Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

4fis v \ /(map 1981. MÁJUS 10., VASÄRNAP SZÍNHÁZI LEVÉL Zenebonák S Witold Gombro- [ wicz, a lengyel i drámairodalom- | natk ez a hánya- jtott sorsú; különös < alakja, egyik rep­rezentatív művének, az Ope­rettnek a kapcsán azt mon­dotta: ...tökéletes színház, tö­kéletesen színházi számomra az operett a maga isteni blödségében, mennyei szenili­tásában, az ének, a tánc, a gesztus, a maszk pompás szárnyalásával... Más helyen az operett monumentális idio­tizmusát emlegette. (Termé­szetesen nem a saját művét jellemezte így, hiszen az ép­pen a műfaj paródiája, vagy még inkább: az operett ürü­gyén, annak elemeit, de fő­leg sablonjait, manírjait fel­használva, úgy operett, hogy nem operett. Mint maga mon­dotta: ... operett-maszk, amely mögött felbukkan az embe­riség fájdalmasan nevetséges, véráztatta ábrázata ...) Gombrowicz Operettje 1966- ból való; halála előtt három évvel írta, s utolsó műveként tartják számon. Akkor kelet­kezett, amikor az eredeti mű­faj, a nagy múltú operett már rég nem termelt új al­kotásokat, mert eljárt felette az idő, s más divatok' jöttek (egyebek között a musical). De az operett, mint műfaj, ter­mészetesen máig sem tűnt el a zenés színházak színpadá­ról. Lehet szidni, lehet rá ha­ragudni, lehet tőle félteni a közízlést, lehet lesajnálni, ki­nevetni, utálni — de nem le­het tudomást sem venni ró­la. Az operett létezik, játsz- szák. A kérdés tehát nem annyira az operett létének vi­tatása, hanem sokkal inkább az. hogy hogyan játsszák? Ez a kérdés egyébként min­den színpadi mű előadása kapcsán felmerül. Minden kor, minden színházi stílusirány- ^aV minden nagy rendezői egyéniség a maga elvei, íz­lése, mondanivalója szerint értelmezi (értelmezi újra, ér­telmezi át) a drámairodalom már nem élő szerzőinek alko­tásait, de az élő szerzők mű­veit is, sőt, a legfrissebb drá­mai alkotásokat is. A színház­ban vannak, lehetnek, kell, hogy legyenek hagyományok, de a hagyományok megmere­vedésénél, kötelező kánonná .válásánál kevés nagyobb kár érheti a mindenkori, élő szín­házművészetet. Az értelmezés­beli, felfogásbeli mozgáshatá­rok tágak; gyakran igen ne­héz megmondani, hol a végső pont, mikor válik az eredeti értelmezésmód önkényességgé, mikor fordul szembe a szerző alapgondolatával, mikor lesz a műből csupán ürügy, apropó egy bizonyos alkotói szándék, cél érdekében. Sokszor a még igen. vitatható előadások is lefegyverezhetnek bennünket saját belső logikájuk, művészi érvelés-rendszerük következe­tességével, gondolati igényes­ségükkel. Mert a színházban, talán minden más művészet­nél nyilvánvalóbban, a mit? mellett a hogyan?-on mú­lik, eljut-e egy bizonyos elő­adás (közkedvelt szóval élve) üzenete a nézőhöz? A z operett esetében ép­pen ez a hogyan? az egyik sarkalatos kérdés. Talán egyet­len színpadi műfajban sem olyan erősek a hagyományok, a konvenciók, az előadásbeli már-már megkerülhetetlenül kötelező sablonok, mint épp az operettben. Vagy legalábbis úgy tűnik: e sablonoktól nem lehet, sőt, nem is nagyon il­lik szabadulni. De hát éppen itt a nagy kérdőjel. Mert, ha minden további nélkül el tud­juk fogadni akár egy Shakes­peare vagy Moliére. egy Cse­hov vagy egy Goldoni szo­katlan, a beidegződött, meg- kövesült tradícióktól elszaka­dó előadását, értelmezését, ak­kor miért kellene tiltakoznunk, ha valami hasonló történik az operettel? Mennyivel szentebb a Straussok, Offenbach, Kál­mán Imre, Lehár, Jacobi, Szir­mai. Ábrahám Pál és a töb­biek műve, mint a klassziku­soké? Természetesen semmivel sem szentebb, s hogy nem az, arra az utóbbi néhány év magyar színházművészetében elég sok előadás szolgáltatott példát. Főként egyes vidéki színhá­zakban nyúltak úgy operet­tekhez, hogy megpróbálták megkeresni bennük a sablo­nok mögötti mélyebb, embe­ribb tartalmakat. A kaposvá­riak különösen jeleskedtek e téren: Szirmai Mágnás Mis- kája, Kálmán Csárdáskirály­nője például valósággal új műként jelent meg ezekben a tiszteletlen, de nem komoly­talan értelmezésekben. Ám még ezekben az előadásokban is szembe kellett nézniük a rendezőknek, a színészeknek az operett egy mára alapvető belső ellentmondássá nőtt műfaji sajátságával: azzal tudniillik, hogy a zenés ré­szek sokkal élőbbek, frisseb­bek. mint a librettó, a szöveg­könyv. M indezeket mon­dom pedig annak apropóján, hogy a tóvárosi Operett Színház felújította Jacobi Viktor 1911-ben írott Leány­vásár című operettjét. Közis­mert, hogy Jacobi ebben a műben az úgynevezett angol operettstílushoz alkalmazko­dott, tehát kissé érdesebb, ke­vésbé édeskés, akkor modern­nek ható dallamokat írt, fris­sebb, keményebb ritmusokban gondolkodott, élénkebb tem­pókat írt elő. Tehát: a Leány­vásár némiképp más volt, mint a kor sok más új ma­gyar operettje. Ez a má s-ság azonban mára csaknem észre­vehetetlenné vált; belemosó­dott a műfaj tényleges vagy vélt jellemzőibe, mondhatni mamírjaiba. Lehetne persze ezeket a frissebb számokat, ezt a pezsgőbb dallam- és ritmusvilágot hangsúlyozottab­ban, az előtérbe emelten is eljátszani, de ott van a nagy ballaszt: a librettó „isteni blődsége”, mely ez esetben ráadásul még egyáltalán nem is isteni, sőt... Az Operett Színház előadá­sa nem tud mit kezdeni ez­zel a kettősséggel, beregi László rendezése meg sem kí­sérli, hogy valami eredeti né­zőpontot találjon a darab el­fogadható tálalására, követke­zésképpen a zene és a libret­tó ellentmondásait sem igyek­szik feloldani vagy legalább egy kicsit elsimítani. A leg­egyszerűbb megoldást vá­lasztja: eljátszatja a Leányva- sárt úgy, ahogyan van. De ez egyúttal a legrosszabb megol­dás is, mert egy ilyen „úgy, ahogy van” ma már úgyszól­ván elviselhetetlen. Ebben a megoldásban a zenét diszkre- ditálja a librettó, a librettót diszkreditálja a zene. Az egyik elavult sablonjai lerontják a másik hitelét. S az egész így együtt diszkreditálja magát a műfajt is, amelynek értékei az ellentmondások és viták dacára is léteznek, s amelyet a zenebonák, a körülötte időnként csapott csinnadratták dacára is játszani fognak. De amelyet ugyanakkor csak úgy érdemes eljátszani, ha meg­próbáljuk megkeresni benne, bennük, mi az, ami a műfaj lerombolása, kigúnyolása nél­kül is alapja lehet a mai, a mához szóló előadásnak. Takács István EZ AZ A HÁZ, AHOL... összhang hoz kibontakozást Szürke, mezítelen falu saroképület a művelődési ház, pontosabban a klubkönyvtár. Rendeltetését az utca felé felirat nem hirdeti. A bejárati ajtók zárva. Minden, mint két évvel ezelőtt. (Akkor írtunk e művelődési házról.) Azaz majdnem minden, mert az egyik bejáraton feltűnt egy kartontábla, amely a könyvtár heti négyórai nyitva­tartásit mutatja. Az L alakú ház rövidebb oldalát ma­gánlakás foglalja el. Mint akkor, az első riport születé­sekor. Már nincs lakat? A tanácsnál az egykori cik­ket nem felejtették el, a mos­tani beszélgetés elején kétszer is felróják: nem igaz, hogy ak­kor hatalmas lakat volt a kultúrházon, a lakat csak az újságíró-fantázia szüleménye, hangulatkeltő túlzás. Elbi­zonytalanodom: lakat?... Hát, ha ezt írtam, akkor biztosan volt, vagy mégsem? De miért éppen a lakatra emlékeznek? A kérdés akkor vált különösen érdekessé, amikor ismét elol­vastam a korholás tárgyát ké­pező riportot és kiderült, hogy a lakat szót le sem írtam. Ezek szerint mégiscsak lehe­tett lakat. Ha nem is fizikai valóságban és ha nem is a klubkönyvtáron, de valahol bizonyosan volt, és szimboli­kusan hatalmassá nőtt. Azt viszont leírtam, hogy a három és fél ezer lakosú község kulturális alapellátásá­ra megfelelő művelődési in­tézmény csaknem 120 ezer fo­rintos költségvetéssel másfél évig nem■ működött. Egy-két hónapra találtak ugyan nép­művelésre hajlamos vállalko­zókat, de az illetők mindig to- vábbálltak. A két évvel ez­előtti látogatáskor éppen ígér­kezett megoldás: egy képesítés nélküli óvónő vállalta a képe­sítés nélküli népművelői mun­kát is, másodállásban. Jószeré­vel azután senki sem segített indulásában, pedig kereste a kapaszkodókat: — Az nem le­het, hogy ne segítsenek — mondta. Néhány hónap múlva a reményt is feladta és elköl­tözött a faluból, magával vitte a lelkesedését, a tenniakarását. Több hónap múlva találtak ismét valakit. Róla mindenki csak szépet, jót mond: ráter­mett kultúrigazgató volt. Ren­dezett önálló esteket, megfor­dult a faluban például Zárai Márta és Hofi Géza is, rend­ben lebonyolította a községi ünnepségeket, ifjúsági klubot, tánccsoportot szervezett, sőt a területi KISZ-alapszervezet létrehozásával is megpróbálko­zott. Aztán alig több, mint fél év múlva elment egy másik Pest megyei faluba beosztott népművelőnek. A községi párt­titkár szerint a fizetését ke­vesellte, a tanácstitkár úgy tudja: a szülei hívták haza, bár az is lehet, hogy izgalma­sabb (?) feladatot kapott. A lényeg az, hogy most már hó­napok óta ismét zárva a klub­könyvtár, azaz a könyvtárat hetente négy órára kinyitják. Tervek tarsolyban — Kétségtelenül sok a probléma Szigetcsépen — mondta Pásztor Jenő, a Szi- getszentmártonban működő közös tanács elnöke. — A köz- művelődésnél is nagyobb gon­dot jelent az iskola, amely részben egy régi malomban, illetve egy parasztházban ka­pott helyet. Mindezek ellenére úgy döntöttünk, hogy még az iaen félmillió forintot köuünk a csépi klubkönyvtár felújítá­sára. Szeretnénk kiköltöztetni a lakót is, mert a felszabaduló helyiségek jó szolgálatot te­hetnének: szakköri szobákként, és befogadnatnák a nemzetisé­gi klubot. Sőt az épület alatti pincét is szeretnénk tatarozás után hasznosítani. Minderre megvan a pénzünk, de kivite­lezőket nehéz találni, jelenleg a helyi kisiparosokkal tárgya­lunk. Ennek következtéDen azzal is számolnunk kell, hogy az átépítést esetleg nem tud­juk ebben az évben elvégezni. — Még az idén felveszünk egy főállású dolgozót a mű­velődési házba — szólt közbe Tolvaj Zoltánné, a tanács vb- titkára. — Már a jelöltünk is megvan: most érettségizik a ráckevei gimnáziumban és fa­kultatív tárgyként népműve­lést is tanul. Hiszek benne, hogy rászolgál majd a biza­lomra, s meg tud birkózni az intézmény vezetésével. Bár kissé félek a csépiek ellenállá­sától. Már megszavaztuk a felújítást, de a helybeliek — több tanácstag szerint — nem örülnek ennek, mondván: mi­nek költeni a régire, építsünk inkább egy újat. — Nem is értem a szigetcsé­pieket — kapcsolódik a be­szélgetésbe Kátai József, a közös tanácsú községek nép­frontbizottságának elnöke. — Ott minden nehezen megy. Pél­dául itt, Szigetszentmártonban 3 játszóteret építettünk, és a társadalmi munkának köszön­hetően alig került az egész 50 ezer forintba; ott pedig egy épült majdnem félmillióért a termelőszövetkezet költségére. Panaszok sora Mintegy varázsütésre előke­rültek a szigetcsépi tanácstagi beszámolók jegyzőkönyvei, bi­zonyságul, hogy a faluban gondok vannak. Akad köztük szép számmal követelőző hangvételű, sőt kemény stí­lusban számon kérő is, az egyik pedig megállapítja, hogy érdektelenség miatt a beszámoló elmaradt. Olyat nem mutattak, amelyből kör­vonalazódott volna a helybe­liek kezdeményezése. — Rosszabb-e ez a falu, mint a többi? Varga Antal, az MSZMP szigetcsépi alapszervezetének titkára Ingerülten magyaráz­ta: sokszor érte csalódás a helybelieket, az itt lakók tár­sadalmi munkájának értéke gyakran csak a székhelyköz- seget gazdagította. És a pana­szok sora megállíthatatlanul duzzadt. Az igazságot már hiába keresnénk, mert a valódi okokat évek mosták el, de erősen megmaradt, újra tá­mad mindig a véleménykü­lönbség a két társközség ve­zetői között és Szigetcsépen belül is. — Szükség van-e a klub­könyvtár felújítására? — Természetesen — vallja Varga Antal is, csak ezt nem tartja végleges megoldásnak. Más sem. S hogy fontosnak ítéli a művelődési intézményt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy ő fáradozott legtöb­bet hat évvel ezelőtt, amikor a klubkönyvtárat először ta­tarozták. Hiába mondom: a Szigetcsép—Szigetújfalu— Szígetszentmárton közös ta­nácsának évi fejlesztési ke­retét most elsősorban az ő fa­lujának szánták. Csak legyint: — Hiszem, ha látom. — Milyen segítséget kap majd az új népművelő? Mintha örült volna a kér­désnek: összeszedte a pa­naszbeadványok másolatait. Segíteni? Hát persze, ha meg­kérik, ha meghallgatják. Rám­csodálkozik, amikor meghall­ja, hogy 18 éves lesz az új népművelő. Hallgat egy dara­big: majd meglátjuk. Gerendák keresztben A tanácselnök így fogalma­zott: felújítjuk a csépi klub­könyvtárat, megoldjuk a sze­mélyi problémát is, csak előbb el kell pakolni a keresztbe tett gerendákat. Valóban volnának gerendák az útban? Talán az összhang hiánya tűnik teher­tételnek. Valószínűleg ez aka­dályozza, hogy épület és pénz birtokában sem tudták meg­oldani a település közművelő­désének problémáit. Az nem vitatható: amilyen egy község­ben a politikai munka, olyan a kulturális élet. Ez az össze­függés ugyan áttételes, de fi­gyelmeztet. Lehet, hogy Kátai József tanulságként önmagá­nak is fogalmazta az idézett mondatot, hiszen az elmúlt őszig ő irányította titkárként a három közös tanácsú község pártvezetőségét. Ez az a ház, ahol... — ne idézzük tovább a slágert, mert további része (... semmi sem változik), minden bizonnyal aktualitását veszti Szigetcsé­pen. K riszt György AZ ÖTÖDIK BEATLES Preston-party Telente jégkorong — nya- ranta pop! Immár megszokott, hogy a Népstadion kisöccse, a Kisstadion a meleg évszakban forró hangulatú beatkoncer- teknek ad otthont. Az idei el­ső hangverseny mindjárt szen­zációt jelent: a világhírű ame­rikai muzsikus, Billy Preston látogat a budapesti sportos- rockos fellegvárba, A neves billentyűssel évek­kel ezelőtt már találkozhatott a magyar közönség. Nos,’nein a színpadon, hanem a mozik­ban. Még jól emlékszünk ar­ra filmre, amelyet a New York-i Madison Square Gar- denben vettek fel, a Banglades megsegítésére rendezett pop­koncerten (George Harrison Banglades című slágere azóta már örökzölddé lett). Ezen a hangversenyen Billy Preston is fellépett, s mivel Harrisonnal és Fángó Starr-ral együtt mu­zsikált, joggal nevezték el az ötödik Beatles-boynak. Igaz. a liverpooli fiúkkal már koráb­ban is kapcsolatban állt, hi­szen jó néhány Beatles-siker felvételénél működött közre. Hogy mást ne mondjunk: az egykori Lennon—McCartney világsláger, a Get Back orgo­naszólóját is ő játszotta le­mezre. Mellesleg, a másik sztárgár­da, a Rolling Stones is okkal- tekinthette külső munkatársá­nak a színes bőrű zongoristát. A Jagger-teammel (a Gördü­lő kövek nem kis unszolására), a Banglades-hangversenyt kö­vetően közös koncertsorozatba kezdett, Az utóbbi esztendőkben a kitűnő zenész nem sokat hal­latott magáról, bár a Stevie Wonder korábbi partnernőjé­vel, Syreetával készített Go For It című dala világsiker lett. Csakúgy, mint a közel­múltban (immár szólóban), ki­adott kislemeze, egyik oldalán a Hope című számmal. Mint­hogy ez utóbbi korong a na­pokban látott napvilágot, a magyar közönség május- 19-én és 20-án nem kis élményt vallhat maid magáénak: ta­núja lehet egy nagyszerű mu­zsikus rövid pauza utáni visz- szatérésének... H. I. A József Attila Színház Szerb Antal: Ejféli lovas (Pendragon-legenda) című zenés játékát mutatja be. Rendező: Bodrogi Gyula érdemes művész. A képen: Straub Dezső, Káló Flórián és Voitb Ági Közművelődés. A legjobb szellemi izgalmakat kínáló eszmecserék közül is kiemel­kedőnek minősíthetjük azt a párbeszédet, amely Pozsgpy Imre művelődési miniszter és Huszár Tibor egyetemi tanár között folyt le pénteken este. Igen, ilyen gondolatszülően gondolatgazdag volt ez a pár­beszéd, annál is inkább, mi­vel abban új arculatú értel­miségünkről esett szó. Azok­ról a tíz- meg tízezrekről, akik vállalva a diplomaszer­zés minden megerőltető pró­báját, eljutottak a legmaga­sabb fokú szakképzettségig, de akik — és erre nem kevés jel mutat — valahogy még- sincsenek sem a saját érté­kük, sem pedig saját felada­taik tudatában. Ez pedig an­nál is inkább sajnálatos, mert egy értelmiségi mindenkép­pen példaként szolgál; aho­gyan hallhattuk: kulturmin- tákat közvetít. Hogy mindmáig miért nem rajzolódott ki az a fölöttébb kívánatos önkép? Van ennek történelmi oka is, hisz’ fehér köpenyben járni, íróasztalnál ülni, nem volt mindig főhaj­tással fogadott foglalatosság ebben az utóbbi harmincöt évben. S ugyanígy az elsajá­tított szellemi értékek meg­méretése sem mindig úgy TV-FIGYELŐ történik, ahogyan kellene: gyakran nem érezni az erő­feszítések visszaigazolását. Ráadásul az a társadalmi csoportozat, amelynek értel­miségi a neve, létviszonyait tekintve is megosztott. Van, aki, úgymond, szerezhet, te­hát a magáénak mondhatja mindazokat a tárgyi javakat, illetőleg lehetőségeket, ame­lyek révén közel kerülhet hoz­zá a nagyvilág, míg mások olyan pályán működnek, ahol a fizetés is kevés, és nincs — mert nem adódhat — mellé­kes. A pályakezdők fészekra- kási gondjai pedig egy még újabb fejezetet alkotnak. Röviden szólva ilyesféle­képpen foglalódott össze a helyzet- és állapotjellemzés ebben az — ismételjük — a feszült figyelmet is váltig le­kötő együttes elemzésben, amely aztán az alapképletet is megfogalmazta. Nevezete­sen azt, hogy az érdekek és az értékek között ellentmon­dás alakult ki. Jelenleg — hallhattuk — ez többé-kevés- bé így van: a személyes ér­dek felismerése gyakran nem jár együtt az igazi értékek felismerésével. Ajándék. Szintén az em- berxormálódás ügyeit, bajait tűzte napirendjére, a Családi kör legutóbbi adása. Mégpe­dig a megszokott módon ak­tualizálva, tehát az éppen so­ros iskolai események ürü­gyén. Nem tévedünk talán azt ál­lítva, hogy az anyák és apák többsége az év végi ajándé­kozások témakörében látotta­kat és hallottakat figyelték a legelevenebben, hiszen ez a téma tényleg kényes téma, igencsak nehéz benne eliga­zodni. Nos, hogy adhatunk-e vala­mit a tanító néninek vagy a tanár bácsinak? Igen, adha­tunk, de ha már adunk, ak­kor egy olyan tárggyal lep­jük meg, amely hosszú éve­ken át őrzi s közvetíti az ajándékozók köszönetét és szeretet. Ügy, mint például az a fényes kendő, amelyre egy egész osztálynyi növendék hí­mezte rá a nevét, és amely­be burkolózva, nyilván míg él, fogja érezni a megajándé­kozott a hajdani nebulók test­meleg ragaszkodását. Akácz László i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom