Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
4 SZÍNHÁZI LEVÉL Ripi és vidéke Nyolcvanesztendős korában, 1902-ben halt meg Szigeti József, a magyar színházművészet jeles alakja. Munkássága több színháztörténeti periódust fog át; 1841-ben már színész vidéken — tehát megkóstolja a vándortársulatok életének örömeit és keserűségeit. 1844-től. a pesti magyar Nemzeti Színház tagja —, tehát részese a nemzeti játékszín kialakulásának, megizmosodásának, Később, a Nemzeti tagjaként, már népszínműveket is ír: a korszak sajátos színpadi alkotásait. A vén bakancsos, és fia, a huszár, vagy a Csizmadia mint kísértet az 1850-és években igen kedvelt műsordarabok voltak, s a vén bakancsos figuráját sok jeles színész tartotta számon kedvenc szerepei között a későbbi évtizedekben is. Az egyik első, ^realista igényű társadalmi dráma is Szigeti tollából származik: az 1880-as évek elején írt Rang és mód Csiky Gergely Ingyenélők című darabjával rokonítható témában, hangvételben egyaránt. Nos, Szigeti, aki színész, drámaíró, rendező, színiakadémiai tanár és — 1882-től — a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt, egy különben nem túl emlékezetes vígjátékában, a Csókon szerzett vőlegényben szerepeltet egy Ripacs nevű figurát. A ripacs szó a népnyelvben a bőr, főként az arcbőr hepehupáit jelölte. Ri pa- csos arcú volt például az. akinek himlőhelyek csúfították el az arcát. Szigeti Ripacsa is ilyen arcú volt talán; s esetleg innen kapta a nevét. Vagy nem; csak egyszerűen jól hangzott a név a színpadról. Így vagy úgy, Szigeti eme darabjának ettől a figurájától származtatja a színházi hagyomány á ripacs kifejezést annak a hatásvadászó, sokszor az ízléstelenségig, sőt azon túl is elmenő színészi játékstílusnak a jelölésére, amit manapság már egyszerűen csak úgy emlegetünk: ripi, ripizcs. (Nagyon valószínű, hogy a Ripacsot alakító hajdani színész ilyen modorban játszott, s így vitte át a színházi szőj árás a vígjátéki hős nevét egy színészi játékmód jelölésére.) Mindezeket pedig azért kellett előrebocsátani, hogy világosabban megértessem azt, ami a mai ripiről, ripizétsről, épp a nyári színházak kapcsán — visszautalva a múlt vasárnapi Színházi Levélre — elmondandó. A ripizés, a ripi manapság többnyire szezonnövény. A kőszínházi évadban téli álmát alussza, legfeljebb csak itt-ott dugja ki szikleveleit a színpad deszkahumuszából. Ám mikor beköszönt a szabadtéri színházak évszaka, azonnal életre kél, kibontja szirmait, s pompázik-terpeszke- dik. Kertészei, ápolgatói kö- Eött olyan jeles rendezők és izínművészek is találhatók szép számmal, akik más évszakokban finnyásan és némi undorral fordulnak el ettől a növénytől. Szigorú művészi elveket valló rendezők is megtűrik a ripit, szemet húriy- nak fölötte, s nem intik le a máskor szintúgy szigorú színészeket. akiknek oly érzékeny orfa e nyári hónapokra, mintha elveszítené kifinomult szaglását. A ripi az idei nyáron is villan burjánzik szabadtéri színpadainkon. Van, ahol csak épp felbukkan, de van, ahol átveszi az uralmat a nemesebb növények fölött. Van, ahol csak annyira észrevehető, ameny- nyire egy rózsacsokorból kilóg egy őszirózsa. Van, ahol oly mértékben elburjánzik, mint e bogáncs, a tyúkhúr, a csalán a gondozatlan konyhakertben, s a harsányzöld, vaskos, tolakvó levelek alatt alig lehet észrevenni az élvezhető termékeket. A színész kitalálja például egy, az evésről, ételekről szóló jelenetben, hogy mintegy emlékezésül a finom ízekre, jót — és lehetőleg hangosat — böffent. No jó, itt még elmegy valahogy a dolog, s a közönség is nevet. De amikor a színész ezután akkor is böfög, ha a színpadi feleségével beszél, vagy, ha barátait üdvözli, az már sok a jóból, még akkor is, ha netán a közönség mindannyiszor nevet. Színészek, kivált vígjátékokban játszó színészek, szívesen hivatkoznak ilyen s hasonló megoldások esetén arra: — No, de hát a közönség nevet! Mintha ugyan semmi mással nem lehetne megneveí- íetni a közönséget, csak böfögéssel, s hasonló „nemes” eszközökkel. S mintha a színészi teljesítmény egyedüli mércéje mindig és mindenben csak nevetés és a taps lenne — amit igen könnyű kicsiholni, akár böfögéssel, akár lecsúszó nadrágokkal, akár kigombolódó sliccekkel, akár kinyíló dekoltázsokkal, akár egyértelmű hangsúlyokkal és még egyértelműbb gesztusokkal. Nem arról van szó, hogy adott esetben, adott darabnál, adott stílusban, adott színpadi szituációban, adott figura esetében nem alkalmazhatók harsányabb eszközök is. A Lüsziszt- ratét másképp kell és lehet játszani, mint a Teli Vilmost. A Csapodár madárka többet elbír, mint az Amphitrüon. De mérce, mérték, határ ízlésben, stílusban, eszközben mindig kell, hogy legyen, nyáron is. szabadtéren is. H ogy mégis mi lehet az oka ennek az évelő — sőt: évado- ló — ripizésnek? Azt gondolom, nem csak az, hogy — megint csak valami tévhitből kifolyólag — nyáron minden más, nyáron minden könnyed, lazítani kell, satöbbi. (Mert hogy ezek az „elvek” sem igazak.) Az iga- zabb. mélyebb ok bizonyos mértékben összefügg a magyar színházművészet jelenlegi, általános helyzetével. Hogy tudniillik, kevés a megfelelő művészi színvonalú rendező, s hogy ezek közül is csak kevesen vállalkoznak nyári produkciók rendezésére — következésképpen marad a második vonal, melynek tagjai esetleg a legjobb szándékkal sem képesek a látottaknál jobb előadásokat megvalósítani, s nem képesek jobban kordában tartani a színészeket. S hogy tudniillik, igen sok színész nagyon nehezen viseli az év közbeni színházi fegyelmet, és mintegy ellensúlyozásként a szabadtéri lazaságokkal kárpótolja magát. Vagy hogy sokan eleve és mélységes meggyőződéssel- hiszik, hogy a nyári produkciókban csakis és kizárólag ez a stílus kell, ezt eszi-veszi a közönség, s mondhat a rendező akármit, ők akkor is így játszanak. Vagy hogy nem is kevesen, főként a néha meglepőén magas nyári tiszteletdíjak „rábeszélésére” vállalnak el bizonyos fellépéseket, s a művészi teljesítménnyel édeskeveset törődnek. (Példákat — sajnos — mindegyik variációra említhetnék; de igazából nem is annyira a nevek és a produkciók a lényegesek, hanem a jelenségek.) Ha az egy héttel ezelőtt feltett kérdések közül a hogyan?- ra keressük a választ, nem kerülhetjük el, h'ogy a ripiről és vidékéről szót ejtsünk. Más nyarakon is előfordultak ripi- ző előadások, ripizö színészek, de az idén mintha ugrásszerűen megnőtt volna a számuk. Ráadásul csupa laza, kirnun- kálatlan. a féligkész. hevenyészett munka benyomását keltő előadásokban találkozhattunk a ripivel és a ripizőkkel. Amiből elég kézenfekvő a végkövetkeztetés levonása is, hogy t. i., ha egy nyári produkció komolyan veszi önmagát, akkor elvágja a ripinek még a gyökereit is, csírájában irtja ki az izlésételenséget, a hatásvadász fogásokat. S ettől még lehet az előadás igazán szórakoztató, mulatságos is. (Mert szerencsére, azért ilyenre is akadt egy-két példa a nyári produkciókban.) Takács István m%ra -é/?