Pest Megyi Hírlap, 1981. április (25. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-19 / 92. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP 1981. Április vasárnap ítesünk a másik oldalára? Tájkép lóhátról Bár neveztük már magunkat fut- ballnemzetnek és tituláltuk hazánkat a tízmillió közgazdász országának, — őseink lovon érkeztek a Duna—Tisza partjaira és évszázadok alapozták meg a világ sommás véleményét: lovas nemzet a magyar. Vagy csak voltunk? Végtére is a lovasportyák korszakát felváltotta a szervezett turizmus, és ugyan kinek van ideje nyüzsgő-rohanó világunkban. lótással-futással töltött hétköznapjainkon egy-két órát kilovagolni? Egyáltalán: nem tűnik afféle úri passziónak, egy régi, letűnt társadalom kiváltságosait idézp luxusnak a lovaglás? Lósport... Gyanúsan cseng a sző. Lóversenyen hagyott fizetés után kiáltó családanyák, ostorpattogás, hangfoszlányai sejthetők mögötte. Pedig lovagolni ‘ jó, egészséges és egyre népszerűbb időtöltés az utóbbi időben. Költséges szenvedély Nem is kell hozzá más, mint egy paripa, nyereg, friss levegő, nagy szabad tér, erdő vagy mező. Hogy az első hallásra igénytelen és esz- köztelen kedvtelés mégsem tartozik az olcsó mulatságok közé, — néhány adat: 60 forintba kerül óránként a lovaglás. Nem tanácsos tornacipőben nyeregbe pattanni, — egy lovaglócsizma ára bizony vagy három nullát tartalmaz, és ha már csizma van, nadrág is kell hozzá. De nemcsak — az egyébként nélkülözhető — szerelés drágítja meg az istállók környékén töltött szabad időt, valahogy el is kell jutni Po- mázra, Tökre, Dömösre... Tehát költséges szenvedély a lovaglás a közönségnek, de nézzük, kifizetődő-e a szolgáltatónak? Pest megye legnépszerűbb, mindenki által igénybe vehető lovardája Pomá- zon, az Óbuda Tsz égisze alatt várja e sport szerelmeseit. Tóth Géza fő- ágazatvezető mondja: — Bár kétségtelen, hogy újra divat, vagy ha úgy tetszik sikk a lovaglás — még sincs kihasználva a kapacitásunk. Hetven lovat tartunk az év tizenkét hónapján keresztül, de ezek közül csak 20—21 sportló akad. A többi előbb-utóbb értékesítésre kerül, — az esetek nagy részében külföldön. Ez az export jelentős anyagi haszonnal jár — egy-egy ló ötventől háromszázezer forint értékig hoz valutát az államnak és árbevételt a szövetkezetnek. Ami a sportlovakat illeti — szerényebb összegekkel kell beérnünk. Hétköznap alíg-alig van kuncsaft, — vasárnap kevésnek bizonyul az álio- mány. Am még ha csak a vasárnapokat számítjuk is, a körülbelül ötezer forintos bevétel nem mondható busás haszonnak: a lótartás költsége hozzávetőlegesen 35 ezer forint egy esztendőben. A vasárnap sportja? Joggal teheti fel a kérdést bárki: az éppenhogy megtérülő költségek megérik-e a lovasszakosztály életben tartását, a lovarda üzemeltetését. A válasz egyértelmű: igen! A hosszú évtizedekre visszanyúló hagyományok, a sportszakosztály eredményei, az innen kikerülő versenyzők sikerei igazolják létjogosultságát. Még akkor is, ha a kedvtelésből nyergelők csak vasárnap használják ki a telep lehetőségét és a téli hónapokban hűtlenül elhagyják a pomázi lovardát. Ám a havas napokon is találhatók patanyomok az úton, a szakosztály keretmegállapodást kötött a Budapesti Műszaki Egyetem haditorna klubjával, hetente három alkalommal 8—10 diák edz, készül a bemutatókra, lovas- ünnepségekre. A pomázi klub bizton számíthat külföldi érdeklődőkre is az év minden szakában. Jóllehet számukra egyórai galopp vagy vágta pontosan kétszer annyiba kerül, mint a hazaiaknak, — még mindig összehasonlíthatatlanul olcsóbb a nyugat-európai országok árfolyamaihoz képest. A szakosztály vezetőiben felvető-, dött az ötlet: a külföldi turisták érdeklődését jobban ki kellene haszr nálni. Terveik szerint a közeljövőben szövetséget kötnek a Nimród szállóval és mikrobuszt bocsátanak a Dobogókőn üdülők rendelkezésére, hogy a pihenés szerves részeként vehessék igénybe a pomázi lovarda szolgáltatásait. Visegrádtól Zsámbékig Am a lóhátról szemlélt megyei tájkép két másik színfoltjáról, a toki Barátság Tsz lovastelepéről és a festői környezetben, Visegrád fölött megbúvó dömösd lovardáról sem illik megfeledkeznünk. Bár valamivel távolabb esnek a fővárostól — vagy talán éppen ezért? — ugyanúgy vonzza az idegeneket, mint a pomázi szakosztály. Igjaz, kevesebb a futóvendég, az alkalmi lovas — de ebből következően jelentős a törzsgárda, a minden héten, minden évben visszatérő társaság. A Dunakanyar lankái, meredek hegyoldalai egyaránt megfelelő terepet biztosítanak a profi lovasoknak és azoknak, akik még bizonytalanul érzik magukat a nyeregben, és a töki csárda gasztronómiai örömöket is ígér — és szerez — a sportlovasoknak. Melyiket válasszam? — azt hihetnénk, hogy ez a gondja a belföldi vagy külföldi vendégjelölteknek. Sajnos, azonban még mindig kevesen tudnak a lehetőségről, a kulturális programválasztékkal fűszerezhető szolgáltatásokról. Hosszú időn át hazánkat, mint a Tschikós-gu- lasch álromantika fellegvárát hirdették a külföldi utazási magazinok. Mostanában, — amikor már reális feltételei vannak a vendégfogadásnak _ mintha alábbhagyott volna a propagandalendület. Pedig Pomáz mellett Szentendre, Dömös közelében Visegrád, Esztergom, Tök szomszédságában Zsámbék biztosíthatná a szellemi feltöltődést a test épülése mellett. Az idegenforgalmi szezon kapujában jól szervezett reklámmal telt házat lehetne garantálni a hétköznapokra is. Lovas nemzet a magyar — hívták fel évekig az utazni vágyók figyelmét a prospektusok. Talán túlzás volt az akkori kampány, de kár lenne átesni hallgatásunkkal a ló túlsó oldalára. LANG ZSUZSA Ősi mesterség folytatói Az ősi mesterségek közül is az egyik legrégebbi a kosárfonás. Ügy látszik, ez a szakma nem hal ki, a Taksonyi Háziipari Szövetkezet ma is foglalkozik a vesz- sző művészetével. Nem kis haszon nélkül, hiszen késztermékeik keresettek itthon és a tőkés piacokon egyaránt. Képriportunk a kosárkészítés folyamatát kíséri nyomon. Fent: a még barkás, kötegelt fűzfavesszőket gúlába rakják, hogy ne száradjon ki. Jobbra: a már megfőzött, leháncsolt vesszőket a napon szárítják, érlelik, így kapja meg jellegzetes színét. Lent, balról jobbra: az első képen Szabó Gyula a hántológépbe rakja a kosárnak valót; a másodikon: Horváth István méretre válogatja, osztályozza a vesszőket; a harmadikon: ifjú Witzing Ferenc az úgynevezett zsombolykosár alját fonja. Az oldal alján a balra levő képen egymásra rakott virágtartók láthatók, a háttérben Szabó Gyula lakkozza a kosarakat. Jobbra: idősb Witzing Ferenc látható fiával. Az apa negyven, a fia húsz éve fonja szorgalmasan a szebbnél szebb kosarakat, vesszőárut. Bármily hagyományos a foglalkozás, követniük kell az évek során változó divatot is. Hiszen a mai fiatalasz- szonyok szívesen használják ugyan a bevásárlókosarakat, de lássék azon, hogy új, nem pedig nagyanyai örökség. Kisebb, nagyobb: kerek, ovális, szögletes kosarak születnek itt — a vevők kívánsága szerint. Emellett virág- és hanglemeztartók, kerti fotelek is. A századok óta használt fűzvessző része lett a modem lakáskultúrának, reneszánszát élve bevonult a mai életbe. A szövetkezet hatvan bedolgozója alig győz eleget tenni a megrendeléseknek. Az előkészítést ugyanis lehetett gépesíteni ám a kosárfonást nem: ezt a szép, de fáradságos ipart otthon, családjuk körében űzik az emberek. Végül néhány szó az alapanyagról: hol terem ma a kosárnafcvaló, jó vessző? A Duna menti öreg füzesek szolgáltatták egykor a vékony, hajlékony ágakat, aztán hozatni kellett a Tisza és a Rába mellől. A dunavarsányi Petőfi Tsz nemrégiben új füzest telepített öt és fél hektáron. A jövőben innen látják el a háziipari szövetkezetét fűz vesszővel. BARCZA ZSOLT KÉPRIPORTJA
