Pest Megyi Hírlap, 1981. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-14 / 111. szám

étrortx CEGLÉDI VÁLTOZÁSOK Kapcsolatban minden réteggel Május 21—26.J Filmfesztivál Május 21. és 26. között ren­dezik meg a 21. miskolci film- fesztivált, amelynek verseny­programjában a Mafilm köz- művelődési stúdiónak, illetve a Pannónia filmstúdiónak ösz- szesen 84 alkotása szerepel. A kétévenként felváltva televí­ziós, illetve filmes alkotómű­helyek munkájáról számot adó szemlén ezúttal híradó- és doícumentum-rövidíilmek, nép­szerű-tudományos produkciók, animációs művek és hosszabb — egész estét betöltő, illetve többrészes — dokumentumfil­mek láthatók. Idén gazdagabb, sokszínűbb program várja az érdeklődő­ket, mint a korábbi években. Az előzsürizés eddigi rendsze­rét ugyanis megszüntették, így valamennyi alkotó lehető­séget kapott arra, hogy az el­múlt két esztendőben készült filmjei közül egyet elküld jön a szemlére. Ezzel egymás munkásságának megismerését, a rendezvénysorozat szakmai tapasztalatcsere-jellegét kíván­ták elősegíteni. Gyermeknap a tv-ben Több mint kétórás műsor­ral köszönti legkisebb nézőit a nemzetközi gyermeknapon a televízió. Végső formát öltött a program, amelyben egy­aránt helyet kap jelenet, vi­dám riport. A gyermekirodalom jeles képviselője, Janikovszky Éva első szerelmi élményét írta meg. Lőrincze Lajos pápai kollégiumi éveire emlékezik, Varga Domonkos pedig a „sorsalakító” nádpálcákról mondja el véleményét. Fehér Klára a „régi jó erkölcsök­ről” beszél, Sztankay István zenebohóci álmairól vall. Ro­dolfo első bűvésztrükkjeivel, Kern András és Hámori Ildi­kó közös gyermekszínész él­ményeivel ismerteti meg a nézőket. A kamerák előtt em­lékezik gyermekkorára többek között Koncz Zsuzsa, Halász Judit, Cálvölgyi János. Első alkalommal láthatják a nézők a tv képernyőjén együtt a három Ruttkai test­vért: Évát, Ottót és Ivánt, akik Lakner bácsi gyermek­színházában tanultak. Bohóc- jelenetet adnak elő. Ceglédi históriák címmel nemrégiben jelent meg a he­lyi tanács kiadásában Híd­végi Lajos színesen, olvasmá­nyosan megírt könyve a vá­ros múltjáról. Valamennyi írás a Pest megyei Hírlap ceglédi különkiadásában lá­tott először napvilágot és já­rult a kötetbe rendezéshez. Azok is figyeltek erre a kiad­ványra, akik csupán történeti, helytörténeti érdeklődésük okán kötődnek a településhez, s tudják, a haladó történel­mi hagyományok ápolásában már eddig is szép eredmé­nyeket értek el a helybéliek. Ugyanilyen rangja lesz lassan a helyi Kossuth Múzeum be­mutatóinak, állandó, időszaki kiállításainak, a művelődési központ szabadtéri rendez­vénysorozatának. Cegléd az elmúlt években valóban Dél- Pest megye kulturális életé­nek meghatározójává vált. Ahhoz persze, hogy azzá válhasson, gazdasági — ipari, mezőgazdasági — szerepének is növekednie kellett. Az el­múlt évtizedekben Cegléd me­zőgazdaságiból ipari-agrár jel­legű településsé vált. Erőtel­jesen növekedett az ipari üze­mek termelése, de a mező- gazdaságra is a korszerű nagyüzemi termelés a jellem­ző. Ez azt is eredményezte — ahogyan a városi tanács mű­velődésügyi osztályának elem­zése megállapította —, hogy az elmúlt öt évben a város fejlődési üteme összességében minden korábbi időszakénál gyorsabb volt, hogy Cegléd nem csupán a gazdaság, ha­nem a kereskedelem, szolgál­tatás, az egészségügyi ellátás, a közoktatás szempontjából is Dél-Pest megye központjává vált. Együttműködés Szinte törvényszerű volt hát az előrelépés a közművelődés területén is. Ebinek egyik fel­tételeként tovább javult az együttműködés a különböző intézményék — a Kossuth Művelődési Központ, a városi­járási könyvtár, a zeneiskola, a Szabadság Filmszínház, a Kossuth Múzeum, a helyi TIT-szervezet és a szakszerve­zeti könyvtár —, valamint a fenti .intézmények is az isko­lák és a különböző gazdasági egységek, társadalmi és tö­megszervezetek között. Az együttműködés legsikeresebb példáját a művelődési központ és az üzemek kapcsolata, va­lamint a honismereti és az ol­vasómozgalom eredményei je­lentik. A széles körű kapcsolat- rendszer kialakítása nélkül aligha lehetett volna eredmé­nyes a népművelők, könyvtá­rosok munkája. Már csak azért sem, mert a kifejezetten közművelődési feladatot ellátó intézmények — az egyetlen zeneiskola kivételével — igen rossz tárgyi feltételek között működnek. Néhány évvel ez­előtt életveszélyessé vált a művelődési központ épülete, s 1979-ben megkezdték (előre­láthatóan 1983-ban fejezik be) a színházterem teljes re­konstrukcióját Felújítják az emeleti tánctermet is — így a régi zeneiskola helyiségei, amelyeket a művelődési köz­pont megkapott, jelentős tár­sadalmi munka segítségével rendbehozott, legfeljebb eny­híthetik a gondokat. A vá­rosi-járási könyvtár régen ki­nőtte — erkölcsileg, esztéti­kailag is — mai épületét, alig­ha biztosíthat korszerű felté­teleket az önműveléshez. Üzem, lakótelep Teher alatt nő a pálma — szól egy régi mondás, és ezzel jellemezhetjük legjobban azt, ami Cegléden történik. A könyvtári gondokon például véglegesen csak egy új épület segíthet, de addig is jelentős lépést jelent, hogy a Várkonyi István Általános Iskolával kö­zösen megteremtették egy közös lakótelepi-iskolai könyv­tár feltételeit. Ez a lépés, amelyre a ceglédiek lényegé­ben rákényszerültek, teljesen összhangban van a mai, taka­rékosságra, célszerűségre ösz­tönző, a fejlesztésnél a több funkciót ellátó intézményeket előnyben részesítő koncepció­val. A művelődési központ egyrészt az üzemekben szer­vezett rendezvényekkel, más­részt a lakótelepi szabadtéri programokkal hidalja át a ne­hézségeket. A munkahelyi, lakóhelyi művelődési lehetőségekre per­sze egy szupermodern közmű­velődési intézmény mellett is szükséges lenne — márcsak a lakótelep, az üzemek és.a vá­rosközpont közötti nagy távol­ságok miatt is. Napi munká­juk végeztével kevesen kelnek fel a tévé mellől, hogy több kilométer távolságra közössé­get vagy érdekes rendezvényt keressenek — a munkahelyi, lakótelepi klub, könyvtár vi­szont könnyen elérhető. Ezért jelentős az a kapcsolatrend­szer, amelyet a művelődési központ kialakított az üze­mekkel, ezért fontos a lakóhe­lyi közművelődési lehetősé­gek fejlesztése. A munkásosztály művelő­dési lehetőségeinek bővítése továbbra is a szakemberek egyik fő célkitűzése marad. A másik, a figyelem középpont­jában álló réteget a fiatalok jelentik. Hogy eddig milyen eredményeket értek el a köz- művelődési intézmények e te­rületen, azt mi sem jelzi job­ban, mint az, hogy a látoga­tók fele a fiatalok közül ke­rül ki. A közösen végrehaj­tandó feladatokat az oktatási és a művelődési intézmények közötti együttműködési szer­ződések rögzítik — és egyre gazdagabb programot tartal­maznak. A művelődési köz­pont szakkörei, a nyári sza­badtéri kulturális napok, az úttörők számára rendezett nagysikerű Barátunk a város című vetélkedő, a könyvtár­ban tartott könyv- és könyv­tárismereti órák, a múzeumi gyermekfoglalkozások, a mo­zi filmvetítései, a zeneiskola hangversenyei mind a fiatalok művelődési lehetőségeit gaz­dagítják. A harmadik — kiemelt fontosságúként kezelt — fel­adatkört a külterületen élő lakosság kulturális ellátása jelenti. Tíz év alatt két és fél ezer fővel csökkent ugyan a ceglédi külterületen élők szá­ma, mégis, még mindig nagy- községnyi népesség — több mint 4700 ember — otthona áll a különböző dűlőkben, szőlőkben. A tanyák egymás­tól távol vannak, a mozgó kulturális szolgáltatás így csak a külterületi központo­kat érintheti. Az értelmiség szerepe Ma, sajnos, ifiég természe­tesnek tűnik, hogy a tanyán élők közül csak kevés ember­rel találnak kapcsolatot a közművelődési intézmények. Az' is sajnálatos — de már kevésbé természetes —, hogy az elmúlt években elért ered­mények ellenére a városi la­kosságnak is csak kis1* száza­léka látogatja rendszeresen a művelődési központot, könyv­tárat, a közművelődés többi centrumát. Éppen ezért a kö­vetkező időszakban az intéz­ményeknek még nyitottabbak­nak kell lenniük — mondja ki a városi tanács művelődés- ügyi osztályának 1985-ig szóló munkaterve —, s mind idő­ben, mind tartalmi vonatko­zásban jobban kell figyelniük a társadalom tényleges igé­nyeire, az intenzív városfej­lesztés következtében felgyor­sult urbanizációs folyamatra, az életmód változásaira. A lassan, de a következő időszakban mégis tovább vál­tozó, javuló tárgyi feltételek között megvalósítani a nyi­tott ház koncepcióját — szép, izgalmas feladat. Ehhez kitű­nő alapot ad az intézmények között már eddig is kialakult kapcsolatrendszer — s ezt se­gítheti a szellemi erők célsze­rű igénybevétele, a városban élő értelmiség fokozottabb be­vonása a közművelődési mun­kába. , F. Sz. E. N égykezes egy hajdani zongora darabjai­ra, lepkegyűjteményre és műteremrész­letekre — egészen pontosan így szólna a cím, ha nem lenne túlságosan hosz- szú. A lényeget, vagy legalábbis Záborszky Ggbor és Barabás Márton váci kiállításának néhány jellemzőjét a cím hosszabb variánsa fejezhetné ki igazán. Záborszkyban és Bara­básban ugyanis igen sok a közös vonás. Azon túl, hogy szinte egyidősek (1950-ben szüle­tett az előbbi, 1952-ben a másik), hogy ugyan­azok tanították őket a Képzőművészeti Főis­kolán (Kakas Ignác, Kádár György, Kocsis Imre), hogy itthon és külföldön máris szá­mos jelentős kiállításon szerepeltek, a leg­főbb közös vonást törekvéseik, szándékaik komolysága, eszköztáruk modernsége je­lenti. Záborszky Gábor szeriográfiáin a fotót használja fel kifejező eszközként — s egy­ben elemzi a kifejezés, a dokumentálás, vég­ső soron a megismerés lehetőségeit Barabás egy szétszedett, megégetett zongora darab­jaiból, a fotorealista festészet eszközeit fel­használva komponálja plasztikus képeit Mindez persze külsődleges modernség lenne, ha a szokatlan formát nem hitelesítené a két művész sajátos közlendője. A hatvanas éveket idézem — mondja Zá­borszky egyik sorozatának címe, de azt is mondhatná: Kondor Béla emlékét idézem. A lapokon megjelenő állványszerű szerke­zet az emelkedés és a küzdelem, a szobor­szerű nőalak a szépség, tisztaság lehetőségét jelzi. Mindez homályosan rajzolódik ki, mint­egy idézőjelbe téve jelenik meg, a már vég­legesen elmúlt idő — valljuk be: hiteles ké­pet adó — dokumentumaként. Érzékeltetik e lapok a hatvanas évek gazdasági, társadalmi kibontakozásának légkörét, ellentmondásait, de érzékeltetik azt is, hogy napjainkat vi­szont inkább a szemlélődő magatartás, az apró részletek elemzése, s nem az intenzív átélés, azonosulás — művész esetében az expresszív kifejezés — jellemzi. Ebben a szituációban válik főszereplővé, válik fontossá maga a mű, az alkotás, doku­mentálás lehetőségeinek, folyamatának elem­zése is. Négyzetháló osztja apró részletekre a Hintaszékben, szemlélődve című lap felü­letét, mintegy jelezve: a valóságról számta­lan információt szerezhetünk, de mindig újabb részletekre bonthatjuk. A kérdés, aho­gyan A dokumentáció feloldása elfutó, ősz­Négykezes szemosódó filmkockái fogalmazzák, az, hogy összerakhatjuk-e újra a részletekből az egé­szet? összerakható-e például a billentyűkből, a pedálból az egykori zongora, a felhőrészle­teikből, a gyűjteménybe került lepkékből az ég és a mező? Nyilvánvaló, hogy ugyanaz, az egykori már nem; (de egyáltalán: az egyko­rit látjuk-e ma?) az is nyilvánvaló azonban, hogy a látszatra egymáshoz sehogyan nem il­lő részletek igenis hiteles képet adhatnak ar­ról a ma érzékelhető egészről, amelynek a zongora, a felhő, a lepke is csak egy-egy részlete. Barabás Márton kitűnően felkészült mű­vész, ezt jelzi fotonaturalista festménye, a Levelek, ezt a Luca című portré, de ami még fontosabb: valóban itt és most élő alkotó: felfedezi az esztétikumot a zongora megégett billentyűiben, a fa, a fém anyagában (Hom­mage á Kocsis Imre című művén egy hosz- szúkás, feketén ragyogó zongorafedél-dara- bon egy lepke ül), az apró részletek kiemelé­sével, felmutatásával figyelmeztet, hogy a csupa nagy betűvel írt szépség mellett léte­zik, s nem is kevésbé fontos számunkra a másik, a kis betűvel írt szép. Ez a minőség természetesen máshogyan, másféle hatással jelenik meg, s nemegyszer a hagyományos értelemben vett „szép” ironizáló megkérdő­jelezésére biztatja a festőt. Kockás zsebken­dőt röptét a szél a barokkosán megfestett felhők alatt, s ha ellenkezve azt mondjuk: ezeket a gomolygó felhőket mutatta szépnek az elmúlt évszázadok művészete, akkor azt is hozzá kell tennünk: kockás zsebkendője viszont valamennyiünknek van... V áltozó valóság, változó művészet. Ahhoz, hogy ne csupán a formabontást vegyük észre a festményben, grafikában, ma­gunknak is folyamatosan elemeznünk kell a világgal való kapcsolatunkat. Erre is figyelmeztet ez a kis „négykezei darab”, a kiállítás, amelyet a váci Madách Imre Mű­velődési Központ és a Fiatal Művészek Stú­diója közösen rendezett. A lényegre érzett rá az a látogató, aki azt írta a vendégkönyvbe: Szép is, csúnya is ez a kiállítás. F. Szabó Ernő HETI FILMJEGYZET Óvakodj a törpétől! Goldie Hawn, az Óvakodj a törpétől! című amerikai film főszereplője Régen rossz a nézőnek, ha egy bűnügyi vígjátéknak szánt film se nem bűnügyi, se nem vígjáték. Joggal érzi ilyenkor, hogy becsapták, félrevezették. Mi tagadás, ehhez az érzéshez lassacskán persze hozzá is szokhatunk volna, annyL iz­galom- és humormentes „bűn­ügyi vígjátékot” (az idézőjel ezúttal jogosult) láthattunk. Épp ezért felüdülés a most bemutatásra került amerikai film, mert ebbe végre tisztes színvonalon van együtt a kri­mi, a humor, a meglepetés, sőt, az idegborzoló rémület­keltés. Mi több: az íróból lett rendező, Colin Higgins némi­képp idézőjelbe teszi a műfajt is, kötelező sablonjaival, elő­írt fordulataival, megszabott figuráival. Ez a szellemes iro­nizálás néhol egyenesen odáig megy, hogy a nagy öreggel, Hitchcockkal is csipkelődni mer: felhasználja nem egy filmjének patronjait, de ezekre mindig rájátszik egy kicsit; egy lapáttal többet dob rá, ahogyan manapság közkeletű kifejezéssel jellemezni szok­tuk, ha valamiből több van a kelleténél. Jelen esetben vi­szont épp a többlet a humor, az irónia forrása, bár valószí­nű, hogy a nézőt az ilyen stíl­paródiák kevéssé érdeklik (esetleg észre sem veszi őket), mert csak azzal törődik, jog­gal persze, hogy a film lekö­ti-e az érdeklődését, jól szóra­kozik-e vagy sem. Nos, az Óvakodj a törpétöll jó szórakozás; a műfaj kere­tein belül igazán sikerült munka. Sztorija — a forgató- könyv is Colin Higgins mun­kája — fordulatos, dialógusai a szokottnál lényegesebben frissebbek, szellemesebbek, a színészek is jók — elsősorban a Sugarlandi hajtóvadászat és A kaktusz virága hiszteroid csitrifiguráit szerencsére ki­nőtt Goldie Hawn —, néhol pedig fergetegessé válik a film humora (például, amikor a hősnő, Gloria — Goldie Hawn — egy mélynövésű, szexmániás fickóval akad ösz- sze), és fergetegessé válik a tempója is (például a befeje­ző negyed óra nagy kergető­zésében). Sheila meghalt és New Yorkban él Egy nagy orrú, lapos hátsó- jú, rossz lábú vidéki lány New Yorkba kerül, és miután több­ször hiába kísérletezik azzal, hogy parnert találjon, végül is nagyjából arra a következte­tése jut, hogy a világ kegyet­len és közömbös, a férfiak mindig csak „azt” akarják, a nők is többnyire csak „azt" akarják, de több hajcihővel, mint a férfiak, és hogy egy nem éppen szexbomba, gátlá­sos, életidegen egyedülálló nő­nek bizony nehéz az élete. Falvédő-szentenciák „mély­ségeit” idéző tanulságok ezek. Jói belevágnak abba a — ne­vezzük így — szocio-szenti- mentális divatvonulatba, amely ügyesen szolgál ki' és köt össze két közönségigényt: a valóság, a mindennapok iránti érdeklődést és az elérzé- kenyülés, a „de jót bőgtem”- szerű műélvezet iránti hajla­mot. Sheila, a film hőse, ez az amerikai nagyvárosba sza­kadt Ciliké, korábban már egy nagy sikerű neoszocia-giccses olcsó kiadású regény hősnője volt Amerikában; törvénysze­rű volt, hogy a könyvből film is készüljön. Méghozzá elég régen, hiszen 1975-ben for­gatták. S éppen ez a dátum is figyelmeztet: mostanában egy­re több ilyen filmet látunk, de ezek már egy „odakint” is le­futott irányzat képviselői. Vi­szont az újszülöttnek ' minden vicc új, ezért netán azt a tév- képzetet kelthetik ezek a fil­mek a hazai nézőben, hogy ez most a menő filmstílus, ez a modern, satöbbi, satöbbi. Holott a valóság az, hogy a Sheila.. .-féle filmek áradata, az iskolát teremtő Love Story után indult meg, azt pedig 1970-ben forgatták. A több mint fél évtizedes késéssel hozzánk érkező neoszentimen- tális, szocio-szentimentális és más jelzőkkel kategorizálható filmek tehát egy lefutott divat divatjamúlt képviselői. Mivel a nézőnek nem kötelessége mindezeket tudni, jó felhívni a figyelmét a tényekre, hátha akkor kevésbé dől be ezeknek a könnyes-szirupos álvalóság- hű álmeséknek. Hétfőkből álló év Alighanem közös gond ma­napság a szocialista országok­ban a vezetés stílusa, a köz­életi demokratizmus, a szocia­lista demokrácia. E kérdések­ről filmet készíteni indokolt és helyes — a bökkenő csupán az, sikerül-e egy ilyen filmben úgy beszélni róluk, hogy elke­rüljük a publicisztikus meg­oldásokat, s életteli, hús-vér figurákat és valódi drámai helyzeteket, konfliktusokat mutassunk be papírízű példa­tárak és párbeszédesített jel­szavak helyett. A bolgár film, a Hétfőkből álló év, arra tesz kísérletet, hogy megmutassa egy, a fő­városból az egyik nagyobb vidéki városba helyezet párt- funkcionárius, Sztamenov alakjában az’ új típusú, de­mokratikus, népszerű, stb. ve­zető portréját. Azzal a céllal készülhetett, hogy igazolja: a magas beosztású vezető is ember, illetve, hogy akkor jó vezető, ha emberi módon „vi­szonyul” a vezetési problémák­hoz. Mindez igen dicséretes célkitűzés, csakhogy a forga­tókönyv sem — Nyikolaj Niki­forov munkája — és a rende­zés sem — Boriszlav Puncsev jegyzi — képes ezt a gondola­tot úgy megfogalmazni a filmen, hogy szinte percenként ne érezzük a tételeket, a sé­mákat, a jelszavakat, a tézise­ket. Magyarán: a film úgy akar küzdeni a sematikus, merev, nem eléggé humánus vezetési stílus ellen, hogy — talán nem tudatosan, ám mindenképp nyilvánvalóan — a sematikus megoldásokat el­lensematizmussal, egy másfaj­ta sematizmussal helyettesíti. Az egyik legnehezebb dolog a művészetben az úgynevezett pozitív hős ábrázolása. Olyan ábrázolása tudniillik, amely­ben e hős nem felsőbbrendű ember. Nikiforov és Pancsev filmjében csak az erre való törekvést illeti elismerés, az eredményt sajnos nem. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom