Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

1981. MÁJUS 17.. VASARNAP PEST MEGYEI HÍRLAP Tini Vörös Ferenc monotipiája Valódi József: Egy pohár víz Palád! József 1979 óta lapunk munkatársa, írásaival, nevével gott, megint rázta az ágy szélét, s gyakorta találkozhatnak olvasóink. Novellái megjelentek az Ifjú- kézéit szájához emelgetve kérlelt« sági Magazinban, a Képes Újságban, az Új Tükörben és termé- Gémest az itatásra, szetesen a Pest megyei Hírlapban is. _ Nem szabad felkelnem. J“1 émes mellett, a bal oldali ágyon egy vénséges vén, aszott öreg­ember feküdt Gelencsér Imrének hívták, de itt mindenki egyszerűen öregnek szólította. Az öreg sosem válaszolt. Nem tudott már beszél­ni. Rendszerint átaludta a napot. Időnként feleszmélt, jobbjával meg­rázta az ágya szélére szerelt desz­kát, hogy felhívja magára Gé­mes figyelmét. Zörgette a desz­kát, s különös, öhh, öhh hangokat hallatott. Nyelve fehér volt és tap­lószáraz, így bármiféle hangadás ne­hezére esett. Gémes úgy tett, mint­ha nem hallaná az öreg nyöszörgé­sét Nem tud rajta segíteni. Maga sem kelhet fel, hogy legalább meg­itassa. Este tizenegy óra körül, álmat­lanságában, akaratlanul az öreg fuldokló légzését figyelte. Aztán mély, súlyos álomba zuhant. Egy­szer majd’ csak arra ébredt — ta­lán az éj közepén —, hogy az öreg szűköl, mint a kutyák téld éjszaká­kon, s fel-felkiált. Egyetlen szót hajtogatott: — Mamma! Mammmha! Mamm- mamma! Ez a vég, gondolta Gémes. Ami­kor az ember beszélni képtelen, mégis, az utolsó órájában az any­ját hívja. Kábán ébredt Gémes, ám öröm­mel állapította meg, hogy él. Las­san balra hajtotta a fejét, látta, hogy az öreg sem i adta ki a lelkét. Némán szunyókált.'Szája tátva, hosz- szú, deres bajsza belelóg; szem­gödre sötét üreg; de a mellkasa fel­le jár, szaporán. Győzött. Az éjsza­kai hánykódás után az öreg végig- aludta a napot. Nem evett, nem ivott. Délben bekötötték a karjába egy infúziót. Vasárnap volt, boron- gós tavaszi vasárnap, s délután áj- tatos képpel, lábujjhegyein járva megérkeztek a látogatók, Az öreghez fekete kabátos, feke­te fejkendős nő jött; a lánya. És egy műbőr kabátos, idősödő férfi, meg egy fiatal srác. Röpke pillan­tást vetettek a szikkadt, vén test­re, az infúziós palackra, aztán /ki­osontak. Az asszony a következő na­pokban is be-benézett. Sosem kér­dezte, hozzon-e valamit; soha meg nem igazította a párnát a feje alatt. Távolról, mélán szemlélte az apját. Egyszer megkérdezte: — Megismersz, tata? Az öreg dühösen legyintett, s hosszú, inas karjával az ajtóra mu­tatott. Az asszony kisomfordált. Az ápolónők sem kényeztették az Tud kilenczven négy esztendő számát, Hogy mind véghez vivék eő munkáját. A dúsgazdag rác kereskedő-zad- ruga, a Borbás-familia tagja — egyetlen útjuk hasznából — 1517- ben felépítették a második rác templomot, a Szent Kereszt-egyhá­zat is (ennek helyén az 1790-es években emelt római katolikus templom áll ma), majd hozzáfogtak a Boldogasszony templom különálló tornyának megépítéséhez, is, ezt azonban már nem tudták befejezni a városban megtelepedő olasz épí­tőmesterek a mohácsi csatavesztés s a török hódítás miatt. Egy 1573-as német útleírás hosz- szadalmasan nagy mezőváros-ként jellemzi Ráckevét, a korabeli török adódefterekből pedig kitűnik, hogy a régi fényét a török alatt is sokáig megőrző Csepel-szigeti szultáni hászváros és náhié- (járási) szék­hely másfélszer annyi adózó ház­tartást számlált, mint a hanyatló Pest, Buda és Óbuda együttvéve. 1562-ben összesen 39 ser-i mahalle, azaz utcafőnök élt Kuvinban (így nevezte a török Kévét a szerb Ko- vin név nyomán); a legfontosabb ut­cák, közök és piacterek nevét Ska- rica őrizte meg. Utcák: Nagy fel. Kép fel, Mellyék, Fehérvári, Olay verő, Nagy all, Akasztófás, Makó- falva, Oldal, Szénás, Szent Miklós, Által (Szeges és Halász „oldallal”); közök: Szoros, Fa, Rév, Köves, Szé­nás. Tágas piacz, Malom piacz egyik, Széna piacz, Fa piacz negyedik, Vagyon bennem Képes piacz ötödik, Áros piacz, Rácz piacz hetedik .,. El alá eredvén ugyan onnan, Oldal piacz jön elődbe ottan, Ruhás oldal szabókrul mondatván, Boros oldal jó borokrui aztán. E néhány szemelvényen kívül sok más igen érdekes leírást is tartal­maz Skarica históriás verse, de ezek részletezésére itt nincs terünk. Töb­bek között beszámol a Csepel-szi­geti határ elhomokosodásáról, a du­nántúli szántó- és szőlőművelésről, a Kevit benépesítő sok nemzet viszálykodásáról, a török uralom miatti ínség-ről, a székesfehérvári magyarok Ráckevére meneküléséről, az adózás és a bíráskodás köz-vol­táról stb. Ö, aki bejárta nemcsak a hódoltságot, Erdélyt és a Felvidé­ket, hanem az akkor ismert egész művelt Nyugatot is, Bécstől Londo­nig, Rómától Wittenbergig, kora egyik legműveltebb prédikátoraként históriás versébe is beleszőtte a ma­gyarok és az ősüknek tartott hu­nok történetét, mintegy két és fél tucat versszakban — e részek az irodalomtörténet-írás és a történet­tudomány története számára is fontos adalékokat szolgáltatnak. Amíg a kor leghíresebb haditu­dósító-riportere, a hányatott életű Tinódi Lantos Sebestyén elsősorban a hazája sorsáért aggódó magyar­ságot és a velünk rokonszenvező Nyugatot látta el friss híranyaggal — nem annyira irodalmi, mint sok­kal inkább politikai szempontból igen nagy hatású — históriás ver­seiben, addig Skarica a Duna-táj egyik legfontosabb kereskedelmi és kézműipari centrumáról tájékoztat­ta olvasóit, útbaigazítást adva né­kik az elegy-belegy ülésű mezővá­ros települési képéről. Búcsúzzunk e négyévszázados helyi krónikától és szerzőjétől azzal a történetírói ars poeticával, melyet maga Skari­ca fogalmazott meg, hosszú évszá­zadokra kiható érvényességgel: Jeles dolog mindent számon adni, Mert az nem hágy soha meg csalatnl. Személyt, üdött s helyet kell notálni, Ha akarunk bizony dolgot Írni. DR. MÉSZÁROS LÁSZLÓ ’Reményi Tibor: T alány Magadra hagyva — segíthetnék-e Hallgatva hosszan — többet mondanck-e * Távoli csúccsá kövülve — közelebb lennék-e Magamból kilépve — Rádtalálnék-e Megsemmisítve — Megtartanál-e? Németh Péter Mikola: Engem téged Pislákol a mécses, Engem kormoz lángja. Futnak előle: Nem merek az éjszakába’. Május van, Csillaghnlló este: — Téged tisztel mind, Koronaként hull fejemre. Zuhog az eső, engem áztat. Kedvesem, ma Te vess nekem ágyai öreget. Reggelente nagyjából lecsu­takolták. Agytálra, kacsára nem volt szüksége. Reggelije és ebédje órá­kig állít az éjjeliszekrényen, amíg vadakinek eszeoe nem jutott az edé­nyek összaszeüesekor, hogy néhány kanál ételt beleerőltessen. |l'gyetiien kívánsága volt csupán: örökké inni szeretett volna. De az itatásra senkinek sem volt ide­je, türelme. Pohárból nem tudott nyelni, nyakába ömlött a tea. Dél­előttönként meglátogatta az öreget a szomszédasszonya, egy itteni nő­vér. O találta ki a-szívoszálas mód­szert Nagynehezen megtanította az öreggel, nogyan lehet a műanyag szívószálon telszippantami a folya­dékot Az öreg soha életében nem használt ilyet, eleinte visszafújta a levegőt a pohárba, s bugyborékolt Emília, a szomszédasszony, meg­értette az öreg mutogatásait, kéz­mozdulatait is. Rövid barkochbázás után rájött, hogy tollat kér. A láz­lapot tartó fémlemezre fektették a papírt, így rótta kesze-kúsza, nem keivés fejtörést okozó vonásait az öreg. Kibetűzésükben Gémes is se­gített. Az első üzenet ez volt: korsó vi­zet Emília nagyot nevetett — Nem tud most korsóból inni. Imre bácsi. Az öreg erőlködött, fejét emel­gette: igenis tud. A vízcsapra mu­tatott, unhatta már a teát. Emília, a szívószál segítségével megitatta vízzel. Kis idő múltán az öreg is­mét tollat kért Azt írta: sört — Még mit nem, Imre bácsi. Nem való az. Mintha az öreg is elmosolyodott volna fura kívánságán. Ezt csak sejteni lehetett, abból, hogy az ar­ca méginkább megnyúlt, s a szeme felfénylett Görcsösen fogta a tol­lat, s fáradtan, üggyel-bajjal rávés­te a vécépapírra: narancsot — Hozzak? Bólimtás. _ — Holnap hozok. Jó? Bólintás. Másnap Emília nem hozott na­rancsot. Be sem jött. Az öreg éjje­liszekrényén napok óta ott állt fel­bontatlanul egy literes narancsital. Gémes most arra riadt, hogy az öreg — abbahagyva a hiábavaló dö- römbölésit —, leemelte a szekrényé­ről az üveget, és a szája fölé tar­totta. Mindhárman nyomták a csen­gő gombját. Kisvártatva benyitott Hanna nővér és éktelen rikácsolás­ba fogott. — Mit csinál, papa?! Hogy kép­zeli ezt! Az hiányzik, hogy fejbe verje magát. Elvette az üveget, tartalmából ön­tött egy pohárba, s az öreg nagyo­kat cuppogva szívoigattal — Mi az, nem is evett? Hanna nővér elkezdte a hideg, tejeskávéba áztatott zsömlét dug- dosni az öreg szájába. — Óvatosan, nehogy félre nyel­jen. tgy, látja. Ügyesen. Egyen csak. Kitolunk a családjával. Azért is hazamegy. V alahol megszólalt a csengő, Han­' na fő vér kirohant és délig vissza sem jött Az öreg vinnyo­Jovan László: A játszma Z. Géza szabad idejét többnyire a klubban töltötte. Körbejárta a ter­meket, nézte a kártyásokat, a bi- liárdozókat, de legszívesebben a sakkozóknál ült. Kezdetben furcsállották, sőt egy­szer durván el is küldték, amikor széket húzva maga alá odaült egy kezdődő partihoz. Aztán megszok­ták, hogy sohasem szól, sem mor­gással, sem fészkelődéssel nem nyil­vánít véleményt, így hát nem za­vart. Z. Gézának titka volt. Izgalmas játékot eszelt ki magának, mert szerette a karcsú bábukat, s a gya­logokat is különbözőeknek találta látszólagos egyformaságuk ellenére. Aznap szerda volt, esős délután, így lehangoltan telepedett le egy éppen induló játszmához, s elhatá­rozta, ma ő a b2-es sötét gyalog! A játszma izgalmasnak ígérke­Az öreg egymás mellé pászította tenyerét, mint aki imádkozik. Gé­mesben forrt a méreg. Ez a vénség minden pillanatát megmérgezi. Ahe­lyett, hogy csendben készülne a ha­léira, mindig, mindenkit unszol egy nyelet vízért. Micsoda életerő van ebben az emberben. Miért akar még élni? Gémes felült, lábát lelógatta az ágyról. Nem szédült. Kicsit várt, az­tán odahajolt az öreg fölé, a szívó­szálat a keskeny, kék ajkak közé illesztette. Csak meg ne fulladjon, gondolta, istenem, meg ne fullad­jon. Félt. Nem volt gyakorlata ma­gatehetetlen, félig béna emberek ita­tásában. Az öreg szépen, jóízűen szívta a vizet. Kiürült a pohár. A mélyen ülő, barna szemek sarkai­ban két apró gyöngy csillogott. Akár a könnycseppek. De már sírni sens tudott. Azután Gémes rendszeresen itat­ta az öreget A délelőtti viziten kö­zölték vele, hogy felkelhet, járkál­hat. Délután kiment a tálalóba, ho­zott egy kancsó tejet, azzal kínál­ta az öreget. Ízlett neki. Mohón, élvezettel szürcsölte, közben' a sze­mét is lehunyta. Gémesnek a fia képe villant eiő, amint kisbaba ko­rában aléltan, félálomban cumizta a tejet. Az öreg olyan volt most, mint egy boldog csecsszopó az anyja mellén. — Kit hívott mamáinak? —kér­dezte Gémes egy alkalommal az öreg lányától. — Az édesanyját? — Nem. Az édesanyját korán el­vesztette. Anyukámnak mondta, hogy így mama, úgy mama. Hat­van évig éltek együtt, — Nagyon szerethették egymást. Éjjelente szokta emlegetni. Ez az egyetlen szó, amit ki tud ejteni — mondta Gémes. — Eljárt felette az Idő. Nyolcvan-* három éves. — Attól még élhetne. Az asszony nem vá laszolt. Az sem jutott eszébe, hogy megitassa az ap­ját vagy megigazítsa rajta a taka­rót. Máskor Gémes a terebélyes szomszédasszonyt, Emíliát faggat­ta: — Vagyonos az öreg? — Áh. Nincs ezeknek semmijük, nyírségi parasztok voltak. Tíz négy­zetméteres lyukban laktak hárman. Azért várja már a lánya, hogy egye­dül legyen. Ö is nyugdíjas, nyuga­lomra vágyik. — Egy pohár vizet sem adott neki. — És ő mit kapott tőle?­— Nem tudom — mondta Gémes. Arra gondolt, hogy az életét min­denképpen az apjától kapta.1 De hát az élet nem sokat ér, ha nem tud vele mit kezdeni az ember. Vagy mégis? Az öreg nagyon ragaszkodik hozzá. TV éhány nap múlva az öreg még soványabb, összeesettebb lett. A nővér újabb infúzió bekötésén 'szorgoskodott. Gémes odament, szá­jába akarta dugni a szívószálat. — Ne itassa! — szólt rá a nővér. — .Fölösleges. zett. Klasszikus megnyitással, szel­lemes húzásokkal, taktikus kivárá­sokkal haladt az idő, csak a b2-es sötét gyalog nem mozdult el a he­lyéről. Z. Gézával először esett meg, hogy izgalmát elárulta: — A gyaloggal lépjen — suttog­ta —, a gyaloggal! A játékos furcsán rácsodálkozott s kérte, hogy ne szóljon bele. Z. végigfészkelődte a játszmát, amit már többen körülállták, s amikor véget ért, elismerően megtapsolták a győztest. Lassan mindenki hazain­dult, csak Z. üldögélt még az asz­tal mellett. Óvatosan a helyükre állította a szétguruR bábukat. A b2-es gyaloggal kettőt előrelépett, majd fölvette nedves ballonkabát­ját, megborzongott az őszi hűvös­ségtől. Felhajtotta gallérját és elin­dult hazafelé.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom