Pest Megyi Hírlap, 1981. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-14 / 11. szám

S2m -é/)f W Kfitmm 1981. JANUAR 14.. SZERDA „ILYEN KÉRDÉSEK FÖLÖTT GYÖTRŐDÖM” A mester ma nyolcvanegy éves MINDEN NAP ÚJAT ALKOT BARCSAY JENŐ A lift szokás szerint az lűDO-as év utolsó napján sem működött a szerkesztőség épü­letében. Barcsay Jenő festőművészt ez sem zavarta. Igaz, akkor csak nyolcvanéves volt; az év még nem lépte át az új esztendő küszö­bét. Az óév búcsúztatása, az új év üdvözlése után alig néhány nappal mi kerestük fel ott­honában Barcsay Jenőt, hogy születése nap­ját, január 14-ét, illően köszöntsük. Műterme falán új képek sorakoztak, jelezve, hogy ma sem pihen. Fekete tónusú, szürkével vagy vil­lanásnyi sárgával, éles fehérrel megtört mű­vei csodálatosan szépek, mást — eddig isme­retlen arcát mutatják a művésznek, elemi erővel hatnak a szemlélődőre. Mégis azt kí­A művész fiatal újságírók között a szerkesztőségben elsősorban tér- és formai problémák foglalkoztatnak, az emberieket azért nem emlí­tem, mert enélkül a kép nem kép, nem szólna az emberek­hez, s az ilyen képek előtt el­alszom. Nagyon nehezen festek, ne­hezen szülöm a képeimet, ezért nem vagyok termékeny festő. Igaz, nem is hiszek az úgynevezett termékeny, illet­ve termelő festők munkássá­gában. Ha a festő egy évben négy-öt képet megfest, létre tud hozni, az már nagy dolog. Üjabban igen szeretem, de mindig is szerettem o fekete színt. Furcsa, hogy színnek nevezem, hiszen az impresz- szionisták nem tartották szín­nek a feketét. A fekete sely­mes felülete sokat képes sej­tetni, az ember agyát izgatja és arra kényszeríti, hogy ki­egészítse azt a valamit, amit csak elképzelünk a nagy feke­te folt előtt. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért festesz ilyen szomorú, sötét képeket? Ilyen­kor azt felelem: a mondani­való ezt a színt követeli. Kisebb-nagyobb méretű fe­lületeken dolgozom. A termé­szettel/ sohasem szakítom meg a kapcsolatot. Jaj annak a festőnek, aki a természettől, az élettől teljesen elszakad. Főképpen a vízszintes formák izgatnak, amelyek a kép fe­lületén élnek, de ezek o víz­szintes formák arányosan he­lyezkednek el a síkon. Így már félig-meddig feleltem is a kérdésre, mivel foglalko­zom: az arány, mint olyan, fontos szerepet játszik a munkásságomban. Az én éle­tem így zajlik most, ilyen kér­dések fölött gyötrődöm. Barcsay Jenő, amikor nem fest, kis asztal­kájára tett magnetofon elé ül, vagy papírt, tollat fog és szavakba önti életét, memoirt ír. Eddig 120 oldalon 26 fejezet őrzi gondolatait. Itt-ott javít, szigorú fegyelmezettséggel vál­toztat szavakon, mondatokon. Egy bizonyos, olyan az írás, mint a művész beszéde: egy­szerű, sallangmentes, élvezetes, izgalmas. Páratlan kincset tartunk kezünkben. A ké­szülő, sehol meg nem jelent, közkézre nem adott kötetből négy részletet négy napon át közlünk olvasóinkkal. Barcsay Jenő ajándé­kozta a Pest megyei Hírlapnak. Kiállítás Bartók-emlékek Bartók Béla emlékei cím­mel rendezett kiállítást a Ma­gyar Néprajzi Múzeum, ame­lyet tegnap nyitottak meg. Bemutatja a világhírű ma­gyar zeneszerzőnek a múzeum gyűjteményében őrzött értékes tárgyi emlékeit. Láthatók a többi között a művész saját­kezű népdal-lejegyzései, az úgynevezett támlapok, a ma­gyar, román, orosz, szlovák, délszláv népdalgyűjteményéből válogatott levéltári dokumen­tumok, A magyar népdal cí­mű dedikált kötete, a Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét? című dolgozata. ZENEI PANORAMA Téli ajándékhangverseny A SZENTENDREI kamara- zenekar imrq,ár hagyományos téli ajándékhangversenyét az év végén összetorlódott fellé­pések miatt idén rendezték meg. A városi tanács dísztermé­ben elhangzó koncert műsorát karácsonyi hangulatot árasztó barokk zeneművekből állítot­ták össze. Az együttes .hang­versenyén közreműködött Pé- czely Sarolta énekművésznő, Tárnái Endre orgonaművész. A megbetegedett Nagy Gábor helyett Kertész Tamás, a Ma­gyar Állami Operaház magán­énekese, aki még nemrég RADIOFIGYELO HŰSZAS STÜDIÖ. Portos diploma? Annak idején leve­lező tagozatos egyetemista­ként mi is el-elsütöttük a vic­cet a két rigóról. A. kérdezi: Mondd, a kolléga miért nem tud fütyülni? B: Mert levele­zőn tanulta... A levelező ok- atás létjogosultságát sokan és sokszor vitatták, vitatják ma is. A mellette szóló érvek leg- nyomósabbja, hogy ezzel a felsőoktatási formával sok oyan kiváló képességű, tanu­lásra termett embernek adnak lehetőséget diplomaszerzésre, akinek nappali tagozaton, amikor annak ideje lett volna, nem nyílott lehetősége — anyagi vagy egyéb okok miatt, vagy. mert akkor még nem akart továbbtanulni — tanul­mányainak megkezdésére.' Az ellene szóló érvek zömében azokrá a nehézségekre hivat­koznak, melyeket ez az okta­tási forma ró a hallgatókra, oktatókra és intézményekre egyaránt. Amikor harminc esztendővel ezelőtt az egyetemeken és fő­iskolákon bevezették a levele­ző formát, az első évben négyezren kezdték meg tanul­mányaikat, elsősorban azért tették, hogy lehetőséget te­remtsenek az akkor már ve­zető beosztásban dolgozók szá­mára (munkásigazgatók, taná­rok stb.), a hivatásuk ellátásá­hoz kívánatos képzettség meg­szerzésére. Évről évre nőtt a levelező tagozaton tanulók száma, s mint Szabó Orsolya kitűnő riportjaiból — alapos elemző munka volt — kitűnt, jelenleg mintegy huszonötez­ren törekszenek diplomáért ebben az oktatási formában hazai feiső oktatási intézmé­nyeinkben. Ismeretszerzésük nehézségei nemcsak abból fakadnak, hogy rendszerint korban sem egé­szen fiatalon adják fejüket a tanulásra a levelezősök, úgy, hogy közben helyt kell állniok a munkahelyükön és otthon is; abból a tényből is, hogy az ország különböző részeiből sokszor nagy távolságra kény­telenek utazni a konzultációk­ra és vizsgákra (egy győri pe­dagógus hallgató pécsi vizs­gáira kerek két napig utazik odá-vissza); s az oktatók har­ci léptekkel kénytelenek le­adni az anyagot (így jellemez­te az anyagfeldolgozás ütemét egy másik megkérdezett Esz­tergomban), egy-egy órában annyit, amennyit a nappalisok egy-másfél hétig hallgatnak. S jó, ha van jegyzet, amiből ezután otthon — már ha van rá idejük, energiájuk — fel tud­nak készülni. Pécsett mesél­ték el, a biológia szakos hall­gatóknak kerek két esztende­je nem tudnak egy fontos tárgyból jegyzetet adni, így hallgatóik saját kútfejükre, ajánlott — gyakran megsze- rezhetetlen — irodalomra kénytelenek hagyatkozni. Szabó Orsolya ugyan a ha­zai pedagógusképzés levelező formáját járta körül tisztelet­reméltó szívóssággal (arra is tekintettel, hogy a magyar pe­dagógus társadalom fele eb­ben a formában szerezte meg végzettségét), de hasonló kö­vetkeztetésre jutott volna va­lószínűleg bármely más kar vagy szak egykori vagy je­lenlegi hallgatóival beszélget­ve is. A nehézségek, rendezetlen­ségek jogos felemlegetése (és kiküszöbölésük szorgalmazá­sa) mellett is bizonyos, van és sokáig lesz is még létjo­gosultsága a levelező oktatás­nak. Ez a diploma épp olyan értékű — ha több veríték és áttanult éjszaka kínja pácol­ta is —, mint a nappali ta­gozaton szerzett. Bányász Hédi szentendrei lakos volt, vállal­ta a Messiás-részletek basszus­szólamának megszólaltatását. Johann David Heinichen a XVIII. század‘elejének német zeneszerzője. Operák, egyházi és világi versenyművek mel­lett korábban fontos szerepet játszó zenei tankönyvet is írt. Erős Ágost udvari karmeste­reként alkotta a felhangzó Karácsonyi pasztorált. A val­lási ihletettségű barokk ka­maradarab megszólaltatása a hang- és ritmushibák, pontat­lan belépések miatt nem jól sikerült. Ennek a hatása ér­ződött a másodikként felhang­zó Händel g-moll orgonaver­seny előadásán, megmaradtak a korrekt megszólaltatás szint­jén, az összhangra ügyeltek és így nem maradt erő a Händel- mű belső szépségeinek meg­mutatására. AZ ORGONASZÓLISTA, Tarnay Endre jóvoltából ér­dekes hangszerrel ismerkedhe­tett meg közelebbről a koncert közönsége, a hordozható or­gonával. Az ötregiszteres, egy- manuális, pedál nélküli, való­jában ládaformájú instrumen­tumot az osztrák Rieger hang­szergyár készítette a barokk művek hiteles megszólaltatá­sára. Bár korunk követelmé­nyeként elektromos fújtató­szerkezet segíti elő a játékot, hangszíne, hangereje a XV-ik századi, magánházaknál fel­állított kis méretű, pozitív or­gonát idézi. Inkább meghitt, kellemes hatású, de nem a hangszerek fejedelme. Ez a megállapítás még In­kább igazolódott Bach Pasto­rale (BWV590) című művének felhangzásakor, ez a darab ugyanis a nyári templomi or­gonakoncertek egyik igen kedvelt műsorszáma. Óriási lehetőségbeli különbség nehe­zítette Tarnay Endre felada­tát. Játékának tisztaságával, a meghitt karácsonyi hangu­lat érzékeltetésével megnyerte a közönség tetszését. A műsor szünetében sok ér- , deklődő járta körül, vizsgál- gatta a ritkán látható, szo­katlan formájú hangszert, amely a Hanglemezgyártó Vállalat tulajdona, s csak egyetlen este szólalt meg Szentendrén. AZ EST második részében az ugyancsak karácsonyi ak­tualitásé Hándel-műből, a Messiásból hangzott fel né­hány részlet. Az énekesekre, énekkarra és zenekarra írott, részint dramatizáló, részint el­beszélő, biblikus tárgyú ora­tóriumban valójában Händel saját kora problémáinak zenei tükrözésére törekszik. Az igen rövid idő alatt — huszonhá­rom nap — elkészült mű a szerző egyik legnépszerűbb oratóriuma; második részének zárótétele, a Halleluja-kórus szinte minden nagy énekka­runknak kedvelt műsorszáma. Ezen az estén a nyitány, két basszus ária és két szop­rán ária hangzott fel a meg­előző recitatívókkal, vala­mint a Jézus születését elbe­szélő, karácsonyi hangulatot árasztó, a „piffero” nevű pásztorsíp hangját utánzó ze­nekari tétel. A második rész­ben teljesen magára talált ze­nekar és a vendégművészek Fenyő Gábor vezényletével a kamaramuzsika jellegű elő­adással a mű intimitását, a részletek finom szépségét hangsúlyozták. Péczely Sarol­ta mindkét áriáját az eredeti, angol szöveggel szólaltatta meg, hangjának tisztasága és biztonsága imponáló. Egyálta­lán nem tűnt beugrásnak Ker­tész Tamás fellépése, befejező áriája különösen szépen sikerült, az est kimagasló tel­jesítménye volt. Miután Szentendre méltán híres kórussal rendelkezik, érthető, hogy hiányérzetünk támadt a Messiás egy-egy kó­rusrészlete iránt. FEBRUAR 23-ÁN tartja kö­vetkező hangversenyét a Szentendrei Kamarazenekar, amelyen a háromszáz éve szü­letett német zeneszerzőre, Te- lemannra emlékeznek. Előad­ják az Iskolamester című ko­mikus kantátáját Kertész Ta­más operaénekes, valamint a Móricz Zsigmond gimnázium kamarakórusa (vezényel Szen- tey Mariann) közreműködésé­vel. H. A. albérleti szobát nezett ki számomra, de ott is csak ágyrajáró lehettem, tud­niillik minden héten — sőt néha na­ponként — váltogatták egymást az emberek, emiatt is szerencsétlennek éreztem magamat. Nagyon kedves néni volt a háziasszony, látta, hogy koplalok, s azt is érezte, hogy sok­szor szinte élvezem az ő jó étvágyát, miközben a jó főtt túrós csuszát esze­geti. Ezért néha egy-egy tányérral ne­kem is behozott belőle. Valakitől megtudtam közben ugyan­is, hogy a Vass utca 16. szám alatti református kollégiumban — amely szintén nyomortanya volt —, ingyen szállást kaphatnék. El is mentem, sikerült helyet sze­-----------------L reznem. Úgy latszik, gyáva, gyarló fiatalember lehettem, mert amikor a kedves néni éppen nem tartózkodott otthon, én összecsoma­goltam, a lakást lezártam és szó nél- íül elmentem. Sajnos, a kulcsot is magammal vittem, amelyre pedig már nem is volt szükségem. A Vass iteai szobámban berendezkedtem, megnyugodtam, végre otthonra talál- am. Abban bízva, hogy a néni bele- lyugodott a történtekbe, már el is elejtettem a helytelen dolgot, amit ilkövettem, de egyszer mi történt? Csöngetnek, kinyitom az ajtót, a né- íi ott áll előttem. Sohasem felejtem ;1 az alakját, a szemét, ahogy rám- lézett, azt az elítélő tekintetet, úgy íézett rám, mint egy bűnösre, csak mnyit mondott: „A kulcsot el tet- zett vinni, legyen szíves adja visz- za”. De bizony, én nem tudtam, hol 'an a kulcs, biztosan elvesztettem, könnyelmű voltam, rendetlen is, el- lagytam valahol. A néni nem szólt öbbé hozzám, csak végignézett és »hagyott. BARCSAY JENŐ: --------------------­We m tudtam mi lesz velem ________í__________i__ meg a Keleti pá lyaudvarra. A budapesti éle­tem legelejére már nem emlékszem, de arra igen, hogy amint hazulról el­indulva Pest felé közeledtünk, a vo­naton megismerkedtem egy Rózsa Gé­za nevezetű, velem egyidős fiúval, ő is Pestre készült, de nem a Képzőmű­vészeti Főiskolára, hanem az Iparmű­vészetire. Megérkeztünk a Keleti pá­lyaudvarra, már éjszaka volt, kimen­tem a pályaudvar nagy előterére, rá­ültem a ládámra, néztem a Baross te­ret. Sötét volt minden körülöttem, köz­ben a monumentális, hatalmas fekete foltok,' a bérházak foltjai, megmagya­rázhatatlan érzést váltottak ki belő­lem. Néztem a sötét várost, nem tud­tam, mi lesz velem. Anyámra gon­doltam. Sok-sok év múlva egyszer megkérdezte tőlem anyám: „Mondd, Jenő, hogy tudtad megenni azt a ke­nyeret, amit az útra magaddal vittél akkor? — Miért kérdi, mama? „Hát nem emlékszel, milyen kemény volt az a kenyér? Nem volt éppen akkor élesz­tőm és hirtelen mégis sütnöm kel­lett, azzal indítottalak el a hosszú út­nak.” Amit ő csinált, az nekem min­dig jó volt. Miközben várakoztam, végre kivir­radt. így világosban, nappal már a város képe elveszítette misztikus han­gulatát, úgy tűnt, mintha ehhez ha­sonlót már láttam volna, csak szeré­nyebb méretekben. Rózsa Géza — mi­után a villamosközlekedés is megin­dult — elvitt egy rokonához. Kedve­sek voltak, megkínáltak egy kis me­leg reggelivel, de hogy onnan hová mentem, arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy egy volt sza­mosújvári gimnazista