* W \/(map 1981. JÜLITJS 26., VASÁRNAP EGYETEMEKRE, FŐISKOLÁKRA További jelentkezőket várnak HOSSZÚ IDŐ ÓTA ISMÉT PÓTFELVÉTELIK Hosszú idő óta először, az idén ismét pótfelvételi vizsgát hirdetett a Művelődési Minisztérium az 1981—81-es tanévre, néhány egyetem és főiskola egyes karaira, illetve szakjaira: jelentkezni lehet a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki kara nappali tagozatára; a kohómérnöki kar nappali tagozatára; a Dunaújvárosi Kohó- és Fémipari Főiskolai Kar nappali tagozatára. Ugyancsak várják a pályázókat a Pollack Mihály Műszaki Főiskola (Pécs) épület- gépészeti szak nappali tagozatára, a szilikát-vcgyipari gépész szak nappali tagozatára, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola vállalatgazdálkodási szakágazatának nappali és esti tagozatára. A felvételi vizsgán orosz, és — választás szarint — német vagy angol nyelvből is számot keil adniuk tudásukról a diákoknak. A választott idegen nyelvet a felvételi kérelemben közölni kell. Pótfelvételi lesz a vállalatgazdálkodási szak mezőgazdasági ágazatán, (Zalaegerszegen) is, a nappaii tagozaton. Itt. a felvételi vizsgatárgyak: matematika és politikai gazdaságtan, vagy történelem. A nappali tagozatokra 35 évnél fiatalabb — a Pénzügyi és Számviteli Főiskola esti tagozatára korhatár nélkül —, középiskolai érettségivel rendelkező pályakezdők jelentkezhetnek, függetlenül attól, hogy az idén pályáztak-e valamilyen felsőoktatási intézménybe vagy sem. Akik az idén, már részt vettek valamilyen felsőoktatási intézmény felvételi vizsgáján, most új jelentkezési lap kitöltése nélkül, írásban jelezhetik továbbtanulási. szándékukat, amelyhez mellékelniük kell az előző felvételi vizsga eredményéről szóló értesítést. Aki ebben az évben még nem jelentkezett felsőoktatási intézménybe, az a megyei nyomtatványboltokban beszerezhető TÜ 820 r. sz. nyomtatvány kitöltésével jelentkezhet, önéletrajzot és középiskolai érettségi bizonyítványt is kell ho-zzá mellékelni. Akik a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki és kohómémöki karán, a Dunaújvárosi Kohó- és Fémipari Főiskolai Karon, a pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskola épületgépészeti és szi- likát-vagyipari gépész szakára jelentkeznek, okmányaikat a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem tanulmányi osztályára (irányítószám: 3515 Miskolc, egyetemváros) küldjék, augusztus 2-ig. Az írásbeli vizsgájuk a nehézipari műszaki egyetemen lesz, ha jelentkezési anyagukat e határidőre benyújtották, augusztus 6-án 10 órakor minden külön értesítés bevárása nélkül a nehézipari műszaki egyetem tanulmányi osztályán jelenjenek meg. Akik az ország távolabbi részeiről érkeznek és jelentkezési anyaguk benyújtásakor szállásigányüket jelezték, térítés ellenében elhelyezést, ellátást kaphatnak. A szóbeli vizsgákra ezt követően két héten belül kerül sor, a megpályázott intézményekben. Erről a jelentkezők külön névre szóló értesítést kapnak az időpont és a hely pontos megjelölésével. A Pénzügyi és Számviteli Főiskola vállalatgazdálkodási szak külkereskedelmi szakágazatára jelentkezők felvételi jelentkezési anyagukat augusztus 8-ig küldjék a Pénzügyi és Számviteli Főiskola budapesti címére. A felvételi vizsgákat részükre augusztus 24—29-e között tartják Budapesten. A vizsgák időpontjáról és a további tudnivalókról a pályázókat az intézet írásban részletesen tájékoztatja. A Pénzügyi és Számviteli Főiskola vállalatgazdálkodási szak mezőgazdasági ágazatára jelentkezők jelentkezési anyagukat augusztus 8-ig a főiskola zalaegerszegi intézetéhez juttassák el: ők augusztus 24—29. között felvételiznek Zalaegerszegen. A vizs- gák időpontjáról és a további tudnivalókról a pályázókat az intézet írásban részletesen tájékoztatja. SIDNEY 'Zenei siker ■ Hegedűs Endre, fiatal magyar Zongoraművész nyerte a második díjat a most befejeződött sidney-i nemzetközi zongoraversenyen. Sikere értékét növeli, hogy a több mint 60 résztvevő között több nemzetközi verseny győztese :'s indult. Hegedűs Endre a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kocsis Zoltán tanítványa. Első jelentős nemzetközi sikerét tavaly érte él; a milánói Scalában rendezett Dino Ciani zongora- versenyen elnyerte a második díjat. (Az elsőt nem adták <ci). Az ifjú pianista legközelebb idehaza versenyez: ő az egyik résztvevője a szeptemberi 14. és 30. között Budapestén megrendezendő nemzetközi Liszt —Bartók zongoraversenynek. (MTI) TV-FIGYELO Mándy. kínosabD, Magánéletünk leg- legkeservesebb élményei közé tartoznak azok az összetűzések, amelyekben szülő és gyermeke fordul szembe egymással valami elháríthatatlan okból. Megesik ez az anyák és leányaik között is, de méginkább az apák és fiák között, különösen akkor, ha a felnövekvő utód hosz- szasabban kényszerül együtt éini a családfővel. Hát még ha egyedül az tartja, hát még ha anya nélkül ö neveli!?)... Amint azt Mándy Iván írásainak olvasói jól tudhatják, hogy írónk sorsa is a fentebb említett kényszerpályán formálódott, mégpedig — lévén a papa, azaz a szerző szóhasználatával mondva, az öreg meglehetősen bohém valaki — igencsak zavaros körülmények közepette. Szállodákban laktak. kölcsönöket kértek s törlesztettek. És ez az állapot idő múltával sem sokat változott, legföljebb annyiban, hogy mindinkább a fiú vált a szelíd erőszakosságú zsarolások tárgyává? Érett férfiként ezekből az PANDI KISS JANOS EMLEKEZETE Kettős kötődésben Mély szomorúsággal tudatjuk mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy Pánüi Kiss János szobrászművész, életének 7«. esztendejében, hosszú, súlyos betegség után elhunyt. Hamvait, kívánságához híven, a pándi temetőben édesanyja sírjába helyeztük örjik nyugovóra, A gyászoló család A római iskolások útját nem ritkán terelte vakvágányra a történelem; a politika és a művészet között a direkt ösz- szefüggéseket hangsúlyozó harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti művészetpoiitika. Mas előjellel, de sémákat követeltek az ötvenes évek elején ugyanúgy, mint másfél évtizeddel korábban. Maximális emberi tisztaság, szakmai fel- készültség, művészi következetesség kellett a vakvágányok elkerüléséhez, s az utóbbi évtizedek termésére is gondolva mondhatjuk: Pándi Kiss Jánosból nem hiányoztak ezek a tulajdonságok. Köztéri szobrászata a fel- szabadulás után teljesedett ki, akkortól számos emlékművet, elíszítőszobrát állították fel utcáinkon, tereinken. A Hajógyári munkás, a Diszkoszvető, a Győztes, a Vlagyimir Ko- marovról, a Szojuz—L hősi halált halt pilótájáról készült portré megalkotása — mind egy-egy jelentős állomása volt a művész pályájának. Mégpedig egy olyan pályának, amely a hatvanas években tovább gazdagodott. A megbízásos munkák mellett akkoriban új és új kisplasztikák, érmek kerültek ki a szobrász keze alól. Egyik kritikusa szerint „az egyiptomi falba vésett domborművé koncepciójában cinkos kacsintással szól korunkról, és ha ebben némi modorosság, klisészerú- ség fel is üti fejét (nem volt türelme talán a ,terhességi’ időt végigkínlódni), a plasztika modern fogalmazása és újszerűsége feledteti ezt. Pándi Kiss kísérletező kedve nemcsak a formálásban keres újat, anyagban és megmunkálásban is új utalcat kutat. Újabb munkáinál a fémleMint mezítlábas parasztgyerek indult bele a világba, nogy sox-sok nyomorúság útjain elérkezzen az igazi művészet otthonába, hogy kőbe, iába, márványba, terrakottába es bronzba faragja az emberi szeretet és a görög sorstragédiák fájdalmát! — egy húsz évvel ezelőtti portré írója vázolta így Pándi Kiss János szobrászművész indulását, pályájának emelkedését, eredményeit Ha a hang ma már túlzottan is költőinek tűnik, az, ami a szavak mögött rejtőzik, igaz. Hetvenhat évvel ezelőtt, az akkor talán még a világ végén levőnek nevezett faluban született a szobrász, hogy Pestet, Itáliát próbálva, később megalkossa életművét. Néhány héttel ezeiőtti csöndes távozása közülünk nemcsak a magyar művészeti életben teremtett űrt, .hanem — hisszük —, azok közül is sokakban. akik a szobrászt útjára bocsátó tájon élnek. A tehetséges fiatalember az Iparművészeti" Iskola esti tanfolyamán tanult, majd Itáliába indult, ahol a római Képzőművészeti Főiskolán az olasz állam ösztöndíjasaként folytathatta stúdiumait. A világhírű Canova egykori műtermében dolgozhatott később — s mégis hazatért, szobrot állított a szülőfaluban az első világháborúba értelmetl'-'nü! belehajszolt, elpusztult pándi bakáknak. Nem tette könnyűvé Pándi Kiss János sorsát a kettős kötődés akkor sem, amikor a felszabadulás utáni Kisfaludi Strobl Zsigmond epreskerti műtermében dolgozhatott — ugyanakkor sok szépséggel gazdagította életét ez a kettős kapocs. meztechnikát kedvvel és sikerrel alkalmazza.” A kiasszicizáló szellemben fogant, mitologikus alakoktól induló szobrász pályája tehát akkor, azzal teljesedett ki, amikor — illetve: hogy — eljutott a ma emberéig, az itt es most élők életében, sorsának buktatóiban és szépséges sikereiben felfedezhető harmóniáig. Ezt a harmóniát kereste. mutatta meg műveivel az alkotó. Hogy milyen sikerrel, arról például a hetvenedik születésnapra kapott kitüntetés, a Munka Érdemrend arany fokozata beszél, de méginkább beszél erről az, ahogyan műveit a közönség fogadta. S ez a szó: közönség, újra a közösség fogalmat idézi fel bennünk, újra az állandó kötődésre kell gondolnunk. Két évvel ezelőtt a szülőfaluba vitte el szobrait Pándi Kiss János — s néhányat Pándnak is ajándékozott. Néhány hete a szentendrei Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtárban rendezett tárlat vallott a művészethez, az emberekhez, a tájhoz való hűségéről, arról az alkotó szenvedélyről, amely még hosszú, súlyos betegsége időszakában is mintázásra ösztönözte, arra, hogy megpróbálja elmondani a csak általa elmondhatót. . Nem vesz kezébe többé anyagot, mintázófát — s ez igen nagy veszteség művészetének ismerői, barátai, a magyar képzőművészet számára. Az elkészült művek sokasága azonban megőrzi őt. Valódi helyét az idő jelölheti ki a huszadik századi magyar szobrászat egészén belül, az azonban máris bizonyos, hogy — egyik kritikusa megfogalmazásával élve — szobrainak java maradandó része a fel- szabadulás utáni magyar szobrászatnak. P. Sz. E. így volt, úgy volt, így lesz, úgy lesz mesécskékböl írt aztán egy egész novellaíüzért Mándy, .mégpedig egy olyan sztoricsokrot, amely egyszerre idézi a kopott, szürke valóságot, s villant fel tündöklő álomképeket. Akik végignézték a szerzőről készített, Mi az, öreg? című televíziós műsort, egészen, jó képet kaphattak fogalmazói művészetének lényegéről, tehát arról, miképpen is lehet félszavakból, utalgatásokból kiteljesíteni tökéletesen karakteres jellemeket, s jelezni általános érvényű helyzeteket. Nyilván azért történhetett ez így, mert már eleve is közbeszédesen hangzanak a Mán- dy-szövegek — tehát könnyen emészthető étkei a fülnek —, de mindemellett azért is, mert igen kiváló közvetítők szájából hangzottak el. Mind Bálint András Fiúja, mind Tyll Attila Apája oly nemes átéléssel, az indulatok parazsának egyenletesen csendes izzításával elevenedett meg, amelyhez fogható alakításkettősre sem a közelebbi, sem a távolabbi múltból nemigen emlékezhetünk. S hogy ne feledjük, a szóban forgó műsorban maga a szerző is megjelent, aki Ne- meskürty Istvánnak válaszol- gatva szólt önmagáról, pályájának alakulásáról. Szívesen láttuk, örömmel hallgattuk, ám azért az igazi élményt mégis az a Gaál Albert rendezte fe- lelgetősdi adta. Barack. Élmény volt tulajdonképpen a péntek esti Ablak című riportműsornak azt a képsorát is látni, amely a főváros környéki — egészen pontosan az érdi — kisáruter- melők barackértékesítési gondjaival foglalkozott, csakhogy eppen ellenkező előjelű, tehat bosszantó, pörlekedésre biztató élmény. Aligha kell elúj rázni ezen a helyen is, hogy mi a bibi. Tudja azt k-i-ki jól, hogy viszonylag jó gyümölcstermés lévén a kertek gazdái szerelnének túladni a fákon piruló ilyen-olyan gömböcskéken, mégpedig akkor, amikor legkívánatosabbak, tehát a legjobb árúk van. Igen ám, de a pesti piacokra nem éri meg befuvarozni azt a néhány, avagy néhány tucat kilót, a helyi fölvásárlással meg 'közhelyszerűen mindig bajok vannak. Ezért hát mi mást tehet a barackok, miegyebek gazdája, minthogy, kitelepszik az út mentére, s ott kínálgat. Sajnos szabálytalanul, mert az árokpart már közterület, ahol csak engedély birtokában lehet kiskereskedni. Ilyen engedélye pedig... Nos, ilyen engedélye — reméljük — ezután már valamennyi érdekeltnek meglesz, mert amint azt az Ablak illetékes vendége közölte: efféle paoír kérhető és váltható. Az igazi persze az lenne, ha sem az érdiek, sem más helységeink lakói nem kényszerül-, nének az útpadkán ácsorogni, hanem ott és úgy adhatnák el a termést, ahogyan és amikor nekik a legkedvezőbb.' S mindemellett nem kellene azt tapasztalniuk, hogy amit tőlük x forintért megvesznek, az éppen háromszoros áron kínálódik később a közületi boltokban. Akácz László
