Pest Megyi Hírlap, 1981. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-28 / 150. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. JÜNIUS 28., VASÁRNAP Lecsap a zászló, feszül a kötél, feszül az arc Ezek tényleg hazaérnek Hogyan tanul repülni a veréb? Lecsap a zászló, start! f lmodom. Almomban repülök. Sí Ahogy elképzeltem mindig, az ablakpárkányról lépek le, s indulok vásznak nélkül, szárnyak nélkül. fölfelé. Álmom alá zene kúszik, ismerős dallam, Rod Stewart. Repülünk és sohasem halunk meg. A zene fölerősödik, belezakatol az agyamba, megriasztja az álmot. A fiú a fölső ágyról — ki lehet?, nem tudom, napok óta osztozunk így ismeretlenül a szobán — egy mozdulattal ugrik alá. Egyetlen kopott pulóverjét félálomban húzza magára. Voltaképpen tovább alhatnék, nem nyitnák rám az ajtót. Ahogy kérde- zősködésével hajnali sétámon sem állja utamat senki. Megállók a reptér sarkánál, elnézem: a fű fölött megül a pára, a távolból dereng csupán a napsütés. Ellépek a torony előtt, jó reggelt mondok a diszpécsernek. ő jó napottal köszön, szemének udvara árulja csak el: ide- fönn a toronyban nem reggel kezdődik a nap. Mióta ülhet itt, ugyanebben a tartásban? Balra a rádió, keze ügyében a rádió mikrofonja, jobbra a telefon, előtte a repülési napló. Már lejelentette az üzem kezdetét, megkérte a mai első tájékoztatást, most vár. ölében tankönyv, angol nyelv kezdőknek, odaint. Mondd, hogy kell ejteni ezt a szót? Odébb ketten viaskodnak egy vitorlázógéppel, beállók harmadiknak a törzs mellé, fogási pontot keresek. Büszke vagyok az ösztönös mozdulatra, rá sem kell néznem a feliratra, not push here, itt tolni tilos, kezem tudja a helyét. A fűben szárnyára döntjük a fűrészt. Ok ketten szó nélkül fordulnak újabb gépért, nincs helye a köszöngetésnek. A reptéren, amennyit dolgozol, annyit érsz. A fiút, a felső ágyról, a traktoron látom újra. Ö lenne az, vagy csak mása? Ezen gondolkodom, míg elnézem a kisegítőket, hogyan sürgölődnek a gépek körül. Egy mozdulattal startra lökik a gépet, egyikük a szárnyvéghez áll, másik a kötél után iramodik. A motoros gép légcsavarszelében vonszolja maga után az akaratos drótkígyót. A vitorlázó előtt hasra vágódik, kitapogatja a horgot, beakasztja. Megrángatja kétszer, biztosan tart. A vitorlázó gép pilótája a zászlót nézi, a zászlós gyerek a vitorlást, a fiú a szárnyvégen mindkettőjüket. A jobb kéz a boton, a bal hüvelykujja fölmagasodik, a pilóta így jelzi: indulásra készen vagyok. Lecsap a zászló, feszül a kötél, feszül az arc, a fiú egy darabon versenyt fut a szárnyvéggel. ElenAz ikrek starthoz készülődnek. Valójában nem testvérek, hogy is lehetnének azok? Nagyobb kötelék az övék, mint a test meg a vér: együtt kezdték a repülést. Igazi versenyző módjára, még egy utolsót ellenőriznek a gépen. Báró indul, varió szól, tizenhármas, tizenhármas, hallasz engem? Rádió rendben. Esténként félretolják a második pohár sört és időben fekszenek. Zavartan vizsgál- gatom őket: én is velük öregedtem volna? Emlékszem, karnyújtásnyira az időben, ültünk az ő-i reptér füvében, koszorútávjukról vártuk haza őket. Most itt ülnek a gépen, előttük a motorosgép füvet kavar. Aztán majd integess, jó?, kérnek. Megígérem. Hogyisne ígérném? Hisz nőjenek bár meg a gyerekek, öregedjen a krónikás is, ezt a megőrző mozdulatot nem lehet elfelejteni. K-val ülünk a rádió mellett, visszavárjuk őket. K. harmincéves, harmincévesen egy országos hírű klub titkára. Fe- jebúbján erősen kopaszodik, maradék haja ősz. Kezében mikrofon, a fiait szólítja. Hol vagytok, nudlik? Megmondják. Jó, mondja, onnan hazaértek. Sebesség kilencvenöt, ívelőlap nulla, siklószám harminc. T. elvékonyodott hangja hallatszik. Alacsonyan vagyok, ez nem jön ki! K. a földön, határozott. Kijön, mondja, csak ne hajtsatok kilencvenötnél többet. Ivelőlap nullán. Siklószög harminc. Hétszázról már beértek. O. K., de én ötvenen vagyok, sivít a hang. K. már áll, hangja nyugodt, sőt barátságos. Homlokán indulnak csak el a verítékcseppek. Öt-ötven, jó, hallak benneteket. Tudom, hogy hazaértek. Sebesség kilencvenöt, ívelőlap nulla, siklószög harminc. A rádiót a hóna alá csapja, elindul a reptér közepe felé. Látlak benneteket, gyertek, hazaértek. Meresztem a szemem, üres a horizont. K. egyik kezével a rádiót tartja, másikkal a homlokát törli. Látlak benneteket, ott vagytok a hegy fölött, csak kilencvenöttel, ívelőlap nulla, siklószög... Most tűnik föl a két gép, méternyire a hegy vonulata fölött. K. maga elé ejti a mikrofont. Ezek tényleg hazaérnek. T. már a földön, maga elé meredten ül a gépben. Másnak nem hittem volna el, Megringatja kétszer, biztosan tart gedi. Pillanatra megállnak, tekintetükkel követik a gép útját, majd a másik géphez lépnek. Azonos mozdulattal, azonos igyekezettel, azonos lélekel. Egy világbajnok sem tűnne ki közülük. Ki sem tűnik. Ül a terepjáróban, szívja a harmincadik cigarettát. Parancsra vár. Együtt várunk. Tudod, mondja maga elé, két éve, hogy nincs szakszolgálati engedélyem. Hallgatok, tudom. Nem feleltem meg az orvosin, mondja tovább. Hallgatok. Ez nem igaz, ezt is tudom. Fölingerli a hallgatásom. És azt is tudod, hogy nincs semmi bajom? Hogy kinyitottam a pofámat, s most így babrálnak ki velem? Zavaromban elnézek a háta mögé. Mit is mondhatnék? Ül az UAZ kormányánál a magyar sportrepülés egyik legnagyobbja (jó, legyen: fenegyereke, egy kis flikk-flakkért nem megyünk a szomszédba, szokta mondani; egyszer mosolygott életében, ólmomban hangármestereket akasztottam, mondta, akkor boldognak láttam) és parancsra vár. A parancs jön. eltapossa a mezítlábas Szimfóniát, indul a gép után. Később hallom meg akaratlanul, egyezkedik valakivel. Ketten ülnek be a gépbe, legyezőjük láttán megáll a reptéren a levegő. Ez meg ki volt?, kérdezi egy földhözragadt kezdő. Néhányan lesütik a szemüket. K., a rangidős szállítókocsizó krákog kettőt. Egy világbajnok, mondja csöndesen. Indulásra készen vagyok ... Jó reggelt, diszpécser! BARCZA ZSOLT felvételei hajtogatja. Hason csúsztunk át a hegyek között, lenéztem, és láttam, hogy két fadarabból, dróttal van összeerősítve a csúcson a kereszt. Tartottam a kilencvenötöt, az ívelőlap nullán állt és jöttem, mert a főnök azt mondta: hazaérek. Kiszáll, hátán a pólóing csuromvizes. Odanyúlok a botkormányhoz, úszik a verítékben. Estére a kocsmában odahúzzák a széket K. mellé. Mondd, főnök, te tényleg láttál bennünket? Most nem álmodom, repülünk. Ezerkétszázon körbetapogatjuk a levegőt, reménykedve, hogy megérkezik alulról az a pajkos rugdosás, ami megtart, fölemel. Semmi, mondja a pilóta, kipucolódott az ég. Csöndben vitorlázunk lefelé. Előttünk parányi kis repülőgép, egy sas teker, szárnyát szabályos fordulóba dönti a termik ivének. Alámegyünk, együtt emelkedünk. Látod, mondja a pilóta, az ember csak vágyik a repülés után. A sasok meg gólyák tudnak repülni. , A kis veréb az út porában nem tud repülni. Kieshetett a fészkéből, most kétségbeesetten vergődik R. te- nyergében. R. fizikusés jobb kezének kisujját idegenül behúzva tartja. Eltört?, kérdezem. Kétszer, mondja. Fölrobbant a kezemben egy szódásüveg és az ujjam úgy maradt, kifeszülve. Minduntalan beleakadt a botkormányba. Elmentem az orvoshoz, ő törte el másodszor, hogy repülhessek. Guggol az út porában a fizikus, fogja csálé kisujjával a madarat. Mondd, kérdezi, hogyan tanul repülni a veréb?major Árvácska * *