barátom, Do­monkos Pista segítségével az éjsza­kámat titokban a Szent Imre kollé­giumban tölthettem el. Csak ágyra­járó voltam. A szobában elalhattam, kaptam matracot, pokrócot is, de meg­hagyta, hogy még kapuzárás előtt feltétlenül menjek haza, kapunyitás után pedig tűnjek el, nehogy észre- vegyen a portás. így otthonom tulaj­donképpen nem volt. Ahogy megnyugodtam és kipihen­tem magam, érdeklődtem a felvételi vizsga iránt. Amikor 1919 őszén a felvételire jelentkeztem, kiderült, hogy egy napot késtem. Az igazgató, Vár- day Szilárd engem meg sem hallga­tott. Hiába próbáltam nehéz sorsom­ra hivatkozni, arra, hogy milyen ne­■/ aL — /,/ ./-■.• £ . f- ,.—.^y . 19 Af. _, J . t. Í9 Af____ ~T­héz körülmények között tudtam Er­délyből Pestre eljutni, könyörtelenül elutasított. Napirendre kellett tehát térjek efelett, azt sem tudtam, mivel töltsem az időmet, üres gyomorral jártam Budapest kőrútjait, gyönyör­ködtem a város szépségeiben. Eltelt néhány hét, míg egy koiié­__________1____ gámtól megtud­tam, hogy az Iparművészetin nem­sokára — ha kedvem van — felvé­telit tehetek. így egy kis reményem volt — ha Isten is úgy akarja —, hogy talán részese lehetek újra egy emberi közösségnek. De rövidesen újabb gondjaim támadtak: az egyete­meken, főiskolákon az élet október elsején elkezdődik, nekem akkorra el kell hagynom a kollégiumi ideigle­nes fekhelyemet. Űjra Domonkos Pis­ta segített rajtam, mert a közelben egy v a ntuk Barcsay Jenőnek: legyen kedve visz- szatérni sajátos, barcsais, színeihez: ne a bo­rongást, az elmúlást, a megmásíthatatlant mintázza. De természetesen ezek csak felszínes sza­vak, hiszen egy művész csak azt viheti vá­szonra, amit érez, ami kikívánkozik belőle, ami nem hagyja nyugodni, amit közölnie kell. Barcsay Jenő azonban nemcsak fekete fest­ményein dolgozik. Monumentális színes mo­zaikját már az évnegyed végén Rákoskeresz­túron üdvözöhetjük. Körülbelül 12 méter szé­les és három méter magas falat tölt be majd az alkotás. Beszéljen olvasóinknak erről maga a Mes­— A témát rámbízták — mondotta Barcsay Jenő —, teljes szabadságot élveztem. Sohasem foglalkoztam olyan megoldásokkal, amelyek érin­tették vagy érinthették volna az élet egyetlen mozzanatának az illusztrálását. A megrende­lők mindig megbíztak bennem, s mert teljes szabadságot kaptam, ezért a munka meg­oldása nagy élvezetet jelen­tett számomra. A mű muranói üvegmozaik­ból készül, a tervemet már egy évvel ezelőtt átvették, megbírálták. Jelenleg Krizsán István barátomnál és kollé­gámnál van az elkészült ter­vem, képem, azzal, hogy fel­rakását ott helyben elvégez­hessem. Ügy tudom, hogy a mozaikot március végéig kell beépíteni. Krizsán István Bükfürdő úszócsarnokának egyik nagy fa lát díszítette mozaikjával. Sze rintem Magyarország legszebi mozaikja. Nagy sikere volt. Ö Krizsán István építi (kivitele­zi) az enyémet is. A XVII. ke­rület, Rákoskeresztúr tanács­elnöke, dr. Krébesz Károly nagyon lelkes ember, ö segí­tette elő ennek a nagy kép­nek a megvalósulását. Itthon most máson dolgo­zom. Én csak akkor festek amikor emberi és festői prob­lémáim bánnák és ezek élnek bennem. Amióta festőnek ér­zem magam, ezek a kérdések ezek a problémák izgattak mindig, ennélfogva mindig dolgoztam. Olyan festő va­gyok, akinek a festészet vagyis a művészet szent ügyel jelent, megalkuvásról szó sem lehet. Azt hiszem, ezért is becsülnek engem. Évek óta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom