Pest Megyi Hírlap, 1981. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
mr uF.<i\r.t 3 1981. JÚLIUS 12., VASÁRNAP Almos, vidéki vasútállomás. Tucatjával látni hasonlókat szerte az országban. Emeletes, század eleji épület, hét pár sín, raktárak. A resti teraszán söröző, beszélgető nyugdíjasok. Szemben a vasutaslaktanya: itt pihennek meg az éjszaka érkező és hajnali vonatok indulása közötti időben a kalauzok. Alig van jele, hogy Szob különleges vasútállomás. Az árbocrúdon a . nemzetiszínű zászló, az egyik falon a vámhivatal, a határőrség címere. Pár száz méterre az Ipoly, fölötte acélhíd. Ez a határ. Egymilió vagon Varga Béla, az állomási ónök kereskedelmi helyettese szerint ez az ország második legnagyobb kapuja. Több vagont kezelnek, s továbbítanak a szobi vasutasok, mint a hegyeshalmi, a rajkai, a komáromi és a Somoskőújfalui kollégáik együttvéve: évente egymilliót. Pedig a vonatok többsége itt meg sem áll. A 650 állományukban levő vasutas .közül 440 embernek a szlovákiai Sturovo, ma- gyaf- nevén Párkány a munkahelye. Államközi szerződés értelmében egy műszakban száztízen odaát, a közös állomáson teljesítenek szolgálatot. Azért ott, hogy a forgalom gyorsítása érdekében egyszerre kerülhessen sor az ilyenkor szükséges munkára: a kocsik műszaki vizsgáztatására, a fuvarlevelek egyeztetésére, a mozdony cserére. Az egymillió kocsi sokmilliárdos érték. Nemcsak abban az értelemben, hogy például a gyümölcsöt, zöldséget 'szállító szerelvények késlekedése százezres károkat okozhat. A külföldi kocsikért, ameddig magyar területen tartózkodnak bérleti díjat fizet a MÁV. A román, a bolgár, s a többi országból származó áruknak pár óra alatt át kell futniuk az országon. S ez nem kis részben a Szobon és Sturovóban dolgozó vasutasokon múlik. Százötven percük van egy szerelvényre. Jó a karmos tér Varga Béla szerint mindenki tisztában van e különleges szolgálati hely fontosságával. A Sturovo és Szob közötti határforgalmi versenyben öt év alatt háromszor hozták el az elsőnek járó zászlót. Tavaly pedig kiérdemelték a Kiváló határállomás kitüntetést. A műszakiak most azt találták ki, hogy a hibás kocsikat nem emelik ki a szerelvényből, hanem kerti traktorra szerelt hegesztőkészülékkel percek alatt kijavít- ják.-- Ha reflektorokat is használnak, az éjszakai munkának sem lehet akadálya. Tíz éve még szerencseszámba ment, ha valaki Sturovón A forgalmista — Horváth József olyan, mint a karmester Halmágyi Péter felvitelei Egy kitüntetés margójára Stóla a vonaton Az asszonyt, akiről ez az írás szól, civilben nem ismertem meg. Elmentünk egymás mellett a Nyugatiban. Akkor kapcsoltam, amikor két napja, pénteken vagy ezer vasutastársa előtt átvette a kitüntetést, a vezérigazgatói dicséretet. Nemcsak mástól hallottam, magam is állítom, nem került érdemtelen kézbe ez az elismerés. Mészáros Lászlóné jegykezelő, aki élete egynegyedét töltötte már gyaloglással a vonaton, az én szememben is igazi vasutas. A legjobbak közül való. Munkatársai az ünnepségen súgták a fülembe, egyedül neveli gyermekét, mégsem kér kiváltságokat a szolgálatban. Tudom, míg másoknak gondja van a vonatokon a nagyszájúnkkal, a szemtelenkedőkkel, a garázdákkal, ő, egymaga, csendes szóval rendet tart a szerelvényen. Nézzék el, ha a következő pár sorban mégsem szolgálati erényeit próbálom felsorolni, hanem egy néhány hónappal ezelőtti történetet mesélek el. Mint általában minden reggel, a megszokott, egymást jól ismerő társaság ült a vonat utolsó kocsijában. Beszélgettek, kártyáztak, majd a leszálláshoz készülődtek. Szobról indult a vonat, álmos, ködös reggelen fékezett a Nyugati pályaudvaron. Mi, arrébb, készülődtünk, pakolásztunk. Jegyeit rakosgatta a kalauznő. A többiek leszálltak. Végül már csak hárman indultunk a kijárat felé. Aztán egyszer csak megakadt a szemünk a csomagtartón. Hivalkodón csüngött ott egy bunda. Nem is bunda, egy stóla. Levettük, körülálltuk. Ez bizony nerc. öt percig áll a vonat a csarnokban, utána kitolják. Igyekezni kellett volna lefelé. De mi csak álltunk, néztük a stólát. Kié lehetett? Ki az, aki nercben utazik ezen a munkásvonaton, s annyira nem fontos neki, hogy ott is felejti. De nem jutott semmi az eszünkbe. Itt nem szállhatott le, észrevettük volna, ha ismeretlen van a kocsiban. Újpesten, a Landleren vagy Rákosrendezőn hagyhatta el ezt a bundát. Űtitársam kezébe fogta a nercet, majd a kalauznöre nézett. — Mondja, magának van bundája? — Nekem? Miket nem mond? Megindult visszafelé a vonat, leugrottunk. S ott volt velünk a stóla, a nerc. Mi legyen vele? — Vigyék a forgalmi irodába, majd érte jön a gazdája — mondta a kalauznő. Vajon érte jön-e? Bízik-e benne, hogy akad ember, aki leadja a nercet? Űtitársam előbb az órára, aztán a bundára, majd a kalauznöre nézett. — Tegye maga el — tréfált az utas, — a tulajdonosának biztosan akad majd másik is. A kalauznő a tréfán is megsértődött — mi nem jut eszünkbe?! Szinte rendreutasítóan intézkedett: — Ott elöl van a forgalmi iroda ,.. Cs. A. dolgozott. De mint a két főbizalmi, Zibriny Ferenc és Nagy II. Sándorné, tisztéhez híven szóvá teszi, ma már korántsem az. Afféle kiküldetési díjként órámként 2 forint 50 fillér pluszt kapnak, de ez nem számít bele a nyugdíjba, táppénzbe. A határon túl szolgálatot teljesítő vasutasoknak ugyanakkor nem jár ebédkiegészítés, s a koronát is drágábban veszik, mint például a turisták. A sturovói magyar kolónia a szobi vasútállomás meghosszabbított karja. A törzs azonban mégiscsak Szobon van. Míg odaát mindig tele a vágányrengeteg, itt akkor dolgoznak jól, ha nem vesztegelnek a szerelvények. Mostanában többnyire szabad a pálya. Hogy így legyen, ahhoz a távírászokon, tolatókon, vo- natvizsgálókom, s a többieken kívül egy jó karmesterre, azaz forgalmistára van szükség. Akit én megismertem, annak Kormos Ferenc a neve. Nekem, a laikusnak úgy magyarázták, hogy olyan, mint a jó sakkozó. Nemcsak azt tudja, most mi van a .pályán, hanem azt is, mi történt egy órával ezelőtt, s mit fog lépni egy óra múlva. Pedig a variációk száma itt sokkal több, mint a sakktáblán. Naponta 100—120 vonatot kell meneszteni. S ehhez jön még az állomás saját forgalma: a helyi kőbánya szerelvényei, az üzemek, a környékbeli tsz-ek áruval megrakott vagonjai, a TÜZÉP-nek érkező áruk és a tolatások. Becsületet szereznek A jó forgalmista ismérveiről Horváth József, a párt- szervezet titkára világosított fel. S vele beszélgettünk arról is; milyen emberek a szobi vasutasok. Legtöbbjük olyan községben lakik, amelyiknek nincs vasútja: Vámosmikola, Let- kés, Kóspallag, Márianosztra a lakóhelyük. Szob- is régi vasutastelepülés. A párttitkár szerint munkatársainak többsége nemcsak a szolgálatban, hanem a lakóhelyén is becsületet szerez a vasútnak. Tizenhármán közülük tanácstagok, a többiek is példaszerű társadalmi munkások, akik szabad idejükben nemcsak a saját kertjüket művelik. Részt vettek az óvodák, a szobi öregek napközije építésében. Pályaudvar a határon Bernáth István állomásfőnök szabadságon van. így most Kalmár János, a forgalmi helyettes a szobi vasút első embere. Vele jártuk végig az állomást. A séta végén azt kérdeztem tőle: szerinte miben különbözik ez a közösség a többitől? — Nézzen körül. Itt nem lát egy papírfecnit, a forgalmi szolgálattevőkön nyakkendő, fehér ing. Ez itt oz ország kapuja. Szob határállomás. Csuiák András a két híre KEDVES ÖNZŐK © Ülést tartott a Minisztertanács, jelentést hallgatva meg a KGST XXXV. ülésszakán részt vett magyar küldöttség tevékenységéről, valamint elfogadta a minőségszabályozás továbbfejlesztésének programját. © Zajlottak a vasutasnap előkészületei, a legjobban dolgozóknak kitüntetéseket nyújtottak át. © Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság megállapítása szerint amíg hazánk 1975-ben az alkoholos italok fogyasztásának nemzetközi listáján a tizenharmadik helyen állt, addig napjainkra, sajnos, sikerült a hetedik helyre föltornásznia magát. A megyében öt év alatt az alkoholtartalmú italok fogyasztása egyötödével emelkedett. A hét híre az is, hogy a Hazafias Népfront országos tanácskozáson vitatta meg a településfejlesztést segítő társadalmi munka helyzetét, az önzetlen segítségnyújtás kamatoztatása feladatait. Nemes hagyományok teszik természetessé az emberek ösz- szefogását lakóhelyük szépítése, korszerűsítése érdekében. Ezek a hagyományok — hiba lenne elfeledkezni róla — nem mindenben a szocializmust építő társadalom szülöttei. hiszen korábban is voltak példák ipartestületi, legényegyleti akciókra, ám tény, a települést így vagy úgy támogató társadalmi munka tömeges és rendszeres megléte a hatvanas évek elejétől számítható. Tavaly a megyében az egy lakosra jutó társadalmi munka értéke 545 forintot tett ki, összesen tehát 530 millió forintot, s képet ad arról, milyen erők rejlenek az önzetlenségben, ha leírjuk: egy év alatt, 1979-hez viszonyítva, 125 millió forinttal nőtt meg 1980-ban a társadalmi munkaakciók pénzben kifejezhető haszna. A haszon ugyanis korántsem ennyi! Oda kell számítanunk azt az erkölcsi kamatot, amely a közös cselekvésben való részvételből, a .célok igenléséből, a társakkal való összetartozás vállalásából, azaz számokban nem foglalható, de a forintoknál még értékesebb tényezőkből áll. Nem felhőtlen a társadalmi munkaakciók ege. Akad példa, nem is elvétve, szervezetlenségre, rossz előkészítésre, hamari módon meghatározott célokra, akik kedvét szeghetik a kedves önzőknek, azoknak, akik társadalmi munkájukkal maguknak akarnak szerezni valamit; az elégedettség érzését, hogy tettek, az örömöt, hogy ők is ott voltak a többiek között. Hihetjük-e, hogy ezek a kedves önzők különleges módon helyezkednek el a megye városaiban, községeiben, tehát az egyik helyen sokan, a másikon kevesen vannak? Látszatra ezt igazolja, hogy míg tavaly Gödöllőn 910 forintot tett ki az egy lakosra számított társadalmi munka értéke, Cegléden ennek csupán a felét érte el, s Érden a hatodát... A járások szemrevételezése ugyanilyen meghökkentő eltéréseket állít elénk, mert az első helyen lévő váciban több, mint hatszor akkora értékű munkára tudták rávenni a falvak egy- egy lakóját, mint a szentendreiben. Vélhetnénk-e indokként azt, hogy az egyik területrészen áldozatkészebbek, a másikon kevésbé azok az emberek? Vannak, akik így vélekednek, ezzel magyarázzák a nem éppen vonzó bizonyítványt ...! Magunk azonban sokkal inkább hívei vagyunk annak a fölfogásnak, amely szerint mindenütt, így az agglomerációs övezet településein is egyformán meglelhetők a kedves önzők, a cselekvésre hajlandók, de tudni kell szólni hozzájuk, kérni tőlük, szervezni őket. Módszerekben, eredményekben egyaránt követhető példákat kínálnak az olyan települések, mint Veresegyház, Tápiógyörgye, Nagymaros, Kemence, Tápiószele, Sződliget, a városok közül a már említett Gödöllőn túl Százhalombatta, Szentendre. Ezeken a helyeken célt és eszközt, irányt és utat, hívó szót, és értelmes feladatot úgy tud> tak egyeztetni, hogy mozdult a lakosság java. Nem min-' denki, ez igaz, ám olyan soha. sem lesz, hogy valamennyi kéz mozduljon, de, ha a többségé már igen, akkor eldőlt a menni vagy maradni csatája. Ezek a települések mentek, mert nemcsak akartak előbbre jutni, hanem megteremtették annak feltételeit. őket, a legjobbakat ez különbözteti meg azoktól, ahol csak a sóhajtozásig jutnak el, mily jó lenne ... A lenne és a legyen közötti különbség ugyanis nem pusztán nyelvtani! Öt eV alatt több mint 1,8 milliárd forint értéket teremtett a megyében a lakosság, a különböző gazdálkodó szervek összefogása a települések fejlesztése érdekében. Egy lakosra vetítve ez 1904 forint! S mert ez átlag, mert ebbe beleszámítanak a kisdedek és a nagyon idősek is, valójában a kedves önzőknek sokkal többet köszönhetünk. M. O. Pontos, fontos munka a slnhegesztőé Az őrházban: Móra ve tz József váltókezelő I I
