Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

mr uF.<i\r.t 3 1981. JÚLIUS 12., VASÁRNAP Almos, vidéki vasútál­lomás. Tucatjával látni ha­sonlókat szerte az ország­ban. Emeletes, század eleji épület, hét pár sín, raktá­rak. A resti teraszán sö­röző, beszélgető nyugdíja­sok. Szemben a vasutas­laktanya: itt pihennek meg az éjszaka érkező és haj­nali vonatok indulása kö­zötti időben a kalauzok. Alig van jele, hogy Szob különleges vasútállomás. Az árbocrúdon a . nemze­tiszínű zászló, az egyik fa­lon a vámhivatal, a ha­tárőrség címere. Pár száz méterre az Ipoly, fölötte acélhíd. Ez a határ. Egymilió vagon Varga Béla, az állomási ó­nök kereskedelmi helyettese szerint ez az ország második legnagyobb kapuja. Több va­gont kezelnek, s továbbítanak a szobi vasutasok, mint a hegyeshalmi, a rajkai, a ko­máromi és a Somoskőújfalui kollégáik együttvéve: évente egymilliót. Pedig a vonatok többsége itt meg sem áll. A 650 állományukban le­vő vasutas .közül 440 ember­nek a szlovákiai Sturovo, ma- gyaf- nevén Párkány a mun­kahelye. Államközi szerződés értelmében egy műszakban száztízen odaát, a közös ál­lomáson teljesítenek szolgála­tot. Azért ott, hogy a forga­lom gyorsítása érdekében egy­szerre kerülhessen sor az ilyenkor szükséges munkára: a kocsik műszaki vizsgáztatá­sára, a fuvarlevelek egyezte­tésére, a mozdony cserére. Az egymillió kocsi sokmil­liárdos érték. Nemcsak abban az értelemben, hogy például a gyümölcsöt, zöldséget 'szállí­tó szerelvények késlekedése százezres károkat okozhat. A külföldi kocsikért, ameddig magyar területen tartózkodnak bérleti díjat fizet a MÁV. A román, a bolgár, s a többi or­szágból származó áruknak pár óra alatt át kell futniuk az országon. S ez nem kis rész­ben a Szobon és Sturovóban dolgozó vasutasokon múlik. Százötven percük van egy szerelvényre. Jó a karmos tér Varga Béla szerint minden­ki tisztában van e különle­ges szolgálati hely fontossá­gával. A Sturovo és Szob kö­zötti határforgalmi verseny­ben öt év alatt háromszor hozták el az elsőnek járó zászlót. Tavaly pedig kiérde­melték a Kiváló határállomás kitüntetést. A műszakiak most azt találták ki, hogy a hibás kocsikat nem emelik ki a sze­relvényből, hanem kerti trak­torra szerelt hegesztőkészü­lékkel percek alatt kijavít- ják.-- Ha reflektorokat is hasz­nálnak, az éjszakai munkának sem lehet akadálya. Tíz éve még szerencseszám­ba ment, ha valaki Sturovón A forgalmista — Horváth József olyan, mint a karmester Halmágyi Péter felvitelei Egy kitüntetés margójára Stóla a vonaton Az asszonyt, akiről ez az írás szól, civilben nem ismertem meg. Elmentünk egymás mellett a Nyugati­ban. Akkor kapcsoltam, amikor két napja, pénteken vagy ezer vasutastársa előtt átvette a kitüntetést, a ve­zérigazgatói dicséretet. Nemcsak mástól hallottam, ma­gam is állítom, nem került érdemtelen kézbe ez az elismerés. Mészáros Lászlóné jegykezelő, aki élete egy­negyedét töltötte már gyaloglással a vonaton, az én szememben is igazi vasutas. A legjobbak közül való. Munkatársai az ünnepségen súgták a fülembe, egye­dül neveli gyermekét, mégsem kér kiváltságokat a szol­gálatban. Tudom, míg másoknak gondja van a vona­tokon a nagyszájúnkkal, a szemtelenkedőkkel, a garáz­dákkal, ő, egymaga, csendes szóval rendet tart a szerel­vényen. Nézzék el, ha a következő pár sorban mégsem szolgálati erényeit próbálom felsorolni, hanem egy néhány hónappal ezelőtti történetet mesélek el. Mint általában minden reggel, a megszokott, egy­mást jól ismerő társaság ült a vonat utolsó kocsijá­ban. Beszélgettek, kártyáztak, majd a leszálláshoz ké­szülődtek. Szobról indult a vonat, álmos, ködös regge­len fékezett a Nyugati pályaudvaron. Mi, arrébb, készü­lődtünk, pakolásztunk. Jegyeit rakosgatta a kalauznő. A többiek leszálltak. Végül már csak hárman indultunk a kijárat felé. Aztán egyszer csak megakadt a szemünk a csomagtartón. Hivalkodón csüngött ott egy bunda. Nem is bunda, egy stóla. Levettük, körülálltuk. Ez bi­zony nerc. öt percig áll a vonat a csarnokban, utána kitolják. Igyekezni kellett volna lefelé. De mi csak álltunk, néz­tük a stólát. Kié lehetett? Ki az, aki nercben utazik ezen a munkásvonaton, s annyira nem fontos neki, hogy ott is felejti. De nem jutott semmi az eszünkbe. Itt nem szállhatott le, észrevettük volna, ha ismeretlen van a kocsiban. Újpesten, a Landleren vagy Rákosrende­zőn hagyhatta el ezt a bundát. Űtitársam kezébe fogta a nercet, majd a kalauznöre nézett. — Mondja, magának van bundája? — Nekem? Miket nem mond? Megindult visszafelé a vonat, leugrottunk. S ott volt velünk a stóla, a nerc. Mi legyen vele? — Vigyék a forgalmi irodába, majd érte jön a gaz­dája — mondta a kalauznő. Vajon érte jön-e? Bízik-e benne, hogy akad ember, aki leadja a nercet? Űtitársam előbb az órára, aztán a bundára, majd a kalauznöre nézett. — Tegye maga el — tréfált az utas, — a tulajdo­nosának biztosan akad majd másik is. A kalauznő a tréfán is megsértődött — mi nem jut eszünkbe?! Szinte rendreutasítóan intézkedett: — Ott elöl van a forgalmi iroda ,.. Cs. A. dolgozott. De mint a két fő­bizalmi, Zibriny Ferenc és Nagy II. Sándorné, tisztéhez híven szóvá teszi, ma már ko­rántsem az. Afféle kikülde­tési díjként órámként 2 fo­rint 50 fillér pluszt kapnak, de ez nem számít bele a nyugdíjba, táppénzbe. A ha­táron túl szolgálatot teljesítő vasutasoknak ugyanakkor nem jár ebédkiegészítés, s a koro­nát is drágábban veszik, mint például a turisták. A sturovói magyar kolónia a szobi vasútállomás meg­hosszabbított karja. A törzs azonban mégiscsak Szobon van. Míg odaát mindig tele a vágányrengeteg, itt akkor dolgoznak jól, ha nem veszte­gelnek a szerelvények. Mos­tanában többnyire szabad a pálya. Hogy így legyen, ahhoz a távírászokon, tolatókon, vo- natvizsgálókom, s a többieken kívül egy jó karmesterre, az­az forgalmistára van szük­ség. Akit én megismertem, an­nak Kormos Ferenc a neve. Nekem, a laikusnak úgy ma­gyarázták, hogy olyan, mint a jó sakkozó. Nemcsak azt tud­ja, most mi van a .pályán, ha­nem azt is, mi történt egy órával ezelőtt, s mit fog lép­ni egy óra múlva. Pedig a variációk száma itt sokkal több, mint a sakktáblán. Na­ponta 100—120 vonatot kell meneszteni. S ehhez jön még az állomás saját forgalma: a helyi kőbánya szerelvényei, az üzemek, a környékbeli tsz-ek áruval megrakott vagonjai, a TÜZÉP-nek érkező áruk és a tolatások. Becsületet szereznek A jó forgalmista ismérvei­ről Horváth József, a párt- szervezet titkára világosított fel. S vele beszélgettünk ar­ról is; milyen emberek a szo­bi vasutasok. Legtöbbjük olyan köz­ségben lakik, amelyiknek nincs vasútja: Vámosmikola, Let- kés, Kóspallag, Márianosztra a lakóhelyük. Szob- is régi vasutastelepülés. A párttitkár szerint munkatársainak több­sége nemcsak a szolgálatban, hanem a lakóhelyén is be­csületet szerez a vasútnak. Tizenhármán közülük tanács­tagok, a többiek is példasze­rű társadalmi munkások, akik szabad idejükben nemcsak a saját kertjüket művelik. Részt vettek az óvodák, a szobi öre­gek napközije építésében. Pályaudvar a határon Bernáth István állomásfő­nök szabadságon van. így most Kalmár János, a for­galmi helyettes a szobi vasút első embere. Vele jártuk vé­gig az állomást. A séta vé­gén azt kérdeztem tőle: sze­rinte miben különbözik ez a közösség a többitől? — Nézzen körül. Itt nem lát egy papírfecnit, a forgal­mi szolgálattevőkön nyakken­dő, fehér ing. Ez itt oz ország kapuja. Szob határállomás. Csuiák András a két híre KEDVES ÖNZŐK © Ülést tartott a Minisztertanács, jelentést hall­gatva meg a KGST XXXV. ülésszakán részt vett ma­gyar küldöttség tevékenységéről, valamint elfogadta a minőségszabályozás továbbfejlesztésének program­ját. © Zajlottak a vasutasnap előkészületei, a legjob­ban dolgozóknak kitüntetéseket nyújtottak át. © Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság megállapítása szerint amíg hazánk 1975-ben az alkoholos italok fo­gyasztásának nemzetközi listáján a tizenharmadik he­lyen állt, addig napjainkra, sajnos, sikerült a hetedik helyre föltornásznia magát. A megyében öt év alatt az alkoholtartalmú italok fogyasztása egyötödével emel­kedett. A hét híre az is, hogy a Hazafias Népfront országos tanácskozáson vitatta meg a településfejlesz­tést segítő társadalmi munka helyzetét, az önzetlen se­gítségnyújtás kamatoztatása feladatait. Nemes hagyományok teszik természetessé az emberek ösz- szefogását lakóhelyük szépíté­se, korszerűsítése érdekében. Ezek a hagyományok — hi­ba lenne elfeledkezni róla — nem mindenben a szocializ­must építő társadalom szülöt­tei. hiszen korábban is voltak példák ipartestületi, legény­egyleti akciókra, ám tény, a települést így vagy úgy tá­mogató társadalmi munka tö­meges és rendszeres megléte a hatvanas évek elejétől szá­mítható. Tavaly a megyében az egy lakosra jutó társadalmi mun­ka értéke 545 forintot tett ki, összesen tehát 530 millió fo­rintot, s képet ad arról, mi­lyen erők rejlenek az önzet­lenségben, ha leírjuk: egy év alatt, 1979-hez viszonyítva, 125 millió forinttal nőtt meg 1980-ban a társadalmi mun­kaakciók pénzben kifejezhe­tő haszna. A haszon ugyanis korántsem ennyi! Oda kell számítanunk azt az erkölcsi kamatot, amely a közös cse­lekvésben való részvételből, a .célok igenléséből, a társak­kal való összetartozás vállalá­sából, azaz számokban nem foglalható, de a forintoknál még értékesebb tényezőkből áll. Nem felhőtlen a társadalmi munkaakciók ege. Akad pél­da, nem is elvétve, szervezet­lenségre, rossz előkészítésre, hamari módon meghatározott célokra, akik kedvét szeghe­tik a kedves önzőknek, azok­nak, akik társadalmi munká­jukkal maguknak akarnak szerezni valamit; az elégedett­ség érzését, hogy tettek, az örömöt, hogy ők is ott voltak a többiek között. Hihetjük-e, hogy ezek a kedves önzők különleges mó­don helyezkednek el a me­gye városaiban, községeiben, tehát az egyik helyen sokan, a másikon kevesen vannak? Látszatra ezt igazolja, hogy míg tavaly Gödöllőn 910 fo­rintot tett ki az egy lakosra számított társadalmi munka értéke, Cegléden ennek csu­pán a felét érte el, s Érden a hatodát... A járások szem­revételezése ugyanilyen meg­hökkentő eltéréseket állít elénk, mert az első helyen lévő váciban több, mint hat­szor akkora értékű munkára tudták rávenni a falvak egy- egy lakóját, mint a szentend­reiben. Vélhetnénk-e indok­ként azt, hogy az egyik terü­letrészen áldozatkészebbek, a másikon kevésbé azok az em­berek? Vannak, akik így vé­lekednek, ezzel magyarázzák a nem éppen vonzó bizonyít­ványt ...! Magunk azonban sokkal inkább hívei vagyunk annak a fölfogásnak, amely szerint mindenütt, így az agg­lomerációs övezet településein is egyformán meglelhetők a kedves önzők, a cselekvésre hajlandók, de tudni kell szól­ni hozzájuk, kérni tőlük, szer­vezni őket. Módszerekben, eredmé­nyekben egyaránt követhető példákat kínálnak az olyan települések, mint Veresegy­ház, Tápiógyörgye, Nagyma­ros, Kemence, Tápiószele, Sződliget, a városok közül a már említett Gödöllőn túl Százhalombatta, Szentendre. Ezeken a helyeken célt és esz­közt, irányt és utat, hívó szót, és értelmes feladatot úgy tud> tak egyeztetni, hogy mozdult a lakosság java. Nem min-' denki, ez igaz, ám olyan soha. sem lesz, hogy valamennyi kéz mozduljon, de, ha a több­ségé már igen, akkor eldőlt a menni vagy maradni csatá­ja. Ezek a települések men­tek, mert nemcsak akartak előbbre jutni, hanem megte­remtették annak feltételeit. őket, a legjobbakat ez külön­bözteti meg azoktól, ahol csak a sóhajtozásig jutnak el, mily jó lenne ... A lenne és a legyen közötti különbség ugyanis nem pusztán nyelv­tani! Öt eV alatt több mint 1,8 milliárd forint értéket terem­tett a megyében a lakosság, a különböző gazdálkodó szervek összefogása a települések fej­lesztése érdekében. Egy lakos­ra vetítve ez 1904 forint! S mert ez átlag, mert ebbe be­leszámítanak a kisdedek és a nagyon idősek is, valójában a kedves önzőknek sokkal töb­bet köszönhetünk. M. O. Pontos, fontos munka a slnhegesztőé Az őrházban: Móra ve tz József váltókezelő I I

Next

/
Oldalképek
Tartalom