annyi élményt, ami a következő három évet kitölti. Ez sikerülni szokott. Kapja magát a turista, kiszalad Bécsbe, megiszik egy pohár üdítőt, s amikor kidérül, hogy tizennégy shcillinget, azaz körülbelül huszonhét forintot kell lepengetnie érte, ez mindjárt akkora élmény, hogy nem is kell különb. A turista tehát nem iszik, mert arra nem futja. Nem is eszik, mert a hetvenöt schillinget — száznegyvenhét forint — kissé soknak találja egy bécsiszeletért. Aztán továbbmegy Jugoszláviába (étien és szomtjan), hogy tovább gyűjtse az élményeket, beül valahová egy kávéra, hatvan dinárért (kilencvenhat fillérrel szorzandó), és az irigységtől elfeketedve nézi, hogy a szomszéd asztalnál valaki egy hatalmas homárral birkózik, és jégbehűtött pezsgőt nyakai hozzá. Ekként mulatja az időt világjáró hazánkfia, aki — mondanom se kell — fürdőszoba nélküli lakosztályt bérel, mert jobbra nem telik, gyalogol, mert a közlekedés is drága, egyszóval éhesen, szomjasan, izzadtan, dögre fáradva lohol fel-alá. és közben örül, hogy ezt legalább háromévenként egyszer megteheti. Feladja a képeslapokat, amelyeket még itthon vásárolt, csomagját hatvan forintért: ha hifi-bolond, akkor elmegy egy áruházba, és nyálcsorgatva bámulja a Thorens lemezjátszókat. Sugden végerősítőket, Sequerre tunereket; aztán vesz három magnószalagot, néhány lemezt, megveszi a Penthause és a Playboy legújabb szárnál, majd hazajön. Itthon mindenekelőtt beül a fürdőkádba, megiszik egy üveg Martell konyakot, szivarra gyújt, és úgy érzi, Európában van.

£jsakhát ehhez nem muszáj elutazni.

_ Summa summárum: nem megyek sehová, Budapesten fogok nya- ralni, méghozzá nyíltan, emelt fővel, boldogan. Es ha ezért megvető pillantásokkal méregetnek, arra gondolok, hogy ugyan bizony, melyik brazil vagy indonéz polgár engedheti meg magának ugyanezt,’ akár e módosabbak közül is? No. ugye. En viszont megtehetem.

Fekete arc terepszínben

Mi csak temetünk és várunk tegnap egyik ma már a másik most is zúg az ének

mi csak temetünk és sírunk

nyúlt elment árnyakat imádunk fénylő keretekben a halálunk

váróteremben emberek topognak indul a tejbemart gőzös süt a nap zsebünkben koszorú nagyapám sántaságában a háború

hófehér a vérbarázda megfagyott a véreres szempár

simán elcsúszik a csend

a láncok láthatatlan még itt csüngnek kezemen le kéne vetnem ezt a rám szabott bohócruhát

itt csak rozsdás robbanó félelem reszket csupán a szerelem és makacsságom eltet s a szerencse nem mondat minden térdeplő eleven nap után hálát.

I

t